2015. május 2., szombat

Epilógus

Sziasztok :)
Hűha... az igazság az, hogy most, hogy átolvastam az epilógust, elfogytak a szavaim. Fogalmam sincs róla, mit kellene mondanom, hogyan köszönhetnék meg mindent, amit tőletek kaptam, mert ha hiszitek, ha nem, ez a történet egy mérföldkő az életemben. Sokat köszönhetek neki.
Épp ezért úgy döntöttem, megmaradok a szokásos: KÖSZÖNÖM!-nél, és majd az utolsó bejegyzésben bővebben kifejtek mindent. Egy hét alatt csak összeszedem magam, nem?
A blogra még két bejegyzés várható: egy díj és egy búcsú, amiben a folytatásról is írni fogok. Remélem itt maradtok velem addig, és nem felejtitek el holnapra, hogy ez a történet valaha is létezett. Nagyon szeretlek titeket <3 
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Epilógus
  Will tényleg remekül nézett ki fehérben, és ezt Lily sem hagyhatta figyelmen kívül, hiába fordult el, amikor a fiú lenyomta a padlizsánszín szoba kilincsét, ezzel feltárva az ajtaját. A lány visszafogott mosollyal köszöntötte a szerelmét, majd oldalra biccentette a fejét és visszafordult a tükör felé, ahonnan egy karikás szemű, nyúzott lány nézett vissza rá.
  Mindössze két nap telt el a hibridtámadás óta, Lily mégis úgy érezte, mintha már egy évezrede maguk mögött hagyták volna a Penhallow birtok megolajozott kerítéseit. Egyszerűen nem találta a helyét az Intézetben Charlotte nélkül.
- Biztos, hogy nem akarsz maradni? – Will finoman a lány vállára fektette a kezét. A harctól bőrkeményedéses ujjai belemartak Lily vállgödreibe, mégsem okoztak kibírhatatlan fájdalmat neki. A szívét marcangoló gyász eltompított minden fizikai sérülést, amit azon az estén vagy az azt követő szertartás során szerzett. A fiatal Árnyvadász az alsó ajkát rágcsálva hajtotta rá az arcát a fiú tenyerére.
- Jól vagyok – válaszolta, jóllehet olyan gyenge volt a hangja, hogy még önmagát sem tudta becsapni. Nem volt jól. Hogyan is lehetett volna? A parabataija halálával egy része örökre eltávozott, mélységesen és áthatolhatatlanul sötét ürességet hagyva önmaga mögött.
- Lily…
  A fiú óvatosan a mellkasa felé fordította a fehér, csipkés ruhába öltöztetett lányt, aki ezúttal szó nélkül hagyta, hogy a fiú az irányítása alá vonja őt. Látszólag belefáradt abba, hogy szüntelen erősnek mutassa magát.
  Will hosszúkás ujjai Emily füle mögé sepertek egy rakoncátlan, hullámos tincset, amit alig egy órája Sophie göndörített be és fixált egy erős hajlakk segítségével. A cselédlány kiváló munkát végzett, és Will azt kívánta, bár belülről is újjáépíthette volna a szerelmét.
- Ott kell lennem – válaszolta suttogva, mintha minden egyes kimondott szó felsértette volna a torkát vagy az ajkait. Lily lehajtotta a fejét, így a homloka hozzásimult a fiúéhoz, akinek a kezei a lány arcán találtak menedékre. Hosszú másodpercekig Lily hüppögése volt az egyetlen hang, ami áthatolt a némaság pajzsán. Végül Emily torokköszörülése darabjaira törte a már megrepedt falakat. - Menjünk!
  Will összekulcsolta az ujjaikat, úgy sétáltak ki a szobából, majd le az emeletről. A vékony folyosón, ami a kijárathoz vezetett ezúttal nem csupán az Intézet Árnyvadászai tartózkodtak, hanem más, Emily számára ismerős és ismeretlen nephilek is. Szemmel láthatóan mindenki őket várta. Adrien, Lilyék titkos szövetségese is közöttük volt. Ezúttal fehér öltönyt és elegáns nyakkendőt viselt, a karjába pedig egy vörös hajú lány kapaszkodott, aki bár ismerős volt a fiatalok számára, még Jem sem tudta volna felidézni a nevét.
  Lily egy halovány, mégis őszinte mosollyal köszöntötte a barátait. Cecilyt, aki kisírt szemekkel és remegő testtel kapaszkodott Gideon jobbjába, a szőke fiút, aki még sosem tűnt olyan szomorúnak, mint abban a pillanatban és Jemet, aki a jáde pálcájára nehezedve segített a cselédeknek.
  A szertartást a Csontvárosban tartották, ahogy azt az Árnyvadász hagyományok megkövetelték. Az összegyűlt nephilek nem csak Gabrielékről emlékeztek meg, hanem mindenkiről, aki odaveszett azon a zivataros éjszakán, amikor a hibridek áttörtek a démontornyok áthatolhatatlannak hitt védelmén.
   A Csontváros több kisebb parcellából állt, kövekből, melyeket családnevek díszítettek. Emily csupán egyetlen egyszer járt a halottak városában és az is olyan régen volt már, hogy az emlékei megfakultak; minden új volt és szokatlan. Így hát szorosan Will karjába kapaszkodva kerülgette az egyeletlen talaj gödreit és kitüremkedéseit, míg végül a fiú meg nem torpant, ezzel őt is megállásra késztetve.
  A Tanács ideiglenes vezetője magasba emelte a kezeit és hol jobbra, hol balra fordult, miközben folyamatosan az életben maradottakhoz beszélt, pedig igazából a halottakról kellett volna szónokolnia. Emily csalódottan és egy kicsit dühösen fordult el a tömegtől, miközben megpróbálta teljes egészében kirekeszteni a férfi üres szavait, pedig a szíve mélyén tudta, hogy ez így volt helyes. A temetések kivétel nélkül, mindig a hozzátartozók bánatának enyhítését szolgálta.
  A lány tekintete több ismerős néven is megakadt, többek között a Herondale, Branwell és Penhallow feliratok hökkentették meg. Kislányként fel sem tűnt neki, hogy a szülei milyen közel kerültek a barátaikhoz. Azokhoz az emberekhez, akiknek a gyermekei vagy unokái a lány életében is kitüntetett szerepet kaptak.
- A haláluk hősies volt, hát emlékezzünk rájuk úgy, mint az igazi hősökre – az utolsó mondatok visszhangot vertek a kemény falon, amitől Emily ujjai ösztönösen ökölbe szorultak. A lány körmei mélyen belevájtak a puha bőrbe, de a hibridek karmaival ellentétben ezek nem szabdalták fel a tenyerét, csupán tompa fájdalmat okoztak. Lily látása elhomályosodott, ahogy a szónok felé fordította a fejét, és hirtelen azon kapta magát, hogy bár csupán csak egy bizonytalan lépésnyit, de azért közelebb sétált a férfihoz. Le akarta üvölteni a fejét a sok ostobaságért, amiket megformáltak az ajkai.
  Ő nem tudta, hogyan haltak meg a barátai. Ő nem volt ott, amikor Charlotte fegyverek és rúnák nélkül lement a konyhába egy pohár vízért, és az egyik bestia kitépte a szívét. Ő nem volt ott, amikor Benedict elmetszette Gabriel torkát, nem látta a fiú haláltusáját. Egyik sem volt hősies.
- Nyugalom – Will megszorította a lány csuklóját. A tompa fájdalom pillanatokon belül észhez térítette Emilyt, aki elkerekedett, könnyes szemekkel fordult a fiú felé. - Ne rendezz jelenetet!
  A fiatal Penhallow egy suta bólintással jelezte, hogy megértette, amit Will kért tőle, majd visszalépett az Árnyvadász oldala mellé és csöndben végighallgatta a férfi ódáit egy olyan harcról, ami szerinte elkerülhetetlen volt, és amiben hősiesen helyt álltak a legjobb harcosok. Emily kíváncsi lett volna rá, ki sulykolta belé a szavakat, mert őszintén kételkedett benne, hogy egy épeszű nephil így gondolt volna vissza egy csatára, amit a Klávé elvakultsága szült. Amit nem mellesleg az Alvilágiak segítségével vívtak meg.
  Végül a férfi abbahagyta a beszédet, és a jobb kezével végigsimított minden egyes koporsó szélén. Megáldotta a halottakat, a csontjaikat.
- Üdvözöllek, s búcsúzom – Cecily sírva hajolt az élettelen, hullaszínű Gabriel fölé. A lábai összerogytak az utolsó métereken, így csupán Jemnek köszönhette, hogy nem ütötte be a fejét a kemény koporsóba. Lily sajnálkozva figyelte a szemei előtt kibontakozó jelenetet. Semmi kétsége sem volt felőle, ha Will feküdt volna abban a rúnákkal díszített ládában, ő sokkal mélyebbre süllyedt volna.
  Miután Jem összeszedte a darabjaira hullott lányt, Will is lerótta a tiszteletét a számára kedves Árnyvadászok előtt, hogy aztán csatlakozhasson a testvéréhez. Lily egy része megkönnyebbült, amiért egyedül maradt, még ha a nephilek nem is tűntek el a közeléből. Az, hogy senki sem foglalkozott vele, hogy senki sem aggodalmaskodott a közelében, igazi felüdülésnek számított.
- Élj, de nyugodj bátyám, már vár az öröklét – Gideon szomorúan seperte ki a szemgödréből a benne megülő könnycseppeket. Az ujjai remegve érintették meg Gabriel testét. Lily még a szőke fiú háta mögül is tökéletesen rálátott a legfiatalabb Lightwoodra, akinek a torkán egy ocsmány, nyílt seb éktelenkedett. El sem tudta képzelni, milyen érzés lehetett valakinek úgy álomra hajtani a fejét, hogy tudta: a saját apja ölte meg azt, aki a világot jelentette a számára. Mert bár sokat veszekedtek, a Lightwood fiúk sosem árulták el egymást, végül mindig egy oldalon, egymás hátát védve harcoltak.
  Amikor Gideon kifordult a koporsók alkotta körből, megveregette Lily hátát és elsuttogott neki egy fájdalom ittas sajnálomot. A lány viszonozta a fiú figyelmes gesztusát.
- Míg a halál el nem választ engem s tenmagad – suttogta Charlotte arca fölé hajolva. Nem sírt, még csak nem is könnyezett, mintha az elmúlt napokban már minden cseppet elhasznált volna, pedig a szívébe markoló keserűség tudatta vele, hogy a gyász még igenis létezett. Mert a fájdalom mindig jelen volt, sosem tűnt el véglegesen. Csak időt ajándékozott az elveszetteknek… megkegyelmezett, hitegetett és reményt adott, amit aztán újra és újra elvett, egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb eszközöket használva.
- Gyere! – Will a semmiből bukkant fel a lány mellett, akit olyan váratlanul ért a fiú jelenléte, hogy összerezzent, mint akinek nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete. Emily a nyakában lógó medalionhoz kapta a kezét, miközben hol jobbra, hol balra nézett. Senki sem vette észre a hirtelen, kapkodó mozdulatot, amivel leleplezhette volna Magnust vagy a többieket. Mindenki a saját halottaival törődött. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkát, ahogy rájött, még senki sem fedte fel a titkukat. Azt, hogy ellopták a Fehér könyvet, és hogy náluk volt az ametiszt nyakék, amit még a Tündérek készítettek, és amire annyira vágytak a Néma Testvérek.
- Nem akarom elhinni, hogy már nincs többé – suttogta végül, miközben Will finoman a kijárat felé taszigálta. Útközben elhaladtak a Penhallow család sírhelye mellett, ami megállásra késztette a fiatal Árnyvadász lányt. Úgy tett, mint akinek összecsavarodtak a lábai, pedig igazából csak nem szerette volna, hogy Will vagy akárki más kinevesse, amiért beszélni szeretett volna a szüleivel.
- Nem szeretné, hogy magadba zuhanj – Will egy könnyed mozdulattal felrántotta a lányt a földről, majd leporolta a fehér anyagot, amit a Csontváros kövei pillanatokon belül világosbarnává színeztek. - Ezen is túljutunk. Mindig túljutunk rajta valahogy.
  Lily egy szeretetteljes mosolyt küldött a fiú felé, aki megsimogatta a lány szeme alatti vékony bőrt, miközben egy apró puszit lehelt a szájára. A csók ezúttal nem volt se követelőző, sem pedig szenvedélyes vagy mohó, ennek ellenére benne volt minden, amire a lánynak szüksége volt. Szeretet, ami biztosította róla, hogy nem volt egyedül; részvét, ami emlékeztette rá, hogy nem csak ő gyászolt; odaadás, ami bebizonyította, hogy Will sosem ítélte volna el azért, amiért késztetést érzett arra, hogy beszéljen az évek óta halott szüleivel.
- Szeretnék egyedül maradni – mondta végül. Miközben szabadkozott, a fejével alig észrevehetően a Penhallow felirat felé intett, ezzel a fiú tudtára hozva igazi szándékait. Will elmélázva vizslatta a lány arcának finom vonásait, miközben olyannyira ellazította az izmait, hogy Lily könnyedén kiolvasta a fejéből a gondolatait: Fél óra múlva visszajövök, úgy jó?
  A lány mosolyogva húzta magához egy újabb csókra, ami már sokkal hevesebb volt, mint az azt megelőző.
- Köszönöm.
  Emily összefont karokkal figyelte, ahogy a szerelme beleveszett az Árnyvadászok alkotta tömegbe. Hálás volt, amiért mind a ketten túlélték az összecsapást, míg egy része képtelen volt beérni ennyivel. Keserű mosollyal az arcán dőlt neki az egyik kőporos falnak. Lehunyta a szemeit, és megpróbált egyedül a jóra összpontosítani. Arra, hogy Gabriel végül jó útra tért, hogy úgy távozott el, hogy tudta, valaki önmagáért szerette. A következő pillanatban pedig már a lelki szemei előtt látta, ahogy Charlotte és Henry újra egymásra találtak a túlvilágon.
  Mert csak ezekkel a rózsaszín tévképzetekkel tudta rávenni magát arra, hogy az életre koncentráljon ahelyett, hogy a barátait ért veszteségeken siránkozott volna. Minden vég egy új kezdetet jelentett… azzal, hogy az Intézet vezető nélkül maradt, határozottan új korszak közeledett. És Lilynek össze kellett szednie magát ahhoz, hogy meg tudja védeni azokat, akik igazán fontosak voltak a számára.
   Tíz perccel később, amikor már egyetlen gondolatot sem hallott, hátat fordított a kijáratnak és eltűnt a családjának készített apró parcellában.
 Vége

6 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Ez egy szomorú epilógus volt. Persze mit is vártam, hiszen alapvetően nem egy boldog kicsengése volt a történet végének, és tudván, hogy miket tervezel még itt olyan vegyes, keserédes érzéseim vannak. Imádom olvasni az írásaidat, úgyhogy én nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy megtaláltam ezt a blogot, és nagyon örülök, hogy a TDI-t választottad a fanfictionöd alapjának, ugyanis az szerintem méltatlanul alulértékelt a Csontvároshoz képest, pedig én jobban szerettem. Will ahogyan ott is, itt is a szívembe lopta magát, és Lily-re is igazán büszke lehetsz, hiszen egy erős és igazi főhősnőt alkottál belőle, aki meg-megtörik, de a szeretteiért bármit megtenne. A leírásaid szokás szerinte gyönyörűek, és minden egyes alkalommal élvezet volt elmerülni az írásodban. Köszönöm, hogy megírtad, köszönöm, hogy elolvashattam és köszönöm, hogy egy közeli, jó barátomnak tudhatlak! Imádlak! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága FantasyGirl!
      Ebben teljes mértékben egyet kell értenem veled, valóban szomorúra sikeredett a lezárás, de úgy gondolom ide semmi más nem illett volna, hiába örülhetünk annak, hogy a szerelmeseink túlélték a megpróbáltatásokat.
      Eszméletlenül hálás vagyok a Sorsnak, hogy végül megnyitottam ezt a blogot, hogy megismerhettelek, és hogy egyszer régen egy véletlen folytán a Google elvezetett a BLBY-hoz... mi ez ha nem a végzet? :O
      Egyébként én személy szerint sokkal jobban szeretem a TDI-t, mint az "eredeti" Árnyvadászos történetsort, számomra kézenfekvő volt, hogy ha választanom kellene, Will lenne a befutó. Talán ezért nem jutottam még el odáig, hogy elolvassam a TMI utolsó kötetét... vagy csak a lustaság?
      Köszönöm szépen ezt a megható kommentárt, azt, hogy végig itt voltál mellettem, hogy sosem zavart, ha kikértem a véleményed egy-két dologról, hogy a barátnőm vagy, hogy ennyire shippelted Willyt... mindent <3 Nagyon szeretlek! <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Oh, olyan fura volt olvasni az epilógust, mivel több mint egy éve olvastam a porológust. Akkor még nem hittem, hogy ilyen hamar vége lesz, és így. Egy gyönyörű úton kalauzoltad végig az olvasóidat, aminek én is részese lehettem. Ennek felettébb örülök. Na, de az epilógusról. Annyira más hangulata volt, mert nem csak a hős árnyvadászoktól búcsúzkodtunk, hanem a történetedtől is. Felettébb sajnálom, hogy így alakult, Cecy és Gabriel szerelmét imádtam, Charlotte könyvbeli karakterét ott is kedveltem, de viszont örülök, hogy a két főszereplőnk végül egymás mellett marad. Valami lezárult, de a folytatással új út nyílik. Nagyon izgatott vagyok, hogy ezután mit hozol ki. Talán még ezt a történetet is megugrod? Addig is már csak egy szösszenet maradt a titok feltárulásáig. :) <3
    Puszi, Betti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Betti!
      Először is, szeretném megköszönni, hogy végig nyomon követted a főszereplők rögös útját, és ahogy te is mondtad, ez tovább tartott, mint egy teljes év. Hűha! Olyan fura belegondolni, hogy milyen régen volt már.
      Itt is kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy nagyon sajnálom, amiért ki kellett írnom Gabrielt a történetből, a szívem szakad meg érte a mai napig, pedig már több hónapja, hogy bepötyögtem az utolsó sorait. Ennek ellenére boldog vagyok, hogy a főszereplőkkel együtt "örülsz" az életüknek... megérdemelnek egy normális második esélyt, nemde?
      Köszönöm a kedves szavakat, a bizalmast és ígérem, igyekszem a maximumot hozni ezentúl is (legalábbis ami tőlem telik). Köszönöm, hogy az olvasóm voltál! <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Akkor most hall? Vagy nem? Nem tiszta.
    Egyebkent irtóra tetszett! A Giffeket honnan szerezted?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Nem, Lily nem hall, csupán - az ametiszt ékszernek köszönhetően - belelát mások gondolataiba, ezért tűnhet úgy, hogy hallja, amit mondanak. Ebből a későbbiekben még lesznek összetűzések, hisz ki örülne annak, ha valaki 0-24 hallaná a legféltettebb gondolatait?!
      A gifeket mind az interneten találtam, leginkább a Google segítségével.Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett, és az első fejezethez írt kommentárból következtetve szinte hihetetlen, hogy kilenc óra alatt elértél az Epilógusig *o* köszönöm!
      Millio puszi Xx

      Törlés