2014. május 17., szombat

16. fejezet

Sziasztok :)
Meg kell mondjam, azt hittem, sosem érkezik el ez a nap. Örülök, hogy mégis sikerült túlélnem ezt a hetet. Nektek milyenek voltak a napjaitok?
Szeretnék megköszönni minden kedves és biztató szót, nagyon jól estek, mindig megmosolyogtattok. Köszönöm ezenfelül FantasyGirl-nek, aki felhívta a figyelmemet egy bakira, amit bár elég gyengén - hiszen ezt a részt már megírtam -, de megpróbáltam orvosolni. Remélem ez a rész is tetszeni fog, én imádtam írni. Nem is húznám tovább az időtöket, talán még annyit, hogy a képen Miranda néni található, még fiatal korában.
Jó olvasást!
ui.: előre bocsánat az elütésekért és az értelmetlen mondatokért, csak kicsit szétszórt voltam, amikor átolvastam. A rész azért ma érkezik, mert holnap Szemesen leszek egy diákolimpián, plusz a modulsávba kikerült egy videó, remélem tetszeni fog. <3
Millio puszi Xx szerecsendio 
--------------------------------------------------------------------------------
Miranda néni titka
  Minden fal kísértetiesen egyforma volt: az összes kórtermet méregzöldre festették, mert az állítólag megnyugtatta az amúgy aggodalommal teli szíveket, melyek a hozzátartozók mellkasában dobogtak. De ahogy Lucie a könyökére támaszkodva megtartotta s a tenyereire fektette az állát, egyfolytában a lepattogzott vakolatot vizslatta, mert a zöld festéktől szépen lassan kezdett bedilizni. Mindössze harminc óra telt el az incidens óta, a lány mégis úgy érezte, hogy a végzetes pillanatok csupán pár röpke másodperce történtek. A szemei alatt hatalmas, szürkés karikák éktelenkedtek, ezzel mutatva, hogy legalább egy napja nem aludt normálisan, sőt, egyáltalán nem volt idegzete a pihenéshez. Valahányszor lehunyta a szemeit, ezzel sötétségbe borítva csokoládészín íriszeit, maga előtt látta Pierre nagymamáját, ahogy az elkeseredetten szólongatta. S ha ez nem lett volna elég, ráadásképp még bűntudata is volt, amiért ő meggyógyult és csupán már csak egyetlen karcolás éktelenkedett a bőrén – egy leheletvékony heg -, míg az éltes asszonynak eltört az egyik bordája és a hasán is megmaradtak a rutinműtét okozta sebek.
- Hihetetlen, hogy semmit sem hallottam az egészből! Ha nem zavar fel a sírásod, észre sem vettem volna, és talán most nem ülhetnénk itt a nagyi mellett, hanem rögtön egy temetést szerveznénk – Luc szinte már el is feledkezett a mellette üldögélő fiúról, aki az elmúlt órában legalább egy tucatszor felhozta ezt a számára hihetetlennek talált történetet; miszerint a lakás egy betörőbanda célkeresztjének kellős közepébe került. Lucie tudta, hogy ennél ezerszer jobb fedősztorit is kitalálhatott volna, de még mielőtt komolyabban belelendülhetett volna a gondolkodásba, az ajkai megformálták a szavakat. Innen pedig már nem volt visszaút. Folytatnia kellett a színjátékot: a saját életének drámaivá vált előadását. A lány egy tragikomédia kellős közepén érezte magát, s csak remélni tudta, hogy előbb-utóbb minden visszacsöppen majd a normál kerékvágásba.
- De nem így lett, szóval ne is gondolj ilyenekre, oké? Minden rendben lesz. – A lány olyan határozottan ejtette ki az utolsó szavakat, hogy hatásukra a fiú lelkébe beleköltözött egy különös nyugodtság, valamiféle megfoghatatlan béke. Pierre emlékezett, hogyan talált rá a nagymamájára és a barátnőjére – Luc remegő ujjai Miranda néni hasán pihentek, miközben a lány megállás nélkül bőgött, mintha a saját anyját készült volna elveszíteni -, ez a Lucie azonban egy teljesen más személyiség volt. A sokk hatására új személyiségjegyek jelentek meg a lelkében s testének minden egyes rezdülése a majdnem tragédiáról árulkodott.
- Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy egy szimpla betörés történt. Kizárt, hiszen nem is tűnt el semmi a házból. – Lucie legszívesebben arcon csapta volna önmagát, amiért nem gondolt erre a kicsiny részletre, azonban mindez késő bánat volt; egy javíthatatlan hiba.
- Mert megijedtek, amikor megláttak – motyogta az orra alatt, azonban lélekben valahol egészen máshol tartózkodott. Legszívesebben már tegnap reggel meglátogatta volna az Intézetet, hogy köszönetet mondjon Willnek, aki utána jött és megmentette az életét - egymás után kétszer: először Gabrieltől, majd a vámpírharapástól, melynek orvoslására egy egész üveg szenteltvizet nyomott le a torkán. Lucie még mindig a torkában érezte azt az émelyítő ízt, amitől öklendezve rogyott össze a padlón -, de nem hagyhatta magára Pierret, hiszen a fiúnak szüksége volt rá. Szüksége volt egy támaszra.
- Nem azért, de nem hiszem, hogy olyan ijesztő lennél – a fiú gunyoros megjegyzése szíven ütötte Luciet, mi több, egyenesen feldühítette, amiért nem volt képes beletörődni a felvázolt eseményekbe. Miért nem elégedett meg a magyarázatommal? A lány megijedt, hogy Pierre esetleg magánakciózásba kezd majd, ezzel olyan dolgokra bukkanva, amit neki sem kellett volna felfedeznie. Ha aznap nem ment volna el, hogy megtudja az álmai miértjeit, akkor most nyugodtan élhette volna unalmas, mégis boldog mindennapjait. Akkor most csokoládétortát sütögethettek volna a szerelme nagymamájával és nem az említett egészségi állapota miatt aggodalmaskodtak volna. De akkor hazugságban élnék; rótta fel a fejében bujkáló hangnak, ami minderre csupán ennyit válaszolt: de legalább élnél és nem akarnának megölni.
- Tényleg? – Lucie felemelte egyik, gondosan szedett és íves szemöldökét, s heves mozdulatainak hála majdnem lelökte Pierret a székéről. - Na, és szerinted akkor mégis mi történt, nagyokos? Tudtommal nem láttál semmit. Vagy talán azt hiszed, hazudok? – kicsit rájátszott a felháborodására, de mindezzel csak a szerelmét akarta megvédeni, így nem érzett bűntudatot a szavaiban megbújó él miatt. Nem tudhatta, hogy legközelebb ki akarja majd felróni neki egykoron elkövetett vétkeit, melyekre még csak nem is emlékezett, ahogy azt sem, hogy akkor megússzák-e ennyivel, vagy sokkal nagyobb árat kell majd fizetniük a lány óvatlansága miatt. Most már nem csak Will, de Gabriel is tudta, hol hajtotta álomra a fejét az itt eltöltött hetek során és ez megrémítette; nem is kicsit.
- Nem, dehogyis. Sajnálom, én csak… - szabadkozott a másik, aki ezúttal is alul maradt ebben a gyermekded küzdelemben. Valahányszor összezördültek, mindig Lucie nyert, s Pierre nem is értette, miért lepődött meg mindezen. Talán csak azon kellett volna, hogy egy pillanatra elhitte, meggyőzheti szerelmét az igazáról. Mert igaza volt, s ezt mind a ketten nagyon jól tudták. Bár az Árnyvadászok álcájának hála Will és Gabriel rejtve maradtak, a felfordulás, amit a csatájukkal kreáltak, túl nagy volt egy szimpla betöréshez. Arról nem is beszélve, hogy Pierre semmit sem hallott az ütközetből, vagyis valami nem volt rendben a mesével, amit Lucie beadott neki. Hova tűnhetett a zaj? A válasz egyszerű volt, s oly kézenfekvő az utóbbi napok után, hogy Luc meg sem próbálta elmagyarázni a fiúnak; varázslat - ez az egész olyan hihetetlen.
- Mégis megtörtént.
   A szobára nyomasztó csend telepedett, s mintha minden csepp oxigént kiszippantottak volna a kórteremből; a fiatal Árnyvadász-palánta a saját hazugságában fulladozott, s hiába kiabált segítségért, senki sem hallotta meg elkeseredett hangját.
  Hosszú percek teltek el így, s míg Lucie a gondolataiba temetkezett, addig Pierre némasággal felelt a ki nem mondott szavakra. Egyikük sem akarta elhinni, hogy ilyen kevés idő alatt ilyen messzire kerültek a kiegyensúlyozott kapcsolatuktól, de hiába tagadták volna; az egykoron pusztító méreteket öltött szerelmük egyre jobban hasonlított egy gyertya képlékeny lángjára.
- Nagyi! – Pierre volt az, aki először észrevette, hogy megmozdult az idős nő szemhéja, s ahogy elhagyta a száját eme kedves megszólítás, Lucie is az asszony felé kapta a tekintetét, ezzel abbahagyva a lepattogzott festék elemezgetését. - Hogy vagy?
- Voltam már jobban is, édesem.
- Emlékszel valamire? – Pierre mohón falta mamája minden egyes mozzanatát - mindezt a megvilágosodás reményében -, s hirtelen meg is feledkezett minden belé nevelt udvariasságról.
- Pierre!
- Semmi baj – legyintett az asszony kicsi, ráncos kezeivel, miközben mosolyogva figyelte a fiatalokat, azok közül is leginkább a lányt, aki az ágy alatt belerúgott az unokája bokájába, amikor az kis híján nekiesett a kérdéseivel. - Sajnálom, de nem emlékszem. Lehet, hogy jobban beütöttem a fejem, mint gondoltuk.
- A papa azt üzeni, hogy holnapután akkor is bejön, ha az orvosa kiabálni fog vele. Alig akart otthon maradni, hiába mondtuk neki, hogy nem kéne erőltetnie a lábát. – Pierre, mentve a menthetőt, megpróbálta egy valamivel kellemesebb mederbe terelni a beszélgetést, s önkénytelenül is mosolyra húzta az ajkait, amikor eszébe jutott a nagypapája, aki egy szál alsógatyában indult taxit keresni, s ha nem állították volna le, akkor fittyet hányva a zord időjárásra, meg sem állt volna a felesége ágyáig. Pierre mindig felnézett a nagyszüleire, amiért jobban szerették egymást, mint bárkit ezen a világon, s csak reménykedni tudott benne, hogy ha visszatérnek Párizsba, akkor talán ő és Luc is hasonló kapcsolatot teremthetnek maguknak; harmonikusat és véget nem érőt.
- Vigyázz rá! Helyettem is – Miranda néni kacsintott egyet, majd ülő helyzetbe tornázva kissé megtépázott testét, közelebb hajolt az unokájához. - Drágám… hoznál nekem valamit az automatából? Éhen halok és hírből hallottam, hogy az itteni koszt elég silány. – Panaszkodott, pedig egyáltalán nem volt étvágya; finom ételek ide vagy oda. Ezzel a kéréssel csak kifogást gyártott, ugyanis kettesben akart maradni a mellette kuksoló lánnyal, akihez nem egy kérdése lett volna. Addig azonban még nem jutott el fejben, hogy hogyan dobja fel a természetfelettit, mint beszédtémát. Reménykedett benne, hogy Luc megteszi helyette.
- Persze, sietek.
   Ahogy Pierre elhagyta a szobát, Lucie megkönnyebbülve fújta ki a tüdejében felhalmozódott oxigénmolekulákat, mire Miranda néni hitetlenkedve nézett végig a lány megviselt vonásain. Olyan gondterheltnek látszott, oly bűnbánónak s elkeseredettnek, mint aki egy éjszaka alatt több évet öregedett. Luc ujjai a mosástól elszürkült takaró végével játszadoztak, s ez idő alatt rájuk telepedett a kínos némaság. Egyikük sem tudta, hogyan kezdjen bele a beszélgetésbe, pedig mind a ketten ugyanazt akarták megvitatni. Lucie reménykedett benne, hogy a nő semmire sem emlékszik, míg a másik legszívesebben felhánytorgatta volna a múltat; annak minden fájdalmas emlékét.
- Örülök, hogy jobban van.
- Csakis annak a fiatalembernek köszönhetem, ahogy te is. Ha nem toppant volna be az utolsó pillanatban, akkor képtelen lettem volna megvédeni attól a másiktól. – Mrs. Bourg fejében felvetődött a gondolat, hogy nem egészen így kellett volna tálalni ezt az egészet, de jobb ötlet híján ezt is elfogadhatónak találta. A tenyerei izzadni kezdtek a testében fellobbanó izgalomtól, s a homlokán is ott gyöngyöződtek a verejtékcseppek. Régen volt már, hogy Árnyvadászok csöppentek az életébe, s bár egy része örült neki, mégis rettegett, hogy újabb veszteségek érik majd, ha ez a lánya az unokája mellett marad. Lucie egyszer majd bele fog szeretni egy hozzá hasonlóba – gondolta magában, majd egy mély lélegzetvételt követően megvárta, hogy az általa kreált információáradat elérjen Luc tudatáig.
- Hogy mondta? Maga látta őket? – a fiatal lány ajkai elnyíltak, s még a pupillái is kitágultak a döbbenettől, hiszen mind ezidáig abban a hitben élt, hogy Will és Gabriel álcát viseltek. S csak most, hogy visszagondolt az történtekre, jutott el a tudatáig, hogy a nő a falhoz lapult, amikor meglátta őket, s nem vágott át azonnal a nappalin, ahogy azt egy normális ember tette volna.
- Persze, hogy láttam őket. És már abban a pillanatban tudtam, hogy te is különleges vagy, amikor róluk álmodtál.
  Lucie közelebb hajolt a sebesült nőhöz, miközben eszébe jutottak a rémálmai, s az, ahogyan rájött, mit is szimbolizáltak. Emlékek voltak, melyekben egyszerre keveredett a valóság és a képzelet; a jelen és a múlt. Az agya fel akart ébredni a rá kényszerített, hosszú álmomból s le akarta rázni magáról a láncokat, melyek gúzsba kötötték kiszolgáltatott testét.
- Maga is Árnyvadász? – alig, hogy kimondta, eszébe jutott, hogy nem csak a nephilim lények látták a varázslatot, s így gyorsan korrigálta a kérdését: - Vagy Alvilági?
- Egyik sem – Lucie elképedve hallgatta Mirandát, de bármennyire is rá szeretett volna kérdezni az általa érdekesnek vélt részletekre, legyőzte kíváncsiságát és udvariasan megvárta, hogy a nő befejezze elkezdett válaszát. - Én ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, egy kis plusszal. Képes vagyok átlátni az álcán, amit használnak, de sem harcolni, sem varázsolni nem tudok… Ezek szerint te is Rupert fajtájából származol.
- Kicsoda az a Rupert?
- Körülbelül annyi idős lehettem, mint most te. – Az éltes nő szemei elfátyolosodtak, mintha egy ócska film képkockáit nézve lepergett volna előtte a múlt, s bár Luc ebből semmit sem láthatott, azért érdeklődve hallgatta a mesét. Végig az orra előtt volt az a személy, aki megválaszolhatta volna a kérdéseit, ő azonban túlságosan vak volt ahhoz, hogy észrevegye. Pedig voltak árulkodó jelek: abban a pillanatban felnyílhattak volna összepréselt szemei, amikor Pierre mamája megemlítette neki a különös neveket. - Fiatal voltam és gyönyörű. Túltengett bennem a kalandvágy és egy napon olyan helyre keveredtem, ahova sosem lett volna szabad egy hozzám hasonlónak. Emlékszem, a barátnőimmel sétálgattam az East Side-on, amikor megpillantottam azt a kávézót.
- Már akkor is állt a Phantom Café?
- Igen, de csak én láttam. Ők azt hitték, egy lerobbant fodrászüzlet rozoga deszkái hoztak lázba. Ki is nevettek, majd elrángattak s csak késő este volt elég merszem visszamenni és jobban szemügyre venni. Addig nem volt nyugtom, egy pillanatra sem hagytak egyedül – magyarázta. A nő ráncokkal átszőtt arca látványosan kivirult, s Luc is örült, amiért végre rátalált egy olyan személyre, aki kedvesen meghallgatta és válaszolgatott a feltett s magában tartott kérdéseire egyaránt. Hiányzott neki Chloe és az éjszakába nyúló beszélgetéseik, melyek során minden egyes téma szóba kerülhetett, hiszen nem ismerték azt a szót, hogy tabu vagy titok. Bárcsak ezt is elmondhatnám neki – gondolta, de amint eljutott az agyáig gyermeteg kívánsága, azonnal vissza is szívta. Tudta, hogy Chloe nem illett bele ebbe a világba, az új világába… az átmeneti világába. Mert egy dologban teljesen biztos volt: amint Miranda néni meggyógyul, haza utaznak, és ha rajta múlik, soha többé nem teszik be a lábukat ebbe a városba, sőt, már magára a kontinensre sem jönnek el. Nem akart meghalni egy ilyen ostobaság miatt.
- Ott ismerkedett meg Ruperttel?
- Igen. Amint beléptem, kiszúrt magának. – Miranda néni egy kicsit közelebb hajolt a lányhoz, mintha valami becses titok kulcsát szerette volna átnyújtani szerény személyének. Luc is így tett, s valamivel csöndesebben folytatták a beszélgetést. - Állítása szerint előttem még sosem találkozott olyan mondén lánnyal, aki Árnyvadászokat megszégyenítő bátorsággal rendelkezett volna. Bár, szerintem eltúlozta. Mégis jól esett a bókja, annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt, miről hadovált.
  Lucie mosolyogva vette tudomásul, hogy nem csak ő volt ily tudatlan az elején és egy része – az, amelyik nem akart Franciaországba repülni – remélte, hogy egyszer ő is belerázódhat majd mindebbe. Hogy a varázsvilág nem beszippantja, hanem ő maga lépheti át a kapukat. Önszántából.
- Hogy nézett ki? – eme kérdés nem érte váratlanul a nőt, mégis… alig észrevehetően elpirult, s Luc felfedezte a vonásaiban azt a fiatal lányt, aki egykoron lehetett, s aki képes volt elcsavarni egy Árnyvadász fejét.
- Gyönyörű mélybarna szemei voltak és mogyorószínű haja. Az egész testét fekete ruhák borították, mégsem volt zord, mi több… - a nő beszívta az alsó ajkát, amit Lucie nagyon aranyosnak talált. Még soha senki sem mesélt neki az első szerelméről, s egy pillanatra elgondolkozott rajta, vajon nála ki lehetett ez a személy. Amikor még Árnyvadász volt, vajon szeretett bárkit is tiszta szívből? - Nála elevenebb és viccesebb fiúval sohasem találkoztam. Mellette izgalmas volt az amúgy unalmas életem.
- Gyakran találkozgattak? – mint egy cukorkára éhes kisgyerek egy új édességbolt kirakata előtt, Luc is oly lelkesedéssel hallgatta a történetet, ami két szerelmes szívről szólt, akiket mégis messzire sodort egymástól az élet. Mert a mese végével kérdezés nélkül is tisztában volt. A fiatal Miranda hozzáment Bobhoz, akitől két gyereke is született; Pierre apukája és a nagybátyja.
- Amikor csak megtehettük és kivétel nélkül, mindig titokban – az asszony elmosolyodott, mintha nem lettek volna fájdalmai s talán tényleg nem érezte őket. Boldog volt s örömében még a heves karmozdulatok sem okoztak neki nehézségeket, pedig tegnap még az éjjeliszekrényen pihenő vízzel töltött poharat sem tudta felemelni, annyira kimerítették a megpróbáltatások. - Az Árnyvadászok mindig is lenézték azokat, akik kicsit is mások voltak, így esélyünk sem lett volna hosszú távra tervezni. Mindig a pillanatnak éltünk.
  Luc bár önkénytelenül, de ismételten Willre gondolt. Arra, ahogy a fiú a többi varázslényhez vagy a mágia nélküli élőlényekhez viszonyult. Talán nem az Ő hibája volt, s a pökhendiség tényleg a vérével együtt csörgedezett ez ereiben. De akkor Jem miért volt kedves? Ő miért segített neki, amikor Will könyörtelenül a földre taszította a szavaival?
- Hogyan lett vége? – Mrs. Bourg keserű arckifejezését látva, Lucie azon nyomban megbánta szemtelen kérdését, de mivel már megtörtént s nem tudta visszaszívni, jobbnak látta újra megfogalmazni az egészet. - Mármint, egyszer vége kellett, hogy szakadjon, ugyanis most Bob felesége. Meghalt egy démontámadás során, vagy egy vámpír ölte meg, esetleg vérfarkas?
- Egyik nap nem jelent meg a megbeszélt találkozón és utána sosem keresett többet. – Miranda szemeire egy leheletvékony könnyfátyol borult, hiszen megrohamozták a fájó emlékek. Az, amit akkor látott örökre az emlékezetébe vésődött s bármennyiszer is próbálkozott vele az évek alatt, képtelen volt kiradírozni onnan. Nem hiába, ha valaki annyira fontos az ember számára, mint neki Rupert, akkor örökké a részévé válik, mi több, kiszakít egy darabot a szívéből. Ezzel pedig csak az volt a baj, hogy a férfi semmit sem csempészett a hiányzó rész helyére, így a nő bár titkolta, lélekben igenis megcsonkult. - Azt hittem meghalt és a szívem szakadt bele, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor két hónapra rá végignézhettem, ahogy egy különös szörnyet kergetve, elveszett egy sikátorban.
- Nem is halt meg.
- Nagyon is élt, csupán elfelejtett – húzta el a száját, ezzel egy ocsmány grimaszt varázsolva az orcájára. A mai napig ott volt a lelkében az a tüske, amit a férfi hagyott maga után. - Talán rám unt, vagy talált valaki sokkal jobbat – Miranda néni megrántotta a vállát, majd az ablak felé fordította a tekintetét. Az eső már csak helyenként szemerkélt, az ég mégsem tisztult ki, sőt egyre sötétebb árnyalatokat öltött magára, pedig a falra szerelt óra szerint alig múlt dél. Ujjaival a takarónak nevezett rongyot piszkálgatta s közben eszébe jutott az is, hogy mi mindent vesztett azon az estén. A hitet a szerelemben, mely rányomta keserűségét a Bobbal eltöltött első éveire. Majdnem elváltak a sok vitatkozás miatt, végül a kitartásuknak hála két csöppséggel ajándékozta meg őket az ég. - Nem kértem számon, egyszerűen elfordítottam a fejem s két évre rá találkoztam a férjemmel. Szépen lassan beleszerettem és száműztem az elmémből az összes édes emléket, ami hozzá kötött.
- Sikerült? – hitetlenkedett Lucie, de reménykedett benne, hogy egyszer ő is elfelejti majd Willt és a hozzá kapcsolódó keserédes emlékeket. Hiszen hiába tagadta oly bőszen, igenis volt abban a fiúban valami, ami vonzotta hozzá. Ha nem lett volna időnként olyan ellenszenves, talán képes lett volna összebarátkozni vele.
- Hiszen most is róla beszélek. Az első szerelem sosem múlik el, csupán megfakul. Ezzel mindenki így van, édesem. – Miranda megsimogatta a lány kezét mintha belelátott volna a lelkébe, s szemtanújává vált volna a benne dúló háborúnak. Mindentudó mégis szeretetteljes arca megnyugtatta Luciet, szavai mégis egyfolytában ott motoszkáltak az agyának egy olyan szegletében, ahonnan képtelen volt száműzni őket. Mi van akkor, ha nem Pierre volt az első szerelme, ahogy azt addig gondolta? Mi van, ha Will vagy Jem egykor sokkalta több volt számára, mint egy egyszerű barát?
- Sosem gondolkozott el azon, hogy vajon él-e még? – S vajon a fiúk gondoltak-e rá, amíg távol volt? Szüntelen körülöttük keringtek a gondolatai, amit bár szégyellt – hiszen boldog párkapcsolatban élt, aminél többet aligha kívánhatott volna -, képtelen volt abbahagyni. Luciet megrémítette, hogy ennyire ragaszkodóvá vált egyetlen külön töltött nap után, s hirtelen el sem tudta képzelni milyen lesz, ha egyszer visszamennek Párizsba. Vajon képes lesz szemet hunyni a hiányuk felett, s vajon Pierre figyelmét elkerülik-e majd a személyiségében bekövetkezett változások?
- Rupert Lightwood mindig is Árnyvadász volt, a vérében volt a harc és a vakmerőség – jelentette ki erélyesen, miközben még mindig a megszeppent lány kezeit szorongatta. Boldog volt, amiért végre elmesélhette valakinek ezt a történetet, hiszen eddig a pillanatig senki sem tudta kettőjükön kívül. Az Ő titkuk volt, az egyetlen közös dolog, ami megmaradt a majdnem kapcsolatukból. - Nem tartom valószínűnek. – Mondta végül egy kis gondolkodást követően. Emlékezett arra az estére, amikor utoljára látta s arra a csápokkal rendelkező szörnyetegre is, aki ellen élet-halál harcot vívott. Bármennyire is fájt bevallania - még önmagának is -, nem volt elég hite ahhoz, hogy bízzon abban, Rupert még mindig élt s lélegzett. - Amikor tegnap megláttam azokat a fiúkat…
- Előtörtek az emlékek?
   Luc már nem hallhatta a választ, ugyanis Pierre feltépte az ajtót, majd kiejtve a kezéből a benne tartott zacskókat, szitkozódva robbant be a kórterembe. Nem tűnt nyugodtabbnak, így Lucie már reménykedni sem mert abban, hogy a fiú belenyugszik a történtekbe. Talán, ha Miranda jobban lesz, akkor majd elfelejti ezt az egészet - bizakodott, majd visszafordította a tekintetét az ágyban fekvő, idős nő felé.
- Csak savanyú cukrot és müzlit találtam, így hoztam mindkettőt. Megzavartam valamit? – Pierre megkerülte az ágyat, majd mindent lepakolt az éjjeliszekrényre. Összehúzott szemöldökei kétkedő vonásokkal ajándékozták meg az arcát, s mindezt csak tetézték a homlokán megjelenő ráncok.
- Dehogyis, csak mesedélutánt tartottam – legyintett a mamája s ezt követően a kezei közé kapott egy világoskék zacskót, amiben apró, színes cukorkák pihentek egymás hegyén-hátán. - Köszönöm.
  Lucie megköszörülte a torkát, hogy ezzel magára vonja a fiú figyelmét, aki azon nyomban mellé sétált s közelebb húzta magához. Sajnálta, hogy megbántotta a szerelmét – ez minden egyes mozdulatában látszott -, de még mindig képtelen volt elhinni a lány meséjét. Még, hogy betörők… ugyan már!
- Szerintem sétálok egyet, mert már sajognak a végtagjaim, addig maradj mellette. Sietek vissza. – Luc az ajtó felé sétált, de az utolsó pillanatban még visszafordult és egy lágy csókot lehelt Pierre ajkaira. El sem tudta képzelni az életét nélküle, s fogalma sem volt róla, mit tett volna, ha Gabriel bántotta volna. Minden bizonnyal nekiesett volna az Árnyvadásznak és az sem érdekelte volna, ha ezzel öngyilkos akcióra vállalkozott volna. Volt, amikor már semmit sem veszíthetett az ember s az ekkor bekövetkező kétségbeesés mindenkit furcsa cselekedetre ösztökélt.
- Szeretlek.
- Én is – azzal kinyitotta az ajtót, majd maga mögött hagyva a többieket, elindult a folyosón, meg sem állva a hátsó kijáratig, ami a betegeknek fenntartott udvarra nyílt.

4 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Hú, már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet a helyzet Miranda nénivel, és örülök, hogy elmesélte ezt a történetet Lily-nek. Az oldalt lévő videó amúgy tetszett, főleg a zene passzolt a kettősre, és alig várom, hogy több közös jelenetüket olvashassam. Amint láttam, ez a kívánságom már a következő fejezetben teljesülni fog.
    Visszatérve Miranda nénire, már elsőre mikor olvastam a Rupert nevet, ismerős volt, aztán leesett: Rupert Blackthorn! Ő volt az - bár akkor kicsit öregebb, mint képzeltem, elvégre is mégiscsak Tatiana férje - vagy csak ez is egy gyakori Árnyvadász név és véletlen, hogy a kettő megeegyezik? Aranyos volt az ő kis történetük, és valamiért nem hiszem, hogy a férfi csak úgy ráunt volna. Talán szembesítette a Klávé, hogy nem lehet jövője Mirandával?
    Pierre és Lily nagyon aranyosak voltak, kíváncsi vagyok, a fiú mikor jön rá, hogy mi folyik itt. Már előre sajnálom. Nagyon várom a folytatást! Csak így tovább!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!
      Örülök, hogy tetszett Miranda néni meséje, ha úgy tetszik: titka. Semmiképp sem szerettem volna varászlényt csinálni belőle, viszont szerettem volna, ha tud a dolgokról, ezzel segítve Lucnek a döntésben. Hiszen, ahogy a részben is írtam: ha a fiatal, mondén Miranda képes volt elfogadni mindezt, neki miért ne menne?!
      Köszönöm, nekem is nagyon tetszik az a videó, már egy ideje terveztem, hogy megcsinálom, de csak most volt rá időm. Én is várom, hogy közös jeleneteik legyenek - amiben nem esnek egymás torkának -, de ami késik, az nem múlik. A következő fejezetben pedig tényleg fognak beszélgetni. Nagyon szemfüles vagy <3
      Igazából, még csak tíz oldalt olvastam el A hercegnőből és amikor kitaláltam Rupert személyét, akkor még A hercegnek is csak a felénél jártam. Fogalmam sem volt róla, hogy így hívják Tatiana férjét, így ez most csak egy véletlen egybeesés. Ritka Árnyvadásznév. Nem, a férfi tényleg nem unt rá csak úgy... az Árnyvadász törvények igencsak felsőbbrendűek és kegyetlenek néhanapján.
      Pierre és Lucie mindig nagyon aranyos és ha nem úgy alkottam volna meg a fiú személyiségét, ahogy, akkor nagyon nehezen vettem volna rá magam az elkövetkezendő részek megírására.
      Sietek a folytatással <3 és köszönöm, hogy írtál!
      Millio puszi Xx Kellemes hetet :)

      Törlés
  2. Drága, tehetséges, hihetetlen, elképesztő szerecsendiom!

    Úgy tudtam, te jó ég! Egyszerűen amikor a nagymama már látta őket, és megsérült, sejteni kezdtem, hogy valami itt nem stimmel, hiszen ilyen nem történhetne meg! És lám, igazam lett! (Végre egyszer, haha!) Azt hittem egyébként ő is Árnyvadász, és sokkal több köze volt ehhez a világohoz, viszont, amit leírtál.... jaj. Nem tudom, hogy ennek a szálnak lesz-e folytatása, vagy ez egy ilyen real short story szagú dolog. Remélem nem az utóbbi, mert annyira sajnálom, hogy csak így hirtelen véget ért, és Miranda néni sose tudott elbúcsuzni tőle, vagy megbeszélni.... Ahj. :(
    Nem tudom, hogyan csinálod, hogy ennek a történetnek minden szála ilyen kidolgozott, hogy minden karakter ennyire pontos és élethű, de még a szavam is eláll... Imádom, amit csinálsz, komolyan! Köszönöm, hogy írod, és olvashatom, kincset ér! Nagyon szeretlek és borzasztó tehetséges vagy, ne felejtsd el! Csak így tovább! <33333333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, felülmúlhatatlan és lehengerlő Azmy!
      Hahaha, olyan jó olvasni, hogy sikerült megfejtened az egyik rejtélyes szálat, mert mindig azt mondod, hogy túl homályos az egész és csak a jelenre tudsz koncentrálni. Úgy látszik egyre jobban átlátod a történetet, vagy én vagyok egyre kiszámíthatóbb?! Ennek a szálnak tervezek folytatást, de nem lesz olyan hű, de nagy jelentősége. Csupán jellemformáló egyén lesz egy igen fontos karakter számára. Sajnos azt nem árulhatom el, hogy Rupert és Miranda találkoznak-e még vagy, hogy a férfi él-e még, de hamarosan ki fog derülni, ezt az egyet megígérhetem. Hiszen Lily számára fontos az öreg hölgy, és ami érdekli, azt kideríti. :)
      Én sem tudom, hogyan csinálom, de örülök, hogy ennyire kidolgozottnak találod, mert igyekszem. Tényleg nagyon igyekszem, hiszen Cassandra Clare az egyik kedvenc írom és nem szeretném elrontani a történetét. A világot, amit megalkotott. Köszönöm, hogy olvasol, hogy folyamatosan itt vagy és támogatsz <3 Nagyon szeretlek <3
      Millio puszi Xx

      Törlés