2014. március 29., szombat

11. fejezet

Sziasztok :)
Először is, szeretném köszönetet mondani, ismételten, hiszen ez a minimum amit megtehetek, azok után, amit hétről-hétre értem tesztek. Még mindig el vagyok maradva egy díjjal, de rajta leszek a pótláson.
Ebben a részben már konkrét párbeszéd lesz a két főszereplőnk között, amit szerintem már a legtöbben vártatok. Sajnálom, hogy ennyire megvárattalak titeket, de nem szerettem volna elsietni, és inkább felvezettem a legtöbb szálat, amit sorban el fogok varrni - rejtélyes gyilkosságok, Lily múltja, jelene és a jövő, melybe belecsöppent. Remélem tetszeni fog.
Millio puszi Xx és Jó olvasást! További kellemes hetet <3
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
Beavatás
   Luc felhúzott szemöldökkel meredt a televízió képernyőjére, miközben egy kosárlabdameccset nézett Bobbal és a férfi unokájával. A Miami Heat két ponttal vezetett a Bulls előtt s mindössze másodpercek voltak hátra a szezon egyik legizgalmasabb mérkőzéseinek egyikéből. Ez volt az egyetlen sport, amit Luc szeretett, s annak idején még az iskolai csapatba is beválogatták, hiszen alacsony magassága ellenére rendkívül gyorsnak számított arról nem is beszélve, hogy kitűnő kézügyességgel rendelkezett. Mintha a vérével együtt keringett volna a szervezetében a tehetség, csak úgy, mint a versenyszellem. 
- Gyerünk, már csak egy kicsit bírjátok ki! – kiabálta, miközben kezeit ökölbe szorította és lélegzetvisszafojtva várta a folytatás. Alsó ajkait már véresre rágcsálta, annyira izgult, s ezekben a pillanatokban még csak az eszébe sem jutottak a kora délután lezajlott történések. Miután elhagyták a Hyde Parkot, egyenesen a fagyizóhoz mentek, ahol még a nagy meleg ellenére sem volt telt ház, ahogy az Párizsban már megszokottá vált az évek során. Luc tavaly nyáron egy cukrászdában dolgozott, mint kisegítő és bár eleinte mókának fogta fel az egészet, egy könnyű pénzszerzési lehetőségnek, hamar rájött, mekkorát tévedett.
- Imádom, amikor ilyen vagy, olyan édes. – Pierre kezei átölelték a mellette ücsörgő lány derekát, aki egy mérges pillantással jutalmazta szerelme szavait, hiszen ezzel megzavarta őt a koncentrálásában. A másodpercek gyorsabban peregtek, mint valaha, s mire Luc visszafordította a tekintetét a televízió felé, megszólalt egy hangos kürtszó, mely a mérkőzés végét jelezte.
- Ne már! Lemaradtam a végéről - nyafogott, ahogy egy kisgyerek, mire Pierre közelebb húzta magához és apró puszikkal hintette be kifakult bőrét. Bár az elmúlt órákat a napsugarakban fürdőző városban töltötték, a lány még így is csak árnyszelleme volt párizsi önmagának. A fiú telt ajkai egyre közelebb kerültek Luc ajkaihoz, aki bár még mindig őrizgetett magában egy kis mérget, koránt sem haragudott annyira, mint azt a világ felé mutatta. Összepréselt ajkai szétnyíltak, ahogy a fiú lágyan, már-már esedezve megnyalta őket s a puszi hamar csókká mélyült. A lány ujjai a srác mellkasára vándoroltak, melyekkel finoman eltolta magától, végül felemelt szemöldökeivel és számon kérő tekintettel mérte végig szerelme alakját.
- Tisztában vagy vele, hogy ismétlés volt? – Pierre felemelte a karjait, amiket egyfajta pajzzsá változtatva védelmet húzott maga köré, mintha ez a mozdulat meg tudta volna őt védeni egy esetleges golyótól. Úgy tett, mintha Luc komolyan képes lett volna bántani őt, mintha már magával a pillantásával megsebezte volta a lány, aki minderre sosem lett volna képes. Ahhoz túlságosan szerette a fiút.
- Igen. Ez mentett meg attól, hogy kitekerjem a nyakad – Luc karjai, akár egy titánium lánc, összekulcsolódtak Pierre nyaka körül, ezzel esélyt sem adva a fiúnak a menekülésre – nem mintha a másiknak szándékában állt volna mindez. Élvezte a fogságot s annak minden egyes másodpercét, hiszen meggyőződése szerint neki volt a világon a legszebb fegyőre.  
- Szeretlek - Pierre Luc füle mögé sepert egy feleslegesnek vélt tincset, mely a lány hullámos loboncából kiszabadulva egyenesen csokoládészín szemei elé hullott. Ahogy a fiú ujjai megcirógatták Luc arcát, kellemes borzongás futott végig mind a kettejük hátán. Lucie izmai, mint az olvadt vaj, szétmállottak a bőre alatt és nem kellett sok ahhoz, hogy ő maga is elfolyjon a kanapén. Pierre ismerte a lány minden egyes gyengeségét, s már hónapokkal ezelőtt felfedezte testének összes érzékeny felületét.
- Én is szeretlek – motyogta a lány, akinek rengeteg erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy, a torkából felszínre kívánkozó sóhajt. Legszívesebben el sem engedte volna a fiút, és ha kellett volna, a saját két kezével rántotta volna be a vendégszobába. Azonban volt még egy dolog, amit el kellett intéznie még mielőtt átadhatta volna magát az éjszaka sötétjének. Az agyában szüntelen egyetlen apró sor ismételgette önmagát. Egy üzenet, amit a táskájában lapuló fényképezőgép mellett talált, miután az említett retikült egy pillanatra szem elől tévesztette a cukrászdában. - Nem lenne gond, ha elmennék sétálni egyet?
- Elkísérjelek?
- Nem – a gyors ellenkezés hatására Pierre szemöldökei az egekbe szöktek és mintha beleragadtak volna egy otromba rágógumiba, nem szándékoztak visszatérni eredeti pozíciójukba. - A magány néha jótékony hatású, főleg, ha hideg szellővel párosul a Temze partján – Luc magyarázata ésszerű volt, mégsem elég hihető ahhoz, hogy minden kétséget eltüntessen a rájuk telepedett levegőből, mely egyre fullasztóbbá vált körülöttük. A fiú megmarkolta Luc jobb kezét, ezzel maradásra kényszerítve a gyengébbik nem képviselőjét, aki rákontrázva az előbbi besorolásra, egy erős és határozott mozdulattal lerázta magáról a fiú béklyóit.
- Biztos? – bár Luc kapásból rá akarta vágni, hogy igen, képtelen volt hazugságra vetemedni, mert olyankor mindig szúrni kezdett a mellkasa, mintha a lelkiismerete külön életet élve, saját kezével csapta volna meg valahányszor erre vetemedett. Jobb ötlet híján, egy apró biccentéssel rendezte le a dolgot, majd a cipőtartó felé lépkedve, kerülte a szemkontaktust nem csak a barátjával, de annak minden egyes családtagjával. Még mindig bűntudata volt, amiért megsebezte a kanapén kuporgó idős férfit, akinek majdnem levágta a kislábujját és bár Bob nem haragudott rá, Luc ezt helyette is kellőképpen bepótolta. - Ha eltévednél, hívj fel nyugodtan és érted megyek. Vigyázz magadra!
- Értettem főnök – Luc, egy cserkészekhez méltó szalutálással adta Pierre tudtára, hogy minden utasítását feljegyezte a képzeletbeli listájára, majd magára kapta tavaszias kabátját, és eltűnt a fából készült ajtó mögött.
  London, mint egész nap, most is kellemesen meleg volt, ahogy Luc végigsétált a Temze mentén. Halványan még emlékezett rá, hogy merre volt a cukrászda, ami pontosan a hatalmas, lassan hömpölygő, sárga vizű folyamra nézett, de többször is körbe kellett fordulnia az utcatáblákat böngészve, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg jó irányba lépkedett. A gondolatai folyton folyvást elkalandoztak, ahogy magában ismételgette a cetlin olvasott sorokat – Tudom az igazságot, az álmaid okát, ha tényleg érdekel, akkor gyere vissza, amint feljött a Hold. Itt várlak a válaszokkal. Egyedül leszek, neked is ezt ajánlom -, ezért egy idő után aggódni kezdett, hogy szeleburdisága miatt eltévesztette az utcát, ahol be kellett fordulnia. Bár eleinte ódzkodott a találkozótól, ahogy pörögtek az órák, úgy lett úrrá rajta a kíváncsiság, mely végül tudtán kívül irányítani kezdték lépteit, egyenesen a délután látott épület felé.
  A keskeny, világossárga ház magán viselte a gótika stílusjegyeit – két magas, csipkés torony és egy díszes, rózsát mintázó üvegablak formájában -, mely Franciaországból indult ki, még a tizenharmadik s tizenötödik század között. Luc szívét megmelengette a látvány, így nekidőlve az átellenben felhúzott, modern kori monstrum üvegfalának, szemeit a cukrászdán legeltette. Az idő, mint egy megállíthatatlan örökmozgó, egyre csak végezte lassú, monoton ütemét, s ahogy a másodpercek percekké nőtték ki magukat, melyek végül semmissé váltak, úgy lett egyre hűvösebb a levegő. Luc összehúzta magán az átmeneti kabátját és ujjait zsebre dugva, bosszúsan motyogott az orra alatt. Talpával a beton repedésein áttörő gyomok egyikét rugdosta, amikor egy nála kicsit magasabb, csuklyás ember sziluettjét vette magára az általa csodált épület citromsárga fala. Luc összerezzent, s bár kedve támadt haza menni, így meggondolva magát a találkozót illetően, innen már nem volt visszaút. 
- Késtél – maga is meglepődött, hogy a hangja mennyire megacélozottan csengett, persze csakis pozitív értelemben. Örült, hogy nem adta az idegen tudtára mennyire megijedt a kialakult helyzettől – ugyanis, rajtuk kívül senki sem tartózkodott az utcában, mintha egy burok távol tartotta volna őket a civilizációtól.
- Nem gondoltam, hogy el fogsz jönni, meg amúgy is, dolgom volt – Luc számára annyira ismerősen csengett ez a mély, mégis meleg tónusú mondat, hogy maga sem hitte el, de legszívesebben megölelte volna a vele szemben álló fiút, aki egy laza vállrándítást követően levette magáról maszkként funkcionáló kapucniját. Ahogy feltárult az idegen arca, Luc meghökkent és bár önkénytelenül, de szabadjára engedett egy halk sikolyt. Will kék szemei, fekete haja és sápadtas bőre megijesztette, hiszen néhány órával ezelőtt ő volt az, aki meg akarta támadni a parkban. Az emlékek, mint hideg víz egy alvó ember arcát, teljes sokként érték, amitől megdermedt. A lábai szabályosan a földbe gyökereztek és bármennyire is próbálta, képtelen volt futásnak ereszteni őket.
- Akkor meg minek hívtál el? – kérdezte végül, amikor már a félelem párolgásnak indult a szervezetében. Talán a hirtelen jött meleg fuvallatnak, mely a felettük elhelyezett szellőzőből áramlott, talán az ilyenkor felszínre kívánkozó adrenalinnak köszönhetően, de Luc olyan erőt érzett a testében, mint még soha. Karjait mereven maga elé emelve, összefonta a mellkasa előtt és egyik szemöldökét felhúzva, ajkait résnyire elnyitva várta a fiú válaszát, akinek a nevével bár teljes mértékben tisztában volt, nem kívánta ezt a másik fél tudtára adni.
- Hogy elmondjak neked mindent, amit tudok. Vagy már nem is érdekel az igazság? – Will hangja játékos kacérsággal tette fel kérdését, melyre mind a ketten tudták a választ. Ugyanis ha a felelet nemleges lett volna, akkor most nem álltak volna egymással szemben, mindössze egy karnyújtásnyira a másiktól. Egyszerre közel s távol. Will legszívesebben magához vonta volna egykori szerelmét, de tudta, hogy ennek még nem most volt itt az ideje, és nem így. Jem szavai az elengedésről még mindig az elméje mélyén keringtek, egymást kergetve, mint egy maréknyi óvodás és ez volt az, ami meggátolta meggondolatlan cselekedeteit abban, hogy valóra váljanak.
- De, persze, csupán azon gondolkozom, hogy mennyit kéne elhinnem neked. Még csak a teljes nevedet sem tudom – Luc megforgatta csokoládészín íriszeit, de továbbra sem engedte szabadon Will tekintetét, ahogy a fiú sem az övét. Belemélyedtek a másik tanulmányozásába, mintha oly sok idő elteltével ismételten megpillantották volna gyerekkori barátjukat, aki az évek során rengeteg változáson ment keresztül. Luc ujjai ökölbe szorultak és annyira összeszorította őket, hogy a körmei apró, félkör alakú mintákat hagytak a bőrén.
- Will Herondale. A tied pedig Emily Penhallow.
- Te meg miről beszélsz? – bár képtelen volt akár egy szemernyi hamisságot is felfedezni a fiú hangjában, Will meggyőződése nem tapadt meg Lucon, sőt, mintha két ellentétes polaritású részecske kívánt volna egymáshoz érni - egy másodperc sem adatott meg nekik anélkül, hogy taszítani ne kezdték volna egymást. Lucie felháborodva fújtatott, akár egy felbőszült bika, és kezeit csípőre téve, pár oktávval megemelte hangerejét - Az én nevem Lucie Delon! Kár volt eljönnöm, nem tudsz te semmit – a lány cipője volt az egyetlen zajforrás, mely felzavarta a környék némaságát, de ez őt egy másodpercig sem foglalkoztatta. Túlságosan dühös volt a felesleges sétálásért és a várakozással töltött értékes percekért, hogy felfedezze az élet apró szépségeit, mint például a lágy, ritmusos dallamot, melyet talpával kreált.
- Van egy égési sérülés a karodon – Luc ott ahol volt, megállt. Kis híján elesett a saját lábában, ahogy a mozdulatsorozata kellős közepén lefagytak az izmai. Kikerekedett szemekkel meredt a Temzére, ami csupán egy rövid utcányira volt tőlük. A csend ismételten átvette az éjszaka feletti uralmat, s kényelmesen hátradőlve egy karosszékben, akár egy nagypapa, kíváncsian várta a folytatást. A lány képtelen volt Willre nézni, de a fiú annyira felbátorodott Lucie reakciója láttán, hogy újabb tények közlésébe kezdett, ezzel bizonyítva igazát, miszerint jobban ismerte a lányt, mint bárki más ezen a világon. - Egy anyagjegy a kulcscsontod alatt közvetlenül a szíved felett – halk léptekkel közeledett Luc felé, aki lehunyva szemeit, elmerült a fiú hangja által életre keltett tenger lágy habjaiban. - A hasadon és a hátadon pedig fehér, már-már átlátszó hegek díszelegnek – egy kissé göcsörtös, bőrkeményedésekkel teli tenyér érintette meg Luc arcát, aki egy másodpercre elégedett mosolyra görbítette összepréselt ajkait. A lelkét elöntötte a megkönnyebbülés, amiért Will mellette volt, de ahogy egy derült égből érkező villámcsapás, úgy a felismerés is drasztikus következményekkel járt. Luc szemei úgy pattantak szét, mint két szilveszteri petárda, és amikor íriszei találkoztak Will fekete pupilláival - melyek kétszeresükre nőttek -, durván ellökte magától a fiút.
- Ki vagy te? – Luc hangját átitatta a vád, ezzel próbálva kiadni magából minden feleslegesnek vélt mérgét, mely a vérével együtt keringett a szervezetében. Kiszolgáltatottnak érezte magát, tehetetlennek és gyengének, amiért a fiú többet tudott nála a saját életéről.
- Valaki a múltadból.
- Még sosem jártam Angliában, te pedig nem tűnsz franciának. Tévednék talán? – Luc akkorát nyelt, hogy egy pillanatra azt hitte a saját nyelvét is sikerült eltüntetnie a szájából. Még mindig félt a fiútól, de már koránt sem annyira, mint az elején, hiszen azzal nyugtatgatta magát, hogy Will már rég megölhette volna – szemtanúk vádja nélkül –, ha ez lett volna a célja.
- Félig-meddig. Ugyanis igenis jártál már itt. London az otthonod, itt születtél – ahogy egy tornádó magával ragadta a vele szembe kerülő többmázsás tárgyakat, úgy söpört végig Lucie testén a harag. A mai nap folyamán legalább ötvenedik alkalommal bizonyultak erősebbnek nála tulajdon érzelmei, s bár ez a fajta érzelgősség Franciaországban is az őt jellemző tulajdonságok egyikének számított, most roppant mód aggasztotta eme kislányos gyengesége. Nem akarta, hogy Will átlásson a leheletvékony falon, melyet maga köré emelt. Rendíthetetlennek akart látszani; sokkalta inkább egy érett nőnek, mintsem egy kezelhetetlen kis fruskának.
- Hülyeség! – Luc lábai életre keltek, felolvadtak akár egy tűzbe dobott jégkocka és öles lépteivel ismételten a Temze felé közeledett. Csupán negyed órát kellett volna gyalogolnia ahhoz, hogy elérjen a biztos menedékként szolgáló házhoz, melyben Pierre nagyszülei éltek, de a tudat, hogy ezzel a felelőtlen tettével – miszerint megmutatná ennek a beképzelt pöcsnek az átmeneti otthonát – veszélybe sodorná az idős emberek életét, azonnal ötletezésre késztette. Szinte hallotta, ahogy az agyában lévő fogaskerekek működésbe léptek, de akkor egy mély hang újfent megállásra késztette.
- Akkor menj el, és sosem tudod meg, miért álmodsz szörnyetegekről. Rólam vagy az egykori barátaidról.
- Hisz nem is ismerlek! – Luc Will felé fordult és maga sem hitte el, de olyan hangosan kiabált, amitől az egész utca zengeni kezdett. Mindig is utált feltűnősködni és általában igenis nyugodt volt, ez a fiú azonban egyetlen másodperc alatt kifordította önmagából - Nem hiszek neked.
- Az apádat…
- Az apám meghalt, ahogy az anyám is, és ne merd a szádra venni a nevüket, megértetted? – Luc hangja hisztérikussá vált, hiszen Will szavai felszínre hozták az emlékeit arról a napról, amikor végérvényesen árvává vált. Az autóbaleset, amiben csak azért nem halt meg, mert megállt az utcán bekötni a cipőfűzőjét, még mindig élénken élt az elméjében. Hogyan is felejthette volna el a látványt, ahogy a szüleit elsodorja egy megtébolyodott Audi? Luc könnyei utat törtek maguknak, ezzel átszakítva a lány által emelt védőgátakat és elemi erővel száguldottak le az arcán. Ajkába harapva közeledett Will felé, majd egy jókora pofon után és pár mély lélegzetvételt követően lenyugtatta felborzolt idegeit. Zihálva szívta be a büdös, áporodott szagú levegőt, s mellkasa heves mozgása egy futóéval is versenyre kelt volna.
- Egy démon ölte meg őket, amikor tíz éves voltál – a tíz stimmelt, a többi már aligha. Luc fejcsóválva nyugtatgatta magát, de tenyereit még így is csupán félúton a levegőben tudta megállítani. Legszívesebben ledöntötte volna a lábáról az előtte tornyosuló fiút, hogy addig üthesse a mellkasát, amíg ki nem leheli a lelkét, de tudta, hogy erre sosem lett volna képes. Nem csak azért, mert kisebb volt nála, hanem egy másik, számára homályban fürdőző ok miatt is.
- Baleset volt, démonok pedig nem léteznek – a lány hangja elhalt az éterben, még Will sem hallotta meg őket, pedig mindössze pár centiméter választotta el kettejüket.
- Árnyvadászok voltak, csak úgy, mint te vagy én. Honnan tudom mindezt? – költői kérdésnek szánta, ugyanis még mielőtt bárki is felfoghatta volna szavait, már meg is válaszolta őket. - Onnan, hogy látsz. Egy közönséges mondén számára láthatatlan lennék, mert álcát viselek. Gyere! Megmutatom – bár a fiú kezei könnyedén elérhették volna Luc karját, ezúttal nem próbálkozott ehhez hasonló közvetlen intimséggel. Arra várt, hogy a lány önként helyezze a tenyerébe az övét, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. Még mielőtt elhagyta volna.
- Nem.
- Bízz bennem! – a bizalom bizalmat szül, ha megérdemeljük, mert a bizalom érdem. Minden kapcsolat alappillére, amely nem jön létre varázsütésre, csak mert az egyik fél azt szeretné. Őszinteség nélkül törékeny, hiszen egyetlen rajta kapott hazugságtól képes milliónyi, összeragaszthatatlan szilánkra szétpattanni. Luc képtelen volt felfogni, hogy kérhette erre az előtte álló fiú, amikor egy héttel ezelőtt még azt sem tudta, hogy létezik. Amikor folyton csak hazugságokkal traktálta képzelt szörnyekről, Árnymanókról és mondikról.
- Még csak nem is ismerlek, hogyan kérhetsz erre? Az is lehet, hogy meg akarsz ölni. Azok ott fegyverek nálad? – Will tekintete követte a lányét, végül egy aprócska, henger alakú tárgyon és pár kisebb tőrön akadt meg.
- Ezzel csak démonokat ölök, téged pedig képtelen lennélek bántani. Jössz vagy sem? – pár másodperc erejéig farkasszemet néztek egymással, miközben még a levegő is abbahagyta lomha keringését. Luc karjai a teste mellett lógtak, lehúzta őket a gravitáció és bár védelem szempontjából maga elé akarta emelni, vagy legalábbis a mellei alá fonni, képtelen volt megmozdítani őket. Will izmai megfeszültek a vékony, kapucnis pólója alatt. A fekete kihangsúlyozta testének minden porcikáját - izmos tri- és bicepszét.
- Ezt még nagyon meg fogom bánni – Luc, egy hangos, erőltetett sóhajt követően megindult Will után, de elutasította a neki kínált segítőkész jobbot.
- Micsoda lelkesedés...

6 megjegyzés:

  1. Dága szerecsendio!

    Végre! Nagyon vártam már egy ilyen fejezetet. Az eleje a tőled megszokott részletességgel festette elénk egy hétköznapi lány mindennapos cselekedeteit, barátjával való incselkedését, míg a második fele már jóval mélyebbre volt minket a londoni alvilágban. Számomra megnyerő volt Will viselkedése, a határozottsága, mégis az a tipikus hetykeség, ami olykor jellemzi. A Törvény miatt meggondolatlanság az, amit művel, de szurkolok neki, hogy sikerrel járjon, és valamicske emlékeket plántáljon a lány fejébe. Ha pedig nem, akkor a maga módján kedveltesse meg magát. Elbűvölő tud lenni, ha akar. Előbb azonban meg kell győznie Lucie-t - Hm, kíváncsi vagyok, hogy ki nevezte át Emily-ről Lily-re. A lány hitetlenkedése jogos volt, felidézte bennem Tessa ellenállását a sorozat elejéről, és mondanom sem kell, kellemes emlékek voltak. A végén úgy éreztem egyre jobban beindulnak a dolgok, de ennek a nagyobbik részét úgy tűnik a folytatásra tartogatod! Nagyon tetszenek a főhősök szóváltásai, a dinamika, ami köztük van. Alig várom, hogy meglássam, mit eredményez ez!
    További nagyon szép hétvégét kívánok!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!
      Hahaha, gondoltam, hogy már vártad ezt a fejezetet, hiszen nagyon elnyújtottam az eseményeket, melyek elvezettek a normális beszélgetésükhöz. Próbáltam átvezetni a hétköznapi világból a természetfelettibe, hiszen ha csak úgy belecsaptam volna a lecsóba, akkor érthetetlenné vált volna minden. Szerintem, legalábbis. Örülök, amiért megnyerőnek találtad Will viselkedését, úgy látszik sikerült karakterhűnek maradnom. Meggondolatlan, de egy ideig be fog válni ez a fajta taktikája, s egy olyan személy fogja leleplezni,akire nem is számítanál. Most még. Aztán ki tudja. Szerintem is elbűvölő tud lenni, ha akar. A kérdés már csak az, képes lesz-e rá. Szerintem nem kérdés, ki nevezte át, ki adta neki a Lily becenevet. Hiszen Will az, aki a leginkább ragaszkodik ehhez, s aki a Lucietől is a falra mászik.
      Igen, a nagy részét a következő fejezetre tartogatom, és ott is hasonló szóváltásaik lesznek. Szerintem az eddigi fejezetek alapján - azokat is beleértve, amiket megírtam, de még nem tettem ki - valahányszor egy légtérbe kerülnek, feszült és bohókás párbeszédek alakulnak ki.
      Millio puszi Xx kellemes hétvégét. Köszönöm, hogy írtál, nagyon sokat jelent a támogatásod <33 Szeretlek.

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon tetszik ez a fejezet is. Ahogy leírtad az elejét, a végén pedig... Szerintem valami olyasmi fog történni, hogy odamennek egy mondénhoz, és jé, nem látja, meg: nem vagyok bolond, tényleg van ott valaki stb. Aztán amikor kettesben lesznek előjön az egész ki vagyok én, mi, mikor, hogyan... Na jó lehet, hogy csak én képzeltem el így, de nekem ez lenne evidens, ez a folytatás.
    Ha nem így lesz, akkor biztos kitalálsz valami még jobbat! :)
    Egyébként én még mindig nagyon szurkolok a Will/Lily párosításnak. Remélem te is így gondolod! :)
    Nagyon várom a következő részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága Blanka!
      Köszönöm szépen, olyan aranyos vagy, hogy mindig hagysz nekem egy őszinte véleményt. Muszáj elárulnom, hogy a legtöbb dologba beletaláltál, hiszen máshogy nem is lehetne megoldani. Will rájött, hogy Lucie/Lily ugyanolyan makacs, mint volt és ha nem a saját szemével tapasztalja meg a dolgokat, nem hinne neki.
      Nekem is ők a kedvenc párosom a történetben - ki gondolta volna?! - de lesznek még egyéb párosok is, és kíváncsi leszek, nekik is szurkolni fogsz-e *-*
      Millio puszi Xx legyen szép heted, és sietek a folytatással <33

      Törlés
  3. Drága szerencsendiom!

    Hűha! Egyre inkább kezdem megimádni ezt a blogot, bár előtte is odáig voltam érte. Komolyan a zseniális, fantasztikus, "könyvbe-illő" jezőket tudnám használni rá, egyszerűen mesés! Folyamatosan az az érzésem, mintha egy könyvet olvasnék, mint amilyet régen, kisebb koromban!:')
    És végre! Végre Will és Lily találkoztak, és (remélem), hogy innentől kezdve Lily szeme is fel fog nyílni, legalábbis valamennyire. Sokkal jobb lenne, ha összefognának, és úgy próbálnának küzdeni, hát... minden ellen. Mert tényleg eléggé sok akadály gördült eléjük, és bevallom őszintén, nem igazán tudom, hogy hogyan akarják megoldani majd őket. :)
    Most is imádtam, rettentő tehetséges vagy, csak így tovább, nagyon-nagyon szeretlek! Hihetetlen, mekkora fantáziád van! <333333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, egyetlen Azym!
      Röstellem, hogy még csak most válaszolok erre a kommentárra, hihetetlen, hogy milyen lassú vagyok! Pedig már aznap elolvastam az összeset, emlékszem, azzal töltöttem az egész napot, miközben a kanapén pihentem. Milyen jó is volt!
      Köszönöm, nagyon örülök neki, hogy kezded megimádni ezt a blogot! Nagyon sokat jelent, hiszen én magam is imádom és el sem hiszem, hogy nem akartam megnyitni. Kár lett volna érte. Egy könyvet? Jesszus, túlzol, bár bevallom, nagyon jól esik! <333
      Bizony bizony, eltartott egy darabig, de végre ismételten találkoztak. Lily szeme fel fog nyílni, hiszen nem tagadhatja le, ami a szeme előtt van, viszont a kételyei egyenlőre nem tűntek el. Hiszen olyan hihetetlen ez az egész, nemde?! Így belegondolva, tényleg nagyon sok akadály van előttük, de a történet végére a legtöbbet meg fogják oldani és a Jégmadárban már új problémák kreálódnak. Hogy együtt lesznek-e.... a jövő zenéje :)
      Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Nálad jobb olvasód kívánni sem lehet, fogalmam sincs, hogyan érdemeltelek ki! <33 nagyon szeretlek <33
      Millio puszi Xx

      Törlés