2014. január 8., szerda

3. fejezet

Sziasztok :)
Köszönöm szépen a támogatásotokat, nagyon jól estek a szavaitok és a díj miatt is nagyon sokat mosolyogtam. Nagyon kedvesek vagytok!
Ebben a részben Lily/Lucie érzelmeiről és kicsit a múltjáról is olvashattok, kíváncsi vagyok, kit szóltok majd hozzá és arra, hogy szerintetek hogyan tovább.
Remélem jól telik az iskola, annak ellenére is, hogy ismét tanulni kell, próbáljatok javítgatni a félévi előtt, főleg, aki nyolcadikos.
Millio puszi és Jó olvasást Xx
--------------------------------------------------------------------------------

Rémképek
„Lassan ki, majd lassan be. Egyik mély lélegzetet követte a másik, miközben a háttérzajként funkcionáló ordítások hatására csöngeni kezdett a fülem. A kezeimben ott szorongattam egy fémes markolatú tőrt, amit a következő pillanatban már bele is mélyesztettem egy emberi testbe, amiből kellemesen meleg hőmérsékletű, sűrű folyadék szánkázott végig a karomon, ráérős, lomha tempójában. Szívem hevesen dobogott, és a képkockák oly gyorsan váltakoztak, hogy hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek. Sorra végeztem a gyanútlan áldozatokkal, többen közülük nyolc karral vagy csáppal - ki minek akarja nevezni -, rendelkeztek, mindezek ellenére mégsem voltak túlerőben. Valamiért lassabban mozogtak nálam, és eme előnyömet kihasználva, felülkerekedtem a rám támadó szörnyeken. Igen, határozottan szörnyek voltak, olyan lények, melyekkel még sosem találkoztam, bár mindezek ellenére mégsem rémítettek meg ocsmány kinézetükkel. Mintha a zsigereimben lett volna a bátorság, egy erő, mely folytatásra késztetett; gyilkolásra, mindennemű bűntudat nélkül. 
A fejemet akkor intenzitással fordítottam jobbra, hogy a hajamat felkapta egy lágy szellő, és szinte repült az éterben. Jobb karommal a nadrágom övébe tűrt fegyverhez nyúltam, és a tenyerembe szorítva a pengét, biztos kézzel néztem szembe a következő ellenséges idegennel. Bőrét pikkelyek tömkelege fedte, ami meg-megcsillant a fényben, hála nyálkás bevonatának. Szájában legalább háromsornyi éles fog foglalt helyet, mintha magával a nagy fehér cápával néztem volna szembe, vagy a fogtündérrel. Nem, határozottan cápa! A szám széle fanyar vigyorra görbült, majd egy apró kiáltás után, teljes erőbedobással futottam a bestia után. Fűtött a vérem, és nem tudtam másra gondolni, minthogy letépjem ennek az izének a fejét.
- Mögötted! – egy ismerős hang csengett a fülemben, de mire megfordultam, már lecsapott rám egy szívókorongokkal teli, karmokban végződő szörnyeteg, aminek hatására elterültem a földön. Idegesen kerestem az időközben elejtett fegyverem, de sehol sem találtam. A büdös, állathoz egyáltalán nem hasonlítható lény felém tornyosult, mire védekezésképp magam elé emeltem a kezeimet, ezzel óvva arcom, és önmagam. Azonban a várt csapás elmaradt, és a következő kép, mely szemeim látómezeje elé tárult, egy ezüstszín szempár volt, akinek a tulajdonosa felém nyújtotta a kezeit. Elfogadva a segítséget, feltápászkodtam a fűvel borított talajról, majd egy halk köszönöm elmormolása után ismételten belevetettem magam a csatába. Hiszen szó szerint egy csata kellős közepén voltam, egy véres és könyörtelen küzdelem színterén.
- Lucie. Lucie, minden rendben? – valaki a nevemen szólított, de akkor, a semmiből eltalált egy karmokban végződő kar, aminek hatására szúró, s egyben bizsergető érzés lett úrrá a testem felett. A világ elsötétült körülöttem, a zajongás elhalkult, és mintha egyik pillanatról a másikra átkerültem volna egy másik dimenzióba; elképesztő békét éreztem. Semmi fájdalom, semmi kín, mindössze béke. Néma csend és üresség…”


  Lucie szíve dübörgött, amikor a szemei hirtelenjében kipattantak, oly gyorsan, mintha a pupillája tüzes vassal égette volna a szemhéjának belső felületét. Mellkasa ütemtelenül mozgott hol fel, hol le, míg a lány testét teljesen ellepte saját verejtéke, mintha csak egyetlen röpke pillanattal ezelőtt jött volna ki az óceán vizének habjai közül. Értetlenül nézett körbe az ismeretlen környezetben, és csak később jutott eszébe, hogy a barátja nagyszüleinél volt, méghozzá a vendégszobában. Fejét visszadöntötte a puha párnára, majd bezárva szemeit, minden erejével azon volt, hogy felidézze a rémálmát, mégsem sikerült neki. Az egyetlen bizonyítéka annak, hogy egyáltalán léteztek a rémképek, az a rémület volt, mely még ott lappangott szívének legmélységesebb bugyraiban.
- Aggódom érted – a lány összerezzent a hirtelen fényre, amikor Pierre széthúzta a sötétítő függönyöket, melyek mögött a nap már rég elhagyta a horizontot, így sugárzó fényével, világosságba öltöztette az egész szobát. A falak citromsárga színe pedig csak fokozta, a már amúgy is vakító helyzetet. – Azt hittem, már elmúltak az álmaid – Pierre lassú léptekkel közeledett Luc felé, majd leült a franciaágy szélére, szorosan szerelme mellé, aki elhúzott szájával egy ocsmány grimaszt varázsolt, amúgy kedves arcára, mely a fiút mindig egy angyaléra emlékeztette.
- Én is azt hittem. Biztos a környezetváltozás hozta felszínre – legyintett félvállról, a még mindig fekvő Lucie, de belül igenis aggódott a történtek miatt. Már nagyon régen volt, hogy rémálmok gyötörték, hiszen utoljára a szülei halála után esett eme képzetek csapdájába, és akkor azt hitte, sosem fog meggyógyulni abból a betegségből, amit nem is lehetett igazán ezzel a jelzővel illetni. Amikor az anyukája és az apukája gázolás áldozatai lettek, állandóan szellemekről és csuklyás emberekről álmodott, akiknek fénylő kard izzott a kezeikben, no meg egy macskaszemű férfiról, akinek kék villámok csaptak ki az ujjaiból. Azóta eltelt pár év, most mégis úgy érezte; amit eddig a múltjának hitt, ismételten a jelenévé akart válni.
- A nagyiék meg akarnak várni az ebéddel. Ha elég jól érzed magad… - Lucie nem engedte, hogy a mellette ülő fiú befejezze a mondanivalóját, azon nyomban a szavába vágott.
- Jól vagyok. Csak adj öt percet és már az asztalnál ülve fogom várni a levest, vagy akármit, amit felszolgálnak. Ha kell a terítésben is segítek – ledobva magáról a takarót, szinte sprintelt a fürdőszoba felé, mely a vendégszobához tartozott, így ajtaja pont az ágy mellől nyílt.
- Azt már megcsináltam – büszkélkedett a fiú, és bár a lány nem látta, még ki is húzta magát ültében. Az igazat megvallva, Pierre sosem mozgott otthonosan a konyhában, ezért is volt elmentve a telefonjának gyors-tárcsázójába kedvenc pizzériájuk telefonszáma; nagymamája előtt mégsem akart kétbalkezesnek vagy lustának mutatkozni. Le akarta nyűgözni, ahogyan Luciet is. Apropó Luc, a lány felhúzott szemöldökkel, és egy fogkefével a szájában kukkantott ki a fürdőszoba belsejéből, hitetlenkedve bámulva szerelmét, akivel már a sokadik hónapot nyomták le egymás társaságában.
- Hiszem, ha látom – motyogta az orra alatt, majd ismét eltűnve az ajtó mögött, rendbe szedte, igencsak zilált énjét. Vett egy gyors zuhanyt, hogy lemossa magáról a kellemetlen álom nyomait, melyek izzadsága képében tapadtak a testére. Mocskosnak érezte magát, és ami még ennél is jobban megviselte, hogy reményvesztett gondolatok sokasága bombázta az elméjét. Miért álmodom ezt? Miért nem emlékszem semmire? Vajon tényleg a környezetváltozás okozza, vagy visszatérve szeretett Párizsomba, ugyancsak megmaradnak, és ezúttal el sem tűnnek?
  A készülődés végül sokkal tovább tartott, mint azt Pierre-nek ígérte, bár a lelke mélyén tudta, hogy a fiú nem vette szó szerint a meggondolatlan szavakat. Az öt percet, amúgy sem szokta senki sem komolyan gondolni. Csupán egy berögzült szófordulat volt, ami ösztönösen ott csüngött minden ember ajkán, mely azon nyomban formálni kezdte a szavakat, amint valaki megkérdezte, meddig tart majd az adott személynek a készülődés vagy a vásárlás – ki mivel foglalta el magát abban a pillanatban.
  Lucie félénken ült le a hatalmas ebédlőasztal egyik üresen hagyott székére, és csodálattal nyugtázta, hogy Pierre tényleg kitett magáért a terítést illetően. A fehér, virágokkal díszített porcelán tányér mellett háromszögbe hajtogatott szalvéták pihentek, amiken fémes csillogású villa és kanál feküdt, szorosan egymás mellé helyezve. A konyhából finom illatok, láthatatlan, de annál ínycsiklandozóbb érzést magával hozó felhője szállt Lucie felé, mire hasa hangos morgással jelezte a jelenlévőknek, hogy ő bizony már szívesen evett volna. A lány gyorsan a hasára nyomta a kezeit, de már túl késő volt, és csak reménykedni tudott benne, hogy rajta kívül senki másnak nem tűnt fel a korgó hangzású dallam, mely a gyomrából érkezett.
- Remélem, szereted a disznóhúsos pitét – Luc kikerekedett szemekkel mérte végig Pierre nagypapáját, és reménykedett benne, hogy az öregúr csak viccelődni próbált vele, és hogy igazából nem kell majd lenyomnia a torkán az első hangzásra igencsak gusztustalannak vélt ételt.
- Én… én még sosem hallottam ilyenről – és sosem fogom a számba venni; tiltakozott magában, azonban tisztában volt vele, hogy szerelme kedvéért ténylegesen képes lett volna lenyelni a hányingerkeltő falatokat, még akkor is, ha később egész este a vécén ült volna, hogy kimossa a száját az egymás után érkező öklendezések következtében. Legalább nem álmodnék szörnyekről, hallotta meg az elméjében életre kelő hangot, amivel szomorú mód, egyet kellett értenie. A háta közepére sem kívánta az éjszakát, és már előre kirázta a hideg a gondolatra, hogy a nap egyszer le fog nyugodni, eltűnve a horizont mögött, ezzel sötétségbe borítva a londoni légkört.
- Kész az étel. Gondoltam örülnél a Fish&Chips-nek, hiszen azt mindenki szereti. Egyszerre tradicionális és nemzetközi – újságolta az étkezőbe érkező idős nő, akinek a kezében ott lapult egy hatalmas tányér rántott hal, sült krumplival vegyítve. Lucie érezte, hogyan a szívéről leesik egy hatalmas szikla, és csak azon csodálkozott, hogy a többiek nem hallották a hatalmas robajjal járó durranást, aminek következtében porrá tört a nagydarab kő. – Miért vágsz ilyen fejet drágaságom? Bob, ugye nem mondtál neki semmi ostobaságot?! – kérte számon Pierre nagymamája a férjét, aki feltett kezekkel rántotta meg a vállait, eljátszva az ártatlan bárány szerepét. Úgy tett, mint akinek fogalma sem volt róla, mire gondolhat a mellette álló nőszemély. Luc szája felfelé görbült az aranyos jelenet láttán, és már egyáltalán nem haragudott a koros férfira, hiszen jobban belegondolva, egy szóval sem mondta, hogy az lesz az ebéd. Ő volt az, aki túlkomplikálta a dolgokat.
- Tényleg nincs semmi, csak kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. A halat pedig szeretem – vallotta be a lány, mire a nő megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt, mely az elmúlt másodpercekben a tüdejében időzött. Luc úgy gondolta, hogy Miranda minden bizonnyal a hangulat miatt aggódott, hiszen Lucie személyéhez hasonlóan, ő is jó benyomást akart kelteni egy, az unokájának igencsak kedves illető előtt. Nem akart vitákat, és ami még ennél is fontosabb volt; feszült légkört.
- Jó étvágyat! – hangzott el a jókívánság, rögtön az asztali áldás után, majd mind a négyen falatozni kezdték az elkészített ételek sokaságát. A krumpli mellé legalább ötfelé szósz volt rakva, amik között volt édes, csípős, savanyú és zöldfűszeres is; Lucnak mégis a jól bevált Ketchup-majonéz páros ízlett a legjobban.
- És mond csak, hogyan ismertétek meg egymást? – jött az első kérdés, melyet a szíve mélyén már Pierre és Lucie is nagyon várt, hiszen egyikük sem tudta elképzelni, hogy az idős házaspár egyik tagját se izgassa a dolog, amiben amúgy nem volt semmi érdekes, így drága unokájuk készségesen átvette a szót kényelmetlenül feszengő szerelmétől, akinek egy Öhm-nél többre nem igazán futotta.
- Körülbelül nyolc hónapja elmentem a haverokkal bulizni, egy helyi kocsmába, és ott találkoztunk először. Mind a ketten megittunk pár pohárkával, miközben megállás nélkül beszélgettünk, egyre személyesebb témákról. Emlékszem, egy világoskék egybe ruhát viselt, így kirázta a hideg, amikor kiléptünk az utcára. Odaadtam neki a pulcsimat, és egészen hazáig elkísértem… - a fiú lelkesen magyarázta azt a számára emlékezetesnek titulálható estét, ami koránt sem telt el olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt leírta aggódó nagyszüleinek, akiket már így is meglepett a helyszín és az italok mennyisége. Pedig, ha tudták volna, hogy az a pár pohárka minimum egy egész üveg martininak volt betudható, és hogy a lányt ölbe kellett hazavinni, annyira kiütötte magát. Pierre mégis úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha ezeket a részeket kihagyja a mesélésből. Hisz csak rá kellett néznie az elpirult barátnőjére, és tudta, hogy mennyire kínos volt neki ez az egész.
- Igazi úriember volt – helyeselt Lucie, majd megpuszilta szerelme arcát, amin már nem éktelenkedtek a tegnapi szőrszálak, melyek borostássá varázsolták a fiú arccsontját.
  Körülbelül még fél órán keresztül folyhatott a kivallatás, majd Pierre kijelentette, hogy szeretné megmutatni szerelmének a várost, aki még sosem járt London utcáin, így a nagyszülei kedvesen elvállalták a mosatlanok elpakolását, hogy a fiatalok mulathassanak egy jót. Luc boldogan, mégis feszengve várta a városnéző körutat, hiszen bár tényleg érdekelte a világváros, egy része küzdött a kíváncsiság ellen, és legszívesebben egész nap a vendégszoba rejtekébe zárkózott volna. Valami taszította Londonban, és bármennyire is törte a fejét, egyszerűen nem tudott rájönni, mi lehetett az.

7 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Úgy vettem észre, egyre gördülékenyebb fogalmazol E/3-ban! Bár látom, nem bírtad ki, hogy ne csempéssz bele egy ki E/1-et. :) Örülök, hogy kitértél a lány múltjára, jó volt megismerni, hogy milyen is volt Árnyvadászként, illetve, hogy mit hisz ő magáról, mégis kicsoda, micsoda, mi történt a szüleivel, mit csinál Franciaországban. Pierre és a nagyszülei is nagyon kedvesek, aranyosak voltak, de megértettem Lucie idegenkedését, illetve azt, hogy mennyire összezavarták ezek a rémálmai. Hát, ezek a Néma Testvérek ezúttal nem túl jó munkát végeztek, de mi ennek csak örülünk. Kíváncsi vagyok, Will miképp "rohanja" le a lányt, hogy ő az-e, akinek gondolja. Apropó, kérdezni is akartam, hogy előreláthatólag olyan mellékszereplők, akik nincsenek a karakterekben, mint Cecily, Gideon, Gabriel, akkor nem is szerepelnek majd a történetben? Részemről az már túl sok szereplő lenne, de felmerült ez bennem, miközben magyarul is elolvastam A hercegnőt. (Amúgy kiakadtam, hogy Will "You little idiot"-ját hülyének fordították, illetve később Tessáét is. Kicsit nagy volt a stílustörés ennél a szónál...)
    Az új dizájn jó lett, bár hozzám közelebb állt az előző színvilága, gondolom, télies szerettél volna lenni. Szóval, csak így tovább, már alig várom a következő részt! Kíváncsi vagyok, mivel lepsz meg minket! :)

    Ölel, FantasyGirl

    Ui.: Csak az aktualitás kedvéért: láttad már a Teen Wolf új részét?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Fantasy Girl!
      Köszönöm, örülök, hogy ilyen észrevételeid vannak, hiszen én is egyre jobban szeretem, de nem tudtam megállni, hogy ne könnyítsek a helyzetemen, mert még mindig a másik megy jobban. Az elkövetkezendő részekben egy kicsit jobban megismerhetitek még a két főszereplőt és a gondolataikat, s csak utána vágok bele az igazi történésekbe. Pierret és magát a családját nagyon szeretem, már most a szívemhez nőttek, de a fiú nem tartozik bele ebbe a világba, bár ki tudja, mik lesznek még itt, én sem vagyok teljesen biztos a sorsában, legalábbis egyenlőre. Nem, a Néma Testvérek nem végeztek túl jó munkát, hiszen Will megjelenése a felszín közelébe hozta az emlékeket, de a lány számára ezek csak álmok, csalfa tévképzetek. Egyenlőre. Will módszerét épp ma folytatom, elég érdekes lesz, szerintem, bár lehet, hogy mégsem, csak én élem bele magam túlzottan. Semmi kétség, hogy elfogult vagyok. Cecilyn még gondolkozom, ahogy a többieken is, de fogalmam sincs, hogy tudnék ennyi szereplőre figyelni. Ez a későbbiekben kiderül. Olvastad már A hercegnőt? :O Juj, egy mázlista vagy, remélem azért ennyire mégsem rontották el a fordítást :(
      Köszönöm, nekem is tetszik, és igen, kicsit téliesbe mentem így a vége felé, mert már untam a másikat, de ez nem végleges, hiszen a történet még jó ideig futni fog. Remélem a következő is tetszeni fog *-*
      Millio puszi Xx
      ui.: nem, sajnos nagyon le vagyok maradva mostanában, de már tervezek egy maratont :)

      Törlés
    2. Angolul már lassan egy éve olvastam a Clockwork Princess-t, húgom pedig megkapta magyarul karácsonyra. Nem, nem rontották el a fordítást, csak négy helyen írtam volna mást, illetve egy poén nem jön ki egészen jól, de ennyi egy 500 oldalszám körüli regénynél megbocsátható. :)

      Törlés
  2. Ahhhw !!de imádom:) hamar kövit;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Nagyon szépen köszönöm, sietek a folytatással, ma is írni fogom a soron következő fejezeteket, ha lesz hozzá erőm <33
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Drága, tehetséges, lehengerlő szerecsendio!

    Hűha! Oké, tudom mindig ezt mondom, de mit tegyek, ha ez jut eszembe, amint befejezem az olvasást? Nagyon nagyon, iszonyatosan jó rész lett, és tényleg egyre jobban fogalmazol, egy élmény olvasni, szavak nincsenek rá, mennyire tehetséges vagy! És nincs még egy ilyen fanfiction se, ne felejtsd!
    Luc még mindig nagyon szimpatikus karakter, azt hiszem minden egyes résszel jobban belopja magát a szívembe. Izgalmasan és érdekesen írtad le ezt a múltas dolgot, mármint, hogy álom képében! :)
    Még egyszer elmondom, hogy iszonyúan szeretem ezt a történetet, köszönöm, amiért írod, egy két lábon járó csoda vagy! <333333

    Millió puszi és nagyon szeretlek, Azy <333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, egyetlen, utánozhatatlan Azy!
      Nem baj, ha minden fejezet végén ezt írod le elsőnek, mert ez azt jelenti, hogy amit írtam az érzelmeket váltott ki belőled, aminek örülök, legyen az jó vagy rossz. Köszönöm, örülök, hogy te is így gondolod, próbálok fejlődni és remélem egyszer haladó szintre léphetek ebben is. Nem felejtem, ezek a szavakat aligha tudnám kiverni a fejemből, bár nem is szeretném.
      Jó ezt hallani azok után, hogy a te női főszereplőid mindegyike a szívembe lopta magát. Különleges érzés, tényleg. Majd lesz még ilyen álma, remélem az sem lesz kevésbé izgalmas.
      Nagyon nagyon szeretlek, nem vagyok én csoda <333
      Millio puszi Xx köszönöm, hogy írtál és itt vagy <333

      Törlés