Sziasztok :)
Boldog szerdát mindenkinek! Tudom, nincs semmiféle komolyabb ünnep, ráadásul egyetlen ismerősöm sem ma ünnepli a szülinapját, ennek ellenére úgy érzem, muszáj egy kis pozitivitást vinnem a mindennapokba, hogy ne szürküljenek be. Szóval mosolyogjatok sokat, mert ráadásul most egy kivételesen aranyos fejezettel érkeztem.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hagyott egy-két szót az előző fejezet alatt, ahogy azoknak is, akik vették a fáradtságot és pipáltak. Nagyon-nagyon sokat jelent <3 Szeretlek titeket!
Most nem is húznám a szót, így csak:
Jó olvasást!
Boldog szerdát mindenkinek! Tudom, nincs semmiféle komolyabb ünnep, ráadásul egyetlen ismerősöm sem ma ünnepli a szülinapját, ennek ellenére úgy érzem, muszáj egy kis pozitivitást vinnem a mindennapokba, hogy ne szürküljenek be. Szóval mosolyogjatok sokat, mert ráadásul most egy kivételesen aranyos fejezettel érkeztem.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hagyott egy-két szót az előző fejezet alatt, ahogy azoknak is, akik vették a fáradtságot és pipáltak. Nagyon-nagyon sokat jelent <3 Szeretlek titeket!
Most nem is húznám a szót, így csak:
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
Az elkeseredettség,
ami maga alá temet
A sötétítővel elfedett ablakok eltakarták a kora délutáni napsütés
intenzív sugarait, amitől az amúgy is kék szoba királykék derengésbe
öltözött. Cecily hunyorogva fordult a másik oldalára, majd egy hatalmas ásítást
követően megdörzsölte résnyire szűkített szemeit. A fején ért ütés hasogató
fájdalma tompa lüktetéssé változott, de még így is hosszú percekbe telt, hogy
rájöjjön, mi történt az előző estén, és hol volt valójában. Annak a fiúnak a
szobájában, aki elárulta és kihasználta őt.
Vehemensen lökte le magáról a puha takarót, mezítelen talpai hangos
robajjal érintkeztek a hűvös padlóval, amitől a lány hátán és alkarján
felálltak a pihés szőrszálak. A tekintete elidőzött a szobán, amíg arra várt,
hogy a lábujjai hozzászokjanak a hideghez. Az ágy mellé helyezett
éjjeliszekrényen csupán egy számok nélküli, vonalkázott óra pihent, az
átellenben lévő asztalon azonban rengeteg papír alkotott kivehetetlen
sormintát. Nem voltak fényképek, sem poszterek. Semmi személyes, ami akár csak egy
kis darabkát is felfedhetett volna a fiúból, annak igazi lényéből. Cecy elhúzott
ajkakkal, ám kíváncsisággal telve sétált el a papírrengetegig. Hülye lett volna
kihagyni egy ekkora lehetőséget. Ha már csapdába zárták, szerette volna
megtudni Gabriel elvakult szeretetének az okát, és a bátyja iránt érzett
gyűlöletének igazi indokait. Képtelenségnek tartotta, hogy egy eltört alkar
ennyire mély nyomott hagyott volna bárkiben is… de persze tévedhetett. Nem
ismerte a fiút.
A lány ujjai óvatosan arrébb seperték a számára érthetetlen nyelven írt
feljegyzéseket, melyek alatt egy apró, kakaó barna könyvre bukkant. Nem volt
rajta semmiféle minta, sem szerző vagy cím, így összevont szemöldökkel lapozta
fel az első oldalát. Gabriel jellegzetes, kaparásra emlékeztető betűi mosolygásra
késztették. Sosem gondolta volna, hogy a fiú, akiben annyi gyűlölet lakozott,
ennyire emberien bánt a szavakkal. A napló nem volt nyálas, sem érzékeny, de
aki képes volt átlátni az álcáján, a sorok mögött megláthatta a valódi bánatot
és az igazi sajnálatot. Gyorsan visszacsúsztatta a helyére, és elhátrált az
asztaltól.
Cecily lábai nekiütköztek a bevetetlen ágy szélének, és akkor először elgondolkozott azon, hogy vajon ki takarhatta be, hogy ki húzhatta el a
sötétítőt, hogy a hajnali napsugarak még véletlenül se ébresszék fel. Gyorsan
megrázta a fejét, még mielőtt mentségeket gyártott volna Gabriel számára. A fiú
elárulta, pont és kész. Ezen nem volt mit szépíteni.
Valamiért hiányérzete támadt, és csak akkor, amikor leült az ágy
szélére, tudatosult benne, hogy a kése már nem volt a birtokában. Gabriel bizonyára
elvette tőle, még mielőtt felelőtlenül bezárta volna a saját szobájába. A lány
tenyerein megjelent egy vékony verejtékréteg, feszülten kereste a kiutat. Ha
lettek volna rúnái, egy percig sem gondolkozott volna, egyszerűen csak kiugrott
volna az ablakon, de jelek hiányában csupán az ajtó maradt.
Vett egy mély lélegzetet, és elsétált a nyílászáróig, ami nagy
meglepetésére már a legkisebb nyomástól kitárult.
A folyosó közel sem volt olyan hosszú, mint az Intézetben, mindössze két
ajtó hosszúságú, vagyis három számára ismeretlen szobából számíthatott
támadásra. A Charlottetól tanult odafigyeléssel, gondosan felmérte a lehetőségeit,
majd jobbra fordulva, a tőle telhető leghalkabban indult el a földszint felé.
Az ujjai görcsösen szorongatták a tölgyfa korlátot, miközben szabad tenyerét a
szájára szorítva lehalkította zihálássá változó lélegzetének fülsüketítő hangját.
Amikor leért, a tekintete megakadt egy ismerős alakon. A kócos fiú egy
fekete pólót és egy szürke farmernadrágot viselt, a lábait felhúzva görnyedt az
ebédlőasztal felé. Könnyű célpont volt, akár le is üthette volna, ám helyette a
falnak dőlve figyelte, ahogy Gabriel megvakarta a tarkóját, majd beleivott egy
fehér bögrébe öntött, forró valamibe.
- Hát mégiscsak felébredtél! – Cecily
összerezzent, ahogy meghallotta a fiú rekedtes hangját, mely olyan volt, akár két
egymáshoz nyomott dörzspapír; irritáló. Gabriel továbbra sem fordult a lány
felé, szórakozott, már-már kényszeres nevetése hátborzongató volt a látszólag
üres házban. - Nem semmi! Átaludtál több mint egy fél napot. Már azt hittem…
- Hogy meghaltam? – a lány ellökte
magát a faltól, és meglepően könnyed lépteivel elbotorkált a fiú irányába.
Cecily összefonta a kezeit, így valahányszor túl vehemensen kapott levegő után,
az inak nekifeszültek a mellkasának. Hiába próbálta eltitkolni, képtelen volt
elrejteni a lelkében lappangó félelmet. A fiú kezei között ugyanis megtalálta
az elveszett tőrt, melynek éles pengéin megtört a fény, különös csíkokat
rajzolva Gabriel arcára. - Biztosan a fellegekben érzed magad, amiért életben
vagyok.
A lány horkantása mosolygásra késztette a fiút, aki még mindig a
gondolaiba merülve iszogatta a reggeli kávéját. Látszólag egy csöppet sem
zavarta, hogy Cecily felbukkant.
A fiatal Herondale elmélázva figyelte a fiú ráérős mozdulatait, azt,
ahogy az italból felszálló gőz vörösre színezte a bőrét. Ez egész jelenet
szürreálisan nyugodt volt; már-már hétköznapi. A lány kihúzott egy széket, és
másfél karnyi távolságra Gabrieltől, felhúzott lábakkal ült le, és dőlt neki a
támlájának.
- Ami azt illeti… - Gabriel
végigsimított a jobb szemöldökén, és akkor először, felemelte a fejét, így a
tekintete megláthatta a lány bosszússágtól csillogó íriszeit - tényleg örülök.
A fiú letette a kezében szorongatott porcelán poharat, majd hátra dőlt,
és zavarában a lány tőrével játszadozott. A penge hegye bele-beleállt a
faasztal lapjába. Cecily megforgatta a szemeit, amikor eszébe jutott, hogy az
édesanyja még a zsemlék felszeléséhez is vágódeszkát használt, és hogy milyen
mérges lett volna a nő a vele szemben üldögélő fiúra, ha rajtakapta volna, hogy
megrongálja a bútorokat.
- Ne strapáld magad, többé már nem jön
be! – bizonygatta, miközben a kezeivel átkarolta a térdeit. Az állát finoman
megtámasztotta a lábain, úgy mustrálta a fiú arcán húzódó piros csíkokat.
Először azt hitte, hogy egy friss verekedés halvány hegei, de ahogy jobban
megfigyelte a különös mintákat, már kétsége sem volt afelől, hogy Gabriel a
kanapén aludt. Az előző este látott díszpárnák lenyomata éktelenkedett a
halántéka mentén.
Gabriel felállt a helyéről, és betette a mosogatógépbe a koszos poharat,
majd a hűtőhöz sétálva, kivett belőle egy nagy tányér szendvicset, melyet
átlátszó celofán borított, ezzel frissen tartva a közepes méretű szeleteket.
- Kérsz? – kérdezte, majd visszaülve a
helyére, jóízűen beleharapott egy pulykasonkás-sajtos szendvicsbe. Cecily beszívta
a száját, a nyelve végigszánkázott a folyadékhiánytól kicserepesedett ajkain. A
vér sós ízétől szabályosan felhördült a gyomra, és hiába szorította rá a
kezeit, a kongó ürességben visszhangzott a sikoly, mellyel élelemért
könyörgött.
- Megmérgezted? – húzta fel az egyik ívelt
szemöldökét. Bár alig egy pillanattal azelőtt a fiú a szeme láttára harapott
bele az egyik szendvicsbe, túl makacs volt ahhoz, hogy elfogadja a késői
reggelit. Nem akart újra behódolni a hamis kedvesség álcájának, nem akart
ismételten egy naiv csitrivé válni, akit elvarázsolt egy méregzöld szempár.
- Ne tegyél úgy, mintha valaha is meg
akartalak volna ölni. Még csak az eszméletlenséged sem az én saram – Gabriel
hangja hideg volt, Cecily mégis érezte a hűvösség mögé rejtett lángokat. A fiú
dühös volt rá, amiért meggyanúsította, pedig a lánynak minden oka megvolt arra,
hogy kételkedjen benne.
- Hanem? – kérdezte élesen, figyelmen
kívül hagyva a Gabriel arcán megjelenő fájdalmas grimaszt, mely csupán egy
röpke másodpercre itta be magát a fiú vonásaiba. A fiatal lány a fiú szobájában
talált naplóra gondolt, és arra, vajon létezett-e olyan személy az életében,
akivel valaha is száz százalékig őszinte volt. Természetellenes késztetést
érzett arra, hogy egy legyen a kivételek közül.
- Magnus – lökte oda félvállról, ezzel
lezártnak tekintve a témát.
A csönd fojtogatóbb volt, mint bármikor azelőtt, a lány unottan számolta
a másodperceket. Tudta, hogy már rég vissza kellett volna mennie az Intézetbe,
de sehogy sem bírta rávenni magát a távozásra. Egyre csak a fiút nézte, miközben a
gondolatai Gabriel cselekedeteinek okait kutatták; mindhiába. Nem tudta
megérteni, miért volt a fiatalabbik Lightwood fivér számára olyan fontos az
apjuk, hogy nem látta meg tőle az igazságot. A gonoszt, ami Benedictben
lakozott.
A lány végül leemelt a tányérról egy párizsis szendvicset, majd jóízűen
beleharapott. A vaj és a hús íze táncot járt az ízlelőbimbóin, a torka hörögve
kapott az újabb és újabb falatok után, melyeket a gyomra egy morgással köszönt
meg a lánynak. Gabriel mosolyogva vitte a mosogatógéphez az üres tányért. A
celofánt egy kosaras mozdulattal dobta bele a sarokban elhelyezett műanyag
kukába.
A Lightwood ház ajtaja hangos robajjal csapódott neki a falnak, a
fiatalokat kirázta a hideg az ismerős hang hallatán, ami kísértetiesen hasonlított
a lány előző esti belépőjére. Gabriel egy pillanatig sem hezitált, erélyesen Cecily kezei után kapott, aki értetlenül követte a fiút.
- Menj fel! – kérte határozottan,
miközben a fejével az emelet felé biccentett. Benedict léptei elhalkultak, míg a folyosóról
egy ismerős hang akkordjai szálltak a lépcső aljában toporgó páros felé.
Gabriel apja nem egyedül érkezett, és a férfi nyers és durva mozdulataiból
ítélve, ez semmi jót sem jelenthetett.
- De… - habogta a lány, azonban a fiú
jeges tekintete minden szót a torkára fagyasztott.
- Menj már! – sziszegte, gondosan
ügyelve arra, hogy a hangja még véletlenül se legyen túl hangos. A tenyerével
az első lépcsőfok felé tolta a fiatal lányt. - Ha meglátja, hogy itt vagy…
Gabriel képtelen volt befejezni a mondatát, talán nem is tudta, hogyan
kellett volna pontot tennie a mondat végére. Cecily ugyanis megszorította a
kezét, majd egy elsuttogott köszönömöt követően felrohant az emeletre. A lány
mezítelen talpai nesztelenül tették meg azt a pár métert, ami a felső szintig
vezetett; megbújt a fal oltalmazó takarásában, a háta nekifeszült a festékkel
borított tégláknak.
Benedict átlépte az ebédlő küszöbét.
- Apám. – A fiú biccentve köszöntötte
egyetlen élő szülőjét, aki azonban ügyet sem vetve rá, egész végig a nyomában
haladó csuklyás férfivel beszélgetett. A sötét szövet elfedte jellegzetes
vonásait, így a fiú nem ismerte fel a titokzatos idegent, akinek akadozó járása
egy friss sérülésről árulkodott. Gabriel felhúzott szemöldökkel méregette az
Árnyvadászt.
A fiú összefonta a karjait, az izmai nekifeszültek a mellkasának, ahogy
az apja levegőnek nézve őt, hellyel kínálta a férfit.
- Ne most, Gabriel! – ripakodott rá a
fiára. A homlokán kidülledő erek azzal fenyegetőztek, hogy bármelyik
pillanatban képesek lennének szétdurranni, ám a fiú nem hátrált meg.
Kitartóan nézett farkasszemet az édesapjával, aki összeszorított fogakkal vette
tudomásul, hogy a gyermeke túl makacs volt ahhoz, hogy eltűnjön a képből.
- Mi történt? – Gabriel tett feléjük
egy bizonytalan lépést, miközben azon tűnődött, hogy mégis mi bőszíthette
fel az édesapját. Tisztában volt vele, hogy az apja azért kelt a szokásosnál is
korábban, mert aznap volt a kitaszított tárgyalása, de mivel Lily önként és
dalolva sétált be a Klávé termébe, a fiú kizártnak tartotta, hogy felmentették
volna. Az apja viselkedése azonban megingatta, addig sziklaszilárd hitét.
Gabriel válaszokat akart.
- Tűnj már innen, te szerencsétlen! Nem
látod, hogy nem érek rá? – kérdezte önmagából kikelve. A kezei ide-oda csaptak,
miközben megformálta gúnytól csöpögő szavait. - Miért nem követed az ostoba
bátyádat, és lépsz ki azon a kibaszott ajtón?
Gabriel szemei elkerekedtek. Még sosem hallotta, hogy az apja, akár csak
egy rossz szót szólt volna a bátyjáról. Ahhoz már hozzászokott, hogy néhanapján
durvább káromkodások hagyták el a száját, mint egy kamionsofőrnek, ez azonban
az újdonság bénító erejével csapta képen. A fiú lábai a földbe gyökereztek, és
hiába akart, képtelen volt megmozdulni.
- Én… - dadogta. A homloka mentén
megjelentek az első izzadságcseppek, melyek végigfolytak az arcán, le egészen
az álla vonaláig.
Csak percekkel később volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy megacélozva önmagát,
hátat fordítson a paprikavörös apjának. Öles léptei egyenesen a szobája felé
vitték, és csupán akkor, amikor beleütközött a lányba, tudatosult benne, hogy
nem volt egyedül.
A lány tenyerei megpihentek a fiú mellkasán, félve nézett bele Gabriel
méregzöld íriszeibe, melyeket mintha beterített volna egy második, átlátszó
réteg. Egy függöny, amit könnyekből fontak.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben az
alsó ajkába harapva megpróbálta lenyugtatni hevesen lüktető szívét, ami a
bordáinak csapódva dübörgött a mellkasában. Az fiú bőre pulzált az ujjai alatt,
mintha a szívük ugyanarra az ütemre ugrált volna; két különböző, mégis egyforma
indokból. Cecy volt a feltétel nélküli szeretet, Gabriel a soha el nem múló
keserűség… egy hatalmas és sötét árok mélyére száműzve.
- Persze, mégis miért ne lennék? –
durván arrébb lökte a fiatal Herondalet, és ügyet sem vetve a lány megrökönyödött
arcára, elindult a szobája felé. Bőrkeményedéses ujjai körülölelték a fémes
kilincset, de még mielőtt lenyomhatta volna, Cecily szavai megállásra
késztették.
- Hallottam – Gabriel arca
érzelemmentes maszkként díszelgett a fején, vékony vonallá préselt ajkai
tejfehérré váltak, ahogy kiszökött belőlük minden bíborvörös vércsepp. Egy
lépést sem tettek egymás felé. - Annyira sajnálom…
A lány a füle mögé tűrt egy kósza tincset, úgy küzdötte le a torkában
éktelenkedő göcsörtös gombócot. Az idő kereke vánszorogva pörgette a perceket, egy
egész örökkévalóságnak tűnt, mire Cecily rászánta magát és megindult a fiú felé. Amikor mellé ért, reszketeg keze a
magasba emelkedett, puha ujjbegyei pedig megérintették Gabriel vállát, aki azonban
durván lerázta magáról az együtt érző tenyeret.
- Nem tudsz te semmit! – Gabriel arca
megfeszült, ahogy megpróbált úgy kiabálni, hogy az apja még véletlenül se vegye
észre őket. A teste mellett lógó kezei ökölbe szorultak, a körmei belevájtak a
tenyerébe, ezzel szándékosan tompa fájdalmat okozva önmagának. A fiú ismételten
összepréselte az ajkait, ezúttal a fogaival zárta lakatra a száját, így a sós
vér ellepte a szájpadlását. Hosszú, elnyújtott másodpercekbe telt, mire
ismételten megszólalt. A hangja olyan gyenge volt, mint egy lágy, tavaszi
szellő; mellőzött minden érzelmet. - Ő csak…
- Nem érdemli meg, hogy valaki annyira
szeresse és tisztelje, mint te – válaszolta a lány erélyesen. Prüszkölve fújta
ki az arcából a szemei elé hulló hajszálakat, melyek megcsiklandozták az orrát.
Hiába árulta el, abban a percben nem tudta elítélni a fiút azért, amit tett.
Gabriel volt a legrosszabb, és a legjobb dolog az életében, és jobban vágyott
rá, mint egy megrekedt zenész az ihletre, mint egy reménytelen szerelmes egy
őszinte vallomásra, vagy mint egy szomjazó az éltető vízre.
Gabriel szembefordult a lánnyal, de egy lopott másodpercre sem nézett a
szemeibe. A padlót bámulva suttogta el fájdalmas szavait.
- Akkor mégis kit kéne szeretnem,
amikor engem senki sem… - úgy beszélt, mintha senkije sem lett volna, pedig
Cecily biztos volt benne, hogy Gideon feltétel nélkül szerette az öccsét. Az
egyik reggelen például majdnem összeverekedett Willel, amikor az idősebb
Herondale megjegyzést tett Gabrielre. Cecy aznap mérhetetlenül hálás volt a szőke
fiúnak, ugyanis ha rajta múlott volna, az ajkaiba harapva hallgatta volna végig
a testvére sértéseit. Hiába szabadították ki, még mindig bűntudata volt Lily
miatt, aki akár meg is hallgatott volna csupán azért, mert ő túl naiv volt.
A lány vett egy mély levegőt, és elveszett a fiú pupilláiban. A végtelen
sötétségben visszatükröződött az arcának egy kicsinyített változata.
- Itt vagyok neked – suttogta. A szája
sarkán egy halovány, ámbár őszinte mosoly bujkált, amire a fiú is felfigyelt.
- Te az Intézet lakóival vagy – Gabriel
felemelte az egyik kezét, az ujjai a lány egyik rakoncátlan, hullámos tincsével
játszadoztak. Szórakozottan tekergette hol az egyik, hol a másik irányba,
mintha ettől eltűntek volna a világ gondjai. Mintha ténylegesen megszűntek
volna a problémái, pedig azok egész idő alatt jelen voltak. Akkor csaptak le
rá, amikor a legboldogabb lehetett volna. - Elárultam őket – keserűen húzta el
a száját.
- Veled vagyok. Ha hagyod… - Cecily
lehajtotta a fejét, elmélázva mustrálta a fiú hosszú ujjait, majd egy nagy
lélegzetvétel után a tenyere belesimult Gabrielébe. Egy pillanatig várt.
Kíváncsi volt, a fiú ezúttal elhúzódik-e, de amikor nem tette, egy cseppet
magabiztosabban folytatta megkezdett vallomását, ami már azóta érlelődött
benne, hogy meglátta az álarcosbálon. - Ha akár csak egy pillanat is, akár egy
szó is igaz volt abból, amit mondtál vagy tettél. Ha megengeded, akkor veled
leszek.
Gabriel elkerekedett szemekkel, és enyhén elnyílt ajkakkal figyelte a
nála egy fejjel alacsonyabb lányt, aki egyszerre tűnt törékenynek, akár egy
porcelánbaba, és erősnek, mint egy igazi harcos.
- Miért? – kérdezte. A hangjában
őszinte kíváncsiság lakozott. Nem értette, Cecily miért bízott meg benne annak
ellenére, hogy elárulta. Hogy miért akart a közelében lenni, amikor már pusztán
a jelenléte megmérgezte a környezetében élők életét.
- Te is látod a jövőt, amiben nem számít a múlt? Amiben akár újra barátok lehetnétek Willel? Amiben együtt lehetnénk? – Gabriel finoman
végigszántott a kicserepesedett ajkain, értetlenségtől üveges szemeiben jóllehet
elfojtottan, de különös láng csillogott. - Mert ez minden, amit látok!
A lány az állától egészen a feje búbjáig elvörösödött, de amikor a fiú nem
felelt, elengedte Gabriel kezét, és hátat fordítva neki, megtorpant a
lépcső tetején, a fal takarásában. Csapdába esett, és a szégyen felemésztette.
Már képtelen volt visszaszívni a szavait, és a zavarodottság összekeverte
egyébként is kusza gondolatait. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább.
Gabriel ökölbe szorította a tenyereit, a vállai előre estek, ahogy
megfeszültek az izmai. Többször is elnyitotta az ajkait, de a szavak
minduntalan cserbenhagyták, így nem maradt más, csupán a tettek. Öles lépteivel
átszelte a kettejüket elválasztó métereket, majd a lány vállára téve a jobb
kezét, maga felé fordította a fiatal Herondalet.
A fiú ajkai vadak és követelőzőek voltak, a szenvedély megperzselte a
lány testét, szinte belehalt a lángcsóvák érintésébe. Cecily karjai
körbeölelték Gabriel nyakát, és miközben a fiú finoman a falnak döntötte a
lányt, a tenyerei megpihentek Cecy keskeny derekán. A két fiatal csókja
kifejezte azt a sok elfojtott érzelmet, azt a rengeteg vágyakozást, ami láncra
verte őket, és amikor elváltak, a szabadság édeskés ízét érezték az ajkaikon.
Lihegve kapkodtak az oxigén-dús levegő után, és a homlokaikat egymáshoz érintve
néztek farkasszemet.
- Lépnünk kell! – Mind a ketten
összerezzentek, amikor a csuklyás férfi rácsapott a masszív ebédlőasztalra,
amin nem is olyan régen még Gabriel játszadozott. A hangja ismerős volt, de a
fiú elméjére alászálló mámoros boldogság elállta az ésszerű gondolatok útját.
Sehogy sem tudott rájönni, ki rejtőzhetett a sötét szövet alatt. - Most, vagy
soha… különben a Penhallow lány elvezeti hozzánk. Csak idő kérdése, hogy minket
is magával rántson.
Cecily kibújt a fiú esetlen öleléséből, majd kihajolt a fal takarásából.
Nem látott mást, csupán a padlót, és az ablakokon beáramló fényt, ami
megvilágította az egész szobát, a hangok viszont felerősödtek. Onnan, ahol
állt, még azt is tisztán hallotta, hogy a két dühös Árnyvadász egyike fel-alá
járkált, akár egy hiperaktív kisgyerek felnőtt változata.
- Még nem tökéletes a varázsige –
válaszolta Benedict, amire már Gabriel is felkapta a fejét. A lány mellé lépve,
összevont szemöldökökkel hallgatta a titkos beszélgetést. Fogalma sem volt
róla, miféle varázsigéről beszélhetett az apja, de a hanghordozása semmi jóval sem
kecsegtetett. Félt, hogy a bátyjának végül tényleg igaza volt, hogy egész idő
alatt rossz ember mellett állt. Egy része még mindig a férfi elismerésére várt,
egy kedves szóra, egy szeretettel teli gesztusra. Bármire, ami őszinte volt.
- Később már nem lesz varázsige! – a
csuklyás alak ismételten rácsapott az asztalra, a falapon pihenő váza hangos robajjal hullott a padlóra, az üveg milliónyi apró darabra törve csókolta meg a
talajt, a benne pihenő virágok egy, a szilánkok által kreált ágyon feküdtek.
Cecily körmei belevájtak a festékkel borított téglafalba, a testtartása pedig megfeszült, ahogy lassan összerakta a kirakós darabkáit. Egy varázsige, Emily,
egy titokzatos csuklyás alak, pont, mint a természetfeletti bárban, amiről Lily
mesélt neki. Az Alvilági gyilkosságok, a gomb, ami egy Tanácstag ruhájáról
szakadt le az egyik alkalommal...
Megszorította Gabriel kezét, és a szíve kivételesen nem a fiú közelsége
miatt kapcsolt hevesebb sebességre.
- Ketten a Klávé ellen? – Benedict
kényszeredett nevetése betöltötte az egész házat, amitől a lány tarkóján felálltak a legapróbb szőrszálak. A tompa, ám gyors és feszült léptek lelassítottak, majd
végleg elhaltak. A két férfi szembefordult egymással, és ezzel kezdetét vette a
csönd. Nem a kínos, sem pedig a nyugtató némaság. A csend sötét volt és
ijesztő. Nagy és gonosz dolgok ígéretét írta a levegőbe.
- Egy hibrid sereggel a Klávé ellen.
A lány a szája elé kapta a kezét, még mielőtt a torkát kaparó sikoly a
felszínre szökött volna, és a falnak dőlve hunyta le a félelemtől könnybe
lábadt szemeit. Képtelen volt megnyugtatni reszketeg végtagjait, és egy
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha Gabriel nem tartotta volna meg a
súlyát, a gravitáció másodpercek alatt legyűrte volna.
- Te is hallottad? – kérdezte, amikor
rátalált a hangjára. Gabriel beleegyezően bólintott. - Figyelmeztetnünk kell
őket!
A fiú tekintete elködösödött, ahogy a gondolaiba mélyedve megpróbált
felállítani egy biztos haditervet. Szíve szerint soha többé, még csak meg sem
közelítette volna az Intézetet, azonban nem volt más választása. Cecilynek
igaza volt. Nem hunyhattak szemet a hallottak felett, máskülönben a hibridek
lemészárolták volna a felkészületlen nephileket.
Csupán egy röpke másodpercig hezitált. Hangosan fújta ki a tüdejében
rekedt levegőt.
- Gyere! – megszorította a lány izzadt
tenyerét, és meg sem állt, amíg el nem érték a szobája ajtaját. Amikor lenyomta
a kilincset, beleszédült a hirtelen sötétségbe, de egy laza mozdulattal
felkattintotta a villanyt, és a világ a helyére billent.
Sietve lökte arrébb az asztalon éktelenkedő lapokat, a naplója a földre
esett, és kinyílt egy számára tetszetős oldalon. A lány elhúzta a sötétkék
függönyöket, majd kinyitva az ablakokat, verejtéktől nedves bőrét
megborzongatta a londoni hideg.
Amikor Gabriel végre megtalálta, amit keresett – az irónját -, a pálca
hegyét a lány alkarjához érintve, kecses és határozott jeleket rajzolt a lány
bőrére. Gyorsaság, nesztelenség, pontosság, láthatatlanság… felruházta
mindennel, amire szükségük volt. Mindennel, ami egy lappangó háború első
ütközetében megmenthette Cecily életét.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésMióta csak meséltél erről a fejezetről, alig vártam, hogy olvashassam, és egyáltalán nem csalódtam, pedig tudod, hogy milyen hardcore Cecily-Gabriel shipper vagyok, és annyira, de annyira szépen kidolgoztad, hogyan fedjék fel egymás iránt az érzéseiket. Lehet, hogy a lány véleményváltozása valóban kicsit gyors volt, de egy ilyen felismerés után szerintem érthető, hogy az megértette végre a fiút és ott akart lenni neki, hogy ne higgye azt senki sem szereti. Benedictet eddig is utáltam, de ezután úgy érzem csak még jobban fogom. A varázsige cseppet sem hangzik jól, ahogyan az sem, hogy a hibridsereg a Klávé ellen indul, s bár gondolom egy nagy csata van közelgőben, remélem, nem ölsz meg mindenkit! Aggódom értük...
Még egyszer mondom: imádtam és imádlak! <3 Alig várom a folytatást! Neked is boldog szerdát! ;)
Ölel, FantasyGirl
Édes, drága FantasyGirl!
VálaszTörlésElőször is, meg kell jegyeznem, hogy nagyon tetszik az új képed, és ha jól látom, ki van rajta, lassan tényleg el kellene kezdenem ezt a sorozatot (is):
Nagyon örülök, amiért nem okoztam csalódást, mert bevallom, bármennyire is szeretem ezt a részt, és bármennyire is imádtam írni, kicsit féltem, hogy túl hirtelen és túl nyálas lett. Hahaha, Benedictet ki nem utálja? A varázsige tényleg nem lesz túl jó, de mivel az még nincs kész, inkább csak a folytatásban lesz jelentősége, amikor már teljesen kidolgozzák, a hibrid sereg pedig... tökéletesen igazad van, egy nagy csata van a közelgőben, amit sajnos nem mindenki fog túlélni, hiszen az túl szép is lenne. Szerintem egyesek majd úgy fognak "utálni", mint én az írónőt, amikor volt bátorsága megölni Maxet a Végzet Ereklyéiben :(-
Köszönöm és köszönöm! Tényleg nagyon hálás vagyok, amiért szüntelen itt vagy nekem és támogatsz! Nagyon szeretlek <3
Kellemes hétvégét!
Millio puszi Xx