2014. január 18., szombat

4. fejezet

Sziasztok :)
Hűha, fogalmam sincs, mit kéne ide írnom ezúttal. Csupán csak annyit, hogy nagyon hálás vagyok a támogatásotokért, tényleg, leírhatatlan. Remélem mindenkinek a lehető legjobban sikerült a féléve, hogy sok jó jeggyel lesz tele a bizonyítványotok. 
Ebben a részben elkezdődik a megismerés folyamata, bár nem szemtől-szemben. Az majd csak később jön. Tudom, nagyon lassan haladok, talán már unjátok is, de ígérem, lesznek benne akciós részek is - hiszen mégiscsak Árnyvadászokról van szó.
Jó olvasást, millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------

Titkos napló
   London utcáin patakokban folytak a kövér esőcseppek, melyek elől mindenki fejvesztve menekült, aki a reggel folyamán nem hozott magával esernyőt, hiszen a rádióban minden meteorológus napsütéses időjárásról áradozott. Hát, határozottan tévedtek. Mióta az utazás bárki számára elérhető dologgá vált, azóta nem volt olyan ember, aki ne kapcsolta volna össze London szépségével a zord időt, vagy magát a Temzét, mely kissé sárgás vizével, a hatalmas szél ellenére is lomhán hömpölygött át a városon, melynek egész terültet ketté szelte lassú folyamával. Az óvatlan járókelők egymást lökdösve húzódtak be egy-egy eresz alá, miközben fejükre húzva a kapucnijukat, dideregve reménykedtek benne, hogy a busz, mely haza szállítaná őket, a lehető leghamarabb megérkezik a zsúfolt megállóba.
  Az esőcseppek vérre menő versenyzésbe kezdtek az Intézet üvegablakán, s halk, monoton kopogásukat mindössze pár élesen csattogó penge, olykor túlbuzgóan zajos zöreje törte meg. Will és Jem már legalább két órája gyakorolták a legújabb trükköket, melyek segítségével még hatékonyabban gyilkolhatták le az ősellenségeiket, a démonokat. Mindkettejük homlokára rátapadtak a hajuknak, izzadságtól csöpögő szálai, amit leginkább a kimerítő mozgáskoordinációs mozdulatoknak lehetett betudni, mégsem hagyták abba, hiszen le akarták vezetni a bennük felgyülemlett feszültséget, s erre keresve sem találhattak volna jobb módszert.
- Mi lenne, ha mondjuk ma este, a vacsoránál… - kezdett bele Will egy újabb sor győzködéssel vegyített érvelésbe, azonban barátja lecsapott rá jáde pálcájával, s ezzel a heves s egyben váratlan fordulattal sikerült minden felszínre törni kész szót ellenfelébe fojtania. Jem az eltelt huszonnégy órában szüntelenül Will ötletezgetéseit hallgatta, és kicsit kezdett elege lenni a dologból. Neki is nagyon fájt, amikor elvesztették Lilyt, hiszen a lányban egy igazán figyelmes barátra lelt, s most, hogy újra az elméjébe szöktek az emlékképek, keserűen húzta el száját, ezzel egy grimaszt varázsolva hófehér arcára.
- Semmi esetre sem! – csattant fel, járóbotjával a földnek szegezte Will testét, akinek elég volt csupán egy laza mozdulat, hogy jobb kezével arrébb tolva a pálcát, feltápászkodhasson a márványkő padlóról. Nagyon ritkán – szinte soha sem – fordult elő vele, hogy alul maradt egy küzdelemben, és komolyan kezdte aggasztani a dolog, nem csak őt, de barátját is – Ugyan már, az is lehet, hogy nem őt láttad. Ha nem tudnád, rengeteg ésszerűbb magyarázat létezhet erre az egész hülyeségre – Jem hangja megemelkedett pár oktávval, bár minden erejével azon volt, hogy ismételten magára húzza nyugodtságot hirdető álcáját. Nem szeretett kiabálni, s ilyenkor legszívesebben elvonult volna a szobájába, hogy kedvenc hangszerével játszadozva, újra elhozza életébe a tavaszt. Mindig is Willt tekintette a legjobb barátjának, hiszen a fiú már sokkal több volt ennél; a társa, s most olyan rosszul érintette, ahogy látnia kell őt szenvedni. Hirtelen nem tudta eldönteni, kettejük közül, ki haldoklott igazán.
- Tényleg? Na, hagy halljak párat! Nagyon érdekelne – Will gúnytól csöpögő mondata belehasított a légtérbe, ezzel csak még feszültebbé varázsolta az amúgy is kellemetlen hangulatot, mely betöltötte a gyakorlóterem atmoszféráját. Jem védekezően maga elé emelte pálcáját, hiszen idő közben barátja újabb támadásba kezdett. Mozgása még rúnák nélkül is roppant kifinomult volt, gyorsaságáról nem is beszélve, s Jem alig észrevehetően lihegni kezdett, mire bevitt egy jól irányzott találatot.
- Egy alakváltó démon? – az ilyesfajta teremtmény nem volt ritkaságba menő, hisz csekély tizennyolc évük alatt már többel is találkoztak, s még annál is többet fosztottak meg a Földön való lét jogától. Eme feltételezés azonban még magát Jem kíváncsiságát sem elégítette ki teljes mértékben – Esetleg varázslattal manipulálták a gondolataidat – Jem, a térdeire támaszkodva, kifújta a tüdejében tartogatott levegő keverékét, majd pálcájára helyezve testsúlyának egy részét, elsétált a terem falainak egyikéhez, melyen a tisztára pucolt fegyvereik sorakoztak. Voltak ott buzogányok, dobócsillagok, szeráfpengék és fa golyóval töltött pisztolyok, azonban az összes közül a kedvence egy éles pengéjű tőr volt, mely elég kicsi volt ahhoz, hogy az ember a kabátja ujjába csempészve, észrevétlenül csaphasson le áldozatára.
- Te ezt komolyan ésszerűbbnek találod? – Will visszanyelte epés megjegyzéseinek tömkelegét, hiszen már így is túl sokat mutatott meg féltve őrzött érzelmeiből, és utálta, ha sajnálták, pedig a mellette álldogáló fiú szemeiből sütött a szánakozás – Szerintem pedig csak félsz belegondolni, hogy Charlotte képes volt titokban tartani egy ilyen dolgot – motyogta az orra alatt, még épp olyan hangosan, hogy azt Jem is meghallja. S bár legszívesebben visszaszívta volna megvető feltevését, azt nem hagyhatta figyelmen kívül, amit saját tulajdon szemeivel látott. Míg ő egykori szerelmét gyászolta, addig a londoni Intézet vezetője tulajdon parabataiját, mégis, ha a tegnapi lány tényleg Lily volt, akkor azt Charlottenak tudnia kellett. Éreznie a zsigereiben.
- Nem erről van szó – Jem elővett a zsebéből egy vászon zsebkendőt, amivel megtörölte jáde pálcáját, majd odaadta Willnek a négyzet alakú rongyot, hogy ő is tegye rendbe a fegyverét, mellyel már több órán keresztül edzettek. A fekete hajkoronával rendelkező fiú szó nélkül elvette a felkínált tárgyat, azonban esze ágában sem volt tisztogatásba kezdeni. Úgy gondolta, hogy majd Sophie vagy egy másik szolgáló szívesen elvégzi helyette a piszkos munkát.
- Akkor gyerünk, kérdezzünk rá! – Will hangjában ott bujkált az izgatottsággal vegyített jókedv, hiszen mióta csak a King’s Cross-on járt, ezt a pillanatot várta. A számonkérést, a szembesítést a másodpercet, amikor rájöhet az igazságra, amikor végre felvilágosítják egy eddig homály fedte titokról. Hiszen joga volt hozzá, joga volt ahhoz, hogy elmeséljék neki Lily miért felejtette el, amikor egykoron ő jelentett számára mindent.
- Nem. Így is elég nagy nyomás nehezedik rá, mióta valaki kénye-kedve szerint mészárolja le a vámpírokat és a vérfarkasokat – Jem elképzelni sem tudta, mi lehet ezen öldöklések hátterében, pedig általában elég hamar rájött az efféle helyzetek megoldására. Azonban azok a kifordított hullák és szétvagdosott testrészek… az egész úgy volt értelmetlen, ahogy. S miközben Jem ezen törte a fejét, Will egyfolytában őt bámulta, azonban az ő agyában teljesen más kérdések fogalmazódtak meg. Ha nem Charlottetal, akkor kivel kezdje a kérdezősködést? Ki az, aki a lehető legtöbbet tudhatja, mármint magán Lilyn kívül, aki jelen esetben még a saját nevével sem volt tisztában, nem hogy a múltjával. Bárcsak beszélhetnék vele, kívánta, majd, akár derült égből villámcsapás, úgy érkezett meg számára a felismerés, a világosság, mely az előbb említett természeti csodának köszönhetően betöltötte az egész szobát.
  Will, se szó, se beszéd, kiviharzott a gyakorlóteremből, maga mögött hagyva döbbent barátját, és szinte futva tette meg a szobákhoz vezető távot, kettesével szedve a lépcsőfokokat, melyeket ezúttal a háta közepére sem kívánt. A folyóson lépkedve a könyvtárat kereste, hogy az ott található levélpapírok egyikével üzenni tudjon Magnusnak, aki talán még nála is jobban ismerhette a lányt, azonban félúton kénytelen volt megállni. Egy éles nyávogás zaja ütötte meg fülét, s már a nélkül is tudta, hogy Church ólálkodik a közelben, hogy különösebben a zörej irányába fordította volna tekintetét. A macskát még egy ördögi testvérpártól mentették meg, hiszen azok fel akarták áldozni a védtelen állatot, hogy egy betiltott varázslatot vigyenek véghez – feltámasztani egy halott lelket ugyanis szabályok tettek meg nem engedetté.
  Church szorosan nekidörgölőzött a fiú lábainak, miközben hízelegve dorombolt, ezzel szilánkosra törve a némaság burkát, mely mindez idáig a kihalt épületrészen uralkodott. Will legszívesebben belerúgott volna, hiszen már többször is előfordult, hogy az az átkozott dög belevágta karmait egy-egy testrészébe, azonban Jem kedvéért próbált a macskával egy fedél alatt élni, a lehető legnagyobb békességben. Church addig nyalizott, amíg Will le nem hajolt hozzá és meg nem simogatta őt, azonban abban a percben, hogy a fiú hozzáért bundájához, az állat rákapott Will zsebében őrizgetett irónjára és nemes egyszerűséggel elszaladt vele. A fiatal Árnyvadász mérgesen túrt bele a hajába, ezt követően pedig üldözőbe vette az állatot, aki beslisszolt egy résznyire nyitva hagyott ajtón, s ezzel egy pillanatra szellemként tűnt tova Will látképéből.
  A fiú türelmetlenül tépte fel a bejáratot, majd fejét ide-oda forgatva, ingerülten kereste a mihaszna állatot, akit belül már a lehető legcsúnyább jelzőkkel áldott meg. Church végül egy könyves szekrény legfelső polcán pihent, s egész testsúlyával elülső lábaira támaszkodott, majd ásított egyet, mint aki jól végezte dolgát. Az irón előtte feküdt, egy része lelógott a magas bútordarabról. Willnek egy kisebb székre volt szüksége, hogy felérje a szekrény tetejét, és bár nagyon dühös volt a macskára, egy része büszkén méregette végig a fáradt állatot, aki ilyen csekély idő alatt képes volt ilyen magasságig felmászni. Will csak akkor vette észre, hogy Charlotte szobájában van, amikor szemeit végigvezette az ismerős könyvek gerincén, melyeket ott díszelegtek a leghíresebb írók nevei, s alkotásuk címe. A legtöbb Dickens vagy Verne volt, azonban akadt köztük egy aprócska, világossárga, jelöletlen kötet, ami nagyon felkeltette a fiú érdeklődését. Egy másodpercre el is felejtette, hogy a könyvtárba igyekezett, s ahelyett, hogy az irónjával a zsebében kisétált volna a szobából, fogta és kezeibe vette a kicsiny kötetet. Az elején sem volt semmiféle írás, azonban valamiért olyan ismerősnek tűnt neki, mintha már látta volna valahol. Leülve Charlotte ágyára, kényelmesen elhelyezkedett, majd fellapozva az első oldalt, egy gyermekded, azonban határozott kézírás vetült látképe elé. Hirtelen egy szemernyi kétsége sem támadt a felől, hogy Lily naplóját tartja a kezei között, s izgatottan kezdett bele a lapok olvasásába.

2008. június 23.
Kedves naplóm!
Fogalmam sincs, a közönséges mondénok miért így kezdik el ezeket a sorokat, de egy számomra tetszetős könyvben láttam ezt a szófordulatot, és úgy gondoltam illendő lenne így kezdenem. Tudod, Lottie-tól kaptalak ajándékba a szülinapomra, amit ma ünnepeltünk a többiekkel. Kaptam egy hatalmas tortát, és mellé még rengeteg, számomra értékes apróságot, köztük téged is. Lottie azt mondta, hogy azért adott nekem, hogy elárulhassam neked a féltve őrzött titkaimat, amiket még neki sem vagyok hajlandó elmesélni, de az az igazság, hogy félek megnyílni, és még nem bízok benned eléggé. Sajnálom.”

 Willt megnevettette ez a pár haszontalan sor, ami a tizenkét éves Lily Penhallow tollából származott, de nem volt sem ideje, sem türelme végigbogarászni a hasonlóan hóbortos bejegyzéseket, és rögtön a végére lapozott. Oda, ahol minden bonyodalom elkezdődött, ahhoz a bizonyos naphoz, s egyúttal az utolsó papírlap dátumához.

2013. február 19.
Kedves naplóm!
Bevallom őszintén rettegek a holnapi naptól. Egyre több a démon, és mindenki arról pusmog, hogy hamarosan megtámadják a fővárosunkat, így cselekednünk kell. Igaz, hogy még nem töltöttem be a tizenhetet, de úgy tűnik, jelen helyzetben már a kor sem kizáró ok. Mi is ott leszünk, és a mi alatt Willt, Jemet és jómagamat értem. Viszont nem a harctól rettegek, hiszen Árnyvadász vagyok, az ölés minden fortélyát belém nevelték. Kezeim sokkal inkább amiatt remegnek, mert olyat tudok, amit senki más, még te sem. Hallottam egy tervet, egy gonosz gondolatot. Úgy tűnik, akit mi jónak hittünk, mégsem olyan ártatlan, mint azt állítja magáról. Bántani fog egy számomra fontos embert, de meg fogom akadályozni. Ígérem…


  A szobában oly kísértetiesen nagy volt a némaság, hogy még az ablakon beszökő légy zümmögését is hallani lehetett. Will csak bambán meredt előre, és az előbb megtudottakon törte a fejét, választ így sem talált. Mi lehet az, amit Lily megtudott, és miért nem árulta el neki? Lehet, hogy emiatt vették el az emlékeit, s ezért akarták megölni? Biztosan. Már csak arra kellett rájönnie, hogy kit kellett megvédenie a gonosztól. Attól a személytől, aki alatt minden bizonnyal az akkori Inkvizítort érthette.

6 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Mind a Lily-s, mind az Árnyvadászos jeleneteket nagyon élvezem, de azt hiszem, nem hibáztatsz érte, ha azt várom már, mikor ismét találkozik két főszereplőnk. Ennek ellenére örömmel telve olvastam ezt a fejezetet is. Jemet ennél nyugodtabbnak képzeltem volna, de ha valaki, akkor Will képes lenne kihozni a sodrából az ilyen lehetetlen viselkedésével, szóval még ez is benne van a pakliban. Élvezettel olvastam a kettejük közti dinamikát, csipkelődős megjegyzéseiket. Ó, és Church! Hogy én mennyire szeretem ezt a rosszmájú, hálátlan macskát! <3 Nagyon tetszett az a jelent, mikor odadörgölőzött Willhez, majd kicselezte, mikor végre a fiú lehajolt, hogy megsimogassa. Hű, a vége izgalmasra sikeredett. Kíváncsi vagyok, hogy Lily miért nem avatta be a fiúkat, ha ennyire fontos volt a dolog. Biztos jó oka volt rá, de ezek után igazán már csak Charlotte magyarázatára leszek kíváncsi! Hm, mit láthat meg Will a nő kezén? Csak nem a parabatai-rúnákat? (Sosem tudom, hogy az most kinek hol van...)
    Egy szó, mint száz: tetszett! Nagyon. Várom a folytatást, csak így tovább! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Fantasy Girl!
      Dehogy hibáztatlak, a helyedben én is pontosan azokat a részeket várnám, és nem is értem, miért húztam el idáig, de sajnos erre még tényleg várni kell, hiszen nagyon ritkán jönnek a részek, és csupán a 10. fejezetben találkoznak ismét. Előre is elnézést érte.
      Kicsit felpörgettem Jem személyiségét, de még mindig megmaradt nyugodtnak, csupán jobban kiáll az elhatározásai mellett. Próbálja megvédeni Willt, ha kel saját magától is. Jem nem akarja elhinni, hogy Charlotte képes lehet egy ilyen nagy jelentőséggel bíró dolgot eltitkolni, hiszen a nő volt az, aki befogadta, miután a szülei meghaltak. Nos, hogy melyiküknek lesz igaza, az a következő részben kiderül.
      Én is szeretem azt a kis szőrös állatot, örülök, hogy beleírhattam.
      Lilynek megvolt a maga oka, amiért nem mondta el a dolgokat a fiúknak, és meglepő lesz az is, hogy hogyan találta ki, mire készült az Inkvizítor. Alig várom, hogy már ott tartsunk. Mint már említettem, Charlotte magyarázata már nem várat magára sokáig. Nem,nem rúnáról lesz szó, viszont azt én sem tudom, kinek hol van... itt most a kezükön lesznek, az úgy egyszerűbb, mert ha mindenkinek máshol lenne, akkor belezavarodnék és mindig elrontanám.
      Örülök, hogy tetszett <33333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Drága, édes, hihetetlen szerecsendiom!

    Na, most aztán alaposan kattog az agyam, kicsit próbálom össze rakni a dolgokat, de egészen biztos vagyok benne, hogy semmivel se jutok többre, mint Will. Nem tudom, hogy mennyire szükséges a történetedhez a könyv olvasása, mindenesetre én így is csodálatos elvagyok, élvezem olvasni, már csak azért is, mert egy teljesen más világról írsz! Hűha, fantasztikus, komolyan! Nagyon nagyon, és még annál is kíváncsibb vagyok, hogy miképpen fog folytatódni Lily és Will sorsa!
    Csodállak, nem is kicsit, hihetetlen, amiért ilyen rendszerességgel képes vagy hozni a részeket, mindig a tökéletes színvonalat nyújtva! Csak így tovább, drága szerecsendiom! <3333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, kedves, aranyos Azym!
      Semmivel sem? Egy ici-picikét sem? Hűha, ez azt jelenti, hogy sikerült elérnem a célom és homályban tartani a legfontosabb információkat. Kicsit büszke vagyok magamra.
      Ehhez a történethez nem szükséges a könyv ismerete, hiszen próbálom úgy írni a részeket, hogy ha valami nagyon fontos információ a könyvhöz tartozik, akkor azt újra felidézem vagy körül írom, esetleg elmagyarázom.
      Nagyon szépen köszönöm a biztató és dicsérő szavakat egyaránt, nagyon sokat jelentenek ^^ Nem nagy dolog ez a rendszeresség, hiszen meg van írva pár rész előre, így most, hogy újra beindult a suli, nem kell ráparáznom a 10 naponta egy frissre. Viszont később talán nem leszek ilyen pontos. (Remélem ilyen nem lesz)
      Millio puszi Xx nagyon szeretlek <33 Köszönök mindent <33

      Törlés
  3. My Name is Manue Oliveira brazil, és nagyon hálás vagyok, és hálás azért, amit Dr ugono tett nekem és a családomnak. Voltam birtoklás HIV / AIDS jó három évig nem megoldás, a betegségek szinte vette az életem, és mert én nem tudott dolgozni, és én is veszít sok pénzt a gyógyszert, de az egyik hű nap, amikor mentem az online találkoztam sok a tanúvallomások erről a nagy ember ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom, és Istennek legyen a dicsőség, hogy ő tette. meggyógyított engem a betegségek és olyan boldog vagyok, és annyira tetszett, hogy írjak neki ma. ha szüksége van a segítségére a te is akarsz gyógyulni ahogy én is az enyém, csak e-mailt dr.ugonospelltemple@gmail.com és kap a healing.he lehet gyógyítani minden típusú os sicknes, mint Epilesy, cukorbetegség, rák, Ashman, segítsen a nők teherbe, hogy az ex vissza etc

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hi darling!
      I'm so happy because of your recovery.. I hope your friend can help lot of people. :) <3
      Have a nice day!

      Törlés