42. fejezet

Sziasztok :)
Hmm, ugye mindenki egészséges, senki sem fázott meg vagy lett komolyabb baja? A múlt hetet itthon töltöttem,mert sikerült megfáznom, ráadásul a vizsgámon is megbuktam... ilyen ez a forgalom. A szüleim és a barátaim viszont gondoskodtak róla, hogy ne törjek le teljesen, ráadásul az írás is segített, mint terápiás módszer. Ennek ellenére nem ígérem, hogy ebben a fejezetben nem lesznek majd hibák. Megpróbáltam a legjobb tudásom szerint átolvasni... ezúttal ennyire tellett.
Szeretném megköszönni az előző részhez kapott pipákat és kedves szavakat, remélem ezúttal is megajándékoztok velük, mert tényleg nagyon sokat jelentenek. Nagyon szeretlek titeket, még ha ez közhelyes is <3
Ebben a részben ezúttal nem Willékről lesz szó, mert innentől egy ideig két nagyobb szálon fut majd a cselekmény, amit csak később fogok összefűzni. Ezt pedig csak így tudtam megoldani. Remélem ennek ellenére elnyeri a tetszéseteket.
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

A szív és az ész harca

   A gyülekező esőfelhők zivatarral fenyegetőztek, míg a szél lehűtötte a kellemesen langyos, őszi levegőt. Gideon sebes léptekkel sétált át az útkereszteződésen, álca híján lassan, mégis biztosan kerülgette a járókelőket. A távolban megszólalt egy közeli templom harangja, a Big Ben gigantikus órájának mutatója hozzáért az ötöshöz. A fiú kezei a dzsekijében pihentek, az ujjai egymást tördelve vezették le a testében felgyülemlett feszültséget. Már napok óta nem látta az öccsét, és aggódott, hogy Gabriel ezúttal sem lesz egyedül, hogy képtelen lesz meggyőzni őt a saját igazáról, vagy legalábbis a jó irány felé terelgetni.

  Az egyszerű téglaház régies eleganciát sugárzott, büszkén, hajthatatlanul magasodott a szürke égbolt felé. A szőke fiú egy ideig meredten bámulta a domború, ezüst házszámot. Azon gondolkozott csengessen, vagy egyszerűen csak nyissa ki az ajtót a nadrágzsebében lapuló kulcsok egyikével. Hosszas töprengés után az utóbbi mellett döntött. Nem akarta megkockáztatni, hogy az apja nézzen rá a küszöb másik oldaláról.

   A kulcs megremegett a kezében. Ahogy a fém hozzáért a fémhez, a lyuk körül apró karcolások keletkeztek, végül mégis elnyílt a zár. Gideon nagy odafigyeléssel, némán húzta be maga mögött az ajtót, határozott mozdulatokkal, hogy még véletlenül se nyikorogjon az összeillesztés. Az első akadály teljesítése után körülnézett az előszobában, de a szokásokkal ellentétben nem vette le a cipőjét, mert nem tudta, meddig marad, vagy ott marad-e egyáltalán.

  Az ebédlő küszöbén egy jól kivehető alak ácsorgott. Gideon hátrahőkölt döbbenetében, de az ajkai ösztönösen mosolyra húzódtak, ahogy felismerte benne a fivére vonásait. Gabriel kezei makacsul tekeredtek a mellkasa előtt, fekete, bő inge és bőrnadrágja esetlen, mégis elegáns kombinációt alkottak.

- Még van képed idejönni, mintha semmi sem történt volna? Elárultál minket – a fiú fogai összekoccantak, ahogy összepréselt ajkai közül kierőszakolta a szavakat. Gideon izmai elengedtek majd ismét megfeszültek, kezei magatehetetlenül lógtak az oldala mentén. Fogalma sem volt róla, mit tehetett vagy mondhatott volna, mert az ötlet, hogy megkeresi a testvérét, csupán egy hirtelen pillanat hevében született. Ott állt Magnus és Charlotte mellett, a tekintete a folyosón sétáló Cecilyre tévedt és akkor úgy döntött, ráveszi az öccsét, hogy ő is az Intézetbe költözzön.

- Segíteni akarok – felelte a tőle megszokott, kimért hangon. Egy lépéssel közelebb lépett a fiúhoz, de amikor Gabriel teste összerándult, ismételten megnövelte a kettejüket elválasztó távolságot. Nem akarta megijeszteni. - Észre kell venned, hogy az apánk nem szent, és amit tettél az nagy hiba volt.

- Ezért törtél be a Néma Városba? – Gideon fűzöld szemei elkerekedtek, míg a homlokán milliónyi hajszálvékony ránc keletkezett, melyek mindegyikében megült az izzadság. Tisztában volt vele, hogy Gabrielnek nem lehettek bizonyítékai, mert akkor már a Klávé is elfogta volna őket, a feltételezéstől mégis ösztönösen maga elé emelte a tenyereit, minta ezzel egy áttörhetetlen pajzsot építhetett volna önmaga és a testvére közé. Szomorúan vette tudomásul, hogy már nem bízott meg száz százalékosan az öccsében. Hogy már nem állíthatta bizton, hogy nem adta volna fel „egy nagyobb jó érdekében”.

  Gabriel hátat fordított a testvérének és elindult a nappali felé, ahol hatalmas, plafonig érő ablakok szolgáltatták a gyér világosságot. A borongós időjárás ellenére mégsem kapcsolták fel a villanyokat, ami csak egyet jelenthetett: Benedict valahol egészen máshol tartózkodott, Gabriel pedig elküldte a cselédeket, mert magányra vágyott. Régebben is pontosan ezt csinálta, valahányszor nyomasztotta valami. Gideon rejtett mosolya kiszélesedett, amitől az arca elvesztette felvett komorságát.

- Ártatlant menteni nem bűn – motyogta maga elé. A hangja éppen olyan hangos volt, hogy azt még az öccse is meghallja, más viszont semmiképp se.

  Az idősebb Lightwood elsétált az egyik antik íróasztal mellett, az ujjai mégsem érintették meg a tisztára csiszolt felületét, a kezeit ugyanis a nadrágja zsebébe dugta.

- Csak amiatt a nyomorult cseléd miatt csinálod, mi? Le akarod nyűgözni, hátha akkor önként és dalolva mászik az ágyadba. – Gideon állkapcsa megfeszült, az orrlyukai kitágultak, ahogy magába szippantott egy adag narancsillatú oxigénfelhőt. A durva, olykor felületes, olykor mély légvétel mégsem nyugtatta meg, felborzolt idegei csaknem pattanásig feszültek.

- Ne merészelj így beszélni róla! – morogta, akár egy veszett eb. Gabriel csupán azon csodálkozott, hogy a bátyja nem ugrott rá és nem verte ki belőle a szart a cselédlány hallatán. Az ifjabbik fivér az ablakpárkánynak dőlve figyelte a hátsó udvart, a fákat, melyek meghajlottak egy felsőbb erő hatására. Azt kívánta, bárcsak olyan nagy hatalma lett volna, hogy az apja is fejet hajtson őelőtte! Ugyanis Emily elfogatása után, bár az édesapja megpaskolta a vállát, a szíve nem ugrott ki a helyéről. Minden ugyanolyan maradt, mi több! A lány szökése óta csak még rosszabbá vált. - Nemesebb, mint bármely Árnyvadász.

- Szánalmas vagy.

   Gabriel arca visszatükröződött a viharvert üvegről, így azt is könnyen kiszúrta, amikor a bátyja megjelent közvetlenül a háta mögött. Nem rezzent össze, a lelke mélyén már számított rá, de az elvárt ütés elmaradt. Gideon tenyere alig ért hozzá, csupán felületesen érintette a lapockáját.

   Gideon gyengéden maga felé fordította a fiút és szemkontaktusra kényszerítette őt. Ezer meg ezer indok, száz meg száz ürügy keringett az elméjében, melyek meggyőzhették volna a fiatal fiút, végül mégis egy teljesen másik oldalról közelítette meg dolgokat; jobban mondva: a lelkiismeretét. Amikor Gabriel napokkal azelőtt találkozott Cecilyvel, Gideon még a fák árnyékából is könnyedén észrevette az öccse elfojtott rajongását, ami biztosította róla, hogy a fiú számára semmiképp sem volt közömbös a fiatal Herondale.

- Mert kihasználni egy lányt, aki önmagadért kedvel, az nem szánalmas? – Gideon szemöldökei a homlokára szaladtak összegyűrve a rajta megpihenő ráncokat. Akár csak egy idősebb mondén, vagy egy veszélyes csatát megélt Árnyvadász, a levegőben érezte a viharfelhők, és a villámok tényleges közeledtét. Gabriel teste ugyanis megfeszült, a vállai előre estek, a fogai csikorogva préselődtek egymáshoz.

- Nem tudsz te semmit! – sziszegte, akár egy kígyó. Ellökte magát a párkánytól, ezt követően nekiment a testvérének és meg sem állt az ajtóig. A léptei sebesen szelték a métereket, a talpai kusza melódiát kreáltak a némaságba burkolózó szobában, majd a kietlen folyosón. Ha a bátyja nem kapott volna a kezei után, talán az utcáig menekült volna az érzelmei elől.

   Aznap találkoztak utoljára, hogy megjelentek az Intézetben és elfogták a kitaszítottat. Cecily arca mégis beleégett az emlékezetébe, és álmatlan éjszakákba, féktelen, végkimerülésig tartó edzésekbe hajszolta a fiút. Bár még magának sem szívesen vallotta be, kicsit megbánta, amiért az édesapja elismeréséért mindent feladott. Elvesztette a testvérét, aki átállt az ellenség oldalára, mi több, segített nekik. Elvesztett egy barátságot, ami idővel valami teljesebbé, valami sokkalta intenzívebbé válhatott volna.

- Akkor beszélj hozzám! – a két testvér farkasszemet nézve veszett el egymás tekintetében, a zöld különböző árnyalatai viaskodtak néma csatájukban. Végül Gabriel volt az, aki hamarabb feladta.

   A fiú kirántotta magát a bátyja szorításából és monoton lépteivel elsétált a soron következő folyosóra nyíló boltozat felé, ami ajtó híján csupán egy ívelt keretből állt.

- Tényleg olyan sok benned a sérelem és a gyűlölet, hogy észre sem veszed bennük a lehetőségeket? – Gideon hangját elnyomta a zivatar zaja, ami az ebédlő felől, egy nyitva felejtett ablakon keresztül szökött be a házba. Gabriel megtorpant, de csupán egy másodpercig hezitált, mielőtt kiválasztotta volna az úti célját. Gideonnak azonban annyi is elég volt, beérte őt és rátapadt, mint egy élősködő kullancs vagy pióca. - Az elmúlt napokat az Intézetben töltöttem és bár nyers és ellenséges, Will nem rossz ember – Gabriel gúnyos nevetése elnyelte az esőcseppek hangját, a következő mondatnál azonban ismételten a természet lett az úr. - Hasonlít rád.

  A fiatalabbik Ligtwood testvér lábai gyökeret eresztettek, halottakat megszégyenítő, merev mozdulatokkal fordult szembe a bátyjával. Az arcán több különböző, Gideon számára ismerős és ismeretlen érzelem cikázott végig, miközben az ujjai ösztönösen végigszántottak a frissen vágott, sötét tincsein. A Will irányába táplált utálata agresszívvá változtatta.

- Menj a picsába! – üvöltötte torkaszakadtából, és hálát adott az égnek, amiért a borzalmas időjárás ellenére is kötelező bevásárló körútra küldte a szakácsnőt és a cselédeket. A kibontakozó jelenet közönség nélkül is elég kínosnak ígérkezett. - Tűnj el, vagy elárulom a Klávénak, hogy beismerted a szöktetést.

  Vízszintesbe emelt karjával és kinyújtott mutatóujjával a kijárat felé intett, Gideon mégsem mozdult. Állta öccse átható tekintetét.

- Tudom, hogy nem tennéd meg – bár igazából csak remélte, hogy Gabriel valóban tartotta volna a száját. A fiatalabbik fiú torkában mintha egy hatalmas szőrcsomó nőtt volna, nehezen vette a levegőt, és minden nyelés visszhangot vert a keskeny folyosón, mintha az akkordok visszapattantak volna a falakról.

   A viharfelhők szétnyíltak, egy közeli villámlást hangos mennydörgés követett, miközben a bejárati ajtó nekicsapódott a ház oldalának. A fiúk először úgy gondolták, a hazaérkező cselédek nem voltak elég figyelmesek, és egy óvatlan pillanatukban elengedték a nyílászárót, amit egy heves légáramlat az irányítása alá vont, így nem foglalkoztak a hangzavarral. Továbbra is egymást nézték, minden összecsapást egy újabb és egy újabb követett.

    Cecily cipője sötétbarna foltokat hagyott a világos köveken, hamvas bőrét pirosra csípte a hideg szél, míg az arcán hosszú, vékony csíkokban csöpögött a víz. A könnyei összekeveredtek az esővel, kivehetetlen, átlátszó maszkot tapasztva gyermeki vonásaira. Az ujjai elgémberedtek a hűvös időjárástól, és a véget nem érő sétálástól, ami elvezette őt a Lightwood ház bejáratáig, a tenyerébe simuló penge mégsem esett ki a kezéből.

- Te csak nehogy azt hidd, hogy ismered! – sziszegte, ezzel felhívva magára a testvérpár figyelmét. Gabriel és Gideon egy emberként fordultak a zilált lány felé, a fiatalabbik testvér elkerekedett szemekkel lépett Cecily irányába. Nem tudta eldönteni a harag vagy a vihar késztette-e féktelen remegésre.

- Cecily? – Gabriel kinyújtott karja majdnem elérte az Árnyvadász tanonc csuklóját, amikor a fiatal Herondale meglendítette a tőrt. A penge hegye éppen, hogy megkarcolta a fiú kisujjának begyét, mégis elégnek bizonyult. Gabriel meghátrált, az oldala mellé eresztette megfeszült karjait. - Tedd le azt a kést!

- Senki sem játszadozhat azokkal, akiket szeretek, ahogy velem sem, te mocsadék! – Gideon elfojtott egy őszinte mosolyt, a falnak dőlve figyelte a testvérét, akinek az arcán több, eddig idegen érzelem is átsuhant. - Will…

- Will egy idióta – Cecily rámarkolt a tőrre, a tenyere lassan, de biztosan felengedett, már közel sem volt olyan dermedt, mint amikor megérkezett. A lány haja csatakosan tapadt a nyakához, ezért beszéd közben az egyik tincs odaragadt a szájához, amitől úgy tűnt, minden egyes keserű szónál megkóstolta valami édes reményében. - Te is ezt mondtad.

   A lány beszívta az alsó ajkát, a nyelve végigszántott a lilára színezett bőrön. Tisztában volt vele, hogy Gabriel ezúttal tényleg a színtiszta igazságot mondta, de ettől csak még inkább elkeseredett. Általában igencsak mosolygós ajkai lekonyultak, egyébként is hevesen lüktető szíve eszét vesztve emelte meg a mellkasát.

- Ő legalább szívből szereti Lilyt. Te viszont csak hazudoztál… - mintha egy hatalmas csomó összekötötte volna a hangszálait, a mondat végére elhalt minden egyes szó. A tények és az érzelmek szétfeszítették belülről, a teste kegyelemért rimánkodott, mégsem talált rá az enyhülés.

  Gabriel ajkai többször is elnyíltak, végül mégis a némaságot választotta. Nem tudta, mivel nyugtathatta volna meg a lányt, nem tudta megfogalmazni a sajnálatát, mert az nem volt száz százalékig őszinte. A fiú monoton, ráérős mozdulatokkal fordított hátat a küszöb mellett ácsorgó, talpig vizes Cecilynek.

  Ekkor követte el a lehető legnagyobb hibát.

  A fiatal Herondale lehunyta a szemeit, miközben a Charlottetól ellesett technikával kiürítette az elméjét. A karja megremegett, amikor vízszintesbe emelte, de ahogy az érzékszervei – a hallása, a szaglása, a tapintása – szétterpeszkedtek, teret követelve a lány számára, a tartása is biztosabbá vált. Hallotta, ahogy a fiú talpai hozzásimultak a talajhoz, hallotta nadrágjának halk suhogását. Még két lépés, és elérte az ajtófélfát. Még egy lépés, és Cecy elhajította a pengét, ami hangos koppanással fúródott bele a masszív fába.

   Gabriel hálát adott az égnek, amiért Cecily eltévesztette a célt, pedig a lelke egy része sejtette, hogy a lány direkt hibázott. Elkerekedett szemekkel, elnyílt ajkakkal simított végig az enyhén bizsergő fülén, és már meg sem lepődött, amikor az ujjbegyein megcsillant saját, skarlátszín vére.

- Honnan veszed – elfojtott dühvel nyúlt a fegyver felé, nyöszörögve húzta ki a rögtönzött céltáblából -, hogy nem kedvellek?

  Cecily homlokát átszőtték az értetlenkedés ráncai. Séta közben számtalanszor végigpörgette a közöttük lezajló beszélgetést és annak lehetséges végkimeneteleit, de egyik verzióban sem volt Gabriel válaszához fogható. Épp ezért nem is hitt neki.

- Sosem kedveltél… - sziszegte, a szavait eltorzította a remegés, a fogai minden egyes magánhangzónál összekoccantak. Azt hitte, ha végre szemtől szemben beszélnek majd, megkönnyebbül. Boldognak kellett volna lennie, vagy legalábbis elégedettnek. De akkor mégis miért érezte úgy, mintha a szíve darabokra szakadt volna? Miért fájt minden egyes levegővétel, miért keserítette el a tény, hogy igaza lehet? Miért félt elhinni, hogy Gabriel nem hazudott, amikor a másik verzió sokkalta mélyebb sebeket vájt a testébe?

- Tévedsz – Gabriel közelebb lépett a lányhoz, a kezei megérintették a vizes tincseket, melyek hullámosan tekeredtek az ujjai köré. Finoman megcirógatta Cecily bőrét, a leheletével pedig felmelegítette a fagyos orcáit. Egyszerre lepte meg, és töltötte el elégedettséggel, hogy a lány nem húzódott el.

- Az emberek – a fiatal lány elfordította a fejét, így Gabriel béklyói fokozatosan lehullottak a testéről, már semmi sem kötötte a fiúhoz; semmi kézzel fogható - nem pusztítják el azokat, akik fontosak a számukra.

- Meg kellett tennem. Ha ismernél… - Cecy szemei üvegessé váltak. Bizonytalanul hátrált el a heves és meggondolatlan tettekről elhíresült fiútól. Mióta csak ismerte, mindig ezt csinálta. Valahányszor szóba került a kötelesség, az apja, vagy a kettő különös egyvelege, felemelte a hangját és ügyet sem vetve rá, mekkora károkat okozott a körülötte élő emberek életében, elvakult érvelésbe kezdett. Pedig csak egy másodpercébe tellett volna hátrapillantania, és észrevette volna a pusztítást, amit a szavai okoztak. Az elvakult nézetei, a felesleges bosszúhadjáratai.

  Emily és Gabriel egykoron barátok voltak. Nem elválaszthatatlanok, nem is a legjobbak, de kétség kívül barátok. Amikor az alig tízéves kislány elveszítette a szüleit, Gabriel volt az első, aki megvigasztalta, és ez fordítva is igaz volt. A szülői szeretet hiánya egymáshoz láncolta őket. Aztán Gabriel nővére belezúgott Willbe, aki ellopva a Lightwood lány naplóját, megalázta őt egy csapatnyi Árnyvadász szeme láttára. Nem azért, mert nem tartotta szépnek vagy kedvesnek, hanem mert ezzel szerette volna megvédeni őt az átoktól, amit nap-nap után magában hordozott. Abban a pillanatban Gabriel hadat üzent Willnek, Lily pedig hiába próbált jó barát maradni, választania kellett, és mindenki tudta, végül ki mellett fog dönteni. Ez azonban még nem volt elég indok arra, hogy a fiú rögtön a halálát kívánja.

  Cecily háta nekiütközött az egyik falnak, így csapdába esett, Gabriel mégsem fordította el a kulcsot a metaforikus zárban. Csak állt, akár egy megkövült szobor, míg az érzelmei beleégtek a vonásaiba.

- Hányszor bizonyítsak még? – a lány vett egy mély lélegzetet. A hirtelen jött adrenalin löket bátorságot és pimaszságot csempészett a megfáradt izmaiba. S bár egy tapodtat sem mozdult, a hangereje is elég volt ahhoz, hogy arcon csapja a vele szemben álló fiút. Gabriel érdeklődve emelte rá méregzöld íriszeit. - Azt hiszed nem jöttem rá az első alkalommal, mennyire meg akarsz felelni a családodnak? – A fiatal fiú finoman oldalra döntötte a fejét, kissé meghökkenve, mégis kíváncsian várta a folytatást. Még soha senki sem beszélt vele ilyen nyíltan. Még soha senki sem értette meg úgy, mint az alig tizenöt éves lány. Cecily szemforgatva túrt bele félszáraz, kócos tincseibe. - Jesszus! – eloldalazott a fiú mellett, és figyelmen kívül hagyva a Lightwood testvéreket, elindult egy számára tetszetős irányba. - Az apád miatt csináltad, felfogtam.

- Én csak… - Gabriel esetlenül kullogott a lány mögött, a járása fele annyira sem volt határozott, mint Cecy lépteinek egyedi dallama, melyet fekete cipőjének vastag talpa hagyott maga mögött. A fiú többször is megpróbálta elkapni a lány csuklóját, de rosszul időzített, így kifolyt a kezei közül, akár a homok, amit hiába szorít össze egy erőszakos tenyér.

- Te csak egy hülye vagy! – a fiatal Herondale olyan hirtelen fordult meg, hogy Gabrielnek nem volt elég ideje, így egymásnak ütköztek. Cecy lábai megremegtek, a térdei összecsuklottak, de a fiú megmentette az eséstől. Egy végtelen másodpercre elvesztek egymás tekintetében. Az idő megállt, a múlt összekuszálódott a jövővel, miközben a jelen megszűnt létezni.

   Voltak pillanatok, amikor semmi más nem számított, csak az adott másodperc. Ez is pontosan olyan volt. Cecily elfelejtett minden kételyt, minden hibát, ami Gabriel láttán szüntelen ellepte az elméjét. Nem érdekelte, hogy semmi sem tarthatott örökké, hiába tettek volna felelőtlen ígéreteket. Nem érdekelte, hogy a szenvedély alapjában véve nem volt több, csupán pillanatnyi szeszély, ami idővel elmélyült és ezzel együtt örökké az enyészeté lett. Lehunyta a szemeit, hagyta, hogy Gabriel puha ajkai hozzásimuljanak az övéhez, lecsókolva a szájáról minden keserűséget. Majd a világ darabokra hullott.

  Gabriel izmai megfeszültek, ahogy megtartotta a lány testsúlyát, elhúzott ajkakkal, mereven nézett farkasszemet a felé tornyosuló boszorkánymesterrel.

- Szép figyelemelterelés – Magnus Bane tenyerei megveregették a fiú vállát, miközben az ujjain megpihenő topázköves gyűrűn megcsillant a gyér világosság. A férfi nesztelen léptei meglepték az Árnyvadászt, ha nem látta volna a szeme sarkából, észre sem vette volna, hogy átlépte a résnyire nyitva felejtett bejárati ajtó küszöbét.

   Az Alvilági megigazította a nonfiguratív ábrákkal díszített pólóját, ezt követően megragadta Gideon jobb karját. Óvatosan arrébb taszította az idősebb testvért, miközben Gabriel elveszett az eszméletlen lány szépségében. Cecily feje hátrabicsaklott, míg telt ajkai önkénytelen elnyíltak, mintha még mindig a fiú csókjára várt volna. A kísértés leírhatatlannak bizonyult.

   A tompa léptek fülsüketítőnek hatottak a néma folyosón, így Gabriel könnyen kiszúrta a távozni kész férfiakat. Ha a lány súlya nem tartotta volna vissza, a testvére után futott volna, hogy egy erélyes kérdéssel számon kérje, így azonban mozdulatlanul kiáltott Gideon után.

- Hova mentek?

   Az idősebb fiú komoran fordult Magnus felé, és mintha szavak nélkül is megértették volna egymást, a boszorkánymester egy határozott fejrázással válaszolt Gideon néma kérdésére.

- Amíg nem jössz rá, melyik a jó oldal, addig nem árulhatom el. – Az Alvilági tenyere rásimult a fémes kilincsre, az ujjbegyei ritmustalanul kopogtatták sürgető ütemüket. Alig két órájuk maradt, hogy visszamenjenek az Intézetbe, összeszedjék a legszükségesebb holmikat, majd megjelenjenek a megbeszélt találkozóponton, ahol nem mellesleg el kellett készíteniük az Alicantéba vezető Portált.

- Kérlek, mondd, hogy nincs külön TeamWill egyenruhátok! – Gabriel elfojtott nevetése nyöszörgéssé változott, ahogy a kíváncsiság, akárcsak egy féreg, megpróbálta kirágni magát a mellkasa mögül. A szíve a testvére felé húzta, az esze azonban elítélte őket, amiért megszegték a törvényt. Az érzelmei összefonódtak a karjában tartott lánnyal, a tények viszont megakadályozták abban, hogy sutba dobva a nevét, elárulja az apját. Két tűz közé került, és bármelyik lehetőséget választotta volna, tudta, a másik könyörtelenül meg fogja égetni.

- Már dolgozom rajta – Magnus morogva tárta fel az ajtót, majd színpadias sóhajtások közepette intett az enyhülő esőfelhők felé. - Van fogalmad róla, milyen nehéz olyan színt találni, ami mindenkihez egyformán passzol? – Gabriel megforgatta a szemeit, és figyelmen kívül hagyva a boszorkánymester ostobaságát, tekintetét a karjaiban pihegő lányra fordította. Cecily nyakára rátapadt pár félszáraz tincs, a karjain pedig milliónyi parányi pont éktelenkedett, a libabőr ellepte az egész testét.

- Vigyázz rá! – Magnus hangjában megült a határozottság, a kérése ezáltal paranccsá változott. Macskaszemei elárulták, hogy nem tűrt ellenkezést. Gabriel mégis bepróbálkozott. Ökölbe szoruló ujjai nem Cecy, hanem az Alvilági ellen szóltak, a kettő mégis ugyanazt jelentette. Nem akart bébi-csőszködni egy érzelmileg labilis lány felett, aki az egyik percben még az életét, a másikban már a csókját kívánta.

- Még mit nem! – hogy bebizonyítsa, az ellenkezése biztos, megrendíthetetlen alapokon pihent, óvatosan a földre fektette a lányt, majd felállt és ellépett mellőle, mintha semmit sem jelentett volna a számára. A szemei körüli bőr megrándult, ahogy a tekintete összekapcsolódott a bátyjáéval.

- Gabriel! – Gideon rosszalló hanghordozása megrendítette a fiút, de Gabriel továbbra is kitartott. Egészen addig, amíg Magnus meg nem elégelte a gyerekeskedését, és be nem vetette az ujjaiban cikázó, élénk-kék szikrákat.

- Jó – a fiatal fiú színpadias sóhajtása túl műre sikeredett, így a jövevények könnyedén maguk mögött hagyták. Egy másodpercig sem kételkedtek abban, hogy Cecily jó kezekbe került - De ha megint bekattan…

   Az zár hangos kattanása Gabrielbe fojtotta a szavakat.

  A fiú felemelte a földről Cecy eszméletlen testét, a karja hozzásimult a lány térdhajlatához és a lapockáihoz. Nem a nappaliba vitte, hanem a saját szobájába. A fiatal Herondale haja minden lépésnél arrébb kúszott, míg a pillái megremegtek, mintha még mindig a hideg szél didergette volna a lány kihűlt testét. Gabriel jobb lába belökte a kékre festett szoba ajtaját, ezt követően egy gyengéd mozdulattal az ágyára fektette a törékeny lányt, majd betakarta, és érdes ujjaival végigsimított Cecy hamvas bőrén.