2015. április 23., csütörtök

50. fejezet

Sziasztok :)
Először is, és furcsa mód majdnem utoljára szeretném megköszönni az előző részhez kapott kommentárokat és pipákat. Eszméletlenül hálás vagyok a támogatásokért, és sosem fogom megunni, hogy ezt leírjam nektek, még ha elegetek is van már belőle.
A történet ezzel elért az utolsó fejezethez - már csak az epilógus van hátra -, vagyis a főbb szálakat sikeresen lezártam. Mit gondoltok róla, Will élete megérte az árát?
Egyébként, muszáj megjegyeznem, hogy a fejezet második felében található gif az egyik kedvencem. Már a kezdetektől fogva alig vártam, hogy betehessem az egyik részhez, és azt hiszem méltó helyet kapott.
Ha ti is megszállottan, vagy kevésbé eltökélten tanultok az utolsó vizsgákra és hasonlók, akkor ne felejtsetek el pihenni is egy kicsit! Sosem árt egy-egy plusz óra alvás, vagy mondjuk egy friss rész a kedvenc sorozataitokból. (tapasztalatból mondom, utána sokkal könnyebb újra nekilátni a magolásnak)
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Az élet ára
  Emily Penhallow suta mosolyra húzta az ajkait, úgy simogatta meg az előtte fekvő fiú éjsötét tincseit, melyek meghajlottak a lány akarata előtt. Lily elmélázva figyelte, ahogy a háta mögül érkező gyér gyertyafény megvilágította Will arcát, ezzel kihangsúlyozva az állkapcsát és annak élét. Megpróbált pozitívan gondolkodni, bízni valamiben, ami eleve lehetetlen volt, az életében, amiről kész volt lemondani. Szebb búcsúra számított. Többre, mint egy élettelen arc és egy alvó fiú.
- Kész vagy? – Magnus hangja érdessé vált a torkát elnehezítő csomótól, de a lány nem foglalkozott vele. Egyébként sem hallotta a szavait, amíg a boszorkánymester meg nem ismételte a kérdését. Túlságosan beleveszett a múltba, az emlékekbe, melyek a végső döntés felé lökdösték. Már nem félt, nem is ellenkezett, de ez nem jelentette azt, hogy önző mód nem vágyott rá, hogy valaki megakadályozza a szertartás végrehajtásában. Koránt sem volt olyan vakmerő, mint Will, aki gondolkodás nélkül megtette volna azt, amiről úgy gondolta, meg kellett tennie.
- Öt perc – suttogta végül. A szemeit elárasztották a gyémántszínű könnycseppek, melyek végül kövér vonalakat húzva az arcán, ráhullottak Will sápadt kezére. A fiú össze se rezzent, mintha meg sem érezte volna, és ez talán így is volt.
   Ezúttal nem a hasán feküdt, Magnus megfordította, amíg a lány Cecilyvel beszélgetett. A fiú bőre csillogott az izzadságtól, a teste verejtékben úszva ontotta magából a halál és a harc illatát. Emily még sosem látta őt olyan kiszolgáltatottnak, mint amilyen abban a pillanatban volt. A lány kezei remegve érintették meg a fiatal Árnyvadász szemöldökének ívelt vonalát, az ujjai bebarangolták a fiú arcát egészen a homlokától az elnyílt ajkain át az álla legaljáig. Hatalmas késztetést érzett arra, hogy még egyszer megcsókolja, és végül meg is tette. Apró és fájdalmas puszit lehelt Will szájára.
- Mindent helyrehozok, fiúk! – motyogta maga elé, mintha az egymás mellé húzott asztalokon fekvő barátai hallották volna a szavait. - Ígérem.
  A lány végül megsimogatta Jem arcát is, akinek a szempillái megremegtek a gyengéd érintés hatására, a szemei mégsem nyíltak ki. Az Alviláginak igaza volt, Jem sokkal jobban járt, mint Will. Ő biztosan fel fog gyógyulni, és ennek Emily őszintén örült.
  A felismeréstől valamivel nyugodtabban fordított hátat a két Árnyvadásznak, majd egy mély lélegzetvétel után elindult a nappaliba, aminek a közepén még mindig ott pihent az a láda, amit ő húzott oda óráknak tűnő percekkel korábban. Üveges tekintettel figyelte a boszorkánymester mozdulatait, aki egy rongy segítségével tisztára törölte a szertartáshoz szükséges kőtálat. Mégsem azt a műanyag izét használta, amit Emily talált a konyhaszekrény egyik fából készített ajtaja mögött.
- Ugye tudod, hogy nem a te hibád? – kérdezte, miközben egy fehér kréta segítségével egy szabályos körbe zárt ötágú csillagot rajzolt a színes porokkal teli üvegcsék mellé. Az ábra majdhogynem teljesen lefedte a láda világosbarna fedelét.
- Igen, de ha hagynám, hogy meghaljanak, az már az enyém lenne.
  Emily nekidöntötte a hátát a rozoga kanapénak, amin az elmúlt éjszakát töltötte, lesütött szemeit ezúttal a sártól mocskos körmeire szegezte. Szórakozottan piszkálgatta az alvadt vér és a porszemek alkotta, különös állagú keveréket.
  A szobára alászállt a csönd, vastag, fojtogató takarót képezve az Alvilági és az Árnyvadász teste körül. Egyikük sem mondott semmit, a szavak ideje már réges-régen lejárt, és ezt mind a ketten nagyon jól tudták, így hát a saját gondolataikba temetkeztek.
  Eltelt tíz perc. Tizenöt. Harminc.
  Végül Magnus léptei szilánkosra törték a csönd áthatolhatatlannak hitt üvegburáját.
- Biztos vagy benne? – kérdezte. A férfi hatalmas tenyere finom nyomást helyezett a lány vállára, aki erre összerezzent, mintha csak a saját lelkiismerete ijesztette volna meg. Pedig komolyan gondolta, amit az Alviláginak mondott; tudta, hogy nem az ő hibájából történt az a sok szerencsétlenség, amit a hibridek hoztak a fejükre.
  Könnytől csillogó szemekkel szorította össze az ajkait, úgy nézett fel a férfire, aki egykor az őszinte szeretetet jelentette az édesanyja számára. Már nem neheztelt a nőre, inkább sajnálta, amiért miatta fel kellett adnia valamit, ami annyi boldogságot csempészett az életébe. Ha nem született volna meg, Magnus mellett maradhatott volna, ketten együtt felfedezhették volna a többi kontinenst, Afrikát vagy Ausztráliát…
  Emily megköszörülte a torkát, ezzel önmagába fojtva a keserédes gondolatokat.
- Kezdjük!
  Nem várta meg Magnus beleegyezését, ellépett a kanapétól, és megállt a láda ajtó felőli oldalán. A testsúlyát hol az egyik, hol a másik lábára helyezve dülöngélt hamis biztonságérzetbe ringatva a tudatát. Már nem csinált semmit, csak üveges tekintettel szívta magába, majd fújta ki a tüdejében keringő stagnált levegőt. Természetellenes, békés nyugalmat érzett.
- Rendben – Magnus megköszörülte a tokát. A férfi erőltetett köhögése Jemre emlékeztette a lányt, de már ez sem volt elég ahhoz, hogy még egyszer utoljára a konyhában fekvő fiúk felé forduljon. Nem tudta megtenni, így inkább az előtte heverő varázskellékeket tanulmányozta. A precíz vonalakat, a színes porokat és az ég felé nyújtózó lángnyelveket. - Fogd meg azt a tőrt, és vágd meg a kezed, jó mélyen. A vércseppeket pedig csöpögtesd ebbe a tálba.
  Emily kivette az Alvilági kezéből a markolattal felé tartott tőrt. Elmélázva csodálta, ahogy a gyér fény megcsillant az élén. Az íj és a nyílvesszők után a kések voltak a kedvenc fegyverei. Ezt a szenvedélyét még az édesapjától örökölte, aki szinte sohasem használta a szeráfpengéjét, mert a késeit és a nyílvesszőit ugyanabból a különleges vasból öntette, amiből a szikrázó penge készült.
- Azután? – a lány hosszú idő után először emelte fel a fejét. Ezúttal sikerült megtartania a szemkontaktust anélkül, hogy megremegett volna a szája.
- Amikor elkezdek kántálni, összpontosíts arra, akin segíteni szeretnél, majd hagyd, hogy a varázslat elvegye az árát. Ha ellenkezel, akkor vége és semmi sem fog történni – miközben elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat, Magnus benyúlt a hosszított köpenye zsebébe és kivett belőle egy apró, fehér könyvet. Lily elnyílt ajkakkal vette tudomásul, hogy a könyv, az a könyv volt, amiben Jem és ő megtalálták a Halálmadár legendáját. Az, amit Charlotte elrejtve tartott a könyvtárban. Az, amit sosem lett volna szabad elhozniuk az Intézetből, ezzel megszegve egy újabb nyomorult szabályt.
  Végül csak ennyit mondott:
- Értem.
  Egyikük sem akaratoskodott, mind a ketten addig húzták az időt, ameddig csak tudták. Magnus ráérősen lapozgatott a megfelelő oldal után kutatva, holott pontosan tudta, hol volt a varázsige, Lily mégsem sürgette. Lopva a háta mögé nézett, összefont karokkal figyelte a gyászoló tájat, miközben a fülét hegyezve hallgatta, ahogy Cecily becsapta maga mögött a vendégszoba ajtaját.
- Az édesanyád büszke lenne rád – a férfi szórakozott mosolyra húzta az ajkát, mielőtt abbahagyta volna a keresést. A homlokára mély ráncok költöztek, ahogy újra és újra átfutotta a sorokat. Gyakorlott boszorkánymester volt, de ezúttal a szokásosnál is körültekintőbben szeretett volna eljárni. - Engem pedig megölne, amiért segítek neked.
  Emilyt arcon csapták a férfi szavai, és nem csak azért, mert az édesanyjáról beszélt neki, hanem azért is, ahogyan tette. Magnus komolyan aggódott érte, ami azt jelentette, hogy a boszorkánymester egy része még hitt abban, hogy nem fog meghalni. Ez benne is lángra lobbantotta a remény szikráját, a láng azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy fényesen ragyogjon. Épphogy csak létezett.
- Büszke lenne rád, amiért mellettem állsz, pedig nephil vagyok, te pedig egy Alvilági – a lány átszelte a köztük tátongó métereket, így a mondat végére már közvetlenül a férfi előtt állt. Lily lehelete megcirógatta Magnus arcát. - Én büszke vagyok, mi több! Hálás – az Alvilági macskaszerű szemei összeszűkültek, amikor Emily szorosan magához szorította a testét. A férfi kezei eleinte esetlenül lógtak az oldala mellett, hosszú másodpercekbe telt, mire sikerült felemelnie őket, ezzel viszonozva Lily kedves gesztusát. A kialakult jelenet már-már idilli és családias volt. Gondtalan. Végül a lány volt az, aki Magnus mellkasára simítva a tenyereit, finoman eltolta magától a boszorkánymestert. - Szeretném, ha tudnád, hogy…
- Majd a szertartás után – nem hagyta, hogy a fiatal Penhallow lány befejezze, durván a szavába vágott, majd felemelte a Fehér könyvet és az asztal átellenben lévő oldala felé biccentett, ezzel megkérve Lilyt, hogy álljon oda. Az Árnyvadász egy másodpercig sem tétlenkedett, határozott léptekkel masírozott a pentagram tetejéhez.
  Megfogta a percekkel korábban letett kést és Magnus jelzésére várva, a markolat helyett a penge élére tekerte az ujjait. A testében szerteáramló adrenalintól szinte semmit sem érzett, csupán a hevesen lüktető szívét, ami hirtelen mintha mindenhol jelen lett volna eszeveszett tempójával felhívva magára a jelenlévők figyelmét.
- Köszönöm – suttogta, miközben a láda közepén pihenő kőtál felé emelte a kezét. Erőteljesen húzta ki az ökölbe szorított ujjai közül a pengét, ami pillanatokon belül szétszaggatta a bőrét.
  Egyetlen arcizma se rezdült egészen addig, amíg Magnus el nem kezdte a kántálást.
- Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio… - Emily megpróbált kizárni mindent, és csupán egyetlen rövid mondatra koncentrálni, amit aztán mantraként ismételgetett, mintha bárki is meghallhatta volna a könyörgését.
  Csak élje túl! Csak élje túl!
  Érezte, ahogy a világ apró darabokra hullott, ahogy a levegő folyékonnyá vált majd megkeményedett és a vállaira ült. A tüdeje sikoltozva könyörgött az levegőért, egy utolsó csepp éltető oxigénért, de az ajkai annyira kiszáradtak, hogy képtelen volt kinyitni a száját, és lenyelni akár csak egy apró molekulányit. Az orrát ellepte a rothadás félreismerhetetlen aromája, ami a lányt a Néma Város mocskos börtöneire emlékeztette, ezt követően pedig elsötétült a világ.
  Először csak a térdei mondták fel a szolgálatot. Majd oldalra dőlt és többé nem nyitotta ki a szemét.


  Három nap telt el. Will már a másodikon elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy felkelhessen az ágyként funkcionáló asztalról és pár órára rá Jem is követte a barátját, mintha a parabatai kötelék őt is helyre hozta volna. Mintha a gyengesége Will haldoklásából fakadva szögezte volna a tudatlansághoz. Lily önfeláldozása mindkettejüket megmentette.
  Will figyelmen kívül hagyva a többieket, magára zárta Emily szobájának ajtaját és leült a kétszemélyes franciaágy szélére. A hófehér takaró összegyűrődött a súlya alatt, ahogy az ablak felé fordulva megkereste a legkényelmesebb pozíciót. Azt a testhelyzetet, amiben az elmúlt órákat töltötte, még mielőtt Jem megparancsolta volna neki, hogy menjen le a földszintre és egyen velük. Fél tányér levesnél többet képtelen volt letuszkolni a torkán.
  A tekintete elidőzött az ágyon fekvő lány sápadt arcán, a keskeny, hullaszín ajkain és a folyton remegő szempilláin. Olyan volt, akár egy fakó angyal, akit senki sem tudott felébreszteni. Mindössze egyetlen egy röpke pillanatra nyíltak ki a szemei, rögtön azután, hogy Magnus abbahagyta a kántálást, azóta azonban semmi jelét sem adta annak, hogy hallotta volna a többieket, a szavaikat, a könyörgésüket. Nem ébredt fel.
  Will a tenyerei közé vette Emily bal kezét és az ajkaihoz emelve egy kedves puszit lehelt a lány falfehér bőrére. Azt akarta, hogy érezze: volt, aki várt rá. Hogy volt még miért harcolnia.
  Az élet legkegyetlenebb játékai közé tartozott az, amikor egy röpke pillanat erejéig mindent visszaadott, amit valaha elvett, csak hogy később még azt is elrabolja az embertől, ami mindvégig az övé volt. Azon az estén, amikor Emily hosszú idő után ismételten a karjaiban aludt el, Will újra a fellegekben érezte magát, de bármikor lemondott volna azokról a másodpercekről, ha azzal visszahozhatta volna őt az életbe. Mert Lily nem élt, mindössze vegetált.
  A fiatal Árnyvadász az ágy háttámlájához nyomta a fejét, lehunyt szemekkel fordult a plafon felé. Az íriszei csupán a lelke mélyén tanyázó sötétséget látták, se többet, se kevesebbet. Mindössze az űrt, amit Emily hiánya ütött a mellkasában.
  Aztán a lány nyöszörgése utat tört magának a torkán keresztül. Will először azt hitte, csupán a képzelete játszadozott vele, és mivel Emily nem tudta megismételni a hörgő szavakat, az ifjú elsiklott a fejlemény felett. Újfent a gondolataiba temetkezett. A közös emlékekbe, melyek visszatartották attól, hogy bosszút álljon mindenkin, akinek köze volt a történtekhez.
  Gyűlölte az Inkvizítort, amiért megalkotta a hibrideket, de a férfi már a csata éjszakáján meghalt, így az, hogy őt okolta, egy kicsit sem könnyített a szívén. Mérges volt Magnusra, amiért hagyta, hogy Emily megcsinálja az ostoba szertartást, amivel megmentette az életét. Neki nem kellett, így már nem. Viszont képtelen volt kezet emelni a boszorkánymesterre, mert volt valaki, akit jobban utált. Önmagát.
  A dolgok lassan történtek, akkor mégis nagyon gyorsnak tűnt minden. Lily ujjai megremegtek a fiú tenyerei között, míg az addig egyenletes légzése gyorssá és szakadozottá vált, mintha hosszú kilométereket futott volna, mintha küzdött volna. Talán tényleg harcolt. A belső démonjaival, akik a sötétségbe csábították. Önmaga torz képével, aki szüntelen a fülébe pusmogott: maradj velem!
- Lils! Kérlek, maradj velem! – Will könyörögve hajolt a lány felé, így a fiú langyos lehelete megrebegtette a kísértetiesen sötét szempilláit. A fiatal Herondale biztatóan simogatta Emily kezét, mintha minden egyes érintés újabb löketett adhatott volna az Árnyvadász lánynak.
  Lily szemei rácsodálkoztak a világra.
  A lány ajkai szárazak voltak, akár a pergamen, a szavak pedig cserbenhagyták, de a fiú nem is várta el tőle, hogy megszólaljon. Neki már annyi is bőven elég volt, hogy kinyitotta a szemeit. A Will lelkét kettéhasító bűntudat szépen lassan elpárolgott, végül teljesen eggyé olvadt a levegővel.
- Mit kért cserébe? – kérdezte végül egy évezrednyi másodperccel később. Annyi minden kavargott a fejében, annyi kérdése volt, abban a pillanatban mégis ez tűnt a legfontosabbnak. Az ár, amit a szerelme életéért fizetett. Ahogy Lily sután végignézett magán, a remegő kezein és a takaróba bugyolált testén, semmi változást sem talált, ez pedig jobban aggasztotta, mintha a varázsige levágta volna az egyik lábát.
  Talán az emlékeimet vette el? – kérdezte önmagát, miközben gyorsan sorra vette a számára legfontosabb embereket. Még mindig nem támadt hiányérzete.
- A józan eszedet! – ripakodott rá a sötét hajkoronával megáldott Árnyvadász fiú. Will homlokán ráncba szalad a kialvatlanságtól sápadt bőre, dús szemöldökei szinte teljesen összeértek, amikor Lily fölé hajolt. A hangjában őszinte megbántottság csilingelt, minden más érzelmet háttérbe szorítva. - Hogy voltál képes?
  Emilyt nem lepte meg a fiú kirohanása, de ezúttal túl fáradt volt ahhoz, hogy felvegye az értelmetlen vitatkozás fonalát. Lesütött szemekkel ismételte meg a kérdését:
- Mit kért cserébe? – Will egy másodpercre becsukta a szemeit és hagyta, hogy az aggodalom kreálta feszültség egy mély sóhajtás kíséretében végleg eltűnjön a szervezetéből. Tudta, hogy Lily tényleg képes lett volna mindent feláldozni érte és ezért egy része hálás volt a lánynak, ahhoz viszont túl makacs volt, hogy elnézést kérjen a viselkedéséért. Minden önzetlenség ellenére mérges volt a fiatal Penhallowra.
- Az ősz hajadból ítélve… - motyogta még mindig összepréselt szemhéjakkal, a fejét az ágy hátának döntve. Az ujjai játékosan simítottak végig a lány fakó tincsein, melyek zilált hullámokban hullottak fedetlen vállaira.
- Tessék?
  Emily kapkodó mozdulatokkal lökte le magáról a vékony lepedőt, de még mielőtt a talpai hozzáérhettek volna a hűvös padlóhoz, Will visszarántotta az ágyra. A lány feje lüktetve tiltakozott a heves mozdulat ellen. Még nem volt elég ereje ahhoz, hogy szédülés nélkül közlekedjen.
- Csak viccelek – Will mosolyogva ölelte magához a megszeppent lányt, majd hogy bebizonyítsa az igazát, Lily csokoládészín íriszei elé emelte az egyik színben hasonló fürtöt. A lány megkönnyebbülve viszonozta Will ölését, miközben szitkozódva, de szeretetteljesen megfenyegette a fiút, hogy ha még egyszer ezt csinálja vele, a halál lesz a legkisebb problémája. Az ifjú Herondale hitt neki. - Igazából a hallásodat – Will hangja elkomorult. Hirtelen fojtogatóvá vált számára Emily közelsége, így eltolta magától.
  Az Árnyvadász tekintete a zárt ablakokra tévedt, a felhős égre és a szürkeségre, ami körüllengte Alicate környékét, szinte egész Idrist. Amikor Magnus elmesélte neki, mi történt Lilyvel, hogy mit tett a lány azért, hogy megmentse, azt is elmagyarázta, hogy a Fehér könyv varázslata mindig igazságos feltételeket szabott, ezzel megtartva az egyensúlyt. Azzal, hogy életben hagyta a lányt, megfosztotta őt az egyik legfontosabb érzékétől. Attól, hogy kiváló harcos maradhasson.
- De én hallak! – Lily a kezei közé fogta a fiú arcát és küldött felé egy kedves mosolyt, azonban Will nem hagyta annyiban. Tovább folytatta, felsorakoztatva minden érvét, amivel alátámaszthatta az igazát. Emily elkerekedett szemekkel konstatálta, hogy valami tényleg megváltozott. - Nem mozog a szád! Will! – nyögte kétségbeesetten, ahogy a valóság eljutott a tudatáig. Zavarodottan sütötte le a szemeit. Egyszerre érezte magát kiszolgáltatottnak, tehetetlennek és hálásnak, amiért mind a ketten megmenekültek.
- Emlékszel a medálra, amit az anyukádtól örököltél? – kérdezte a fiú. Will egyik ujja megsimogatta a lány állát, mielőtt egy erélyes mozdulattal szemkontaktusra kényszerítette volna. Lily üveges tekintettel bólintott. - A nagy zűrzavarban visszaloptam, és Magnus új foglalatba tette, hogy senki se ismerhesse fel – hiába hallotta, nem tudta felfogni a fiú szavait. Will egy lemondó sóhaj kíséretében egyszerűsítette le a magyarázatát. - A gondolataimat hallod, nem azt, amit mondok.
  Lily majdnem keserű mosolyra húzta az ajkait, amikor észrevette, hogy a fiú a látszat kedvéért hangosan is kimondta a gondolatait. Tényleg mellette állt, egy másodpercig sem ítélkezett, pedig ha az Árnyvadászok megtudták volna, hogy mi történt, nem hagyták volna, hogy harcoljon. A testi fogyatékosság mindig is kizáró ok volt, és nem ringatta magát hamis reményekbe, tudta, hogy a kedvéért nem fognak kivételt tenni. Még egyszer biztosan nem.
- Megérte… - suttogta végül. Megpróbált csak a jó és szép dolgokra koncentrálni, a tényre, hogy a varázslat életben hagyta. Az együtt töltött órákért cserébe a hallása csekélységnek számított.
  Will elfeküdt a kétszemélyes ágyon és a tarkója mögé téve a kezeit, hagyta, hogy Emily rásimuljon a mellkasára, csak ezt követően takarta be mindkettejüket. Jóllehet, a szobában nem volt hideg, nem akarta megkockáztatni a megfázást, hisz Lily immunrendszere egészen legyengült az elmúlt napokban, amikor szinte alig evett többet napi egy tányér levesnél, amit Magnus tuszkolt le a torkán. Őszintén féltette.
- Meg is halhattál volna – mondta enyhén gúnyosan, de már koránt sem haragudott annyira, mint az első nap. Az idő segített neki feldolgozni a lány döntését, és most, hogy megint vele lehetett, nem akarta elveszíteni egy meggondolatlan vitatkozás miatt.
- Ne is tagadd, hogy a helyemben ugyanezt megtetted volna! – Emily érdes kacaja olyan volt, akár a dörzspapír; irritáló és durva, mégis képes volt megmelengetni a fiatal fiú szívét, aki abban a pillanatban azt kívánta, bár lelassíthatta volna az időt, hogy ne kelljen a jövőn rágódniuk. Az Intézet elveszítette a vezetőjét, ők elveszítettek egy kedves barátot. A világ szépen lassan a darabjaira hullott és a Klávé feladata volt összefoltozni, ami igencsak aggasztotta az ifjút.
- Hát, ami azt illeti… - egy apró puszit nyomott a lány homlokára, amin már abban a pillanatban megültek az első verejtékcseppek, hogy közelebb húzta magához. Lily alig észrevehetően reszketett az ölelésében és ez nem sok jót ígért, mégis szó nélkül hagyta a lány szemmel látható gyengeségét. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, ezért egy satnya viccel próbálta egy kellemesebb mederbe terelni a gondolataikat. - Láttad már, milyen jól nézek ki fehérben?
  A nephil társadalom számára a fehér volt a gyász színe, ugyanis a feketét a hétköznapokon és a démonok elleni kisebb összecsapások alkalmával viselték ezzel megfosztva azt a különlegességétől. Will visszafojtott lélegzettel várta a lány reakcióját, ugyanis túl későn jutott el a tudatáig, miből űzött tréfát. Charlotte halálából.
  Lily viszont nem neheztelt a fiúra, hiszen jól ismerte már, tudta, hogy nem úgy gondolta, ahogy. Nevetve temette bele az arcát a fiú szappanillatú pólójába.
  Az ajtó olyan halkan ért hozzá a falhoz, hogy már csak arra lettek figyelmesek, hogy az egyik meglazult padlódeszka sikoltozva üdvözölte a hívatlan vendégüket. Jem a rá jellemző, erőltetett köhögéssel próbálta felhívni magára a figyelmet.
- Khm… nem szeretnék tolakodónak tűnni, mert tényleg nagyon aranyosak vagytok, de Will, nem találjuk a húgodat – Emily érezte, ahogy Will izmai megfeszültek a hír hallatán, ezért nem is lepődött meg, amikor a fiú kibújt alóla és egy-kettőre a barátja mellé lépett. Őszintén féltette a testvérét és a vonásaiban megülő aggodalom Lilyre is átragadt.
- Segítek! – ajánlkozott azon nyomban, de Jem jáde színű botja a mellkasának nyomódott és visszatolta őt a takaró alá. Mind a két fiú ellenkezést nem tűrő arckifejezéssel meredt az elkerekedett szemű lányra. Emily tényleg segíteni szeretett volna, hiszen ő is a szívén viselte Cecily sorsát főleg, hogy a fiúkkal ellentétben ő igenis ott volt, amikor Cecy megtalálta Gabriel holttestét.
- Nem, te szépen visszafekszel, majd mi megkeressük. – Will közelebb lépett az ágyhoz és leguggolt a masszív bútordarab mellé, így a tekintete egy szintbe került a lányéval, akit Jem botja fekvésre kényszerített. - Az elmúlt napokban már ötször eljátszotta ezt. Biztos megint az erdőben bujkál. Jobban megviselte annak a… - Jem pontosan ugyanabban a pillanatban köszörülte meg a torkát, amikor Lily ívelt szemöldökei a magasba szöktek és Willbe fojtották a trágár szavakat - szóval érted.
  A lány bólintva adta a fiú tudtára, hogy felfogta, amit mondott, majd lelökte magáról a legjobb barátja pálcáját és visszadőlt a puha párnára, ami szétzilálta a hullámos tincseit. A barna fürtök sötét glóriaként terültek szét a világos szöveten.
- Ne legyél vele durva, oké? – kérlelte, még mielőtt a fiúk maguk mögött hagyták volna a szobáját. Will léptei megtörtek, de hamar összeszedte magát és egy utolsó pillantást vetve a sápatag szerelmére, elsuttogott egy néma szeretleket.
  Ahogy az ajtó nekicsapódott a keretnek a szobára alászállt a csönd, ám ezúttal nem gerjesztett feszültséget, maga volt a színtiszta nyugalom. Mert minden szörnyűség ellenére, a lány még hitt abban, hogy az élet tartogatott számukra valami jót. Valamit, ami ugyan nem hozhatta vissza a szeretteiket, méltó emléket állíthatott az elhunytaknak.
  Perceken belül álomba szenderült.

6 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Ez hosszú út volt, gyönyörű és egyetlen percét sem bántam. Hol szomorú volt, hol boldog, egy kicsit szenvedős, de pont olyan mértékben, ahogyan szeretem. Furcsa, mert miközben ezt fogalmazom, úgy érzem, hogy valaminek vége van, pedig még hátra van az epilógus, és tudom, hogy Will és Emily története ezzel nem ér véget, mégis búcsúzásos érzetem van. (vagy lehet hogy csak érzelgős lettem?) Nem számítottam rá, hogy a lány ilyen árat fizet, de azt hiszem sok rosszabb dolog is történhetett volna vele, és ez a gondolatolvasós medál még kapóra is jön. Ezt már előre kitaláltad vagy most, spontán jött az ihlet a befejezésnél erre? Mindenesetre lenyűgözően találó kapcsolat. Imádtam, és imádom a párosukat, Magnust, Jemet, a Halálmadarat. Boldogabb nem is lehetnék, hogy akkor, hónapokkal ezelőtt megnyitottad ezt a blogot, és én rád találtam. Hihetetlen milyen réginek tűnik az az idő mikor még nem ismertük egymást. Imádlak! <3 És alig várom már az epiógust meg a Jégmadarat!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága FantasyGirl!
      A soraidat olvasva bevallom, kicsit elszorult a torkom, hiszen csak most tudatosult bennem, milyen sok mindent köszönhetek annak, hogy végül megnyitottam ezt a blogot (többek között a barátságodat is). Hálám örökké üldözni fogja drága Miss Sunshine-t, ugyanis ha ő nincs, talán sosem hiszem el, hogy képes vagyok Árnyvadászokról írni. Örülök, amiért annak idején megnyitottad ezt a blogot, hogy bizalmat szavaztál nekem, és hogy egyetlen percét sem bántad meg. Hozzád hasonlóan jelenleg én is azt érzem, hogy ezzel valami lezárult. Talán azért, mert több mint egy évig olvashattad/írhattam, vagy nem is tudom.
      Igazad van, Lily sokkal rosszabbul is járhatott volna, és jelenleg ő is örül, amiért ilyen könnyedén megúszta. Azonban a későbbiekben ennek még lesz visszhangja, hiszen egy harcos majdhogynem teljesen védtelen a hallása nélkül, a hibridek pedig szabadon mászkálnak. Vajon egy olyan lénynek, akit mások irányítanak vannak önálló gondolatai? Nem, ezt nem találtam ki előre, vagyis ez nem teljesen igaz. A medál már jóval előbb megvolt, szinte az első ötletek között, Will életének az ára pedig jóval később született meg, hiszen eleinte a fiút meg akartam ölni.
      Köszönöm, hogy itt vagy/voltál nekem. Nélküled nem hiszem, hogy ennyire kitartó lettem volna ezzel a történettel kapcsolatban, és még ha be is fejeztem volna, talán sosem agyalok a folytatáson. Nagyon-nagyon szeretlek <33
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Vegyes érzelmeim vannak, hisz a történeted úgymond befejeződött, de annak örülök, hogy a végén minden jóra fordult. Szomorú vagyok, hisz Lily és Will története a végéhez ért.
    Na, de a fejezetről. Ó, Magnus, hogy én mennyire szeretem azt a csávót. Ahol megjelenik ott csak jó történhet. :) Úgy örül a szám, hogy Will él. Annyira féltem, hogy meghal. (Egy ilyen karakternek élnie kell) Egy élet a hallásodért tetszett, érdekesen jött ki ( jó értelembe) Ó, az a medál. ( Nekem is jól jönne egy olyan, jó lenne egyes emberek gondolatait meghallgatni) Összességébe imádtam ezt a fejezetet, méltó befejezés a történetnek. Kíváncsi vagyok az epilógusra, addig is elszenvedem az addig lévő napokat. További szép hetet kívánok!
    Puszi, Betti <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Betti!
      Valóban, végül "minden jóra fordult", bár ez attól függ, milyen szemszögből nézzük a dolgokat, hiszen ha jobban belegondolunk egy csapat hibrid garázdálkodik Idris erdejében, az Intézetnek nincs vezetője, és két fontosabb személy is eltávozott Lily és Cecy életéből. Épp ezért bizton állíthatom, hogy nem ért véget a történet... de erről majd később bővebben írok majd.
      Ugye, hogy ugye? Személy szerint nekem is Magnus az egyik kedvenc szereplőm, épp ezért örülök, hogy benne van a Végzet ereklyéiben és a Pokoli szerkezetekben is. Hahaha, féltél, hogy meghal? Őt egyszerűen képtelenség megölni, nem lett volna hozzá szívem. Köszönöm szépen, jól esik ezt hallani. Bizony, nekem is nagyon jól jönne egy olyan ékszer, és szerintem mindenki így van ezzel, még ha titkolja is.
      Köszönöm, hogy írtál!
      Neked is kellemes hetet kívánok <3
      Milllio puszi Xx

      Törlés
  3. Komolyan elvesztette a hallasat? Vagy csak a nagy olvasásban én ugrottam at par lenegyes infot?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Igen, Lily komolyan elvesztette a hallását. Valami olyat akartam, ami egy harcos számára nélkülözhetetlen,de amit egy kis varázslat "könnyen helyreállít". A gondolatolvasó nyaklánc adta magát :)
      Millio puszi Xx

      Törlés