17. fejezet

Sziasztok :)

Először is, nagyon szépen köszönöm azt a sok-sok támogatást, amit tőletek kapok. Bevallom, a mostani rész az egyik kedvencem, így nagyon örülnék pár visszajelzésnek, legyen az hideg vagy meleg. Igaz, hogy nektek csak pár másodperc, de nekem hatalmas boldogság! Nem is rizsáznék sokat, most nincs is miről, a fejezet beszél helyettem.
Kellemes hetet, kitartás az utolsó "napokra" és jó olvasást!
Millio puszi Xx

szerecsendio

---------------------------------------------------------------------------------

Nem kéne itt lenned!

  Lucie kényelembe helyezte magát az egyik rozoga padon, majd tekintetével az udvart, s annak minden szép s kevésbé csodás négyzetcentiméterét fürkészte. Az ég beborult, s esővel fenyegetőzött, míg a lassan önálló életre kelt szellő meg-megmozgatta az átellenben ültetett tölgy leveleit. Lucie egyfolytában az előbb hallottakon gondolkozott, s szinte észre sem vette az apró ösvény mentén kirajzolódott fiú sziluettjét. Viszont a tényt, hogy valaki leült mellé, már réveteg elméje sem hagyhatta figyelmen kívül. Fejét lassan oldalra fordította, ezzel engedélyt adva a szélnek, hogy táncra keljen barna tincseivel.

- Szia. – Will hangja talán még sosem volt oly bizonytalan, mint amilyen abban a pillanatban volt, s a lány valamiért sokkal kedvesebbnek – szerethetőbbnek – találta ezzel az esetlen küllemmel. Arra gondolt, hogy talán, ha az első pillanatban is ilyen ártatlan lett volna, akkor minden máshogy történt volna. De kár lett volna ismételten a múlton rágódnia, azon már képtelen volt változtatni. Hiába könyörgött, az égiek nem forgatták visszájára az idő végeláthatatlan kerekét.

- Szia – válaszolta végül, hogy összetörje a némaság nyomasztó buráját. S bár ezt a két szót nem igazán nevezhette beszélgetésnek, mégis túl soknak tűnt számára a kettejük közt lezajlott kommunikáció. Legszívesebben elkergette volna a másikat, rimánkodva a régi életéért, de tisztában volt vele, hogy erre aligha lett volna esélye. Will nem volt Mindenható, ő pedig nem volt átlagos. - Most mindenki azt hiszi, hogy megőrültem?

- Nincs rajtam álca, ha erre gondolsz – a fiú a combjaira könyökölt, miközben megtámasztotta az állát a tenyerein. Szemeivel Luc érzelemmentes arcát bámulta, s bár azt hitte a másik nem szúrta ki, a lány tisztában volt mindezzel. - Hogy van? – fejével a kórház ódon épülete felé intett, ezzel jelezve, kire is célzott, amikor feltette kérdését. Bár nem ismerte az idős nőt, az, amit azon az estén látott az általa szeretett lány szemeiben igencsak megrémítette. Ha Lily – egyszerűen rühellte azt a nevet, hogy Lucie - képes volt ennyire szeretni ezeket az embereket, akkor mi jogon kérhette volna arra, hogy adjon fel értük mindent? Érte.

- Él, és minden jel azt mutatja, hogy könnyen megúszta. Rosszabb is lehetett volna. – Meghalhatott volna; visszhangzott Lucie fejében. Hogyan magyarázta volna el Pierrenek, ha a nagymamája a karjai között lehelte volna ki a lelkét? Hogyan számolt volna el a lelkiismeretével, ha bekövetkezett volna a katasztrófa? Lehet, hogy végül ő maga kérte volna meg Gabrielt, hogy végezzen vele.

- És te hogy vagy?

- Élek – a lány szájából a felszínre szökött egy erőltetett kacaj, mire Will összehúzta a szemöldökeit. Tudta, hogy hazudott s Luc tisztában volt vele, hogy elárulta önmagát, így hálás volt a fiúnak, amiért elterelte a témát.

- Még mindig haragszol, amiért gondolkodás nélkül neked rontottam?

- Nem lenne fair, ha nem adnék még egy esélyt. Megmentetted az életem – Lucie megeresztett egy halvány, mégis őszinte mosolyt a fiú irányába, aki, mintha csak a lány tükörképe lett volna, azon nyomban viszonozta azt. Egy másodpercre minden olyan békésnek tűnt, de ahogy a vihar előtti csönd is csupán a villámlás elő zenéje volt, úgy a némaság is csupán másodpercekig tartott. - Egy valamit azonban még mindig nem értek.

- Miért akart megölni? – Will ajkai elváltak, azonban Lucie nem engedte, hogy megválaszolja az általa kreált kérdést, ugyanis az nem volt elég pontos. Hiszen nem Gabriel volt az egyetlen veszélyforrás - tekintettel arra, hogy egy őrült vámpír is a vérére szomjazott. Bosszút akart állni egy olyan tettért, amit már magával ragadott a múlt. Caliban – csak úgy, mint Will vagy akármely másik Árnyvadász – örök nyughelyéül választotta a sötétséget, mely Luc elméjére borult.

- Miért akartak megölni – helyesbített. Megköszörülve a torkát, tekintetével ismételten az előtte pihenő, öreg tölgy ágait csodálta, melyen egy apró cinege család fütyörészett. - Ilyen rossz ember lettem volna? Egy gyilkos? – elkeseredetten hajtotta le a fejét, miközben mély lélegzetekkel nyugtatgatta felborzolt idegeit. Chloe már sokszor tanácsolta neki, hogy ne tegyen fel olyan kérdést, amire nem akart választ kapni, de képtelen volt megállni. Tudnia kellett, még akkor is, ha az igazság olykor szörnyűbb volt, mint bármely eltúlzott hazugság.

- Nem voltál rossz, ilyen még csak az eszedbe se jusson – kezeivel Luc felé nyúlt, de amikor meglátta a másik szemében csillogó hitetlenkedést, inkább visszaejtette a karjait szorosan az oldala mellé. Will még sosem érezte ilyen idegennek a saját testét. Sosem volt bizonytalan személyiség, most mégis azon kapta magát, hogy hezitált. Menjen, vagy maradjon?

- Az a vámpír pedig ezt állította. Ki az a Caliban? – Lucie tekintete a mellette üldögélő fiún ragadt, s az a két kék szempár el sem engedte, amíg már kínossá nem vált a némaság. Bár Lucie nem tudta, pontosan olyanok voltak, mint annak idején, amikor a lány beköltözött az Intézetbe. A szülei halála után senkivel sem beszélt, és amikor Will szekálni kezdte emiatt, akkor az egész vita verekedésbe torkollott. Charlotte pedig, rangidős lévén, mind a kettejüket megbüntette – ki kellett takarítaniuk a padlást. Hosszú órákon át szortírozták azt a sok kacatot, amit Charlotte szülei és nagyszülei felhalmoztak az évek során, míg végül kimerülten hevertek le az egyik sarokban. Ahogy ott ültek egymás mellett, a fiú addig nyaggatta a lányt, amíg meg nem szólalt. Will úgy érezte, most is hasonlóképp, harapófogóval kellett kiszednie a másikból a szavakat.

- Mathias öccse – Luc szemeiben megcsillantak az értetlenkedés szikrái, hisz valahányszor választ kapott egy esetlen kérdésére, az rögtön osztódásnak indult, s Lucie már csak azt vette észre, hogy minél több információt derített ki az előző életéről, annál kevesebbet tudott. - Rendben, akkor az elején kezdem. A vámpírok vezére körülbelül az 1800-as évek elején átváltoztatta Calibant vámpírrá, mert nagyon megtetszett neki az akkor még csak tizennyolc esztendős fiú. A híresztelések szerint, amikor a bátyja rájött arra, mi lett az öccsével, könyörgött Cassandrának, hogy belőle is csináljon szörnyet.

- Hagytam meghalni az öccsét – Lucie eltátotta a száját, majd lassan vékony vonallá préselte ajkait. Így már érette a vámpír dühét, a bosszúszomjat, mely ott dübörgött sziklaszilárd s mozdulatlan szívében. Hiszen mindent feladott a testvéréért, ő pedig a kisujját sem mozdította, hogy megmentse. Hogy mondhatta Will, hogy nem volt rossz ember? Hiszen kegyetlenebb volt, mint bárki, akit csak ismert, ha képes volt csukott szemmel elsétálni egy másik haldokló lény mellett.

- Azt tetted, amit kellett! – Ripakodott rá a fiú. Tenyerei ökölbe szorultak, mint aki bármelyik pillanatban képes lett volna beleütni egy falba, mi több… egy ártatlan járókelőbe. Luc összerezzent, mégsem félt, csupán a teste cselekedett; az ösztönei. Hiszen Will már megmentette egyszer, ebből pedig arra következtetett, hogy nem akarta bántani. Bár, Gabriel is jófiúnak tűnt az elején. - Ha segítettél volna rajta, akkor te is porrá égsz.

- Hogy történt?

- Csak később értem oda, így nem tudom a teljes sztorit. Egy elszabadult vérfarkas banda után nyomoztunk. Jem és én átkutattuk a lehetséges rejtekhelyeiket, míg te és Charlotte elmentetek a vámpírokhoz, hiszen leginkább őket öldösték. Míg Charlotte Cassandrával tárgyalt, addig te és Caliban kint várakoztatok. A vérfarkasok rátok gyújtották az épületet. A kúria másodpercek alatt lángba borult. A legtöbbek már kijutottak, így segítettünk mindenkit biztos helyre zárni a napfény elől, de akkor a vérfarkasok taktikát váltottak. Pár feláldozható tag besétált az égő házba és dulakodni kezdtetek – Will oly átéléssel magyarázott, hogy Lucie a lelki szemei előtt látta az egész szituációt. Pokrócba bugyolált vámpírokat, amint egy-egy közeli ház pincéjébe bújtatták őket, esetleg raktárakba vagy autók hátsó üléseire, talán még szűkös csomagtartókba is. A szükség mindig is nagy úr volt, s egy ilyen patt-helyzetben bármi megtörténhetett.

-  Caliban bent égett, én pedig kijutottam? – Lucie valamilyen okból kifolyólag nagyon kíváncsi volt rá, hogyan is nézhetett ki az a vámpír, akibe kétszáz évvel ezelőtt beleszeretett egy szörnyeteg. Hogy vajon mit láthatott benne Cassandra annak idején. A külső vagy a belső tulajdonságai okozták-e a vesztét? S vajon olyan szörnyű lehetett másnak lenni? Luc csak a filmek világából ismerte a természetfeletti teremtményeket, de azért az esze azt mondatta vele, a tudomány nem állt meg holmi gyémántfényű ragyogásnál a ragadozók bőrén.

- Eltörték a nyakát, így eszméletlen volt, amíg a teste nem regenerálódott teljesen. Nem bírtad kicipelni, mert súlyosan megsebesültél, így egyedül sétáltál ki. Pár méterrel később összeestél, mert túl sok füstöt nyeltél.

- Öltem már embert szándékosan? – Will meglepődött Luc kérdésén, hiszen nem is olyan régen kerek perec kijelentette; a lány nem volt gyilkos. Lucie felhúzta a bal lábát, majd megtámasztotta rajta az állát, így merülve el gondolatainak tengerében. Vajon Pierre hogyan fogadná, ha egyszer csak kerek perec kijelenteném, Árnyvadász vagyok? – ez, s sok már ehhez hasonló gondolat kavargott az elméjében, s lassan kezdte belátni, csalfa vak remény volt egy másodpercig is azt hinnie, innen még volt visszaút. Abban a percben, amikor elhatározta, megkeresi Willt s átlépte az Intézet kapuját, mintha a saját halálos ítéletét írta volna alá.

- Nem öltél ártatlanokat.

- Na és bűnösöket? – vágta rá azonnal, s ezt követően Will feltűnően kerülni kezdte a tekintetét. Hiszen hogyan mondhatta volna el a lánynak, hogy épp egy ilyen végzetes cselekedete miatt száműzték? Hogy megölte az Inkvizítort? Eldöntötte tehát, hogy hallgatni fog erről, amíg ki nem deríti, miért tette a lány azt, amit. Halvány sejtelmei természetesen már voltak, de annyi nem volt elég egy vallomáshoz. Többre vágyott; kész tényekre s nem csupán Magnus és Charlotte feltételezéseire.

- Mit számít az?

  Luc testére két erős kéz fonódott, míg végül Will maga felé nem fordította. A fiú meleg kezei fájdalmasan forrónak tűntek a lány hideg bőrén, szinte már megperzselték. Lucie szíve hevesebb tempóra kapcsolt, kétszer olyan gyorsan vert, mint általában, s kénytelen volt elhúzódni a másiktól. Muszáj volt, mert érezte, hogy olyat tett volna, amit a következő pillanatban már meg is bánt volna.

- Nem kéne itt lenned, ezzel csak bonyolítod a dolgokat – nyelt egy hatalmasat, majd lehunyva szemeit, kizárt mindent és mindenkit. Képzeletben csak ő volt az udvaron, s az idő is sokkal tavasziasabb volt, már szinte nyárias. A virágok illata körbelengte a légteret, eljutva mindenkihez s mindenhova. Olyan megnyugtató volt. Olyan idilli. Olyan mű.

- Az előbb úgy tűnt örülsz a társaságomnak – a Will hangjában megbújó gúnyolódás ráébresztette Luciet, hogy a fiúnak volt egy másik oldala is; egy kevésbé empatikus oldala. Arról pedig már meg sem merte kérdezni, miből vonta le ezt a következtetést. Hiszen az, hogy örült, elég erős jelzőnek tűnt. Inkább fogalmazott volna úgy, hogy nem bánta. - Mi változott? Ó, már látom is.

   Luc is abba az irányba kapta a fejét, amerre Will nézett, s ijedten vette tudomásul, hogy Pierre pár méterre tőlük, aggodalmasan keresett valakit. Őt. Lucie tenyere izzadni kezdett s félőn pillantott, hol az egyik, hol a másik fiúra.

- Kérlek, Will! Menj el!

- De még… - kezével felhúzta őt a padról, majd erélyesen a hátsókijárat felé lökdöste, nem ismerve ellenkezést.

- Este elmegyek a Phantom Caféba, ott majd megbeszéljük, oké? Csak most válj láthatatlanná! – Will ajaki mentén megbújt egy sunyi vigyor, majd egy bólintás kíséretében elindult a kerítés mentén. Luc még látta, ahogy elővette az irónját, amivel egy bonyolultnak látszó ábrát vésett az alkarjára, s csak remélni tudta, hogy rajta kívül mindenki más csak a fák susogó lombjait látta, ha a kijárat felé fordult.

- Minden rendben? – Lucie összerezzent, ahogy megérezte Pierre hatalmas tenyereit a vállán, de amikor a fiú felé fordult, halvány jelét sem mutatta a benne életre kelt félelemnek, csupán mosolygott, mint a ma született bárány. - Az előbb, mintha beszélgettél volna valakivel.

- Csak egy beteg volt. Megkérdezte, hogy vagyok – legyintett, majd karon ragadva a fiút, együtt sétáltak vissza a kórház belsejébe.

  Will az utolsó falat sült krumplit rágcsálta, amikor ránézett a pub falára akasztott, igencsak megviselt órára. A számlapja már többször is eltört, hiszen egy-egy dulakodás alkalmával legalább egy tucatszor elengedte a falba vert kampó. A fiúnak tehát hunyorogni kellett, ha rá akart jönni, Lily mennyit késhetett eddig. Úgy tippelt, legalább egy óránál járhatott.

- Csak nem felültetett a legújabb pipi? – egy lila hajú pixie sétált az Árnyvadász asztalához, majd elvette előle az üressé vált tányért s egy újabbal helyettesítette. Tűzvörös íriszei most is kedvességet sugároztak, de Will ezzel mit sem törődve, belekezdett az elé pakolt életkupac elfogyasztásába.

- Trixi, kérlek, ne most! – lökte oda, de ezzel csak annyit ért el, hogy a pincérlány kihúzott egy üres széket és leült mellé. A kezei közt szorongatott tálcát s annak egész tartalmát a rozoga asztalra helyezte, s mit sem törődve a rá várakozó vendégekkel, minden figyelmét Will felé fordította. - Hát nem élvezhetem ki a pillanatot, amikor végre visszautasított egy csaj? – Trixi lebiggyesztette az alsó ajkát, majd játékosan a másik vállába boxolt, mintha ő is Alvilági lett volna, s nem nephil. Pedig nem voltak barátok, azonban különös mód ellenségek sem és ez épp elég volt az ifjú Herondale számára, hogy ne essen neki a lánynak.

- Nagyon poénos vagy - forgatta meg égszínkék szemeit, majd felemelte az ujjai közt szorongatott poharat, s addig le sem tette, amíg ki nem ivott belőle minden csepp koffeint. Először arra gondolt, valami erősebbet kellett volna rendelnie, de aztán eszébe jutott, hogy Lily sosem szerette, ha részegen ment haza – bár azokon az estéken rendszerint túldramatizálta a dolgokat s volt, amikor egyáltalán nem is ivott, csak nem volt kedve beszélgetni. Az igazság azonban lerombolta volna a hírnevét, így hagyta, barátai hagy higgyenek, amit csak akarnak. - Inkább hozz még egy pohárral.

  Trixi egy kelletlen sóhaj kíséretében hagyta üresen a székét, így Will ismételten kettesben maradt saját gondolataival, de ezúttal nem Lily volt a fő téma, hanem Gabriel. Bármennyire is utálta, sosem bántott volna senkit sem, aki fontos volt a fiú számára – legalábbis fegyverrel, hiszen a szavak egy egészen más kategóriába tartoztak.

- Tessék! – az üvegpohár hangosan koppant az asztalon, s a heves mozdulatoknak hála pár csepp kávé a faburkolatra cseppent. Will a lányra kapta a tekintetét, de amikor meglátta, hogy a másik idétlenül mosolyog, akkor újra a mellettük kártyázó Alvilágiakat vizslatta. - Meg kell hagyni, a legutóbbi bige nagyon elszánt volt. Kevés hiányzott ahhoz, hogy Derek neki ne ugorjon.

- Te meg miről beszélsz? – Trixi megrántotta a vállát, egy amolyan „ne csinálj balhét, én már akkor lecsillapítottam a kedélyeket” stílusban, s keresztbe font karjaival tüntetőleges némaságba burkolózott. Úgy döntött, amíg a fiú nem figyel rá kellőképp, addig lakatot tesz a szájára. Sokáig néztek egymással farkasszemet, míg végül a pixie lány feladni nem kényszerült – egy újonnan érkezett vendég meglökte a székét s ijedtében egy tizedmásodpercre összepréselte szemhéjait.

  Will arcán megjelent egy diadalittas mosoly, mire Trixi egy bosszankodó sóhajtást követően mesélésbe kezdett:

- Arról az Árnyvadászról, aki nem tudta mi a módi. Igazán felvilágosíthatta volna valaki arról, hogy itt az Alvilágiaknak is vannak jogai.

- Ja, persze – Will nemtörődöm mód legyintett, mint akit teljesen hidegen hagyott a másik megrovása, de belül mosolygott, hiszen elképzelte, ahogy Lily kiabálni kezdett a csapossal, csak mert az nem adta meg neki a kívánt információkat. Nem hiába, Derek még új volt itt, alig fél éve dolgozhatott a Phantom Caféban, így nem ismerhette Lilyt, aki amúgy is elég ritkán járt le ide annak idején. - Úgy látom az a srác ott csakis rád vár – mutatott egy szőke boszorkánymesterre, aki legalább öt perce az asztalukat mustrálta. Trixi kelletlenül nézett a megadott irányba, majd a kezei közé kapta fémes tálcáját és elindult az Alvilági felé. Kecses lépteitől ide-oda ringott a csípője, s derékig érő, lila hajában mintha belekapott volna szél – ami lehetetlen volt, tekintve, hogy egy zárt térben tartózkodtak.

- Még nem végeztünk – szólt vissza a háta felett, de addigra Will már az ajtóban állt, s a kilincset szorongatva kacsintott a gyönyörű pixie felé.

- Dehogynem.

  A Nap még kitartóan világított, annak ellenére is, hogy az óra mutatója elhagyta az este nyolcat. A reggel még igencsak borús felhőzet mostanra felszakadozott, utat engedve a napsugaraknak, melyek narancssárgává festették az épületeket. Will bele-belerúgott egy kavicsba, amit körülbelül nyolcutcányira találhatott, s azóta sem szabadult meg tőle. Miért is tette volna? Hiszen segített neki levezetni a benne felgyülemlett feszültség nagy részét; az ember pedig sosem tagadta meg magától azt, ami jó hatással volt rá.

  Mire elérte a kórház bejáratát, már régen elmúlt a bőrére festett rúna hatása, így minden beteg, nővér, orvos vagy egyszerű látogató megcsodálhatta angyali arcát, de őt csak egy valaki érdekelt. A keresett lány pedig csodák csodájára épp abban a pillanatban lépett ki a női mosdóból. Az arca igencsak megviselt volt, mint aki egész nap, megállás nélkül dolgozott, pedig Will szerint aligha hagyhatta el az épületet. A fiú felgyorsított lépteivel, nesztelenül sétált a másik mögé, még mielőtt újra elveszítette volna.

- Nem felejtettél el valamit? – köszörülte meg a torkát, mire a lány ijedtében felsikoltott. Ujjait a szája elé kapta, majd támadója felé fordulva, egy jóleső sóhajjal nyugtázta, hogy mégsem volt veszélyben. Will egoját talán még meg is melengette volna a tudat, hogy elérte, amit akart - a lány bízott benne -, de túlságosan mérges volt rá, hogy mindez lenyugtassa.

- Úristen! – Lily bűnbánóan meredt a fiúra, majd heves mentegetőzésbe kezdett. Nem állt szándékában megfeledkezni a másikról, csupán túl sokat vállalt magára és annyira kimerült, hogy állva is el tudott volna aludni. - Bocsi, csak miután elmentél… Sajnálom, de nem hagyhattam magára, amíg Pierre elment a nagypapájához. Utána pedig tényleg kiment a fejemből – ahogy az is, hogy meg szerette volna osztani a fiúval, amit Miranda néni mondott neki. Viszont most, hogy Will szó szerint letámadta, már nem volt biztos benne, hogy a fiúnak tudnia kéne minderről.

- Kár mentegetőznöd. Hozzá kellene szoknom, hogy mindig megfeledkezel rólam – horkantott, majd megfordult és a kijárat felé sétált. Lily tenyere azonban az útjába állt, hiszen a lány egy agresszív mozdulattal visszatartotta őt. Mint ezernyi kecses lánc, úgy tekeredtek a csuklójára az ujjai, s azután sem eresztették szabadon, hogy feladta a távozás gondolatát.

- Ne kezd! Ne engem hibáztass, amiért elvettétek az emlékeimet – Lily hangja dühvel átitatott, mégis könyörgő volt. Sötét pupilláira fátyolként hullottak könnyei, melyeket próbált visszatartani, azok mégis erősebbnek bizonyultak. Sírt, mert nem akarta elveszteni az Árnyvadász fiút. Valami csoda folytán fontos lett a számára, annak ellenére is, hogy egy része irtózott tőle, sőt, egyenesen a pokolra kívánta. Luciet megijesztette a tudat, hogy ilyen ragaszkodóvá vált, s megrettent az érzésektől, amiket a fiú váltott ki belőle. Számomra Pierre az igaz. Párizs az otthonom. Lucie Delon vagyok. Számomra Pierre… - mondogatta magában, mégsem volt képe átverni önmagát. Lehet, hogy Lucie Pierret szerette, de Lily odavolt Willért; s eme kettős érzelmek ismételten felemésztették.

- Akkor mégis kit? – tárta szét a karjait, amitől úgy festett, akár egy repülni kész sas madár. Will arcát eltorzította a szervezetében felgyülemlett méreg, s közben egyre közelebb és közelebb merészkedett a lányhoz, aki hiába hátrált, a háta nekiütközött a zöldre festett falak egyikének.

- Honnan a fenéből tudnám? – replikázott, majd Willre emelte ingerült tekintetét. Nem volt hova menekülnie, de nem is akart. Hiszen ő tartotta vissza a fiút, amikor az távozni készült.

- Mindez nem történt volna meg, ha nem titkolózol – az Árnyvadász fiú már azóta ki akarta ezt mondani, hogy olvasta Lily naplóját, s most, hogy végre adta magát a pillanat, képtelen volt kihagyni ezt a gyomorszájon-rúgással felérő vádat. S csak miután már elszólta magát, tudatosult benne, hogy kit hibáztatott. Hogy egy része tényleg mérges volt egykori szerelmére.

- Tessék?

- El kellett volna mondanod, mire készültél aznap este. Akkor segíthettem volna. Akkor vigyáztam volna és most nem ezzel a bájgúnárral töltenéd minden szabad percedet – karjával össze-visszahadonászott, mintha Pierre tényleg egy karnyújtásnyira lett volna tőlük, azonban a francia fiú még mindig a nagymamája mellett üldögélt, hallgatva a nő mesélését.

- Ne nevezd így! Nem ismered! Engem sem ismersz – Lily magából kikelve ordibált, míg tenyereit ökölbe szorítva ütögetni kezdte Will mellkasát. A fiú azonban állta a sarat, mi több, lefogta a másikat, s még az addiginál is közelebb húzva magához, a fülébe suttogta a következőt:

- Nálam jobban senki sem ismer.

  Lily teljesen lefagyott. A szíve lassan visszatalált eredeti ritmusára, mellkasa azonban még mindig hevesen mozgott fel s alá. Will fél fejjel nagyobb volt nála, így óvatosan lehajolt hozzá - kiegyenlítve a magasságbeli különbséget -, majd gyengéden a lány ajkaira tapasztotta a száját. Várta, hogy Lily ellökje magától és lekeverjen neki egy hatalmas pofont, de mindez elmaradt. A lány zihálva vette a levegőt, miközben Will lassan csókolni kezdte. Ajkaik teljesen összeforrtak, s Lily egyszer csak azt vette észre, hogy karjai önálló életre kélve, összekulcsolódtak az Árnyvadász tarkója körül. Csókjuk egyszerre volt édes és keserű. Mohó és gyengéd. Felemelő és bűnbánattal teli.