21. fejezet

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni a kedves szavakat, amit az előző fejezet alatt hagytatok FantasyGirl és Esther, nagyon hálás vagyok nektek. A pipákért és a díjakért is hálás vagyok, amint tudom, azt is kiteszem.
Ebben a részben, leginkább az utolsó jelenetben, beindulnak a dolgok, a kevésbé romantikus szál is, amiről azért az elején már esett néhány szó. Hiszen, mint minden Árnyvadászos történetnek, ennek is meglesz a fő gonosza, különben Lily nem ölte volna meg az Inkvizítort. De nem is szaladok ilyen előre. Kellemes nyarat és Jó olvasását!
Millio puszi Xx

szerecsendio

---------------------------------------------------------------------------------

Az új, régi életem

   A Nap sugarai áttörték a sötétítő durva anyagát, ahogy a szoba ajtaja kitárult, s a folyosóról lágy szellő szökött a légtérbe. Lily már egy ideje ébren volt, ennek ellenére szorosan összepréselt szemekkel figyelte a körülötte történő eseményeket. Túlontúl hívogató volt a meleg ágy ahhoz, hogy kikeljen belőle – ráadásul egy része igenis félt szembe nézni a valósággal.

   A cselédlány nesztelen léptekkel közelítette meg régi úrnőjét. Haja szoros kontyban pihent a feje tetején, míg a fekete nadrágból és a finom szabású, fehér ingből álló egyenruhája ugyanolyan eleganciával simult a testéhez, mint amikor még Lily is Árnyvadászként tengette mindennapjait. Azok után, hogy Emily tegnap kis híján felsikoltott a lány láttán, érthető volt a cseléd félénk kézmozdulata, amivel megpróbálta felkelteni a másikat.

- Jó reggelt, kisasszony! – Lily szemei kipattantak, ahogy a lány óvatosan megrázta őt. Furcsán kellemes, már-már ismerős hangja hallatán úgy érezte, végre valahára hazatalált. – Sajnálom, hogy felébresztettem, de lassan tálaljuk a reggelit.

- Semmi baj – óvatosan lerázta magáról a takarót, majd lajhárokat megszégyenítő tempóban, ülésbe tornázta magát. Csak pár pillanattal később vette észre, hogy még mindig a tegnapeste magára kapott bőrdzsekit viselte, amitől elgémberedtek az izmai – a ruha ugyanis helyenként igencsak szűknek bizonyult. – Nekem kéne elnézést kérnem. Udvariatlan voltam – utalt vissza a hajnalban történt incidensre, amikor otrombán megbámulta a másik arcát, melyet egy sötét sebhely szabdalt ketté.

- Tisztában vagyok azzal, hogy csúnya az arcom. Már hozzászoktam.

   Miután a cselédlány abbahagyta a beszédet, kihúzta magát s felszegett orral nekilátott az ágy bevetésének. Lily eleinte segíteni szeretett volna neki, de végül elvetette a hirtelen jött ötletét, mert félt, azzal csak még inkább megsértette volna a másikat. Így, jobb elfoglaltság híján a sarokba dobott bőröndjéhez sétált és kinyitotta annak legnagyobb reteszét. Így mégsem mehetett le a többiekhez. Egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon hányan élhettek ebben a palotában, de amikor semmiféle információt sem talált az agyában, inkább a ruhák felé terelte a figyelmét. Egyszer úgyis ki fog derülni, kár lett volna erőltetnie.

- Mi a neve? – kérdezte végül, miközben kirángatta az egyik kedvenc egyrészes ruháját a kupac legaljáról. Az egyszínű, bézs textíliát még a tavalyi párizsi kiárusításon vette – ennek, s a gúnyos hangok ellenére, még mindig nagyon szerette. Egy darab múlt még nem a világ!

- Sophie. Segíthetek még valamiben, Miss Lily? – a szolgálólány épp az ablakok nyitogatásával tevékenykedett, aminek hatására friss oxigén áramlott a légtérbe. Lily eddig észre sem vette, milyen állott volt a levegő. Ahogy a fiatal Árnyvadász leszedte magáról a dzsekijét, Sophie már a soron következő feladatát végezte; akár egy gépezet. Nem tellett bele egyetlen percbe sem, a fésülködőasztal máris rendezetté változott s megszabadult a hetek alatt felgyülemlett porrétegétől is.

- Nem, köszönöm.

- Mrs. Branwell szeretné, ha nem késne a reggeliről – azzal már el is tűnt, mintha ott sem lett volna.

  Lily egy ideig kikerekedett szemekkel bámulta a résnyire nyitva maradt ajtót. Fogalma sem volt, mire vélje Sophie kirohanását, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni. Szívesen beszélgetett volna még vele a régi életéről; hogy ismerték-e egymást egyáltalán, vagy ő is olyannyira új és szokatlan volt ebben a hatalmas palotában, mint amilyennek ő érezte saját magát. Megfogadta volna a lány tanácsait azzal kapcsolatban, kihez hogyan kellett viszonyulni. Ki követelte meg a tiszteletet és ki engedte, hogy a barátjának tekintve, kedves társalgásba elegyedjenek.

  Végül, amikor már képes volt megmozdítani a lábait, gyorsan magára kapta a gondosan kiválasztott, térdig érő ruháját, majd egy laza, Sophie kontyától teljesen eltérő frizurát kreált magának a tükrös asztalnál. Ahogy farkasszemet nézett saját magával, mintha egy idegennel viaskodott volna. Úgy érezte, elvesztette önmagát – különös mód, mégsem gyászolta a veszteséget. Mosolyra húzta reszketeg ajkait, és egy mély levegővétel után elhagyta a padlizsánszínű szobát.

  Ahogy a csöndes folyósokat megtöltötte lépteinek monoton kopogása, Lily egyre otthonosabban érezte magát az ismeretlen környezetben. Ujjaival végigsimított a bársonyos falakon, melyek tapintásra olyanok voltak, mintha szőnyeg fedte volna őket. A festmények különböző jeleneteket ábrázoltak a nephil történelemből, amit onnan tudott, hogy abban a könyvben is hasonlókat talált, amit még Will adott neki.

  Túl hamar fogytak el a lépcsők, mintha valaki kihúzta volna alóla a talajt, egyszeriben megremegtek a lábai. Megtorpant, s csak nagy nehézségek árán volt képes rávenni magát, hogy kibújjon a fal nyújtotta menedékéből – végül mégis átlépte az étkező küszöbét. Lily arra számított, hogy mindenki felé kapja majd a tekintett, hogy megbámulják, akár csak egy ketrecbe zárt majmot, de pont az ellenkezője történt. Figyelmen kívül hagyták, mintha ott sem lett volna, ugyanis a középpontban egy sötét hajkoronával megáldott fiú állt, aki egy lábon egyensúlyozgatva, egy apró villát pörgetett az egyik ujjbegyén. Semmi kétség, ezzel lehetetlenség volt versenyre kelni.

  Minden egyik pillanatról a másikra történt. Will tekintete az ajtó felé vándorolt, majd amikor megpillantotta Lilyt, a fémes evőeszköz hangos koppanással csókolta meg a padlót. A levegő megfagyott, mintha maga az élet állt volna meg egy bizonytalan pillanat erejéig, esélyt adva a lánynak a menekvésre.

- Te meg hogy kerülsz ide? Egész este itt voltál? – az ifjú Herondale kissé dühös s számon kérő pillantása minden szót belefojtott a lányba. Természetellenes szomorúság vetült a szívére, mintha egy része mérhetetlenül nagyot csalódott volna. Mintha Lily egy darabkája abban reménykedett volna, hogy a fiú örülni fog neki.

- Ne is figyelj rá! Néha nem tudja, mit illik és mit nem. Reggel pedig még kibírhatatlanabb – a lány eddig észre sem vette, hogy Jem is a szobában tartózkodott, de így, hogy tenyerét felé nyújtva, illedelmesen az asztalhoz vezette, már nem hagyhatta figyelmen kívül. A fiú keze hideg volt és nedves, mintha izzadság lepte volna el minden egyes négyzetcentiméterét, de Lilyt ez egy másodpercig sem zavarta. Hálás mosolyt küldött az irányába.

- Hajnalban érkezett és úgy döntött, marad. Tisztában volt a jogaival – Charlotte szúrós pillantásokat küldött Will felé, mintha mindenért őt hibáztatta volna. Lily szégyenében lehajtotta a fejét. Kicsit kellemetlenül érezte magát, hiszen még mindig Jem kezét szorongatta – és élt velük.

- Kérsz pirítóst? – Jem épp egy vajas-lekváros szendvics elkészítésén ügyködött, miközben a lány irányába fordulva, az asztal másik oldalán pihenő kosár felé bökött a fejével. Lily hitetlenkedve nézte a szemei elé táruló mutatványt, s biztos volt benne, ha ő vetemedett volna hasonlóra, hamar elvágta volna az ujjait. Mivel még mindig a fiú előtt pihenő ételben gyönyörködött, egy suta bólintással jelezte, hogy éhes hasa örült volna egy falat ropogós pirítósnak. – Will – Jem az említett felé fordult – ideadnád a kosarat?

- Már elfogyott.

- Hiszen a te tányérod is tele van velük – a kezében lévő, vajas késsel Will tányérjára bökött, amin legalább hat darab, szenesre égetett, mégis ínycsiklandozóan finomnak látszó kenyér hevert. Mintha direkt egymásra öntötte volna az egészet, hogy senki se ehessen rajta kívül. Vagy csak én, gondolta Lily.

  Egy ideig farkasszemet néztek egymással – az égszínkék az ezüst ellen, mintha csak egy háborgó óceán csatázott volna egy titánium gáttal. Végül a masszív fém bizonyult erősebbnek.

- Oké – Will úgy pattant fel a helyéről, mintha egy párnányi gombostűbe ült volna. Öles lépteivel, s a kezében tartott porcelántányérral, hamar átszelte azt a pár méternyi távolságot, ami elválasztotta Lilytől – akkor egye meg! Nekem elment az étvágyam – s úgy, ahogy volt, ledobta a lány elé a reggelijét.

- Will! Azonnal ülj vissza! – Charlotte fenyegető kiabálása, mintha el sem ért volna az említett füléig; a makacs Árnyvadász fiú monoton léptei szépen lassan elcsendesültek, ahogy elhagyta az étkezőt. Mindenki kikerekedett szemekkel meredt Lilyre, aki hirtelen nem is örült annyira annak, hogy Willnek hála ő került a középpontba. Bárcsak eltűnhetnék! – Nem tudom, mi ütött belé. Jem?

- Már tegnap este is ilyen volt. – Látszott rajta, hogy legszívesebben a barátja után futott volna, de amikor a tekintete találkozott a mellette szorongó lányéval, mintha meggondolta volna magát. – Feszült és ingerlékeny, mióta hazaértünk. Abban reménykedtem, hogy kialudta.

  Némaság telepedett az ebédlőre, abból a nyomasztó fajtából, amitől az ember majd’ megfulladt s legszívesebben messzire futott volna, oda, ahol végre friss és üde levegőhöz juthatott volna megfáradt tüdeje. De innen nem volt menekvés. Lily fülsüketítően hangosnak találta saját rágását, s egy pillanatig elgondolkozott rajta, vajon ezzel a többiek is így voltak-e. Ahogy azon is, hogy vajon mindenki megjelent-e a nap első étkezésén – ugyanis feltűnően kevesen voltak. Csak Charlotte, Jem és Ő, na meg a néha fel-felbukkanó Sophie. Vajon Mr. Branwell merre lehetett? Hiszen léteznie kellett egynek, azok alapján, hogy Sophie hogyan nevezte az Intézet vezetőjét. Vagy nem?

- Én ütöttem belé – a szavak úgy törtek elő belőle, mintha szánt szándékkal rángatták volna ki a torkából. Képtelen volt megálljt parancsolni keserű vallomásának, s talán ez volt a legjobb. Nem szeretett volna egyből egy titokkal indítani. – Tegnap összevesztünk – nagyot nyelt, majd egy mély lélegzetvétel után folytatta, megkezdett monológját: - azt mondtam neki, hogy gyűlölöm, és amikor segíteni szeretett volna, akkor azt, hogy már épp eleget tett.

   Lily Jem felé fordult, aki résnyire tátott ajkakkal figyelte a másik bűnbánó vonásait. Olyan törékenynek találta, olyan másnak. Talán tényleg más lett; visszavonhatatlanul.

   Reggeli után Jem és Lily a könyvtár felé sétáltak. A némaságot egy-egy buta viccel próbálták ripityára törni, de még túlságosan idegen volt a pillanat ahhoz, hogy normálisan beszélgethessenek.

- Nem arra! – Lily felhúzott szemöldökkel vizslatta a mosolygós fiút, akinek ezüstös íriszeinél már csak márványszerű bőre volt szépségesebb. Legszívesebben beletúrt volna a hajába, majd megsimogatta volna az arcát, hogy megbizonyosodjon róla: tényleg létezett és nem csak az agya játszadozott vele. Értetlen pillantások ezreivel ajándékozta meg a botját szorongató srácot, aki a jáde pálca végével az ellenkező irányba mutatott, mint amerre menni szándékozott. – A könyvtár arra van. Nem azt kerested?

- De, persze. Fogalmam sincs, miért erre fordultam. Mintha a lábaim életre keltek volna – szabadkozott s zavarában a füle mögé tűrt egy nem tétező tincset.

- A megszokás - Jem halk kuncogásba kezdett, de amikor a lány nem csatlakozott hozzá, az arcára fagyott a mosolya, ami szinte már grimasszá torzult. – Arra csak Will szobáját találnád.

- Ó.

- Nem úgy értettem. Fogalmam sincs, most mi van köztetek én csak…

- Semmi baj. Nem kedvel, ennyi az egész – a lány egy laza vállrándítással le is rendezte az egészet, mintha semmit sem jelentett volna neki a szóban forgó személy. Mintha semmit sem mozgatott volna meg benne az a két, csillogó szempár. Pedig ha tényleg őszinte szeretett volna lenni a másikhoz, akkor bevallotta volna az őt figyelő fiúnak, hogy mennyire bánta már azokat a szavakat, amikkel megbántotta Willt.

  Az út hátralevő részében semleges témákat érintettek. Leginkább az elmúlt egy év távlatában történteket osztották meg egymással, amiből Lily arra következtetett, hogy ennyi ideje tűnhetett el az Intézet lakóinak életéből. Valamiért megnyugtatta a tudat, hogy Pierre és ő még csak kilenc hónapja ismerték egymást – vagyis minden, amire a fiú kapcsán emlékezett, igaz volt. Az viszont már kevésbé, hogy Chloe és ő már sokkal régebb óta voltak legjobb barátnők. Ezek szerint a kapcsolatuk nagy része hazugságon alapult. Ráerőszakolták a másik barátságát. Még csak esélyt sem adtak neki, hogy ő maga döntsön.

- Ez meseszép! – Lily ajkai „o” alakot formáztak, ahogy szemeit végigfuttatta a hatalmas szobán, mely legalább tízezer kötetet őrizgetett a polcain. – És itt minden információt megtalálok az Alvilágiakról, vagy csak szépirodalmi művekben gyönyörködhetek?

- Mind a kettőből van bőven. Mit szeretnél tudni az Alvilágiakról? – a fiú ezúttal nem nyújtott segítő jobbot a lánynak, csupán egy halovány, mégis őszinte mosollyal biztatta arra, hogy kövesse őt a baloldali könyvespolcok felé. Lily össze-vissza forgatta a fejét, szeretett volna minden egyes négyzetmétert feltérképezni, hogy legközelebb már egyedül is kiigazodjon az útvesztőben. Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte Jamest, sőt! Kimondottan örült a társaságának, csak nem szeretett volna szemtanukat. Így is elég kínos volt, hogy a nulláról kellett kezdenie valamit, amiben régebben majdhogynem profi volt.

- Mindent.

  A lány magabiztos hangja mellé bizonytalan léptek párosultak, melyek feltehetőleg már az első pillanatban lebuktatták az ezüstös fiú előtt – legalábbis, Will elől biztosan képtelen lett volna eltitkolni, hogy a kezei minduntalan megremegtek, valahányszor elsétáltak egy bőrkötetes könyv mellett. Ráadásul, Jemmel ellentétben, még gúnyos megjegyzésekkel is tetézte volna a másik idegességét. Mintha élvezte volna, hogy Lily szenvedett.

- Az kicsit tág fogalom, nem gondolod? – Jem megköszörülte a torkát, amiből a lány arra következtetett: nem először tette fel eme kérdését. Gyorsan megrázta a fejét, hogy minden felesleges gondolatot kirázzon belőle, de amikor ezzel egy időben a kifogásai is semmivé váltak, kétségbeesetten tördelni kezdte az ujjait. Jem felhúzott szemekkel méregette különös viselkedése miatt.

- Rendben. Igazából azt szeretném megtudni, hogy az édesanyámnak ki lehetett a szeretője. – Egész idő alatt a padlót fixírozta, minta ezzel képes lehetett volna láthatatlanná válni. Áttetszővé, akár az üveg. - Szerinted vámpír volt?

- Szóval innen fúj a szél… - Jem Lily kezébe nyomott egy poros könyvet, ami külsőre hasonlított egy kézi Bibliára – legalábbis, ami a méreteket illette, hiszen az egész nem volt nagyobb a lány tenyerénél. Emily végigvezette rajta az ujjait, ügyelve arra, hogy semmiféle kárt se okozzon a pergamenszerű lapokban. - Hmm, nem is tudom. Nem ismertem az édesanyádat, de én boszorkánymesterre vagy vérfarkasra tippelnék.

- Miért? – Lily a fiú felé kapta a fejét, aki gyengéden a terem közepén található kanapé felé lökdöste.

- Ő olyan más volt. Egyáltalán nem hasonlított hozzánk. Érte képes voltam feladni mindent… sosem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor utána jöttem. – A lány egyetlen egyenes vonallá préselte az ajkait, ahogy ráeszmélt: a fiú szó szerint idézte édesanyja sorait. A sorokat, melyekben bevallotta: az apja csak a második helyet érdemelte a szívében. Vajon milyenek lehettek? Ha még mindig éltek volna, vajon még együtt lettek volna? - Utána jött. Ezek szerint Idrisben találkoztak. A vámpírok messziről elkerülik, és csupán csak pár vérfarkasról hallottam, akik megbújtak a közeli erdők barlangjaiban. Vagy mágusokról, akik átmenetileg egy-egy, a fővárostól távol eső részen telepedtek le – Lily helyeslően bólintott, mire Jem nem bírta tovább és hangos nevetésben tört ki. Még a könnyei is kibuggyantak a szeme sarkából, melyek akár a folyékony gyémántok, végigfolytak az arcán.

- Azt hittem, utáljátok az Alvilágiakat.

- Megszoksz, vagy megszöksz.

- Bölcs – Lily játékosan oldalba lökte a fiút, mire a másik egy „mit is tehetnék” fejjel ajándékozta meg szeleburdi személyét. Míg az egyik percben, mint két ismeretlen ismerős, a másikban már, akár két elválaszthatatlan barát beszélgettek, mintha az utóbbi egy év meg sem történt volna. Mintha Lily sosem hagyta volna el őket. Mintha ismét emlékezett volna rájuk. Pedig nem; a tudatalattija még csak egy apró képfoszlányt sem hozott a felszínre. - Akkor ezekkel kéne kezdenem?

- Igen. – A fiatal Árnyvadász válaszát némaság követte, ugyanis Lily teljesen belemerült a kezében szorongatott könyvbe, s annak tartalomjegyzékébe. Jobb ötlet híján Jem is hasonlóan tett, így a vállaik minden egyes levegővételnél összekoccantak. - Hiányzik Párizs?

- Egy részemnek mindig hiányozni fog, de minden egyes nappal egyre kevésbé zavar, hogy itt vagyok – a lány még csak rá sem nézett, épp a „Vérfarkasok telihold idején” című bekezdés értelmezésével akadtak problémái. Homlokába újabb és újabb ráncokat véstek a különös sorok, majd egy kusza kép, mely egy Holdfényes éjszakáról szökkent az elméjébe. Azonban, még mielőtt belekapaszkodhatott volna, az már tovaszállt, akár a füst, mely szárnyra kélt egy szeles éjjelen.

- Eddig zavart?

- Igen. Fura – Lily megrántotta a vállait, majd lapozott egyet a könyvben -, de minden porcikám ellenezte az utazást. Az emléktörlés miatt? – Nem bírta tovább. Felemelte a fejét, mire kis híján összeütközött a homlokuk. Érezte a másik langyos leheletét, mely megcirógatta az arccsontját. Mégis, ez valahogy kevésbé tüzelte fel, mint amikor Will pusztán csak a közelében tartózkodott.

- Lehet – mintha a lány gondolatai kiültek volna az arcára, Jem azonnal hátrált, s meg sem állt, amíg a lehető legtávolabb nem került Lilytől. Érzelemmentes vonásai semmit sem árultak el a másiknak, így a lány csak reménykedni tudott benne, hogy nem bántotta meg. - Mi van a fiúval, akivel idejöttél?

- Semmi. Szakítottunk – Lily ezúttal tisztán érezte, hogy az arca torz grimasszá változott, de megpróbálta minden keserű érzelmét figyelmen kívül hagyni és elfelejteni. Azonban a felejtés olyankor nehezebbnek bizonyult, mint azt az ember szerette volna. Hiszen valahányszor megpróbálkozott vele, egyre több kedves emlék jutott az eszébe. Eddig a pillanatig például még sosem gondolt az első csókokra, most valahogy mégis maga előtt látta a jeleneteket. Jem pedig, bár egyáltalán nem ismerte Pierret, önmagához hűen, ki akarta mutatni a részvétét. - Ne mondj semmit, így lesz a legjobb. – S egy laza kézmozdulattal le is rendezte az egészet. Pont, mint a Néma Városban… Újabb emlék. Szinte az orrában érezte azt a dohos dögszagot, melyet önkénytelenül a halállal azonosított. De csak úgy, ahogy a telihold képe, ez is vakvágányhoz vezetett. - Mesélnél a többiekről?

- Pontosan mi érdekel?

- Sophie azt mondta, hogy Mrs. Branwell. Hol van Charlotte férje? – igazából nem ez volt a legelső kérdés, ami életre kélt az elméjében, viszont ez is legalább annyira foglalkoztatta, mint az, hogy Will miért volt vele ennyire ellenséges. Azt azért sejtette, hogy nem a múltkori szavai miatt lett ilyen bunkó. Bár lehet, hogy egy igencsak kényes témára tapintott, amikor öntudatlan állapotában kiabálni kezdett vele.

- Meghalt – a fiú szemében igazi, mélységesen mély szomorúság játszadozott a mindig kedvesen lobogó lánggal. Lily pedig… a szíve mintha kihagyott volna nem is egy, hanem rögtön három feleslegesnek vélt ütemet. Megszakadt, egy olyan emberért, akire még csak nem is emlékezett. - Abban a csatában, ahol elvesztettünk téged.

  Emily torkában egy hatalmas gombóc keletkezett, mely percről percre egyre nőtt és nőtt. Képtelen volt szavakba önteni az érzéseit, így egy mély lélegzetvétel után inkább egy teljesen más mederbe terelte a beszélgetést. Egy olyanba, amiről tudta, hogy jó kimenetele lesz.

- Mi barátok voltunk?

- Hát nem látszik? Mindig is gyűlöltelek – Jem elfordította a tekintetét, mire a lány kikerekedett szemekkel meredt merev testtartására. Meg szerette volna fejteni a gondolatait, az érzéseiét, de szüntelen falakba ütközött. - Persze, hogy azok voltunk. Itt mindenki a barátod volt. Mi voltunk a családod, ahogy te a miénk.

- Még Wi… - Még Will is? – akarta kérdezni, de a könyvtár ajtajának hatalmas robaja minden egyes szót a torkára fagyasztott. Ő és Jem a kanapé két legtávolabbi pontjába száműzték magukat – hiszen időközben ismételten túl közel kerültek egymáshoz –, s úgy meredtek az épp betoppanó személy zihált alakjára.