Sziasztok :)
Köszönök mindent, ismételten, bár ez már nem újdonság, hiszen minden rész elején leírom nektek. Ez a rész... nem tudom, mit fűzhetnék hozzá, szerintem elég fura lett, de igyekszem, hogy a többi ne legyen ilyen zavaros.
Nagyon szeretlek titeket, jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
„2013.
február 14.
Kedves naplóm!
Egyszerűen
már azt sem tudom, hol kéne kezdenem, annyira össze vagyok zavarodva. Olyan,
mintha már nem is lennék önmagam, és ez megrémít, jobban, mint bármi más a
világon. A hangok, amiket hallok gonoszabbak, mint azt bárki is el tudná
képzelni, és épp ezért nem hinne nekem senki, ha megosztanám velük ezen féltve őrzött titkomat. Emlékszel, mit
írtam az első lapra, még öt évvel ezelőtt? Lottie azért adott, nekem, hogy
elmondjak neked mindent; azonban azt még ide sem írtam le soha, és szerintem
nem is fogom. Szüntelen abban reménykedek, hogy valamelyik pillanatban
felébredhetek, és akkor rádöbbenek majd, hogy ez az egész csak egy rossz álom
volt. Bár, a mai nap történt egy olyan dolog is, amit semmi pénzért nem
cserélnék el az ég egy adta világon semmire, és talán ezért még a rossz
dolgokat is képes lennék tovább tűrni.
Hiszen
ma volt Valentin-nap, és Will elvitt egy romantikus sétára a Temze mentén, ahol
még az sem zavart, hogy a mellettünk haladó folyó tompa bűze ellepte az orromat.
Hisz vele voltam, arról már nem is beszélve, hogy felmásztunk az egyik
elhagyatott épületre, aminek a tetején egy gyertyafényes piknik várt ránk. Fura
volt az aranyszínű fény, a megszokott kékes szikrák helyett, melyet a
boszorkányfény szokott kiadni magából, de épp ezért az emberien normális
gesztus miatt volt felejthetetlen az este – ami még mindig tart, hiszen Will
megígérte, hogy vacsora után benéz a szobámba, és ad nekem valamit. Én is
készültem egy aprócska ajándékkal, és majd kiugrik a szívem, annyira izgulok.
Remélem tetszeni fog neki, de most be kell fejeznem, mert már hallom a lépteit.
Olyan jellegzetes, hogy csukott szemmel is rájönnék, ha mögém lopózna.
Szerintem képtelenség, hogy valaha is elfelejtsem őt. Egyszerűen lehetetlen.”
Will szája széle felfelé ívelő, görbe vonallá vált, amikor eszébe jutott
az a nap, amiről az imént olvasott. Tisztán lebegett lelki szemei előtt Lily
mosolygós arca, amikor egymás szájába dobálták a szőlőszemeket, vagy amikor a
lány az ölébe dőlve figyelte a csillagokat. Akkor olyan gondtalannak tűnt
minden, még annak ellenére is, hogy az Árnyvadászok életét mindennek lehetett
nevezni, csak problémáktól mentesnek nem. A hold ezüstössé varázsolta a lány
szemeit, amiben visszatükröződött önnön mosolygós arca. Will azóta nem érezte
magát olyan boldognak, pedig Jem és a többiek minduntalan a felvidításával
próbálkoztak, mintha az olyan egyszerű lett volna. Hiszen az ember gyakorta
képtelen meglátni az élet apró csodáit, azon vakság miatt, melyet a gyász
akaszt szemeikre.
- Te meg mit keresel a szobámban? –
Charlotte hangja érzelemmentesen vágta át a szoba légterét, ezzel szilánkosra
törve a fiú köré telepedett kellemes emlékek által kreált burát, s
visszarángatta őt a valóságba. Will már meg is feledkezett arról, hogy nem a
saját szobájának ágyán olvasgatott, így bele tellett egy kis időbe, mire
feleszmélt enyhén sokkos állapotából. Kezeivel a lehető leggyorsabb ütemben
csapta össze a halványsárga borítású naplót, amit aztán a háta mögé rejtett a
számon kérő jövevény elől. Nem akarta, hogy Charlotte elvegye tőle a könyvet, hiszen úgy gondolta,
a vele szemben álló nőnek meg volt a maga oka, amiért eltitkolta a napló létezését, nem csak
a Klávé elől, de előlük is.
- Csak a macskát üldöztem, az a dög
elvette az irónomat. De már megyek is – lábait letette a padló egyenletes
felületére, majd megigazítva az ágyat, pontosabban kisimítva a takarón
keletkezett gyűrődést, fejével Church felé biccentett, aki még mindig ásítozva,
elülső lábai támaszkodva nyújtózkodott a könyves szekrény legfelső polcán. Ott,
ahol Will megtalálta Lily naplóját, amit a többi holmival együtt szintén megsemmisítettnek vélt, hiszen
már több mint egy éve, hogy végig kellett néznie, amint a Klávé katonái szó
nélkül kiürítették a lány szobáját és amint kihordtak minden holmit a londoni
Intézet udvarára, nemes egyszerűséggel felgyújtották azokat. El akartak
tűntetni minden emléket, mintha Lily Penhallow sosem létezett volna.
- Ne olyan sietősen! – Will hiába
lépkedett a kijárat felé, az Intézet vezetője karja után kapott, és egy
egyszerű, de annál erősebb rántással, visszahúzta a fiút, még mielőtt az
kimenekülhetett volna a helyiségből - Mi az ott a kezedben? – Charlotte
felemelte egyik barna színű szemöldökét, és kíváncsian meredt Will tengerkék
íriszeibe, melyek akár a jégcsap, fagyosan tekintettek vissza a nőre. Will
alig észrevehetően nyelt egy hatalmasat, hogy hangja a lehető legszilárdabb
legyen, és még csak a zavarodottság egyetlen cseppjét se lehessen felfedezni benne. Hiszen mindig is ilyen volt, titkolta az érzelmeit, s egy ostoba
szerepet játszott, arról már nem is beszélve, hogy olyan történeteket talált
ki, amiken Jem mindig átlátott, azonban a legjobb barátja sosem rótta fel neki
hazudozásai miértjét. Nem kérdezgetett, és ezért Will roppantul hálás volt
neki.
- Semmi – rázta le magáról a rabigaként
szolgáló tenyereket, s már épp a kilincs felé nyúlt, hogy bezárja maga mögött a
fából készült nyílászárót, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve sarkon
fordult, és tejes életnagyságban nézett farkasszemet Charlotte Branwell
személyével - Vagyis mégis. Mit tudsz Lily eltűnéséről? – tudta, hogy
hálátlansága nem is ölthetett volna nagyobb méreteket, tekintve, hogy a vele
szemben álló ember többet tett érte, mint azt bárkitől elvárhatta volna, de
egyszerűen képtelen volt elszalasztani a felkínálkozó alkalmat, hogy feltegye
lelkét emésztő kérdéseit. Hisz még Jem sem volt ott, hogy megakadályozza, s ha
most ott lett volna, már rég kapott volna egyet a barátja jáde botjától, ha nem
is a hasába, de a lábába biztosan.
- Lily meghalt, nem pedig eltűnt, és
ezt te is tudod – oktatta ki a nő, aki maga is tudta, hogy ostoba álca mögé
rejtőzött, hiszen rajta kívül csak egy maroknyi ember tudta jobban, hogy ez nem
fedte az igazságot. Még, hogy meghalt. Hiszen ha ez történt volna, akkor azt
megérezte volna a zsigereiben. Az apukája mindig azt mondta neki, ha egyszer
elveszíti a parabataiját, akkor olyan érzése lesz, mintha kiszippantanák volna
a lelkét, mintha elvesztette volna egy részét. Hirtelen minden, ami addig a
pillanatig élettel teli volt, szürkévé és üressé válik. Mint egy óriási családi
ház, ami egykoron fényes pompában ragyogott a benne lakó emberek mosolyától, ám
az idő múlásával belepte falait a por s a pókok által szövögetett hálók
sokasága.
- Én már nem tudok semmit, de abban
biztos vagyok, hogy nem halt meg, hiszen láttam – a fiú hangja megremegett az
utolsó szavainál, pedig minden erejével azon volt, hogy erős maradjon. Nem
akart veszekedni, és őszintén, mélyen legbelül azt hitte, Charlotte nem fog
elrejteni előle semmiféle nyomot, ha egyszer számonkérésre kerül majd a sor.
Úgy látszik tévedett, és ez valamiért nagyon rosszul érintette. Csalódott volt,
és ami még ennél is rosszabb; remény vesztett. Hisz kiben is bízhatott volna,
ha már Charlotteban sem? Az említett kissé megszédült a fiú kijelentése okán,
úrrá lett rajta a félelem, ahogy mindenkin, aki titkokat őrizget magában, s a
lebukás felé közeledik. Szája résnyire nyílt, miközben ujjaival egy, a
nadrágjából kilógó cérnaszálat gyűrögetett. Érezte a vesztét, csak úgy, ahogy
az őz érzi a vadász közeledtét, s életre-halálra menő menekülésbe kezd vézna
lábaival.
- Az képtelenség, biztosan csak képzelődtél,
vagy álmodtad az egészet – Will Jem szavaira gondolt, a fiú érveire, amiket
ésszerűbb megoldásoknak vélt, azonban ő még most sem értett egyet barátjával.
Hogyan is álmodhatott volna valamit, ami ennyire kézzel fogható, ennyire
magával ragadóan életszerű volt? S bár ténylegesen nem érintette meg a lányt,
hiszen még csak a kezéből kiejtett dolgaiért sem hajolt le, hogy segítsen neki,
azt ránézésből is meg tudta állapítani, hogy a bőre ugyanolyan bársonyos
maradt, s a haja is megtartotta könnyed csillogását. Egyszerűen semmit sem
változtatott rajta ez a majdnem másfél év, egyetlen dolgot kivéve. Elfelejtette
őt.
- Nem vagyok hülye Charlotte, és te is
tudod, hogy igazam van. És rá fogok jönni arra, mit titkolsz – kissé
fenyegetőre sikerült eme kijelentése, de nem bánta meg felsőbbrendű stílusát.
Charlottenak tudnia kellett, hogy ez fog történni, hogy nem lesz képes annyiban
hagyni. Will fülét megütötte egy nyávogó hang, amit egy halk koppanás követett,
s végül már csak azt vette észre, hogy Church magára hagyta a kialakult
konfliktus kellős közepén, ami olyan volt akár egy természeti katasztrófa, mely
elől keresve sem találhatott volna menedéket. Bár nem is szándékozta elhagyni a
süllyedő hajót, amíg nem kapott legalább egyetlen egy kézzel fogható választ.
- Nem titkolok semmit, és kikérem
magamnak ezt a hangnemet – teremtette le Charlotte, hangja pár oktávval feljebb
emelkedett, miközben a homlokán kidülledt egy hevesen lüktető ér, ami azzal
fenyegetőzött, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat, ha nem nyugszanak le a
kedélyek. Will beszívta alsó ajkát, amire azon nyomban rá is harapott, hogy
ezzel sikeresen magába fojtsa a torkából felszínre kívánkozó epés megjegyzések
sokaságát. Nem akarta elvetni a sulykot, hisz már így is elég tiszteletlen volt
azzal a személlyel, aki befogadta őt, amikor elmenekült otthonról.
- Tudod, az egészben az a legviccesebb,
hogy te tanítottad meg, hogyan olvassak az ellenfeleim testbeszédéből. Elárulod
saját magad, nézd csak meg a kezeidet – gúnyos megjegyzése egy fájdalmas
kacajban végződött, ami közben fejével a vele szemben álló fiatalos nő tenyerei
felé mutatott, melyek ökölbe voltak szorítva, oly nagy erővel, hogy Charlotte
ujjainak végéből teljesen kifutott a vér, ezzel fehérebbé varázsolva azokat,
mint a legtisztább márvány, vagy Jem fakó bőrének puha felülete. Csak álltak
ott, irritálóan mély némaságban, oly komor ábrázattal, mintha meghalt volna
valaki.
- Will, ezt te nem értheted – Charlotte
szomorúan lazította el végtagjait, amiket Will teste felé emelt, azonban
félúton meggondolta magát, s inkább visszaejtette őket az oldala mellé. Szemei
csillogtak a tehetetlenségtől, hiszen azon a bizonyos napon, amikor Magnus
elmondta neki az igazat Lily hogylétéről, megígérte a boszorkánymesternek, hogy
sosem avatja be a többieket az igazságba, hiszen ez volt az, amit Lily kívánt.
Nem akarta, hogy Willnek bűntudata legyen, amiért feláldozott a szerelmükért
mindent, ami egykoron fontos volt neki, még magát a kapcsolatukat is. Hisz
aznap este, amikor a lány elkövette a gyilkosságot, csupán Will életét
mentette, a sajátjára nem is gondolva. Őt helyezte az első helyre.
- Akkor világosíts fel! Hogyan lehetséges,
hogy még életben van, és miért nem emlékszik senkire? – Will tett Charlotte
felé egy bizonytalan lépést, csak azért, hogy eltávolodjon az ajtótól és a
falaktól, amikbe legszívesebben beleütött volna egy hatalmasat. Utált a
sötétben tapogatózni, és legutoljára akkor találta magát hasonló helyzetben,
amikor Lily számon kérte furcsa viselkedése miatt. Tisztán emlékezett rá –
hogyan is felejthette volna el azt a pillanatot, amikor először tapadtak
egymásra ajkaik? Akkoriban Will minden este kimaradt, s csak a hajnal első
fénysugarainak társaságában lépte át az Intézet kapuját. Mindenkinek azt
mondta, hogy egy kurvával találkozgat, pedig igazából csak a Temze partján
sétálgatott, amit annyira szeretett, s ami mindig képes volt lenyugtatni őt.
Lily megkérdezte tőle, hogy mit érez, mire ő azt felelte, hogy szerelmes
valakibe, erősen arra terelve a lány gyanúját, hogy abba az utcalányba
szeretett bele. Nem akarta a lány tudtára adni, hogy végig róla beszélt, hisz
félt, hogy a rajta lévő átok okán elveszítheti; örökre. Úgy gondolta, inkább
csodálja még ezer és ezer napon keresztül távolról epekedve, mint egyszer
csókolja, és utána végleg elveszítse. Azonban amit Lily ezután mondott, Will
úgy gondolta, sosem fogja elfelejteni: Azt
a szerelmet viszonozzuk, amit úgy hiszünk, megérdemlünk. Will tudta, hogy
megbántotta a lányt, s képtelen volt elengedni anélkül, hogy megérintse, hogy
legalább egyszer megcsókolja, és a karjaiba zárja. Azonban ott és akkor
megfogadta, hogy nem fogja hagyni, hogy újra felülkerekedjenek rajta gyengéd
érzelmei. S a mai napig magát okolta, amiért nem volt elég ereje betartani
ígéretét. Talán ha nem jöttek volna össze, Lily még most is tudná kicsoda
valójában; keringett szüntelen elméjében eme vádaskodó mondat.
- Értsd meg, hogy nem mondhatok semmit.
A te érdekedben azt ajánlom, hogy felejtsd el a történteket. Az a Lily akit
ismertünk és szerettünk, meghalt. Más nem számít – Charlotte hangja
megremegett, majd lehajtott fejével erősen kerülte Will Herondale tekintetét.
Nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy belenézzen a fiú égszín íriszeibe,
melyekben ott csillogott a hitetlenkedéssel fűszerezett vádaskodás. Mérges volt
a fiatal nőre, amiért nem volt hajlandó elárulni neki az igazat, arról már nem
is beszélve, hogy lényegtelennek találta heves próbálkozását, miszerint ha
törik, ha szakad, megtalálja az elvesztett lányt.
- De igenis számít! Köze van az előző
Inkvizítorhoz, igaz? Megölte őt, hogy valaki mást védjen. Kit kellett
megmentenie, és honnan vette, hogy az Inkvizítor rossz ember volt? – Will
felidézte magában Lily utolsó sorait, melyeket a sárga könyvecske papírjára
írt. „Bántani fog egy számomra fontos
embert, de meg fogom akadályozni. Ígérem…” Ajkai meg akarták formálni eme
szavakat, de tudta, ha megtenné, azzal lebuktatná saját magát, nem mintha
Charlotte nem gyanakodott volna már így is eléggé.
- Add ide azt a könyvet, és menj
edzeni! Most – az intézet vezetője kinyújtotta kezeit, de a fiú hüledező
tekintettel bámulta tenyereit, ahelyett, hogy megtette volna, amit az előbb
kértek tőle. Csak állt ott bambán, mint egy kirakati kutyus, aki arra számít, a
következő vásárló végre haza viszi, és megbecsüli majd, ellentétben a durva
eladóval.
- Vedd el, ha tudod – emelte a magasba
a könyvet, mintha ezzel megakadályozhatta volna, hogy Charlotte elvegye, pedig
egyáltalán nem volt nála magasabb, csupán csak fürgébb, esetleg talán még
gyorsabb. Charlotte elhúzott szájjal, s lehajtott fejjel figyelte az
eseményeket, majd egy óvatlan pillanatban, amikor Will figyelme lankadni
kezdett, egy egyszerű mozdulat kombinációval kikapta a srác karmaiból a naplót,
melyet még ő ajándékozott barátnőjének a szülinapjára - Kit kellett
megmentenie? Miért ennyire zavarosak az utolsó bejegyzései? Mintha kezdte volna
elveszíteni az eszét – Will hangja hatalmas méreteket öltött, mind erőben, mind
fogalmazásban. El volt keseredve, és annyira szomjazott a tudás után, akár egy
karaváni utazó, aki több napja bolyongott a sivatag tikkasztó óceánjában,
mindennemű folyadék nélkül. Már nem érdekelte, hogy üvölt, már nem
érdekelte, hogy megbántja Charlotte érzelmeit, már nem érdekelte semmi. Csak
meg akart világosodni; bármi is legyen az ára. Még akkor is, ha ehhez meg
kellett sértenie Lily emlékét. Hisz tudta, hogy ezt Charlotte nem fogja eltűrni,
s talán figyelmetlenségében, az őt kínzó érzelmek kavalkádjában kikotyog egy
aprócska információt, ami mentén elkezdheti a kutakodást.
- Eszedbe se jusson, hogy bolond volt,
ez ennél sokkalta bonyolultabb – a szoba tulajdonosa kihúzta az éjjeliszekrénye
felső fiókját, amibe aztán beletette a naplót - ami már így is olyan sok bajt
okozott -, hogy aztán egy fémkulcs segítségével lelakatolja, ezzel kivédve a
kíváncsi kezeket, melyek ismét bele akarnának olvasni.
- Kit kellett megmentenie? – Will
hangja ismételten hangosabb lett egy oktávval, nem mintha lehetségesnek hitte
volna, hogy valaha is képes lesz ekkora akusztikai hangzás megalkotására. Kezei
ökölbe szorultak, de visszafogta magát, még mielőtt olyan tettre vetemedett
volna, amit aztán egész életében bánt volna. Épp elég volt a bűntudat, ami
szerelme okán emésztette fel lelkének emberi darabjait.
- TÉGED! - az Intézet vezetője gyorsan a szája elé kapta az kezét, de már túl késő volt. Kimondta, ezzel megszegve az ígéretét - De most már menj ki a
szobámból, azt pedig kérem – motyogta, majd a Will kezében tartott
papírlapra mutatott, amit a fiú kiszakított a naplóból, amikor elvették tőle – Kérem – megadóan nyomta Charlotte kezébe, majd sarkon fordult és
kiviharzott, nem csak a szobából, de az egész Intézetből is.
Nem érdekelte, hogy zuhogott az eső, ahogy az sem, hogy nem hozott
magával semmit a zord időjárás ellen. Élvezte, ahogyan a poros víz végigfolyt
az arcán, ezzel lehűtve, igen felhevült testét. Fejében az imént elhangzott
szavak visszhangzottak, egyfajta mantraként, amit nem tudott elhallgattatni,
bármennyire is szerette volna. Öles léptei egyre lassultak, ahogy hőn szeretett
Temzéje felé igyekezett, hogy a partján sétálgatva megnyugvást keressen, s
találjon. Orrán beszívta a hideg, ámde friss levegőt, amit aztán egy kis idő
elteltével a résnyire nyitott száján engedett vissza a világba. Ez volt az
egyetlen dolog, amit szeretett az esőben; ilyenkor úgy érezte, hogy megtisztul
belülről, hisz végre nem azt a mocskos és porral teli levegőt kellett
beszívnia, ami belepte London egész területét.
Észre sem vette, hogy eljutott az elé a ház elé, ahol több mint egy éve
Lily és ő eltöltöttek egy felejthetetlennek hitt Bálint-napot. Akkor még minden
olyan boldognak és gondtalannak tűnt, s azt kívánta, bárcsak tovább maradtak
volna. Bárcsak kiélvezett volna minden egyes pillanatot, ami akkor megadatott!
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésNem tudom, hogy mit találtál ebben a fejezetnek furának, nekem kifejezetten tetszett. Will olyan makacs volt, mint amilyennek megismerhettük, és örültem, hogy a sarkára állt. Különösen tetszett az ő szemén át a visszaemlékezés arra a bizonyos alkalommal, amikor elmondta a Lily-nek, hogy szerelmes valakibe. Magam elé tudtam képzelni a jelenetet. Ahogyan azt is, amint "kihívta" Charlotte-ot, hogy vegye el a könyvet, ha kell neki. Különösen a végén a hangulatot sikerült feszült mederbe terelned, és már bennem is csak úgy buzgott a kíváncsiság. A tetőpont pedig, hogy a megmenteni vágyott személy maga Will volt, nos, számítani lehetett rá, de akkor is nagyot ütött!
Szóval nekem tetszett, és egyre jobban várom a folytatást, hogy vajon mit kezd ezzel az információval Will. Szép napokat! <3
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésTudom, nem minden a kommentár, de nem is tudom, mit csinálnék, ha nem írnál nekem, tuti hogy elbizonytalanodnék ezzel a történettel kapcsolatban. Köszönöm, hogy itt vagy és amiért őszintén elmondod a véleményed, mert nagyon sokat jelent. Igazán.
Az a helyzet, hogy tegnap fejeztem be a 12. fejezetet, és amikor ezt visszaolvastam, akkor olyan furának tűnt a fogalmazásmódom. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy kezdek fejlődni, és azok a részek, amiket még nem tettem ki jobbak. Talán.
Örülök, hogy sikerült élethűen alakítanom Will jellemét, mert vele vannak a legnagyobb problémáim, hiszen Lilyt teljes mértékben én találtam ki, a többieket viszont nem.
Will nem fogja ennyiben hagyni a dolgot és ezzel az információval is megvannak a tervei, hiszen tudja, kihez kell fordulnia segítségért. A végéről pedig csak annyit,hogy lesz ez még jobb is :) Izgalmasabb és hasonlók.
Siketek a folytatással, ha már nem kell majd ennyit tanulnom, akkor átállok a heti egy részre <3
ui.: az én kedvenc jelenetem az, amikor Will kihívja Charlotte-ot.
Millio puszi Xx <33 neked is szép napokat!
Ahh annyira imádom:D a könyvet is de a te történetedet jobban;) nagyon várom a következőt!!
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon sokat jelent, hogy tetszik, amit csinálok és az is, hogy írtál ^^ Sietek a következővel, tudom, kicsit lassan érkeznek a részek, amiért ezer bocsánat.
Millio puszi Xx <3
Drága, egyetlen, utánozhatatlan szerecsendiom!
VálaszTörlésMindig, de tényleg leveszel a lábamról, most legszívesebben még vagy száz részt olvasnék, mert annyira kíváncsi vagyok a folytatásra, és annyira jó olvasni, komolyan néhány híres író megirigyeltné, amit véghez viszel. A hasonlatok, a leírások, a szóhasználat, mind-mind tökéletes! A történet pedig... csodálatos! Iszonyúan tehetséges vagy, soha ne hagyd abba! <33333
Puszi, Azy
Drága, édes, egyetlen, utánozhatatlan Azym!
TörlésHahahha, még száz részt? Hát, amilyen lassan haladok a cselekménysorozattal, és amennyi gondolat van még a fejemben, az is lehet, hogy meg lesz az a kerek száz rész, bár ennél a történetnél még csal el sem kezdtem hasonlón gondolkozni, számolgatni. Mindig olyan aranyos dolgokat írsz, hogy most is elpirultam, s fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg ezt a feltétel nélküli támogatást. Nagyon nagyon szeretlek és egy darabig még biztosan folytatni fogom, ugyanis rengeteg ötletem van, nem csak ehhez a bloghoz <3
Millio puszi Xx és te is nagyon tehetséges vagy, nem győzöm hangsúlyozni <3