2014. június 6., péntek

18. fejezet

Sziasztok :)
El sem hiszem, hogy máris eljutottunk ehhez a részhez. Innentől kezdve lassan lezárul a történet első szakasza, bár nem szeretném lelőni a poént már így az elején, a fejezet végére mindenki rájön, mire gondoltam. Szeretném megköszönni nektek a támogatást, nagyon jól esett, hogy volt, aki írt nekem, és van, aki biztat, ugyanis nagyon a szívemhez nőtt a történet, olyannyira, hogy már azon gondolkozom, az epilógus után még két kisebb történettel szőném tovább a szálakat. Feltéve, hogy lesz érdeklődés, de ez még odébb van. Mindenkinek kitartást a jövőhéthez, ez már tényleg a célegyenes <3 Nagyon szeretlek titeket és jó olvasását!
Millio puszi Xx
szerecsendio
---------------------------------------------------------------------------------
Megmagyarázok… mindent
  Egyetlen röpke pillanat volt az egész, mégis tönkretett mindent, amiért még megérte mosolyogni. Egyetlen bűnös másodperc képes volt porrá tiporni a boldogságot, ami a folyosón sétáló fiú szívében dobogott. A kezében szorongatott kávés pohár hatalmas csattanással ért földet, s a benne lévő barna folyadék vértócsa módjára terült el a parkettán. Pierre ajkai résnyire nyíltak, miközben arcán ott csücsült egy csúnya grimasz, melyet mintha pillanatragasztóval tapasztottak volna fáratag vonásira. Hosszú ujjait ökölbe szorította, majd lassan a szemeihez emelve őket, kétségbeesetten dörzsölni kezdte azokat. Fel szeretett volna ébredni, a kórház folyosója azonban néma maradt. Nem sikítozott a megnyugvást ígérő ébresztőóra. Nem történt semmi.
  Az egyetlen zajforrás egy monoton cuppogás volt, ami a turbékoló gerlepár felől jött, s az őket bámuló fiú hiába nyugtatgatta magát azzal, hogy álmodott, végül be kellett látnia, hogy a legszörnyűbb félelme vált valóra. A lány, akiért bármit megtett volna, akit az életénél is többre tartott, akit szeretett és védelmezett… egy másik fiú karjaiban talált rá a boldogságra. Lucie ujjai beletúrtak az ébenfekete tincsekbe, miközben az ismeretlen srác ujjai a lány csípőjére vándoroltak. Úgy simultak össze, mint akik már évek óta nem látták egymást, s titkon egész idő alatt a másik után epekedtek. S Pierre hiába tudta, hogy Lucie még sosem járt Angliában, egy pillanatra felötlött benne az a bugyuta gondolat, hogy szerelme emiatt a fiú miatt utálta Londont. Hogy Luc azért tiltakozott az utazás ellen, mert a háta közepére sem kívánta a viszontlátást.
  Végül a két fiatal elvált egymástól, s heves zihálásuk közepette zavartan vizslatták egymás arcát. Lucie ajkai megremegtek, de egy tapodtat sem mozdult, hiszen az a nyomorult srác a falhoz szorította. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy egy vékony papírlap sem fért volna be a mellkasuk közé. Pierre lábai gyökeret eresztettek, s még akkor sem volt képes a mozgás művészetére – melyet már egy bölcsődés kisgyerek is profi szinten művelt, a nevelőnők nagy bánatára -, amikor a sötét ruhákba bugyolált srác szabadon eresztette a kalitkába zárt madarát. Luc ajkait elhagyta egy megkönnyebbült sóhaj, de amint oldalra kapta a tekintetét, arcából minden addigi szín kifutott. Hirtelen köpni-nyelni sem tudott, s amikor végre valahára képes volt normálisnak mondható szavakat formálni, csak egy elhalt tulajdonnév szökött ki a torkából. Annak a fiúnak a neve, aki még mindig csak állt, akár egy megcsonkult fa, melynek az összes ágát legyalulták, ezzel megfosztva tiszteletet parancsoló szépségétől.
- Pierre… én… - Luc lerázta magáról az őt fogva tartó izmos karokat, de amikor meglátta a francia fiú szemeiben csillogó bizonytalanságot, ő maga is megtorpant.
- Te micsoda? – Pierre hangja megtöltötte a kihalt folyosót, hiszen a látogatási idő pár perce végleg lejárt, így a kórház ama szárnya, melyben a lábadozó betegek feküdtek, készült bezárni kapuit.
- Ez nem az, aminek látszik - a sötét alak, akárcsak egy undok árnyék, meglapult a háttérben s még a Pierre ajkaiból felszínre tört éles kacaj sem riasztotta vissza. Csak állt, mint egy marionett bábu, akit szögre akasztott a készítője. Figyelt. Várt. Pierre hátborzongatónak találta az általa életre keltett jelenést, ugyanis olyan volt, mint maga a halál.
- Oh, akkor minden bizonnyal megnyugodhatok – csapta össze kezeit, nem törődve egyetlen beteg megérdemelt nyugalmával sem, melyet elvett tőlük. Úgy gondolta, minden joga megvolt hozzá, hogy tomboljon. Mégis, ahogy végignézett az általa szeretett lányon, aki erre a kis zajra is képes volt összerezzenni… eszében sem volt megbántani. Egyenesen ostobának érezte magát, amiért egy része még mindig Luciet védte. - Semmi okom az aggodalomra, mert a barátnőm nem most smárolt egy számomra idegen sráccal. – Luc arca megvonaglott, elkeseredett vonásai tovább mélyültek, mintha egy ókori szobrász épp legújabb remekművét faragta volna.
- Jó, lehet, hogy mégis az, aminek látszik – a lány elhúzta a száját, ezzel csúnya grimaszt varázsolva az arcára, majd egy mély sóhajtást követően erélyesen kelt önmaga védelmére. Egy másodpercre képes volt elhitetni mindenkivel, hogy az a csók meg sem történt. De csak egyetlen egy röpke pillanatra - azonban félre érted. Pierre…
   Luc lassan, de biztosan közeledett a lassan óceánná növekvő tócsában toporgó fiú irányába. Ujjaival kérlelően nyúlt a másik felé, de amikor Pierre eltolta magától, hirtelen nem tudta eldönteni, melyiküket viselték meg jobban az események. Mind a hárman szenvedtek, ezt el kellett ismerniük, hiszen, bár a fekete csuklyába burkolózott Árnyvadász úgy tett, mintha ott sem lett volna; határozottan észlelhető volt a jelenléte. Pierre testén át is futott a jeges borzongás.
- Ne gyere közelebb! – kiáltott rá, így a lány teste ismételten összerándult, mintha óvatlanul belenyúlt volna a konnektorba. Ha akár csak egy órával ezelőtt bárki is azt mondta volna nekik, hogy ilyen szituációba fognak kerülni, mind a ketten képen röhögték volna az illetőt, azonban rá kellett eszmélniük, hogy a londoni utazás igenis megmérgezte a kapcsolatukat. Lucie szemeiben összegyűltek a könnycseppek, melyek éles penge módjára szúrni kezdték a szemgolyóit, de a lány túl makacs volt ahhoz, hogy utat engedjen neki. Pierre úgy gondolta, talán ezzel kínozta magát, elkövetett vétkéért. Még egy tomboló vihar közepén sem felejtett el önmaga lenni. A lány, aki a szülei halála után egy gonosz házaspárhoz került, akik úgy edzették meg gyenge szívét, mint ahogy a forró tűz a vasat. - Csak menj el, oké?
- Nem! Jogom van ahhoz, hogy elmondjam mi történt az én szemszögemből nézve – Pierre hátrált egy lépésnyit, ugyanis a lány szemében életre kelt láng megállíthatatlan pusztításba kezdett, porig égetve minden általa épített védőpajzsot. A fiú megingott, egy pillanatra pedig késztetést érzett arra, hogy meghallgassa egykori szerelmét – aki még mindig ugyanolyan fontos volt számára, hiszen az ehhez hasonló szenvedélyes érzelmek nem múltak el egyik pillanatról a másikra -, végül mégsem tette. Mi több. Karjait összefonta a mellkasa előtt, s kirekesztett a szívéből mindenfajta könyörületet. Most nem a lány volt az áldozat, hanem Ő.
- Nekem pedig jogom van ahhoz, hogy sarkon forduljak és elhúzzak innen a picsába – azzal ténylegesen sarkon fordult, s öles lépteivel az előbb látott automata felé indult, hogy vegyen magának egy újabb pohár keserű kávét.
- Maradj! – Luc ujjai tüzes láncként tekeredtek jéghideg bőrére. Csoda volt, hogy nem kezdett füstölni a felkarja, de hiába várta, hogy megtorpanjon; Pierre monoton léptekkel haladt a gyerekes célja felé. Meg akarta mutatni a lánynak, hogy nem ő irányította. Hogy a szívében keletkezett kráter ellenére is képes volt az élet apró dolgaira. S ha ehhez az kellett, hogy a karjára csimpaszkodó Luct egészen az automatáig rángassa, akkor kész volt megtenni. - Megmagyarázok… - sírt. A mindig mosolygós és derűlátó lány zokogni kezdett, ezzel elérve, hogy ő kerüljön a középpontba. Pierre megtorpant. Szerelméhez hasonló sötétbarna íriszei meredten vizslatták a darabjaira hullott szépséget, aki egy hatalmas nyelést követően folytatta elkezdett mondatát - mindent.
- Csak ne magyarázkodj, oké? Nem érdekelnek az ostoba kifogások, ugyanis nem vagyok vak, és ha csak nem azt próbálod meg beadni nekem, hogy éppen egy élethű rémálomba csöppentem, akkor kár a gőzért. Minden szavad ostoba időpocsékolás lenne. – Luc lehajtotta a fejét, de Pierre figyelme abban a pillanatban egészen más személyre terelődött. A szellemként suhanó alak léptei hangtalanul közeledett feléjük. Nem látta az arcát, azt még mindig sötét csuklya takarta, de Pierre anélkül is érezte, hogy akár ölni is képes lett volna a vele szemben zokogó lányért. Mintha a fejében hallotta volna a másik gondolatait, pedig tisztában volt vele, hogy csak a képzelete űzött belőle ostoba tréfát.
  Pierre szeme ide-oda cikázott az előtte lévő két alakon, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy neki semmi keresnivalója sem volt közöttük. Talán csak a félelem mondatta vele mindezt, mégis, elég volt ahhoz, hogy menekülőre fogva a dolgot, öles lépteivel a liftek felé sétáljon. El akart menni, mindegy volt, hogy hova.
- Állj már meg, nem hallod? – Lucie ezúttal nem volt elég gyors, így ujjai nem érték utol a francia fiút, s ha nem az orruk előtt csukódott volna be a hatalmas felvonó fémes ajtaja, akkor nagy valószínűséggel már csak a srác nagyszüleinél találkoztak volna. Pierre szúrós szemmel méregette a liftet, majd egy beletörődő sóhajt követően a lépcsőház felé lépkedett. A fából készült, kijárat felirattal ellátott nyílászáró sokkal nehezebb volt, mint amilyennek először gondolta, így megtorpant előtte, s csak második próbálkozásra sikerült feltárnia. Addigra viszont Lucie sikeresen beérte. - Kérlek szépen, állj meg! Rajtad kívül nincs senkim – suttogta, de a némaságnak hála Pierre tisztán ki tudta venni a szavait. A szavakat, melyek hatására szemöldökei az egekbe szöktek, s melyek miatt ismételten feléledt benne védelmező ösztöne. Tekintetét a fátyolos szemű lányra emelte, s már majdnem beadta a derekát – ujjait bizonytalanul nyújtotta a másik irányába -, amikor önbecsülésének köszönhetően mégis visszaejtette maga mellé a levegőben sikló karját, alárendelve azt a gravitáció erejének. - Kérlek, kérlek szépen.
- Szerintem nélkülem is feltalálod magad. Az pedig, hogy nincs senkid, kicsit erős, nem gondolod? – kérdezte gúnyosan, miközben arcáról elpárolgott mindennemű kedvesség, ezzel elérve, hogy magára öltsön egy érzelemmentes maszkot, amit mintha csak neki készítettek volna. Belül azonban összetört. Hiszen hiába állította a lány azt, amit. Csak most jött rá, hogy igazából szükségtelen volt a jelenléte. Hogy Luc tényleg képes lett volna egyedül felállni a gödör mélyéről, hogy nélküle is ugyanolyan jól boldogult volna, mint vele. Egy percre elgondolkozott azon, milyen lenne az élete Lucie nélkül, s rádöbbent, hogy igazából ő volt az, aki a függött. Szüksége volt a lányra.
- De Will csak egy srác. Hiszen alig ismerem.
- Mégis belopta magát a szívedbe – vágta rá azonnal. Sötét íriszeivel az emlegetett személyt kereste, akihez immáron már egy név is kapcsolódott, ezzel még valóságosabbá változtatva utálatos személyét; s egy kis idő múltán rá is akadt. Hetykén karba font kezekkel, lazán dőlt neki az átellenben emelkedő világossárga falnak, ami egykoron valószínűleg hófehéren tündökölhetett. Az idő azonban az egész épületre rányomta a bélyegét, csak úgy, ahogy a három fiatal lelkére is. Will arca megvonaglott, ahogy az előtte kibontakozó párbeszédet hallgatta – főleg akkor, amikor Lucie a Pierre iránt táplált érzelmeit bizonygatta – de rendíthetetlen alakja elárulta a francia fiúnak, hogy eszében sem volt kettesben hagyni őket.
- Én beléd vagyok szerelmes, nem belé. Szeretlek, hallod? – Luc tenyere, mely Pierre mellkasára siklott kiszakította az említett személyt gondolatainak fogságából, melyek leginkább az idegen fiú körül forogtak. Mégis, ezer meg egy kérdés visszhangzott a fülében, még akkor is, amikor az előtte lévő lány kétségbeesetten piszkálgatta szürke pólóját, mely a könnyeitől néhol teljesen besötétült. Vajon mikor találkoztak először? Már azelőtt is ismerték egymást, hogy Londonba utaztak? Ez volt az első csók, ami elcsattant közöttük? Többször is találkoztak a háta mögött?
- Igen hallom, de mégis mit vársz tőlem? – kezeit széttárva, akár egy repülésre kész sasmadár, értetlenül meredt a másik szemeibe, mintha azokból az óriási barna íriszekből ki tudta volna olvasni a lelkére ólomsúlyként nehezedő kérdések őszinte válaszait. De Lucie szemeibe nézve nem látott mást, csak fájdalmat, mely mélységes mély bűntudattal vegyült. - Hunyjak szemet a félrelépésed felett?
- Ez technikailag nem számít félrelépésnek… - mind a ketten az okoskodó hang irányába kaptak, mire Will leszedte a fejéről a sötét csuklyáját, ezzel felfedve jóképűnek nevezhető arcát – ezt a fájdalmas tényt még Pierrenek is muszáj volt elfogadnia. Kihasználva az alkalmat, gyorsan s alaposan végigmérte ellenfelét. Fekete haja kócosan állt a feje tetején, kék szemei pedig lekicsinylően, már-már fölényeskedve vizslatták szerény személyét. Izmos karjai a fekete pólóján keresztül is kirajzolódtak, de ennek ellenére Pierre úgy tippelte, Will nem lehetett sokkalta erősebb nála. Talán még le is tudta volna győzni, ha szkanderezésre került volna a sor.
- Will! – Lucie sziszegve csitította el a beképzelt srácot, aki, mintha csak egy átlátszó erőtérnek ütközött volna, megtorpant két lépcsőfoknyira a vitatkozó szerelmespártól. Pierre látta rajta, hogy még mondott volna valamit, s mintha csak a tükörképét bámulta volna. Számára hihetetlen mód, megtalálta magukban az első közös tulajdonságot: Luc ugyanolyan nagy hatással volt mind a kettejükre.
- Ha a nagyi jobban lesz, hazamegyek – megköszörülte a torkát, majd felszegett fejjel folytatta elkezdett mondandóját. Már tegnap meg szerette volna osztani a lánnyal a terveit, miszerint amint lesz ideje megveszi a jegyeket, de a hirtelen betörés mindent felborított. Az egész életüket. - A te jegyedet is megveszem, ha kell, de amint Párizsban leszünk, szeretném, ha kiköltöznél a lakásból.
- Tessék? – Lucie hangja természetellenesen magasra szökkent elképedésében, s bár egyik fiú sem látott a fejébe, rájöttek, hogy a lány aggodalma rémületté fokozódott. Ajkai megremegtek, s szemeiből ezúttal apadatlanul hullottak alá a sós cseppek.
- Nem doblak az utcára, ha ettől félsz és a családi háttereddel is tisztában vagyok – Will kikerekedett szemekkel figyelte az elkövetkezendő párbeszédet, amiből a francia srác arra következtetett, hogy Luc mégsem mondott el neki mindent az életéről. Talán semmit sem tudott róla, talán nem csak előtte titkolózott oly buzgón, hanem az új udvarlója előtt is. Ez a gondolat keserédes boldogságot kreált a szívében, melytől bár bűntudata lett, mégsem tagadta meg magától a kellemes bizsergést, mely végigáramlott a testén.  Szüksége volt ezekre az apróságokra ahhoz, hogy határozottnak tűnjön. - Amíg nem találsz albérletet, addig Louishoz költözöm.
  Alighogy kimondta a szavakat, Lucie a szája elé kapta a kezét. Egy pillanatig úgy tűnt, menten összeesik a nagy stressz miatt, ami az utóbbi negyedórában érte, végül mégis erőt vett magán s a korlátba kapaszkodva szerelmére kapta tekintetét. Pierre tudta, szinte kiolvasta a lány lelkéből, mire gondolt. Arra a napra, amikor végleg elköltözött a nevelőszüleitől. Lucie aznap azt mondta neki, hogy többet nem is kívánhatott volna az élettől. Hogy nála jobb emberrel még sosem találkozott és, hogy élete végéig szeretni fogja. Ő pedig elhitte neki.
- Te most szakítasz velem?
 - Így lesz a legjobb – szomorúan hajtotta le a fejét, képtelen volt a lány szemeibe nézni, azok túlontúl reményvesztetten csillogtak ahhoz, hogy sértetlenül hagyják hevesen dobogó szívét. Minden másodperc, amit a lépcsőházban töltöttek belevéste a veszteség kitörölhetetlen emlékét. Hiszen amint kilép majd a kórház ajtaján – és biztos volt benne, hogy ez perceken belül meg fog történni -, elveszíti Luciet. Örökre. - Az igazat megvallva, gondolnom kellett volna minderre. Mostanában olyan fura voltál. Titkolózó – ajkai mélabús grimaszra húzódtak, kigúnyolva a helyzetet, amibe keveredtek. Legbelül még mindig reménykedett abban, hogy hamarosan megszólal majd az idegesítő ébresztőórája, ami a világ legbénább zenéjét játszotta le minden egyes nap, de mintha a lelkének egy darabkája megízlelte volna a valóságot. Rádöbbent, hogy minden némán elsuttogott fohásza felesleges volt. A valóságból nem volt kiút. - Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy észrevegyem.
- Már nem szeretsz?
- De igen, és mindig is szeretni foglak – erélyes fogalmazása mosolygásra késztette a vele szemben álldogáló lányt, aki hol az egyik, hol a másik lábára helyezte teljes testsúlyát. Zavarban volt, hiszen mindig is túlzónak találta a bókokat, melyekkel Pierre meglepte, s néha napján annyira belepirult a fiú ehhez hasonló megjegyzéseibe, hogy orcáinak színét még egy paradicsom is megirigyelte volna. - De bizalom nélkül… - a fiú hangja elcsuklott, de bizonytalansága a pillanat múltával továbbröppent. A következő másodpercben már újra magához ölelte nem létező magabiztossága - bizalom nélkül nincs értelme egyetlen kapcsolatnak sem.
  A fiú még egyszer végignézett az összegyűlteken, majd lassan, de biztosan megindult a kijárat felé. A lépcsőfokok egyre csak fogytak, csak úgy, ahogy a kifogások, melyekkel a fiú önmagát áltatta. Úgy gondolta, ha el tudta volna hitetni magával, hogy Lucie semmit sem jelentett neki s hamarabb túl lesz rajta, mint ahogy egy náthás kiheveri a betegségét, akkor könnyebben eljátszhatta volna a megtörhetetlent. Könnyebben, de még így is kínkeservesen.
- Pierre… kérlek, beszéljük meg – elengedte a füle mellett a lány könyörgését. Amilyen hamar csak lehetett el akart tűnni a közeléből, hiszen egyre inkább eluralkodott felette a kétségbeesés. - Will mondj már valamit! – Lucie az árnyéklélekként lépkedő alak felé fordult, abban a reményben, hogy kinyújtva felé masszív karjait, kihúzza majd a sártengerből, melybe belezuhant. Azonban Will vagy nem vette észre mindezt, vagy nem foglalkozott vele.
- Jól csókolsz.
- Te szemét állat! – Pierre nem bírta ki, hogy ne nézzen a háta mögé, s az szemei elé táruló látvány egyszerre gyötörte és melengette a szívét. Lucie szemeiből patakokban folytak a könnyek, megállíthatatlanul, mintha sohasem akartak volna elfogyni. Ökölbe szorított tenyereivel Will mellkasát ütögette, akár egy képzett bokszoló egy masszív gyakorlózsákot az edzőteremben. - Hogy tehetted ezt? Hogy merted?
- Nagyiéknál találkozunk. Majd kiköltözöm a kanapéra – vetette oda félvállról, de sem Lucie, sem Will nem foglalkozott vele. Luc továbbra is az ismeretlen fiút püfölte, mintha attól elmúlt volna a csalódottsága, mintha azzal, hogy fájdalmat okozhatott a másiknak megnyugodott volna felhevült lelke.
  Pierre még hallotta, ahogy Lucie egyfolytában azt ismételgette, mennyire utálta a másikat, de ahogy ők is figyelmen kívül hagyták, úgy ő sem foglalkozott velük többé. Átadta magát a hűvös, londoni éjszakának, s hagyta, hogy lehulljon az arcáról az érzelemmentes maszk. Hiszen egyedül volt. Önmaga volt. Egy összetört, de még mindig lélegző srác, akinek a szeméből aláhullott egy sós könnycsepp, kimutatva igazi érzelmeit. A lelke vérzett, gyönyörűen ragyogó, átlátszó cseppekkel.

4 megjegyzés:

  1. Kedves szerecsendio!

    Azt hiszem, tudom mire gondoltál az alatt, hogy véget ér a történet első része. Jó volt, hogy valamelyest Pierre szemszögéből láttattad a dolgokat, mert így át tudtad adni, hogy ő mit érez. Szegény fiú, nem lehetett neki könnyű. Főleg a nagymamájával történtek után egy ilyennel szembesülni. Lucie örülök, hogy utánament, nem akarta hagyni, hogy elmenjen, mert ha csak állt volna ott, akkor az azt mutatta volna, hogy nem is olyan fontos neki a fiú. Van az a sejtésem, hogy Lily azonban nem tart majd igényt arra, hogy Pierre megvegye neki a jegyet és "hazaküldje" Párizsban, hiszen tökéletes helye lesz az Intézetben, ha egyszer megbékél ezzel az egész helyzettel. Egy Charlotte-Lily beszélgetésre lennék még nagyon kíváncsi, elvégre is parabataik voltak.
    Will hozta a szokásos bunkó formáját, ami illett rá, Lily-t is sajnáltam, és volt néhány különösen tetszetős mondatod a fejezetben. Ezeket hadd emeljem ki, mert annyira jók! "Csak állt, mint egy marionett bábu... halál." és az utolsó mondat. MIndegyik nagyon hatásosra sikerült! Gratulálokért ezekért is és az egész fejezetért! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!
      Örülök, hogy sikerült úgy fogalmaznom, hogy érezhető legyen rajta, egy "fejezet" majdhogynem végleg lezárult a lány életében. Azért szerettem volna mindenképpen Pierre szemszögéből leírni a történteket, mert ő az, aki kikerül a képből és Lily még gondolhat rá, fordítva már aligha lesz esélye a véleménynyilvánításhoz. Szegénynek valóban minden összejött most.. a mamája, a szerelme, de jobb így, mintha csak játszadozott volna vele a lány. Nagyon jók a megérzéseid, mondták már? Lily tényleg nem fog igényt tartani a jegyekre, azonban arra a bizonyos beszélgetésre még várnod kell egy kicsit, egészen addig, amíg a lány össze nem szedni magát annyira, hogy feltegye a kérdéseit.
      Boldog vagyok, amiért Will megint élethű lett, hogy azért Lilyt is lehetett sajnálni, annak meg pláne,hogy találtál benne tetszetős mondatokat. Személy szerint én az utolsóra vagyok a legbüszkébb. Nagyon átszellemültem :$
      Köszönök mindent, hogy itt vagy és hogy támogatsz, nem tudom mi lenne velem nélküled <3
      Millio puszi Xx Kellemes nyarat! :)

      Törlés
  2. Drága szerecsendiom!

    Újra kezded?! Olyan nyugodtan kezdtem bele ebbe a blogba... Azt hittem ebben nem kell attól tartanom, hogy kis híján elsírom magamat. Hogy nem írsz bele olyat... De megtetted, te jó ég, és nem is gondoltam volna! Nem tudok mit mondani, az utolsó mondatok olyan borzalmasan szépek voltak, hogy ott tört el a mécses igazán. Nem hiszem el, hogy ennyire, de ennyire tehetséges vagy, úgy irigyellek! Egyszerűen fantasztikus ez a blog, nem győzöm hangsúlyozni, hogy tényleg olyan, mintha egy könyvet olvasnék. Élethű, eredeti, fantáziadús, élvezetes, egyszóval tökéletes! Büszke lehetsz rá! Nagyon szeretlek! <333333333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes Azmy!
      Hahaha, igen, sajnos újra kezdem, de mentségemre legyen mondva, hogy máskülönben aligha lett volna oka szétmenni a francia kettősnek, nemde? Hiszen Lucie sohasem hagyta volna el Pierret, ha nem kényszerül rá a választásra egy félreérthetetlen szituáció miatt. Így, hogy Pierre kerek perec kimondta: nincs értelme a kapcsolatuknak, a lány lassan rájön, hogy mennyire igaza volt. Nem ígérem, hogy nem fogod elsírni magad egy-egy rész alatt, mert tervezek bele pár durva fejezetet, de már előre bocsánatot kérek.
      Köszönöm *-* Annyira sokat jelent, hogy szépnek tartod a mondataimat, hogy most itt mosolygok, mint egy vadalma (bár a te kommentárjaidnál ez kezd rendszeressé válni). Nem kell irigyelned, hiszen téged sokkal többen tartanak tehetségesnek, mint engem, ami azt jelenti, hogy te is az vagy. De még mennyire, hogy az vagy! Nagyon szeretlek <333
      Millio puszi Xx

      Törlés