45. fejezet

Sziasztok :)
Boldog szerdát mindenkinek! Tudom, nincs semmiféle komolyabb ünnep, ráadásul egyetlen ismerősöm sem ma ünnepli a szülinapját, ennek ellenére úgy érzem, muszáj egy kis pozitivitást vinnem a mindennapokba, hogy ne szürküljenek be. Szóval mosolyogjatok sokat, mert ráadásul most egy kivételesen aranyos fejezettel érkeztem.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hagyott egy-két szót az előző fejezet alatt, ahogy azoknak is, akik vették a fáradtságot és pipáltak. Nagyon-nagyon sokat jelent <3 Szeretlek titeket!
Most nem is húznám a szót, így csak:
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Az elkeseredettség, ami maga alá temet

   A sötétítővel elfedett ablakok eltakarták a kora délutáni napsütés intenzív sugarait, amitől az amúgy is kék szoba királykék derengésbe öltözött. Cecily hunyorogva fordult a másik oldalára, majd egy hatalmas ásítást követően megdörzsölte résnyire szűkített szemeit. A fején ért ütés hasogató fájdalma tompa lüktetéssé változott, de még így is hosszú percekbe telt, hogy rájöjjön, mi történt az előző estén, és hol volt valójában. Annak a fiúnak a szobájában, aki elárulta és kihasználta őt.

   Vehemensen lökte le magáról a puha takarót, mezítelen talpai hangos robajjal érintkeztek a hűvös padlóval, amitől a lány hátán és alkarján felálltak a pihés szőrszálak. A tekintete elidőzött a szobán, amíg arra várt, hogy a lábujjai hozzászokjanak a hideghez. Az ágy mellé helyezett éjjeliszekrényen csupán egy számok nélküli, vonalkázott óra pihent, az átellenben lévő asztalon azonban rengeteg papír alkotott kivehetetlen sormintát. Nem voltak fényképek, sem poszterek. Semmi személyes, ami akár csak egy kis darabkát is felfedhetett volna a fiúból, annak igazi lényéből. Cecy elhúzott ajkakkal, ám kíváncsisággal telve sétált el a papírrengetegig. Hülye lett volna kihagyni egy ekkora lehetőséget. Ha már csapdába zárták, szerette volna megtudni Gabriel elvakult szeretetének az okát, és a bátyja iránt érzett gyűlöletének igazi indokait. Képtelenségnek tartotta, hogy egy eltört alkar ennyire mély nyomott hagyott volna bárkiben is… de persze tévedhetett. Nem ismerte a fiút.

   A lány ujjai óvatosan arrébb seperték a számára érthetetlen nyelven írt feljegyzéseket, melyek alatt egy apró, kakaó barna könyvre bukkant. Nem volt rajta semmiféle minta, sem szerző vagy cím, így összevont szemöldökkel lapozta fel az első oldalát. Gabriel jellegzetes, kaparásra emlékeztető betűi mosolygásra késztették. Sosem gondolta volna, hogy a fiú, akiben annyi gyűlölet lakozott, ennyire emberien bánt a szavakkal. A napló nem volt nyálas, sem érzékeny, de aki képes volt átlátni az álcáján, a sorok mögött megláthatta a valódi bánatot és az igazi sajnálatot. Gyorsan visszacsúsztatta a helyére, és elhátrált az asztaltól.

   Cecily lábai nekiütköztek a bevetetlen ágy szélének, és akkor először elgondolkozott azon, hogy vajon ki takarhatta be, hogy ki húzhatta el a sötétítőt, hogy a hajnali napsugarak még véletlenül se ébresszék fel. Gyorsan megrázta a fejét, még mielőtt mentségeket gyártott volna Gabriel számára. A fiú elárulta, pont és kész. Ezen nem volt mit szépíteni.

   Valamiért hiányérzete támadt, és csak akkor, amikor leült az ágy szélére, tudatosult benne, hogy a kése már nem volt a birtokában. Gabriel bizonyára elvette tőle, még mielőtt felelőtlenül bezárta volna a saját szobájába. A lány tenyerein megjelent egy vékony verejtékréteg, feszülten kereste a kiutat. Ha lettek volna rúnái, egy percig sem gondolkozott volna, egyszerűen csak kiugrott volna az ablakon, de jelek hiányában csupán az ajtó maradt.

  Vett egy mély lélegzetet, és elsétált a nyílászáróig, ami nagy meglepetésére már a legkisebb nyomástól kitárult.

  A folyosó közel sem volt olyan hosszú, mint az Intézetben, mindössze két ajtó hosszúságú, vagyis három számára ismeretlen szobából számíthatott támadásra. A Charlottetól tanult odafigyeléssel, gondosan felmérte a lehetőségeit, majd jobbra fordulva, a tőle telhető leghalkabban indult el a földszint felé. Az ujjai görcsösen szorongatták a tölgyfa korlátot, miközben szabad tenyerét a szájára szorítva lehalkította zihálássá változó lélegzetének fülsüketítő hangját.

  Amikor leért, a tekintete megakadt egy ismerős alakon. A kócos fiú egy fekete pólót és egy szürke farmernadrágot viselt, a lábait felhúzva görnyedt az ebédlőasztal felé. Könnyű célpont volt, akár le is üthette volna, ám helyette a falnak dőlve figyelte, ahogy Gabriel megvakarta a tarkóját, majd beleivott egy fehér bögrébe öntött, forró valamibe.

- Hát mégiscsak felébredtél! – Cecily összerezzent, ahogy meghallotta a fiú rekedtes hangját, mely olyan volt, akár két egymáshoz nyomott dörzspapír; irritáló. Gabriel továbbra sem fordult a lány felé, szórakozott, már-már kényszeres nevetése hátborzongató volt a látszólag üres házban. - Nem semmi! Átaludtál több mint egy fél napot. Már azt hittem…

- Hogy meghaltam? – a lány ellökte magát a faltól, és meglepően könnyed lépteivel elbotorkált a fiú irányába. Cecily összefonta a kezeit, így valahányszor túl vehemensen kapott levegő után, az inak nekifeszültek a mellkasának. Hiába próbálta eltitkolni, képtelen volt elrejteni a lelkében lappangó félelmet. A fiú kezei között ugyanis megtalálta az elveszett tőrt, melynek éles pengéin megtört a fény, különös csíkokat rajzolva Gabriel arcára. - Biztosan a fellegekben érzed magad, amiért életben vagyok.

  A lány horkantása mosolygásra késztette a fiút, aki még mindig a gondolaiba merülve iszogatta a reggeli kávéját. Látszólag egy csöppet sem zavarta, hogy Cecily felbukkant.

  A fiatal Herondale elmélázva figyelte a fiú ráérős mozdulatait, azt, ahogy az italból felszálló gőz vörösre színezte a bőrét. Ez egész jelenet szürreálisan nyugodt volt; már-már hétköznapi. A lány kihúzott egy széket, és másfél karnyi távolságra Gabrieltől, felhúzott lábakkal ült le, és dőlt neki a támlájának.

- Ami azt illeti… - Gabriel végigsimított a jobb szemöldökén, és akkor először, felemelte a fejét, így a tekintete megláthatta a lány bosszússágtól csillogó íriszeit - tényleg örülök.

  A fiú letette a kezében szorongatott porcelán poharat, majd hátra dőlt, és zavarában a lány tőrével játszadozott. A penge hegye bele-beleállt a faasztal lapjába. Cecily megforgatta a szemeit, amikor eszébe jutott, hogy az édesanyja még a zsemlék felszeléséhez is vágódeszkát használt, és hogy milyen mérges lett volna a nő a vele szemben üldögélő fiúra, ha rajtakapta volna, hogy megrongálja a bútorokat.

- Ne strapáld magad, többé már nem jön be! – bizonygatta, miközben a kezeivel átkarolta a térdeit. Az állát finoman megtámasztotta a lábain, úgy mustrálta a fiú arcán húzódó piros csíkokat. Először azt hitte, hogy egy friss verekedés halvány hegei, de ahogy jobban megfigyelte a különös mintákat, már kétsége sem volt afelől, hogy Gabriel a kanapén aludt. Az előző este látott díszpárnák lenyomata éktelenkedett a halántéka mentén.

  Gabriel felállt a helyéről, és betette a mosogatógépbe a koszos poharat, majd a hűtőhöz sétálva, kivett belőle egy nagy tányér szendvicset, melyet átlátszó celofán borított, ezzel frissen tartva a közepes méretű szeleteket.

- Kérsz? – kérdezte, majd visszaülve a helyére, jóízűen beleharapott egy pulykasonkás-sajtos szendvicsbe. Cecily beszívta a száját, a nyelve végigszánkázott a folyadékhiánytól kicserepesedett ajkain. A vér sós ízétől szabályosan felhördült a gyomra, és hiába szorította rá a kezeit, a kongó ürességben visszhangzott a sikoly, mellyel élelemért könyörgött.

- Megmérgezted? – húzta fel az egyik ívelt szemöldökét. Bár alig egy pillanattal azelőtt a fiú a szeme láttára harapott bele az egyik szendvicsbe, túl makacs volt ahhoz, hogy elfogadja a késői reggelit. Nem akart újra behódolni a hamis kedvesség álcájának, nem akart ismételten egy naiv csitrivé válni, akit elvarázsolt egy méregzöld szempár.

- Ne tegyél úgy, mintha valaha is meg akartalak volna ölni. Még csak az eszméletlenséged sem az én saram – Gabriel hangja hideg volt, Cecily mégis érezte a hűvösség mögé rejtett lángokat. A fiú dühös volt rá, amiért meggyanúsította, pedig a lánynak minden oka megvolt arra, hogy kételkedjen benne.

- Hanem? – kérdezte élesen, figyelmen kívül hagyva a Gabriel arcán megjelenő fájdalmas grimaszt, mely csupán egy röpke másodpercre itta be magát a fiú vonásaiba. A fiatal lány a fiú szobájában talált naplóra gondolt, és arra, vajon létezett-e olyan személy az életében, akivel valaha is száz százalékig őszinte volt. Természetellenes késztetést érzett arra, hogy egy legyen a kivételek közül.

- Magnus – lökte oda félvállról, ezzel lezártnak tekintve a témát.

  A csönd fojtogatóbb volt, mint bármikor azelőtt, a lány unottan számolta a másodperceket. Tudta, hogy már rég vissza kellett volna mennie az Intézetbe, de sehogy sem bírta rávenni magát a távozásra. Egyre csak a fiút nézte, miközben a gondolatai Gabriel cselekedeteinek okait kutatták; mindhiába. Nem tudta megérteni, miért volt a fiatalabbik Lightwood fivér számára olyan fontos az apjuk, hogy nem látta meg tőle az igazságot. A gonoszt, ami Benedictben lakozott.

  A lány végül leemelt a tányérról egy párizsis szendvicset, majd jóízűen beleharapott. A vaj és a hús íze táncot járt az ízlelőbimbóin, a torka hörögve kapott az újabb és újabb falatok után, melyeket a gyomra egy morgással köszönt meg a lánynak. Gabriel mosolyogva vitte a mosogatógéphez az üres tányért. A celofánt egy kosaras mozdulattal dobta bele a sarokban elhelyezett műanyag kukába.

  A Lightwood ház ajtaja hangos robajjal csapódott neki a falnak, a fiatalokat kirázta a hideg az ismerős hang hallatán, ami kísértetiesen hasonlított a lány előző esti belépőjére. Gabriel egy pillanatig sem hezitált, erélyesen Cecily kezei után kapott, aki értetlenül követte a fiút.

- Menj fel! – kérte határozottan, miközben a fejével az emelet felé biccentett. Benedict léptei elhalkultak, míg a folyosóról egy ismerős hang akkordjai szálltak a lépcső aljában toporgó páros felé. Gabriel apja nem egyedül érkezett, és a férfi nyers és durva mozdulataiból ítélve, ez semmi jót sem jelenthetett.

- De… - habogta a lány, azonban a fiú jeges tekintete minden szót a torkára fagyasztott.

- Menj már! – sziszegte, gondosan ügyelve arra, hogy a hangja még véletlenül se legyen túl hangos. A tenyerével az első lépcsőfok felé tolta a fiatal lányt. - Ha meglátja, hogy itt vagy…

  Gabriel képtelen volt befejezni a mondatát, talán nem is tudta, hogyan kellett volna pontot tennie a mondat végére. Cecily ugyanis megszorította a kezét, majd egy elsuttogott köszönömöt követően felrohant az emeletre. A lány mezítelen talpai nesztelenül tették meg azt a pár métert, ami a felső szintig vezetett; megbújt a fal oltalmazó takarásában, a háta nekifeszült a festékkel borított tégláknak.

  Benedict átlépte az ebédlő küszöbét.

- Apám. – A fiú biccentve köszöntötte egyetlen élő szülőjét, aki azonban ügyet sem vetve rá, egész végig a nyomában haladó csuklyás férfivel beszélgetett. A sötét szövet elfedte jellegzetes vonásait, így a fiú nem ismerte fel a titokzatos idegent, akinek akadozó járása egy friss sérülésről árulkodott. Gabriel felhúzott szemöldökkel méregette az Árnyvadászt.

   A fiú összefonta a karjait, az izmai nekifeszültek a mellkasának, ahogy az apja levegőnek nézve őt, hellyel kínálta a férfit.

- Ne most, Gabriel! – ripakodott rá a fiára. A homlokán kidülledő erek azzal fenyegetőztek, hogy bármelyik pillanatban képesek lennének szétdurranni, ám a fiú nem hátrált meg. Kitartóan nézett farkasszemet az édesapjával, aki összeszorított fogakkal vette tudomásul, hogy a gyermeke túl makacs volt ahhoz, hogy eltűnjön a képből.

- Mi történt? – Gabriel tett feléjük egy bizonytalan lépést, miközben azon tűnődött, hogy mégis mi bőszíthette fel az édesapját. Tisztában volt vele, hogy az apja azért kelt a szokásosnál is korábban, mert aznap volt a kitaszított tárgyalása, de mivel Lily önként és dalolva sétált be a Klávé termébe, a fiú kizártnak tartotta, hogy felmentették volna. Az apja viselkedése azonban megingatta, addig sziklaszilárd hitét. Gabriel válaszokat akart.

- Tűnj már innen, te szerencsétlen! Nem látod, hogy nem érek rá? – kérdezte önmagából kikelve. A kezei ide-oda csaptak, miközben megformálta gúnytól csöpögő szavait. - Miért nem követed az ostoba bátyádat, és lépsz ki azon a kibaszott ajtón?

  Gabriel szemei elkerekedtek. Még sosem hallotta, hogy az apja, akár csak egy rossz szót szólt volna a bátyjáról. Ahhoz már hozzászokott, hogy néhanapján durvább káromkodások hagyták el a száját, mint egy kamionsofőrnek, ez azonban az újdonság bénító erejével csapta képen. A fiú lábai a földbe gyökereztek, és hiába akart, képtelen volt megmozdulni.

- Én… - dadogta. A homloka mentén megjelentek az első izzadságcseppek, melyek végigfolytak az arcán, le egészen az álla vonaláig.

  Csak percekkel később volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy megacélozva önmagát, hátat fordítson a paprikavörös apjának. Öles léptei egyenesen a szobája felé vitték, és csupán akkor, amikor beleütközött a lányba, tudatosult benne, hogy nem volt egyedül.

  A lány tenyerei megpihentek a fiú mellkasán, félve nézett bele Gabriel méregzöld íriszeibe, melyeket mintha beterített volna egy második, átlátszó réteg. Egy függöny, amit könnyekből fontak.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben az alsó ajkába harapva megpróbálta lenyugtatni hevesen lüktető szívét, ami a bordáinak csapódva dübörgött a mellkasában. Az fiú bőre pulzált az ujjai alatt, mintha a szívük ugyanarra az ütemre ugrált volna; két különböző, mégis egyforma indokból. Cecy volt a feltétel nélküli szeretet, Gabriel a soha el nem múló keserűség… egy hatalmas és sötét árok mélyére száműzve.

- Persze, mégis miért ne lennék? – durván arrébb lökte a fiatal Herondalet, és ügyet sem vetve a lány megrökönyödött arcára, elindult a szobája felé. Bőrkeményedéses ujjai körülölelték a fémes kilincset, de még mielőtt lenyomhatta volna, Cecily szavai megállásra késztették.

- Hallottam – Gabriel arca érzelemmentes maszkként díszelgett a fején, vékony vonallá préselt ajkai tejfehérré váltak, ahogy kiszökött belőlük minden bíborvörös vércsepp. Egy lépést sem tettek egymás felé. - Annyira sajnálom…

  A lány a füle mögé tűrt egy kósza tincset, úgy küzdötte le a torkában éktelenkedő göcsörtös gombócot. Az idő kereke vánszorogva pörgette a perceket, egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire Cecily rászánta magát és megindult a fiú felé. Amikor mellé ért, reszketeg keze a magasba emelkedett, puha ujjbegyei pedig megérintették Gabriel vállát, aki azonban durván lerázta magáról az együtt érző tenyeret.

- Nem tudsz te semmit! – Gabriel arca megfeszült, ahogy megpróbált úgy kiabálni, hogy az apja még véletlenül se vegye észre őket. A teste mellett lógó kezei ökölbe szorultak, a körmei belevájtak a tenyerébe, ezzel szándékosan tompa fájdalmat okozva önmagának. A fiú ismételten összepréselte az ajkait, ezúttal a fogaival zárta lakatra a száját, így a sós vér ellepte a szájpadlását. Hosszú, elnyújtott másodpercekbe telt, mire ismételten megszólalt. A hangja olyan gyenge volt, mint egy lágy, tavaszi szellő; mellőzött minden érzelmet. - Ő csak…

- Nem érdemli meg, hogy valaki annyira szeresse és tisztelje, mint te – válaszolta a lány erélyesen. Prüszkölve fújta ki az arcából a szemei elé hulló hajszálakat, melyek megcsiklandozták az orrát. Hiába árulta el, abban a percben nem tudta elítélni a fiút azért, amit tett. Gabriel volt a legrosszabb, és a legjobb dolog az életében, és jobban vágyott rá, mint egy megrekedt zenész az ihletre, mint egy reménytelen szerelmes egy őszinte vallomásra, vagy mint egy szomjazó az éltető vízre.

  Gabriel szembefordult a lánnyal, de egy lopott másodpercre sem nézett a szemeibe. A padlót bámulva suttogta el fájdalmas szavait.

- Akkor mégis kit kéne szeretnem, amikor engem senki sem… - úgy beszélt, mintha senkije sem lett volna, pedig Cecily biztos volt benne, hogy Gideon feltétel nélkül szerette az öccsét. Az egyik reggelen például majdnem összeverekedett Willel, amikor az idősebb Herondale megjegyzést tett Gabrielre. Cecy aznap mérhetetlenül hálás volt a szőke fiúnak, ugyanis ha rajta múlott volna, az ajkaiba harapva hallgatta volna végig a testvére sértéseit. Hiába szabadították ki, még mindig bűntudata volt Lily miatt, aki akár meg is hallgatott volna csupán azért, mert ő túl naiv volt.

  A lány vett egy mély levegőt, és elveszett a fiú pupilláiban. A végtelen sötétségben visszatükröződött az arcának egy kicsinyített változata.

- Itt vagyok neked – suttogta. A szája sarkán egy halovány, ámbár őszinte mosoly bujkált, amire a fiú is felfigyelt.

- Te az Intézet lakóival vagy – Gabriel felemelte az egyik kezét, az ujjai a lány egyik rakoncátlan, hullámos tincsével játszadoztak. Szórakozottan tekergette hol az egyik, hol a másik irányba, mintha ettől eltűntek volna a világ gondjai. Mintha ténylegesen megszűntek volna a problémái, pedig azok egész idő alatt jelen voltak. Akkor csaptak le rá, amikor a legboldogabb lehetett volna. - Elárultam őket – keserűen húzta el a száját.

- Veled vagyok. Ha hagyod… - Cecily lehajtotta a fejét, elmélázva mustrálta a fiú hosszú ujjait, majd egy nagy lélegzetvétel után a tenyere belesimult Gabrielébe. Egy pillanatig várt. Kíváncsi volt, a fiú ezúttal elhúzódik-e, de amikor nem tette, egy cseppet magabiztosabban folytatta megkezdett vallomását, ami már azóta érlelődött benne, hogy meglátta az álarcosbálon. - Ha akár csak egy pillanat is, akár egy szó is igaz volt abból, amit mondtál vagy tettél. Ha megengeded, akkor veled leszek.

  Gabriel elkerekedett szemekkel, és enyhén elnyílt ajkakkal figyelte a nála egy fejjel alacsonyabb lányt, aki egyszerre tűnt törékenynek, akár egy porcelánbaba, és erősnek, mint egy igazi harcos.

- Miért? – kérdezte. A hangjában őszinte kíváncsiság lakozott. Nem értette, Cecily miért bízott meg benne annak ellenére, hogy elárulta. Hogy miért akart a közelében lenni, amikor már pusztán a jelenléte megmérgezte a környezetében élők életét.

- Te is látod a jövőt, amiben nem számít a múlt? Amiben akár újra barátok lehetnétek Willel? Amiben együtt lehetnénk? – Gabriel finoman végigszántott a kicserepesedett ajkain, értetlenségtől üveges szemeiben jóllehet elfojtottan, de különös láng csillogott. - Mert ez minden, amit látok!

  A lány az állától egészen a feje búbjáig elvörösödött, de amikor a fiú nem felelt, elengedte Gabriel kezét, és hátat fordítva neki, megtorpant a lépcső tetején, a fal takarásában. Csapdába esett, és a szégyen felemésztette. Már képtelen volt visszaszívni a szavait, és a zavarodottság összekeverte egyébként is kusza gondolatait. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább.

  Gabriel ökölbe szorította a tenyereit, a vállai előre estek, ahogy megfeszültek az izmai. Többször is elnyitotta az ajkait, de a szavak minduntalan cserbenhagyták, így nem maradt más, csupán a tettek. Öles lépteivel átszelte a kettejüket elválasztó métereket, majd a lány vállára téve a jobb kezét, maga felé fordította a fiatal Herondalet.

  A fiú ajkai vadak és követelőzőek voltak, a szenvedély megperzselte a lány testét, szinte belehalt a lángcsóvák érintésébe. Cecily karjai körbeölelték Gabriel nyakát, és miközben a fiú finoman a falnak döntötte a lányt, a tenyerei megpihentek Cecy keskeny derekán. A két fiatal csókja kifejezte azt a sok elfojtott érzelmet, azt a rengeteg vágyakozást, ami láncra verte őket, és amikor elváltak, a szabadság édeskés ízét érezték az ajkaikon. Lihegve kapkodtak az oxigén-dús levegő után, és a homlokaikat egymáshoz érintve néztek farkasszemet.

- Lépnünk kell! – Mind a ketten összerezzentek, amikor a csuklyás férfi rácsapott a masszív ebédlőasztalra, amin nem is olyan régen még Gabriel játszadozott. A hangja ismerős volt, de a fiú elméjére alászálló mámoros boldogság elállta az ésszerű gondolatok útját. Sehogy sem tudott rájönni, ki rejtőzhetett a sötét szövet alatt. - Most, vagy soha… különben a Penhallow lány elvezeti hozzánk. Csak idő kérdése, hogy minket is magával rántson.

  Cecily kibújt a fiú esetlen öleléséből, majd kihajolt a fal takarásából. Nem látott mást, csupán a padlót, és az ablakokon beáramló fényt, ami megvilágította az egész szobát, a hangok viszont felerősödtek. Onnan, ahol állt, még azt is tisztán hallotta, hogy a két dühös Árnyvadász egyike fel-alá járkált, akár egy hiperaktív kisgyerek felnőtt változata.

- Még nem tökéletes a varázsige – válaszolta Benedict, amire már Gabriel is felkapta a fejét. A lány mellé lépve, összevont szemöldökökkel hallgatta a titkos beszélgetést. Fogalma sem volt róla, miféle varázsigéről beszélhetett az apja, de a hanghordozása semmi jóval sem kecsegtetett. Félt, hogy a bátyjának végül tényleg igaza volt, hogy egész idő alatt rossz ember mellett állt. Egy része még mindig a férfi elismerésére várt, egy kedves szóra, egy szeretettel teli gesztusra. Bármire, ami őszinte volt.

- Később már nem lesz varázsige! – a csuklyás alak ismételten rácsapott az asztalra, a falapon pihenő váza hangos robajjal hullott a padlóra, az üveg milliónyi apró darabra törve csókolta meg a talajt, a benne pihenő virágok egy, a szilánkok által kreált ágyon feküdtek.

  Cecily körmei belevájtak a festékkel borított téglafalba, a testtartása pedig megfeszült, ahogy lassan összerakta a kirakós darabkáit. Egy varázsige, Emily, egy titokzatos csuklyás alak, pont, mint a természetfeletti bárban, amiről Lily mesélt neki. Az Alvilági gyilkosságok, a gomb, ami egy Tanácstag ruhájáról szakadt le az egyik alkalommal...

  Megszorította Gabriel kezét, és a szíve kivételesen nem a fiú közelsége miatt kapcsolt hevesebb sebességre.

- Ketten a Klávé ellen? – Benedict kényszeredett nevetése betöltötte az egész házat, amitől a lány tarkóján felálltak a legapróbb szőrszálak. A tompa, ám gyors és feszült léptek lelassítottak, majd végleg elhaltak. A két férfi szembefordult egymással, és ezzel kezdetét vette a csönd. Nem a kínos, sem pedig a nyugtató némaság. A csend sötét volt és ijesztő. Nagy és gonosz dolgok ígéretét írta a levegőbe.

- Egy hibrid sereggel a Klávé ellen.

  A lány a szája elé kapta a kezét, még mielőtt a torkát kaparó sikoly a felszínre szökött volna, és a falnak dőlve hunyta le a félelemtől könnybe lábadt szemeit. Képtelen volt megnyugtatni reszketeg végtagjait, és egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha Gabriel nem tartotta volna meg a súlyát, a gravitáció másodpercek alatt legyűrte volna.

- Te is hallottad? – kérdezte, amikor rátalált a hangjára. Gabriel beleegyezően bólintott. - Figyelmeztetnünk kell őket!

  A fiú tekintete elködösödött, ahogy a gondolaiba mélyedve megpróbált felállítani egy biztos haditervet. Szíve szerint soha többé, még csak meg sem közelítette volna az Intézetet, azonban nem volt más választása. Cecilynek igaza volt. Nem hunyhattak szemet a hallottak felett, máskülönben a hibridek lemészárolták volna a felkészületlen nephileket.

  Csupán egy röpke másodpercig hezitált. Hangosan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt.

- Gyere! – megszorította a lány izzadt tenyerét, és meg sem állt, amíg el nem érték a szobája ajtaját. Amikor lenyomta a kilincset, beleszédült a hirtelen sötétségbe, de egy laza mozdulattal felkattintotta a villanyt, és a világ a helyére billent.

  Sietve lökte arrébb az asztalon éktelenkedő lapokat, a naplója a földre esett, és kinyílt egy számára tetszetős oldalon. A lány elhúzta a sötétkék függönyöket, majd kinyitva az ablakokat, verejtéktől nedves bőrét megborzongatta a londoni hideg.

   Amikor Gabriel végre megtalálta, amit keresett – az irónját -, a pálca hegyét a lány alkarjához érintve, kecses és határozott jeleket rajzolt a lány bőrére. Gyorsaság, nesztelenség, pontosság, láthatatlanság… felruházta mindennel, amire szükségük volt. Mindennel, ami egy lappangó háború első ütközetében megmenthette Cecily életét.