24. fejezet

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni a kedves kommenteket - mint azt minden egyes alkalommal, hiszen nem győzöm hangsúlyozni, mennyire sokat jelent egy-egy hozzászólás. Ezenkívül köszönöm az új feliratkozókat, Diana H. kedves kritikáját és az összes pipát. A díjat majd igyekszem kitenni.

Ebben a részben felbukkan egy új szereplő, akit nagyon megkedveltem az eredeti könyvsorozatban így egyszerre volt öröm a karakterével dolgozni, s kihívás. Remélem sikerült eltalálnom a stílusát. Emellett megjegyzem, hogy  a történet idősíkján körülbelül 4 nap telt el a vámpírtámadás óta, így ennek tükrében olvassátok a testvérpár fiatalabbik tagjának reakcióját.

Jó olvasást, millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Leróttam az adósságom

  Az éles penge egy másodpercre sem remegett meg az alacsony Árnyvadász kezeiben, még akkor sem, amikor lesújtott gyanútlan áldozatára – egy fából készült gyakorlóbábúra, aminek minden kiálló részébe több kicsiny, ám annál hegyesebb szöget vertek. A különös szerkezet három, egymástól függetlenül is mozgatható részből állt, melyek megfelelő ellenféllé, már majdnem, hogy egyenrangú vívótárssá emelték. Gideon homlokán, akár apró gyöngyök, pihentek meg a verejtékcseppek, azonban egyenletes légzése megmutatta: még koránt sem fáradt el annyira, mint szeretett volna.

  Ujjai szorosan fonódtak a dobócsillagokra és még akkor sem billent ki a koncentrációjából, amikor az edzőterem kétszárnyas ajtaja nekicsapódott a szoba falának. A fegyver célt talált, Gabriel pedig ezzel egy időben átlépte a helyiség küszöbét. Az idősebb Lightwood merev arckifejezése egyetlen kedves vagy bosszús érzelmet sem mutatott meg az öcsének, aki egy sunyi mosollyal konstatálta, hogy bátyja szinte semmit sem változott az idő alatt, míg távol volt az otthonától.

- Gideon! – Gabriel rikkantása betöltötte az egész légteret, mire a testvére ismételten eldobott egy apró, csillag formájú ám halálos fegyvert. Ez volt az egyik kedvence, mióta Spanyolországban sikerült tökéletesre fejlesztenie a technikáját. A fiú mindig merev testtartása ellágyult, ahogy eszébe jutottak az ott eltöltött napok és egy csöppet neheztelt az apjára, amiért idő előtt haza szólította. - De jó, hogy végre itt vagy! El kell mondanom valamit, amit nem fogsz elhinni.

- Hallgatlak.

- Emily él – Gideon kezei egyszeriben megremegtek, így jobbnak látta, ha dobásra kész ujjait visszaejti az oldala mellé. Egy röpke másodperc erejéig úgy gondolta, félrehallotta öccse szavait, de amikor a testvére folytatta lehetetlennek tűnő meséjét, rá kellett döbbennie, hogy a füleivel az égvilágon semmi probléma sem volt. - A saját két szememmel láttam.

- Hogy érted, hogy láttad? – lassan és megfontoltan lépegetett az ajtóval átellenben lévő asztal felé, ahol egy halom dobócsillag hevert egymás hegyén-hátán. Hirtelen elment a kedve attól, hogy fáradásig terhelje a testét, így szabad kezével egy tiszta rongyért nyúlt, mellyel tisztogatni kezdte a fegyvereket. - Úgy tudtam, példát statuáltak vele és kivégezték, mint árulót.

- Ezek szerint mégsem úgy történt, ahogy a Tanács állította – bár Gideon nem láthatta, Gabriel egy felsőbbrendű mozdulattal megrántotta a vállát, mielőtt elindult volna a bátyja felé. Ahogy egymás mellett álltak, csak még inkább megmutatkoztak a külső tulajdonságaikban megbújó ellentétek; Gabriel magasabb volt, azonban Gideon tekintete olyan bölcsességről árulkodott, amiről a fiatalabbik Lightwood még álmodni sem mert. Míg Gideon haja szőke szalmakazalként pihent a feje tetején, addig öccse leginkább sötétbarna tincsekkel büszkélkedhetett. Csupán egyformán zöld íriszeik suttogtak vértestvéri kapcsolatuk regéiről. - Valaki megmentette, vagy az egészet megjátszották. Ha ezt apa megtudja… gondolj csak bele!

- Hol láttad?

- Épp egy kisebb démont üldöztem, amikor meghallottam a vonaglását. Mathias egy maréknyi vámpírral együtt megpróbálta megölni őt. Testvéri igazságszolgáltatás meg miegymás – igaz, Gideon már két hónapja a madridi Intézetben tartózkodott, amikor felégették a helybéli vámpírok főhadiszállását, a hírek futótűzként terjedtek tova s hamar elértek Európa egyéb pontjaira. Még kisfiúk voltak – így Gabriel nem is emlékezhetett rá -, amikor életükben először találkoztak a vámpírtestvérekkel. Mathias és Caliban úgy hasonlítottak egymásra, akár két tojás, amit akkor még hihetetlennek talált, hiszen ő és a kistestvére mintha két külön bolygóról származtak volna. Csodálta őket; azt, hogy szinte teljesen egyszerre mozogtak és akkor megfogadta, hogy ő is legalább ilyen szoros kapcsolatot fog kialakítani az öccsével. Nos, ez utóbbi sajnos nem egészen úgy sikerült, ahogy azt előre eltervezte, de kész volt javítani mindezen s a köztük lebegő köteléket szorosabbra csomózni, addig finomítgatva, amíg műremekké nem válik.

- Megmentetted. Ez igazán kedves tőled – motyogta az orra alatt. A szája sarkában menedékre talált egy büszke mosoly, amit a világért sem fedett volna fel a fiatalabbik fiú előtt. Úgy gondolta, Gabriel mellkasa már így is dagadt a büszkeségtől. Ha ő is biztatta volna, még elszaladt volna vele a ló.

- De, csak mert én magam akartam megölni! - Gideon kezei megálltak a levegőben, mintha fivére hidegvérű kijelentésétől ténylegesen lehűlt volna a levegő, mozdulatlanná dermesztve a végtagjait. A fényes dobócsillag majdnem kiesett a kezéből ezzel leleplezve döbbenetét, de az utolsó másodpercben sikerült visszaerőltetnie magára, az arcán pihenő, hamis maszkot. Egy része gúnyosan felnevetett, míg másik fele siratta azt a kedves kisfiút, akit egykoron Gabrielnek hívtak. Hiszen csupán alig egy évet volt távol a családjától… ennyire kifordultak volna önmagukból azok, akiket szeretett? Vagy ő maga változott meg? Hirtelen nem tudta eldönteni, melyik állítása lett volna helytállóbb, vagy melyik lett volna kevésbé tragikus.

- Nem értem. Mi az, hogy te akartad megölni? – a fiú hangja egész idő alatt érzelemmentesen csengett, mintha nem is létezett volna igazán, hanem egy kőszobor ácsorgott volna a fegyverekkel borított asztal felett. - Hiszen ő is nephil. Ha sikerült volna legyőznöd, megszegted volna a törvényt.

  Gabriel cinikus nevetése csilingelt a verejték szagának és a por kristályos szemcséinek keverékében úszó levegőben. A fiú kétrét görnyedt, ahogy lassan berogyasztott térdeire támasztotta tenyereit. Szemiben megcsillant pár oda nem illő könnycsepp, melyeket végül tulajdon ujjbegyeivel törölt el a föld színéről.

- Csak, hogy tisztázzuk: sikerült legyőznöm és ki is végeztem volna, ha az a nyomorult Herondale nem menti meg. – Gideon egy lassú és megfontolt mozdulattal kinyitotta az asztal legfelső fiókját, amibe azon nyomban bele is süllyesztette az időközben vászonzsebkendőbe csomagolt csillagokat. Jobb kezét a homlokához emelve, letörölte onnan a nem kívánatos izzadságcseppeket s csak azután fordult a testvére felé, hogy megbizonyosodott róla: gyakorlóruhája nem csúszott fel sem az elejénél, sem a hátuljánál. Érdeklődő pillantások ezreivel ajándékozta meg a keresztbe font karokkal ácsorgó fiút, aki egy elégedett biccentést követően, folytatta elkezdett monológját: - Másodszor: gyilkost ölni nem bűn, ahogy árulót sem.

- Én még mindig nem hiszem, hogy tényleg az lenne. Akkor most nem járkálna a városban, akár egy szellem – Gideon elméjében egymást követték a lehetetlenebbnél lehetetlenebb összeesküvés elméletek, de egyetlen olyat sem talált közöttük, ami megvetette volna magát a valóság lábain. Csakis egy dologban volt száz százalékig biztos: valaki megmentette és eltüntette Lily nyomait. Azonban fogalma sem volt róla, kinek lehetett ekkora hatalma, vagy, hogy mi oka volt erre annak a bizonyos befolyásos illetőnek.

- Szerintem nem járkál. Biztosra veszem, hogy az Intézetben van. Bújtatják.

- Nem tetszik az ördögi csillogás a szemeidben. Mire készülsz?

- Elfogom és átadom apának – az idősebb fiú hűvös tekintettel méregette a fivérét. Mindennél jobban vágyott rá, hogy valamiképp megfejthesse, de Gabriel mintha egy égig égő falat emelt volna önmaga és a többiek közé. Kirekesztette a külvilágot, annak minden napfényét… a jót, magát a jóságot. - Hős leszek és a Lightwood név beírja magát a történelembe – Gideon majdnem szabadjára engedett egy epés megjegyzést, miszerint a nagy vezérek bukása is szerepel a történelemkönyvekben, s ha nem vigyáz magára, ő is erre a sorsra jut, de sikerült idejében észbe kapnia.

- Úgy beszélsz, mint ő – Gideon elhúzta a száját, ezzel egy ocsmány grimaszt erőltetve az arcára. Az egyik legnagyobb rémálma elevenedett meg a szemei előtt és képtelen volt megakadályozni vagy visszafogni mindazt a rothadást, ami végbement a vele szemben álló fiúban. Legszívesebben megrázta volna és a szemébe mondta volna, milyen rossz úton halad, de tudta, ha megpróbálkozott volna mindezzel, azzal csak annyit sikerült volna elérnie, hogy tovább pusztítja a kettejük között tátongó szakadék egyetlen épen maradt függőhídját.

- Nem értem, miért vágsz ilyen fejet. Én büszke vagyok arra, hogy az apám fia vagyok – Gabriel szemlátomást kihúzta magát, még az orrát is felszegte, ezzel sikeresen elérve, hogy megjelenése felsőbbrendűnek és pökhendinek tűnjön. Ujjai belevájtak tulajdon kezébe, ahogy egyre szorosabban fonta össze karjait, így a bőre helyenként elfehéredett. Az idősebb Lightwood hirtelen nem tudta eldönteni, ezzel idegességét vagy agresszív hajlamát próbálta-e palástolni. Esetleg mind a kettőt egyszerre. - Te nem?

- Rá kéne ébredned, hogy az apánk sem sérthetetlen; hogy nem áll a törvények felett, ahogy azt ő gondolja. Ha átadod neki Lilyt, azzal a halálba küldöd – Gideon Lightwood és Emily Penhallow szinte sohasem beszélgettek, nem tekintettek egymásra barátként s talán még az ismerős jelző is túlzás lett volna a részükről, de ez egy másodpercre sem tántorította el a fiút attól, hogy védelmébe vegye a lányt. Tudta róla, hogy bármit megtett volna a szeretteiért, hogy fülig szerelmes volt Williambe és szoros baráti kapocs fűzte Jameshez. Ez pedig a mai nap eseményei után kellően elegendő volt neki ahhoz, hogy elgondolkozzon azon, Lily talán nem csupán ártatlan volt, hanem egyenesen áldozat.

- Nem érdekel a mocskos korcs sorsa.

- A barátod volt!

- Volt, amíg össze nem szűrte a levet Willel.

  Heves szócsatájuk egyre hatalmasabb méreteket öltött, míg végül olyan közel nem kerültek egymáshoz, hogy az arcukon érezték a másik langyos leheletét. Gabriel a bátyja szemeibe fúrta tekintetét, azonban Gideont sem kellett félteni; állta öccse szúrós pillantását. A némaság észrevétlenül szökött be a légtérbe, szorongással töltve a levegőt, ami kis híján felrobbant a tapintható feszültségtől.

  Végül a fiatalabbik Árnyvadász volt az, aki lehajtotta a fejét és ökölbe végződő tenyereire szegezte azt. Teste megremegett a dühtől és Gideon jól tudta, mennyire mérges volt magára, amiért elvesztette hullacsöndes összecsapásukat. Épp ezért hagyott neki egy kis időt arra, hogy megeméssze a történteket, s csak ezt követően nyitotta szólásra keskeny ajkait.

- Mint testvéred kérlek, hagyj fel a bosszúhadjáratoddal, amit Will ellen folytatsz. A múlt az múlt, a húgunk pedig már más valakinek a menyasszonya – Gideon reménykedett benne, hogy szavai eltaláltak a fivére megkeseredett szívéhez, hogy az még nem feketedett meg teljesen és nem szenvedett gyógyíthatatlan károkat úgy, ahogy az az apjáéval történt. Félt, hogy képtelen lesz meggyőzni, hogy Gabrielnek nem lesz elég annyi, hogy Ő kérte meg arra: álljon le. A remény azonban csillapíthatatlan lánggal égett a szemeiben, a lelkében.  - Gyerekek voltak.

- Aznap az én becsületemen is csorbát ejtett, és ezt sosem fogom megbocsátani neki! – csattant fel a másik, aki idegességében beletúrt éjszín tincseibe. Ezzel a mozdulatával sokkalta jobban hasonlított arra a személyre, akit a világon mindenkinél jobban megvetett, mint azt bármikor bevallotta volna magának. Remegő kezeit maga mellé engedte, átadta azokat a gravitáció felülmúlhatatlan erejének, végül egy csalódott sóhaj kíséretében beszívta alsó ajkát. - Meglep, hogy te ilyen könnyen elfelejtetted.

- Ne cselekedj meggondolatlanul. Pihenj egy kicsit és mérlegelj, mielőtt olyat teszel, amit később bánni fogsz.

- Alszom rá, de nem ígérem, hogy másképp fogok dönteni – azzal elindult a gyakorlóterem ajtaja felé, ami még mindig tárva nyitva állt. Gabriel fejében meg sem fordult, hogy a becsukására vesztegesse értékes idejét, helyette még egyszer utoljára visszanézett a válla felett, mielőtt végleg magára hagyta volna rég nem látott bátyját. - Apának tudnia kell, hogy Charlotte egy árulót rejteget.

  A lemenőben lévő Nap narancssárgára festette az eget. Fényes sugarai kegyelmet nem ismerve törtek át a tisztára pucolt üvegablak elé akasztott függönyön, amit lágyan meg-meglobogtatott a kintről beszűrődő szellő. Jem imádta a napnak eme időszakát, a pillanatot, amikor már majdnem véget ért a nappal, de az éjszaka még nem vette át az uralmat az ég felett.

 A fiú kezeiben pihenő hegedű gyönyörű dallama körbetáncolta szobájának frissen mosott ruhára és édes cukorkára emlékeztető légterét. Az akkordok együtt mozogtak az oxigénmolekulákkal, mintha egyenesen szárnyra kéltek volna egy bálterem parkettáján. A fiatal Árnyvadász behunyta ezüstös szemeit és átadta magát a pillanatnak, ahogy azt mindig tette – hiszen sohasem tudhatta, szíve mikor dobbantja legutolsó ütemét. Nem félt a haláltól, Árnyvadászként belenevelték a szülei, hogy az elmúlás az élet részét képezte, azonban hazudott volna, ha azt állította volna: belenyugodott a sorsába. Hinni szeretett volna abban, hogy létezett számára remény… ha csak egy egészen kicsike is.

  Három erőteljes, magabiztos kopogás hasította ketté a melódiát, mire az ágyon ásítozó Church rosszalló nyávogásba kezdett. Jem óvatosan visszacsúsztatta a tokjába kedvenc hangszerét, majd megvakargatta a macska fülének tövét – aki hangos dorombolásba kezdett –, csak utána indult meg az ajtó felé.

- Szia – köszöntötte a jövevényt. Nem lepődött meg Gideon érkezésén, hiszen az idősebb Lightwood fivér a délután folyamán küldött neki egy üzenetet, ami később meggyulladt és porrá égett. Ő maga mondta Sophie kisasszonynak, hogyha megjelenik a fiú, engedje fel a szobájába.

- James – a szőke Árnyvadász megköszörülte a torkát, majd öles lépteivel besétált a szobába. Gideon még csak egyetlen egyszer járt ebben a helyiségben, de amennyire megfigyelte, semmit sem változott. Az ágy még mindig jobb oldalt volt, mellette egy éjjeliszekrénnyel és egy apró székkel, ami mintha direkt azért lett volna odatéve, hogy a látogatók kényelmesen helyet foglalhassanak rajta. Jem azonban nem kínálta hellyel a másikat, így mind a ketten talpon állva várták a folytatást. Jem hálát adott az égnek, amiért sem Will, sem Lily nem tartózkodott az Intézet falain belül, bár abban már nem volt ilyen biztos, hogy Charlotte is örült volna a fejleményeknek. A nő ugyanis kerek perec kijelentette: Lily vagy az épületen belül marad, vagy elhagyja azt, ezúttal örökre. - Köszönöm, hogy fogadtál.

- Meglep, hogy írtál. Azt hittem, még mindig Spanyolországban vagy – Gideon egy vállrándítással kommentálta a sápatag fiú megjegyzését, majd letette az ágyra a kezeiben szorongatott kalapját, amit nem volt hajlandó odaadni a szakácsnőnek, aki kinyitotta neki az ajtót. Óvatlan tettével véletlenül meglökte a bútordarabon elkényelmesedett macskát, aki dühében odakapott a fiú kezéhez, ezzel csúnya karmolást ejtve fehér bőrén.

- Apám hazarendelt, bár fogalmam sincs, mi oka volt rá – neheztelő pillantások ezreivel ajándékozta meg a még mindig fújtató macskát, majd ép tenyerével megsimogatta a sérülését. - Most mégsem ezért akartam találkozni veled. Lilyről van szó.

- Lily halott! – Jem már abban a másodpercben tudta, hogy elárulta a lányt, amikor Gideon szája szélén megjelent egy mindentudó mosoly. Túl gyorsan vágta rá a választ, túl sok keserűség csengett a hangjában. Egy része hangos szitkozódásba kezdett, amiért lelepleződött, ugyanis tisztában volt vele, hogy parabataija egyetlen másodperc alatt elhitette volna Gideonnal az általa kreált hamis valóságot. Ha Willt támadta volna le az idősebb Lightwood fivér, akkor szemrebbenés nélkül az arcába hazudott volna, méghozzá megbánás nélkül. Ő azonban nem ilyen volt, utált hazudni és nem is tudott - mintha egyenesen a DNS-ébe kódolták volna az igazmondást.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Gabriel látta és arra gyanakszik, hogy ti bújtatjátok – Jem torkából a felszínre szökött egy ideges sóhaj, miközben jobb karjával belekapaszkodott az éjjeliszekrényébe. Egy pillanatra átfutott a fején az a gondolat, hogy elküldi a betolakodót, de gyorsan el is vetette, hiszen azzal semmit sem sikerült volna elérnie. Ha Gabriel látta Emilyt, akkor vajmi kevés esélyük volt arra, hogy tartani fogja a száját. Már kiskora óta csakis arra vágyott, hogy az apja elismerje, azzal pedig, hogy átadja a lányt magának az ördögnek, mindezt ki is érdemelte volna.

- Benedict tudja?

- Megkértem, hogy ne mondja el neki, de nem fog leállni. Előbb-utóbb megered a nyelve és akkor… - Jem arca megvonaglott, így elfordította a fejét. Nem akarta hallani a másik Árnyvadász szavait, hiszen attól tartott: ha hangosan is kimondják, akkor minden valóra válik. Szabad kezével beletúrt ezüstös hajába, majd lehunyva szemeit, abban reménykedett, hogy a mai nap meg sem történt. Hogy Will nem rohant ki az épületből, miután abbahagyták az edzést és bekötözte Lily kezét… hogy Emily igazából még mindig a szobájában olvasgatott és Jem szemei becsapták őt, amikor benyitott a lila helyiségbe és üresen találta azt.

- Emilyt elfogják és megölik, a szolgálóink utcára kerülnek; Will, Charlotte és én a Tanács elé kerülünk, akik bűnösnek találnak majd minket, ráadásul Charlotte elveszti az Intézetet – a szavak, akár az ellenség kezei: rátekeredtek a fiú nyakára és elszorították a torkát. Hirtelen nem kapott elég levegőt és a feje is zúgni kezdett. A kaparó érzés egyre elviselhetetlenebbé vált a nyelőcsövében, míg végül heves öklendezésbe nem kezdett. Az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordult vele az ilyesmi – példának okért ezért maradtak otthon, amikor Lily először átlépte az Intézet kapuját. Kezét a szája elé tette, úgy köhögte fel a tüdejében összegyűlt sűrű folyadékot – a vérét -, mely vörösen csillogott a tenyerében. Utálta, hogy ilyen gyenge volt és mérhetetlen mennyiségű szégyenérzet lepte el a testét, amiért Gideon szemtanúja lett mindennek.

- Pontosan – az említett személy lassan Jem vállára simította a kezét, aki egy finom mozdulattal lerázta magáról a szánakozó Árnyvadász érintését. Nem szorult sajnálatra és egyenesen a falra mászott attól, hogy betegeknek kijáró pillantások ezreivel ajándékozták meg minden egyes, az előbbihez hasonló másodpercben. A barátai úgy tettek, mintha már fél lábbal a sírban lett volna, mintha a pap már fel is festette volna a fejére az utolsó kenetet.

- Miért mondod el mindezt? – Jem felhúzott szemöldökkel meredt a mellette álldogáló fiúra, miközben beletörölte a kezét a fekete pólójába. Majd később kimosom, rögtön azután, hogy elment; gondolta magában. Bizonytalan, mégis méltósággal teljes léptekkel vánszorgott el az ágyáig, ahol óvatosan helyet foglalt Church mellett. Ujjaival megsimította a macska selymes szőrét, aki erre hozzádörgölőzött a fiatal Árnyvadászhoz. Jem volt az egyetlen személy, akit sohasem karmolt össze, akit a szíve mélyén szeretett, ha egyáltalán képes volt ilyesmire. - Ha az Intézet vezető nélkül marad, nagy valószínűséggel az apád kapja meg a pozíciót.

- Emlékszel még a szívességre, amit nekem tettél? – Jem sután bólintott, hiszen a mai napig kristálytisztán ott élt az elméjében az az este, amikor a fölé magasodó személy belopódzott a szobájába és megkérte, hogy segítsen neki. A gyermek Gideon mindössze fél fejjel nőtte túl Jamest, a magassági különbségeik azonban mostanra teljesen kiegyenlítődtek.

  A fiúk hosszú, némaságba burkolózó percekig meredtek egymásra és Jem biztos volt benne, hogy Gideon és ő ugyanazt a gondolatmenetet játszották le az elméjükben.

  Öt évvel ezelőtt egy hóeséses éjjelen Gideon Lightwood fura zajt hallott az éjszaka közepén s mivel az álmait mintha kilopták volna a szemeiből, éhes gyomra rávette, hogy lesunnyogjon a konyhába. Amikor gyönge kezeivel kinyitotta a hatalmas, fagyos ládát, kivett belőle egy pulykás szendvicset, ami az aznapi vacsorából maradt és leült az étkezőasztalhoz, ahol bősz falatozásba kezdett. A morzsák gyors egymásutánban hullottak a padlóra s mire feleszmélt, már el is fogyott az éjféli vacsorája. Hirtelen egy tompa puffanásra emlékeztető ricsaj érkezett a bejárat felől s mivel az édesapja megtiltotta nekik, hogy éjszaka fel-alá járkáljanak a házban, jobb ötlet híján bemászott a hűtő és a polcos-szekrény közötti kicsiny résbe. Gideon azóta sem tudta kiverni a fejéből, amit akkor látott: egy gyönyörű mégis veszedelmes szempárt, mely vörösen izzott, akár egy vértócsa. Cassandra, a vámpírok befolyásos vezetője látogatta meg az apjukat. A fiú olyannyira megrémült, hogy még órákkal később sem mert előbújni a rejtekéből, hiszen attól tartott, hogy az apja megbünteti engedetlensége miatt. Csak akkor volt képes összekapargatni maroknyi lélekjelenlétét, amikor a nő tovatűnt az éjszakába, még a Nap legelső fénysugarai előtt. Másnap délelőtt, amikor csak a cselédjeik és az öccse tartózkodott a hatalmas házban, fellopódzott az apja dolgozószobájába, hátha talál valamiféle árulkodó jelet, amiből rájöhet, mit keresett náluk az a vámpír. Már nem félt; tudta, hogy senki sem bánthatja. Nagy odafigyeléssel pakolgatta a papírokat és az elmozdítható tárgyakat egyik pontról a másikra, amikor véletlenül rálépett az édesanyja egykori irónjára. Gideonban megállt az ütő, fogalma sem volt róla, hogyan javíthatta volna meg az apró, ceruzára emlékeztető pálcát és már épp azon volt, hogy vállalja a súlyos következményeket, amikor eszébe jutott James. Aznap este kiszökött és ellopták az Intézet könyvtárából a megboldogult Mrs. Lightwood irónjának pontos mását. Benedict azóta sem jött rá, bár Charlotte már másnap megdorgálta Jemet, aki magára vállalta az egészet. Odaadta a nőnek a törött irónt és azt mondta, hogy véletlenül rálépett. - Ezzel leróttam az adósságom.

- Sosem használtam volna fel, hiszen gyerekek voltunk...

- Talán tényleg nem. Viszont abban biztos vagyok, hogy Gabriel nem fog leállni és nem lenne fair, ha hátból támadna. Egyszer barátok voltatok, ő pedig mintha elfelejtette volna, mi a hűség.

- Szerintem pontosan tudja, mit jelent. Az apátokhoz az élete végéig lojális lesz.

- Remélem, hogy rá tudom majd ébreszteni, milyen ember is az, akit istenit, még mielőtt baja esne – Gideon elhúzta a száját, majd egy mély sóhajtást követően a fejébe húzta a kalapot, amit nem is olyan régen Jem ágyára száműzött. Még vetett egy utolsó, bosszús pillantást Churchre, ezt követően megindult az ajtó felé. Tudta, hogy nem volt miért maradni most, hogy már mindent megosztott Jemmel. Ha Charlotte megtudta volna, hogy itt járt, feltehetőleg azt hitte volna, hogy kémkedni jött, ha pedig az apja fülébe jutott volna látogatása vagy annak igazi oka… elképzelni sem tudta, mit tett volna vele. Nem arról volt szó, hogy nem szerette őt, csupán nem értett egyet az elveivel, melyek csöpögtek a bűn édesen csábító, mégis fojtogató szennyétől. - Viszlát, James.

- Gideon – biccentett a másik is, s amikor az idősebbik Lightwood fivér átlépte a küszöböt, egyszerre rohamozta meg Jem a testét a megkönnyebbülés és a mérhetetlen aggodalom.  Fogalma sem volt róla, mit kellett volna tennie, hogy kinek beszéljen először a hallottakról. Ugyanis ha most azonnal megkereste volna az Intézet vezetőjét, akkor lebuktatta volna Lilyt. A lány pedig bárhol lehetett.

  Sophie egy halom törölközőt egyensúlyozgatott a kezében, miközben öles lépteivel szobáról szobára minden szennyes rongyot tisztára cserélt. A bolyhos anyag irritálta az arcán pihenő, csúnya sérülést, így megpróbálta a lehető legtávolabb eltartani magától a textíliákat. Ez azonban sokkalta nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt bárki el tudta képzelni. Már csak egy folyosó volt hátra, mielőtt belekezdett volna a konyhai előkészületekbe, amikor valaki szó szerint ledöntötte a lábáról.

- Will! – bár nem látta, ki volt az a figyelmetlen alak, aki nekiütközött, bármibe lefogadta volna, hogy az ifjú Herondale próbált játszani az idegeivel. A fiú ugyanis – a többi lakóval ellentétben – sosem volt tekintettel a hangulatára vagy magára a lányra.

- Lo siento, senorita…* - Sophie szemöldökei megugrottak, ahogy összeráncolta a homlokát. Még soha életében nem hallotta ezt a hangot és kíváncsi volt, vajon ki lehetett a tulajdonosa. Sajnos nem értette a szavakat, amiket a segítségére siető fiatalember megformált keskeny ajkaival, de fagyos hanghordozásából semmi jóra nem számított. Meg is lepte, amikor a fiú a kezei után kapott és összeszedte a padlóra zuhant törölközőket.

- Sajnálom, de nem értettem – még mielőtt befejezhette volna a magyarázkodását, a szőke fiú el is tűnt s nem maradt utána más csak az a csodálkozó szempár, mellyel egy pillanat erejéig megbámulta a lányt és a bejárat hangos csapódása, amitől kis híján meghasadt a fából készült ajtó.

*Elnézést, kisasszony…