2014. március 19., szerda

10. fejezet

Sziasztok :)
El sem hiszem, hogy máris eltelt ez a tíz nap, bár bevallom, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Szeretném megköszönni a díjakat és a kommentárokat, a pipákról nem is beszélve. Fogalmam sincs, mivel érdemeltelek ki titeket, mindenesetre tényleg nagyon hálás vagyok.
Amúgy, nektek hogyan tetszik az új design? Szerintem gyönyörű és ezer puszi és ölelés Vivian-nak, aki megcsinálta nekem. Ez még annál is szebb, mint amilyennek elképzeltem.
A részről csak annyit, hogy elérkezett a várva várt találkozás, bár szerintem senki sem ilyenre számított.
Millio puszi Xx és Jó olvasást! További kellemes hetet <3
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
Különös
  Will egy fa mögé rejtőzve figyelte a mosolygós embereket, akik elözönlötték a természetet, amint kisütött a Nap, mely felmelegítette a légteret s mindenkivel elfelejtette az esőt, ami az utóbbi napokban zúdult a fejükre. Londonban még nyáron is ritkaság számba ment a meleg, így a legtöbb ember – akik megtehették ezt – szabadságot vettek ki, hogy a gyerekeikkel együtt ők is szórakozhassanak, ezzel kipihenve a monoton hétköznapok fáradalmait.
- Ne lopakodj fegyveres emberek mögé, ha nem szeretnéd, hogy önvédelemből leszúrjanak! – Will meg sem rezzent, minden egyes szót érzelmektől mentesen ejtett ki, s figyelmének nagy részét két sétáló alak felé fordította, akik kézen fogva tipegtek a Hyde Park ösvényein. Egy fiú és egy lány alakja vetett hatalmas árnyékot a homokkal szórt útra, miközben mindkettejük teste beleremegett a nevetésbe. Felhőtlenül boldognak tűntek, olyanoknak, akik feltétel nélkül szerették egymást, és ez mérhetetlenül feldühítette Willt. Ujjait belevájta az őt bújtató fa kérges törzsébe, s bár legszívesebben azon nyomban eléjük ugrott volna, tudta, hogy azzal csak rontott volna az amúgy is hülye helyzeten. Az álcája miatt csak a lány látta volna meg, és ezt Lily képtelen lett volna feldolgozni. Nem, anélkül, hogy megbolondult volna, vagy őrültnek titulálta volna saját magát.
- Te sem tetted meg – Jem hangjában megbújt némi vidámság, azonban minden erejével azon volt, hogy a tőle telhető legjobban visszafogja önmagát. Röhejesnek találta az egész helyzetet, amibe keveredtek, de egyszerűen képtelen volt Willt hibáztatni, hiszen ő maga is ismerte Lilyt, vagyis a lányt, aki egykoron volt. Az Árnyvadászt, aki mindenből kihozta a legjobbat, aki mindenkit fel tudott dobni, amikor arról volt szó, és akit minden bohókás tulajdonsága ellenére az egyik legkomolyabb ismerősének tekintett. 
- Mert túl jó vagyok ahhoz, hogy ekkorát tévedjek. Ismerem a lépteidet, hisz partnerek vagyunk. Barátok – Will képtelen volt levenni a szemét az előtte zajló jelenetről. Arról, ahogy Pierre a vállára kapta a mellette ácsorgó, óvatlan lányt és ezt követően a fűbe fektette, melyen elterülve a bárányfelhőket csodálták. Lily elővett a táskájából egy nagyobb fényképezőgépet, olyat, amit a profik szoktak használni és gyors kattogtatásba kezdett.
- Döntöttél már? Beavatod vagy sem? Mert fogytán az időd, és ha végül az igen mellett döntesz, akkor nem lenne túl fair vele szemben mindent az utolsó pillanatban a nyakába zúdítani – Will nyelt egy hatalmasat, hogy ezzel leküzdje a torkában keletkezett, ragacsos gombócot, azonban még így is alig találta a megfelelő szavakat. Az utóbbi időben rájött, hogy a legbiztosabb módszer a céljai eléréséhez az, ha előbb cselekszik, csak aztán kérdez, s előbb titkolózik, minthogy felfedné a szándékainak igazi okát vagy értelmét. Mégsem tudta, Jem esetében mi lenne a legjobb választás. Még sosem hazudott neki ilyen fontos témában, és nem most akarta elkezdeni. Nem akart olyanná válni, mint Charlotte.
- Már elmondtam volna, de az a bájgúnár egyetlen másodpercre sem hagyja magára – kezeivel az érintett felé intett, majd megrázva a fejét, Jem felé fordította azt, hogy kiolvashassa barátja vonásaiból a véleményét. Mindig is nehezen fejtette meg, annak ellenére is, hogy ő állt hozzá a legközelebb, ami igazán vicces ellentmondás volt a maga módján. Will úgy gondolta, talán még mosolygásra is képes lenne, ha nem szorulna össze a mellkasa, valahányszor megpróbálkozik vele. Bűntudata volt, amiért az utóbbi időben olyan csúnyán bánt Jemmel, annak ellenére is, hogy a másik fiúnak még csak eszébe sem jutott felhozni mindezt ellene.
- Te nem pont ezt tetted? És Ő? – Jem felemelte egyik fakó szemöldökét, és már-már szürkének mondható íriszeivel Will arcának rezdüléseit fürkészte.
- De…
- Egy mondén, tudom – szakította félbe egy gyenge kézmozdulattal, hogy aztán befejezhesse Will elkezdett mondatát. Ismerte már, mint a rossz pénzt, néha már úgy tűnt, mintha belelátott volna a másik fejébe, annak legsötétebb, legféltettebb titkait fürkészve - Azonban rá kellene ébredned végre, hogy nem sokban különböznek tőlünk. Az ő szerelmük is lehet ugyanolyan ragaszkodó és hű, mint a miénk.
- Nem érdemli meg Lilyt – Will megmakacsolva magát, visszafordult a szerelmespár felé és megfeszült izmokkal bámulta őket. Lily már nem az eget fényképezte, hanem a mellette szétterült fiút, aki behunyva szemeit, úgy tett, mint aki elaludt egy hirtelen jött fáradsághullám következtében. Pedig Pierre éberebb volt, mint valaha, és a karjai voltak azok, amik elárulták, hiszen valahányszor a mellette mosolygó lány lenyomta a kezében pihenő masina gombját, a fiú izmai megremegtek. Nem a félelemtől, sokkalta inkább a féltéstől. Willnek mégsem tetszett.
- Az ő neve most már Lucie. Képes lennél felforgatni az életét két reménytelen hónap miatt, csak, hogy pár röpke pillanatig együtt lehessetek? – Will kapásból igennel akart felelni, de el kellett gondolkoznia mindezen ahhoz, hogy a válasza ne tűnjön légből kapottnak. Ha az nemleges lenne, akkor hazudna, de a másik választási lehetőség sem tűnt kevésbé rossznak. Nem akarta felforgatni a lány életét, hisz olyan bután, és kiváltképp önzőnek hangzott mindez. Mintha nem szerette volna őt eléggé ahhoz, hogy elég legyen számára Lily boldogsága.
- Te nem tennéd meg ugyanezt olyasvalakiért, aki mindennél fontosabb a számodra? Ha csak egy másodpercnyi is jutna kettőtöknek a boldogságból? – Jem jáde botja megérintette Will lábát, ahogy ügyetlenül odakecmergett mellé, bár a fiúnak az is megfordult a fejében, hogy barátja direkt ütötte meg, hogy ezzel kiszakítsa őt ostobaságának fogságából. Mikor tett ő ilyet ezelőtt? Mikor kémkedett egy lány után? Mikor félt attól, hogy nem fogadnák szívesen? Mikor félt egyáltalán bármitől is? Will Herondale mindig is rendíthetetlen volt, és ezt semmi sem tudta megváltoztatni. Vagy mégis? Hisz már akkor megváltozott, amikor a lány szerelmet vallott neki. Igen, Lily volt az, aki kettejük közül képes volt megtenni azt a bizonyos lépést.
- Hmm… azt hiszem nem. Képes lennék lemondani róla – Jem arca határozott volt, amikor kiejtette megfontolt szavait, mégis, mintha megremegett volna mielőtt Will szemébe nézett.
- Akkor nem szeretted eléggé – a szavak, melyek elhagyták az ifjú Herondale ajkait váddal átitatottak voltak. Emlékezett, hogy a nővére – amikor még élt – mindig azt mondta neki, hogy ne azzal legyen, akivel ha csak egy pillanat erejéig is, de el tudná képzelni a jövőjét, hanem egy olyan különleges személlyel, aki nélkül nem. Mert ez mutatta meg, mennyit is ér számodra a másik. Nem az a lényeg, hogy képes lennél-e meghalni érte, hanem az, hogy képes lenne-e a szíved azért dobogni, hogy mellette élhess, amíg csak bírsz.
- Will, várj már, hova mész? Will! – Jem hiába kapott barátja után, ő elrohant, mielőtt bárki annyit mondhatott volna, hogy „papucs”.


   A Nap szikrázó sugarai áttörték a felszakadozott felhőzetet, és ezt látva Luc kedvet kapott a sétához, s nagyon örült neki, hogy Pierre nem hagyta magára, nyúzott hangulata ellenére sem. Ugyanis, mióta elküldte azt az elektronikus üzenetet arra a hamis címre, melyről még csak választ sem kapott, azóta egyfolytában attól rettegett, hogy valaki követi. Persze tisztában volt vele, hogy ez csak gyerekes paranoia, mégis, a zsigereiben ott bujkált egy baljós érzet, amit még egy kiadós fürdő sem tudott kimosni belőle.
- Mérges vagy? Tudom, hogy mindennél jobban vágytál arra, hogy elérkezzen ez a nap és hazamenjünk – Pierre hangja Luc fülétől csupán pár centire szólalt meg, a lány csukott szemekkel is jól hallotta őket, hangos zihálása ellenére is. Nagyon kimerült az előbbi verekedésükben, amit sokkalta inkább lehetett amatőr birkózásnak nevezni, mint komoly harcművészetnek. Csak játszottak, mint általában. Luc ugyanis, valamilyen különös oknál fogva imádta az ehhez hasonló dolgokat, szeretett verekedni, vagy fegyverekben gyönyörködni.
- Nem baj, megértem, hogy a nagyszüleidnek szükségük van rád. Az a konyhai baleset a legrosszabbkor történt. Plusz két hét nem a világ! – Luc szemei előtt ismételten lejátszódott a tegnap esti baleset és hatalmas bűntudat támadt a mellkasában, mely szétvetette belülről. Nem szándékosan tette azt, amit, és ezt mindenki tudta, mégis, képtelen volt dűlőre jutni a lelkiismeretével. A lány próbálta azzal győzködni magát, hogy amit látott, az tényleg ott volt, és nem őrült bele az utazás okozta stresszbe, de már nem tudta, hihet-e józan ítélőképességének. A kés, ahogy a fémes markolat megremegett a kezében, és ahogy azt elejtve véletlenül az öregember lábába állította. Mintha pontosan oda célzott volna, mintha a vérével együtt keringett volna a szervezetében egy gyilkos hajlam.
- Biztos? – a mély tónusú hangban ott bujkált a hitetlenkedés, de az aggodalom is, ezért Luc egy pillanatig sem hibáztatta a kérdéséért. Ő maga sem tudta igazán, hogy amit mondott, abban mennyi volt a hazugság és mennyi a valóságtartam.
- Szoktam én hazudni? Amúgy meg, ha mindig ilyen csodás lenne az idő, akkor lehet, hogy képes lennék megszeretni ezt az országot – Luc kezei az ég felé mutattak, majd egy kis idő elteltével rájuk nehezedett és ülő helyzetbe tornázta magát. Lehunyt szemein áthatolt pár napsugár, így narancssárgává változtatva az amúgy koromsötétséget, melyet szemhéja vetített íriszeire. Boldogsággal töltötte el, ahogy a kellemesen meleg levegő megcirógatta a bőrét, behatolva a pórusaiba. Mintha újra otthon lett volna, mintha egy pillanatra ez a borongós város jelentette volna számára a hazáját.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog a park, meg minden – Pierre büszkeséggel telve húzódott közelebb a lányhoz, akit egy pillanatra sem tudott kizökkenteni az elmélkedéséből eme szavaival. Luc mintha egy plexiüveg mögül, tompán hallotta volna szerelme hangját.
- Határozottan megnyugtatja a művész lelkem – helyeselt végül, majd fejét a fiú vállába fúrva, ismételten a szürkészöld környezetben gyönyörködött. Egyszer csak elrepült előtte egy apró teremtés, mely még az öklénél is kisebb volt - Nézd! Ott egy különös madár, még sosem láttam ilyet.
- Hát, ennél jobb szót ki sem találhattam volna rá – Luc hitetlenkedve, vágytól csillogó szemekkel meredt az előttük elterülő fák egyikére, melynek ágán ott pihent egy feltűnően kék csoda. Tollai az egyik pillanatban még magára a tengerre a következőben már az égre hajaztak. A csőre citromsárgán világított, a feje pedig leginkább a türkiz és a topáz különös keverékére hasonlított - Megyek, hozok egy kis vizet attól a bódétól, ami mellett elmentünk. Addig elleszel? Fényképezgess csak.
- Ühüm, persze – Luc szinte észre sem vette, amikor a fiú egy halk sóhaj kíséretében magára hagyta, pár „a lányok és a fura hóbortjaik” és „sosem fogom megérteni a művészetet” mormogást követően.
  Lucie gyorsan a kezébe vette a fényképezőképét, melyet még a barátnőjétől kapott és gyors kattogtatásba kezdett. Ujjai másodpercenként elemelkedtek a fekete gombról, meg sem várva, hogy az előnézet betöltsön az automata szerkezet kijelzőjén. Az egyik szemével hunyorgott, míg a másikkal szinte rátapadt a kamerára. Azon a kis lyukon keresztül kémlelete a parkot, míg bal kezével a fókuszáláson állítgatott. A lehető legközelebbinek tűnő képet szerette volna megalkotni arról a csöppségről, de egyszerűen képtelen volt eléggé kiélesíteni a képet. Bosszankodva kúszott közelebb a hatalmas fához, oly halkan, ahogy csak tőle tellett, hiszen félt, hogy ha túl nagy zajt csapna, akkor elrepülne a madárka.
   Körülbelül az ötvenedik hasonló, mégis másként bájos képkockát készíthette, amikor meglátott valamit a lencsén keresztül. Egy fura árnyékot, mely nem tartozott az előtte magasodó fás szárú növényhez, és ami mindeddig rejtve volt szemei elől, hiszen azok mással voltak elfoglalva. Luc oldalra döntötte a fejét, nem túlzottan, csupán éppen annyira, hogy ajkába harapva jobban szemügyre vehesse az előtte életre kelő alakot. A sziluett hamarosan egy emberré vált, s egy ismeretlen ismerős arcát öltötte magára. Kék szemei égették Luc bőrét, a fiú tekintete úgy perzselt, mint a futótűz. Kegyelten gyorsasággal, mindennemű könyörület nélkül. Lépteivel egyre közelebb és közelebb férkőzött a lányhoz, aki egy pillanat erejéig mozdulatlanná dermedt, de amint felocsúdott a döbbenetből azonnal hátrálni kezdett. Úgy nézett ki, akár egy hal, akit a tenger száműzött anyai gondoskodásából, a mederből, mely az életet adta számára. Rákjárásban, hátrafelé közlekedett, s ahogy meg-megbotlott egy-egy fűcsomóban, úgy gyorsított rá a kék szemű alak is. A fiú hajának színét még az éjszaka is megirigyelhette volna, ahogy a Hold is, furcsán sápadt bőrét. Úgy nézett ki, mint egy ragadozó. Minden mozdulata magában hordozta a halált, mégis, az összehatás gyönyörűvé tette. Luc sosem találkozott még hozzá hasonló emberrel.
  Kezébe fogva a kamerát, gyorsabb tempóra váltott, majd ahogy csak a végtagjai bírták, eltávolodott az óriási fától, melynek árnyéka már nem ért el a lábaihoz, s ez megkönnyebbüléssel öntötte el az egész testét. Az alak azonban nem állt meg a sötétséggel együtt. Kitört belőle, mintha sosem jelentett volna számára akadályt. Luc legszívesebben tarkón ütötte volna magát, amiért felelőtlen mód arra gondolt, hogy a fiú a sötétben marad majd.
  A lány szíve egyre hevesebben vert, már alig kapott levegőt a szívében lakozó félelemtől, s azt a keveset is, amit magába tudott szippantani, zihálva fújta ki, összepréselt ajkai között. Lehunyta a szemeit, menedéket remélve, de amikor megtette, akkor a kezei beleütköztek valamibe. Valami keménybe. Torkából a felszínre szökött egy elfojtott sikoly, mire a vállához ért egy puha, meleg tenyér.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni – Pierre! Jött a felismerés, mely nyugodtsággal lengte be a légteret, de ez nem tartott tovább pár röpke másodpercnél. Luc attól félt, hogy mind a kettejüket veszélybe sodorta, amiért lefényképezte azt az angyali idegent, aki egyszerre keltett benne biztonságérzetet és halálfélelmet.
- Semmi, én csak – habogta, de amikor a fiún semmi jelét sem érezte idegességnek, akkor már képes volt kinyitni, szorosan összepréselt szemeit. Idegesen nézett körül, arra várva, hogy egyszer csak lecsap rá egy hatalmas bárd, de amikor ez sem történt meg, akkor képes volt kifújni magát és ésszerűen átgondolni a látottakat. Utálta, hogy az álmai már nappal is zaklatták, úgy érzete, hogy az elméje nagyon igazságtalan volt vele szemben, amiért reggel sem hagyta nyugton. Luc kezdte azt hinni, hogy teljesen elment a maradék sütnivalója is és ettől felállt a hátán a szőr. Nem akart diliházba kerülni, nem akarta, hogy bárki ferde szemmel nézzen rá azért, amit el sem követett. Hisz nem ő akarta ezeket a képeket, azon jöttek maguktól. Hirtelen nem tudta eldönteni, megossza-e az előbbieket a mellette ücsörgő fiúval, akinek a kezében két, frissen hűtött üdítő bujkált. Az egyik már fel volt bontva, de a másik csakis a lány kezeire várt, arra, hogy megszabadítsa őt a kupakjától. Luc egy ideig a műanyag palackon megjelenő vízcseppeket figyelte, végül elvette a felkínált frissítőt és belekortyolt a szénsavas narancslébe. Szabad kezére támaszkodott, ahogy hátrahajtotta a fejét és egyetlen húzásra megitta az ital egyharmadát. Ujjai hozzáértek egy sima felületű tárgyhoz, melyből egy vászon szalag kandikált ki, amikor is eszébe jutott egy ragyogó ötlet. Egy bizonyíték arra, hogy még mindig az volt, akinek hitte magát - Ezt nézd! – nyomta a fiú kezébe a kamerát, majd diavetítésre állítva szorosan az orra elé tartotta, hogy az egy másodpercről se maradhasson le.
- Fúj, de gusztustalan, ahogy megeteti a fiókáit.
- Nem azt, hanem az alakot a fa árnyékában – erősködött a lány, oda sem figyelve Pierre előző megnyilvánulására.
- Én nem látok semmiféle alakot.
- Ott van – mutatott a megfelelő helyre, de amikor szerelme még mindig értetlen arcot vágott, akkor már nem bírt magával. Kikapta a kezéből a gépezetet és szemeivel a képernyőt fürkészte - Várj, ez meg hova tűnt? Hiszen a tulajdon két szememmel láttam – motyogta az orra alatt, de ahogy a mellette gubbasztó fiú, úgy ő sem látott egyebet annál a fura madárnál. Az anya épp a fiókáit etette, ami tényleg elég gyomorforgató képeket eredményezett, de ami sokkalta inkább görcsbe rántotta Luc hasát, az a tény volt, miszerint a fa mögött nem tartózkodott senki. Minta a föld magába nyelte volna azt a fiút. Ugyanazt a fiút, akit a pályaudvaron is látott az érkezésükkor.
- Biztos csak egy fura árnyék volt – Pierre tenyere megérintette a lány vállát, mire Luc összerezzent. Mindössze pár lélegzetvétel elteltével volt képes normális felelettel szolgálni az érte aggódó fiúnak, akinek csokoládészín íriszei nyugtalanságról árulkodtak.
- Különös, de biztosan igazad van. Talán napszúrást kaptam a nagy melegben.
- Gyere! Egy fagyi mindenen segít – azzal megfogta Luc tenyerét és felsegítette a földről, hogy együtt kereshessék meg a reggel látott cukrászdát, ami csupán két sarokra volt a parktól, ahol tartózkodtak.

6 megjegyzés:

  1. Szia Drága!

    Időhiány miatt gyors leszek, de nem hagyhatom szó nélkül az új fejezetet, no meg a dizájnt! Annak ellenére, hogy 1920x1080-as képernyőn kicsit furcsán fest a háttered, minden mást imádok Nagyon tetszenek a színkombinációk, és a fejléc is pluszt ad a történethez.
    Ami pedig az aktuális fejezetet illeti, hm, érzem, hogy közeledünk a találkozóhoz. Az összetört szívű Willért majd' megszakad az én szívem, és tetszett a beszélgetése, amolyan lelkizése Jemmel arról, hogy mit jelent igazán szeretni valakit. Magam sem tudom, melyikük pártján állok. Lucie és Pierre pedig továbbra is iszonyú édesek, lehet, hogy a Teen Wolf miatt, de én egyszerűen nem tudok ellenszenvvel viseltetni a párosuk iránt, bár természetesen szeretném, ha Will és Lily ismét közelebb kerüljenek egymáshoz. Viszont remélem, Pierre sem marad egyedül vagy ne adj Isten, meghal. Hupsz, kicsit eltértem a témától, és mennem kell. A lényeg: ez is nagyon tetszett, alig várom a folytatást! <3
    Legyen szép heted!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!
      Remélem nem késtél el sehonnan miattam, viszont nagyon szépen köszönöm, hogy időhiány ellenében is írtál nekem. Nagyon sokat jelent! Igen, a hátteret a laptopomon nekem is furán mutatja, viszont apuéknál már láttam a tökéletes változatát, így el tudom képzelni. Én is nagyon szeretem, Vivian csodát művelt, ezt meg kell hagyni! :)
      Igen, nagyon közel vagyunk a tényleges találkozóhoz, amikor már beszélni is fognak, s nem csak árnyszellemként jelenik meg Will. A szerelmes témában pedig... szerintem én egyszerre mind a kettejükkel egyet értek, s épp ezért született meg ez a párbeszéd. Nem csak te kedveled a Pierre-Lucie párost, az egyik barátnőmis oda van értük és épp ezért döntöttem úgy, hogy nem ölöm meg. Az viszont, hogy egyedül marad-e... ahogy a szálak alakítják magukat. Ha nem illik bele ilyesmi, akkor nem lesz.
      Örülök, hogy tetszett a rész <33 Legyen szép heted neked is!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Szia!
    Imádtam ezt a fejezetet! Egyszerűen csodás lett. A dizájn is nagyon tetszik, ez az egyik legjobb, amit láttam. Szegény Willt sajnálom, nem tudom mit csinálnék én a helyébe. A Pierre vs. Will helyzetben pedig egyértelműen Willnek drukkolok! :) Lucie/Lilynek is elég nehéz lehet. Én tuti nem bírnám. Remélem hamarosan minden megoldódik! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága Blanka!
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett. Will helyében hmm, szerintem én küzdenék, de lehet, csak azért mondom ezt, mert így szeretném alakítgatni a szálakat. Bevallom neked, én is Willnek drukkolok, viszont Pierre is nagyon aranyos srác, ha a való életben találkoznék egy hozzá hasonlóval, akkor bizonyára nem utasítanám vissza :$
      Lucie számára az, hogy minden megoldódik... kicsit még messze van, de lesznek szép pillanatai!
      Millio puszi Xx Köszönöm, hogy írtál :)

      Törlés
  3. Drága szerecsendio!

    Örülök, hogy ebben a részben Will már végre tényleg megtudta, hogy mi történt Lilyvel, azonban számíthattam volna rá, hogy ezután sem lesz olyan egyszerű a sorsa. Túl könnyű lenne, ha csak úgy odamenne hozzá az első adandó alkalommal, és mindent elmondana, Lily pedig tárt karokkal várná. Ennek ellenére örülök, hogy igyekezett, bár attól tartok, Lucie tényleg megijedt tőle, és azt fogja gondolni, hogy ő az őrült.
    Hűha, még mindig imádom, ahogyan írsz, megint csak elmondanám, hogy olyan, mintha egy könyvet olvasnék - és nem is akármilyet! Zseniálisan tehetséges vagy, irigyellek! Nagyon szeretlek, megyek is olvasni tovább! <3333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Azym!
      Hahaha, igen, az elején és talán még most is, eléggé elhúztam a dolgokat. Az, hogy Will megtudta, mi történt Lilyvel, még nem jelenti azt, hogy minden a helyére áll, hiszen a lány semmiről sem tud, és ha azt mondaná neki, hogy kék az ég, talán - dacból - még azt sem hinné el anélkül, hogy fel ne nézne a felhőkre. Nos, Will rosszul közelítette meg a dolgot, a megjelenése pedig kétség kívül megijesztette a lányt. Talán ha egy kicsit kevésbé vette volna sejtelmesre a figurát, még beszélgethettek is volna. :)
      Egy könyvet? Azért annyira nem vagyok jó, de édes vagy, hogy folyton eltúlzod a dolgokat. Nagyon szeretlek <333
      Millio puszi Xx és köszönök mindent! *-*

      Törlés