Sziasztok :)
Először is, szeretném köszönetet mondani, ismételten, hiszen ez a minimum amit megtehetek, azok után, amit hétről-hétre értem tesztek. Még mindig el vagyok maradva egy díjjal, de rajta leszek a pótláson.
Ebben a részben már konkrét párbeszéd lesz a két főszereplőnk között, amit szerintem már a legtöbben vártatok. Sajnálom, hogy ennyire megvárattalak titeket, de nem szerettem volna elsietni, és inkább felvezettem a legtöbb szálat, amit sorban el fogok varrni - rejtélyes gyilkosságok, Lily múltja, jelene és a jövő, melybe belecsöppent. Remélem tetszeni fog.
Ebben a részben már konkrét párbeszéd lesz a két főszereplőnk között, amit szerintem már a legtöbben vártatok. Sajnálom, hogy ennyire megvárattalak titeket, de nem szerettem volna elsietni, és inkább felvezettem a legtöbb szálat, amit sorban el fogok varrni - rejtélyes gyilkosságok, Lily múltja, jelene és a jövő, melybe belecsöppent. Remélem tetszeni fog.
Millio puszi Xx és Jó olvasást! További kellemes hetet <3
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
Luc felhúzott szemöldökkel meredt a televízió képernyőjére, miközben egy
kosárlabdameccset nézett Bobbal és a férfi unokájával. A Miami Heat két ponttal
vezetett a Bulls előtt s mindössze másodpercek voltak hátra a szezon egyik
legizgalmasabb mérkőzéseinek egyikéből. Ez volt az egyetlen sport, amit Luc
szeretett, s annak idején még az iskolai csapatba is beválogatták, hiszen alacsony magassága
ellenére rendkívül gyorsnak számított arról nem is beszélve, hogy kitűnő
kézügyességgel rendelkezett. Mintha a vérével együtt keringett volna a
szervezetében a tehetség, csak úgy, mint a versenyszellem.
- Gyerünk, már csak egy kicsit bírjátok
ki! – kiabálta, miközben kezeit ökölbe szorította és lélegzetvisszafojtva várta
a folytatás. Alsó ajkait már véresre rágcsálta, annyira izgult, s ezekben a
pillanatokban még csak az eszébe sem jutottak a kora délután lezajlott történések. Miután elhagyták a Hyde Parkot, egyenesen a fagyizóhoz mentek, ahol még a nagy meleg ellenére sem volt telt ház, ahogy az Párizsban már megszokottá vált
az évek során. Luc tavaly nyáron egy cukrászdában dolgozott, mint kisegítő és
bár eleinte mókának fogta fel az egészet, egy könnyű pénzszerzési lehetőségnek,
hamar rájött, mekkorát tévedett.
- Imádom, amikor ilyen vagy, olyan édes. – Pierre kezei átölelték a mellette ücsörgő lány derekát, aki egy mérges
pillantással jutalmazta szerelme szavait, hiszen ezzel megzavarta őt a
koncentrálásában. A másodpercek gyorsabban peregtek, mint valaha, s mire Luc
visszafordította a tekintetét a televízió felé, megszólalt egy hangos kürtszó, mely
a mérkőzés végét jelezte.
- Ne már! Lemaradtam a végéről - nyafogott,
ahogy egy kisgyerek, mire Pierre közelebb húzta magához és apró puszikkal
hintette be kifakult bőrét. Bár az elmúlt órákat a napsugarakban fürdőző
városban töltötték, a lány még így is csak árnyszelleme volt párizsi önmagának.
A fiú telt ajkai egyre közelebb kerültek Luc ajkaihoz, aki bár még mindig
őrizgetett magában egy kis mérget, koránt sem haragudott annyira, mint azt a
világ felé mutatta. Összepréselt ajkai szétnyíltak, ahogy a fiú lágyan, már-már
esedezve megnyalta őket s a puszi hamar csókká mélyült. A lány ujjai a srác
mellkasára vándoroltak, melyekkel finoman eltolta magától, végül felemelt
szemöldökeivel és számon kérő tekintettel mérte végig szerelme alakját.
- Tisztában vagy vele, hogy ismétlés
volt? – Pierre felemelte a karjait, amiket egyfajta pajzzsá változtatva
védelmet húzott maga köré, mintha ez a mozdulat meg tudta volna őt védeni egy
esetleges golyótól. Úgy tett, mintha Luc komolyan képes lett volna bántani őt,
mintha már magával a pillantásával megsebezte volta a lány, aki minderre sosem
lett volna képes. Ahhoz túlságosan szerette a fiút.
- Igen. Ez mentett meg attól, hogy
kitekerjem a nyakad – Luc karjai, akár egy titánium lánc, összekulcsolódtak
Pierre nyaka körül, ezzel esélyt sem adva a fiúnak a menekülésre – nem mintha a
másiknak szándékában állt volna mindez. Élvezte a fogságot s annak minden egyes
másodpercét, hiszen meggyőződése szerint neki volt a világon a legszebb fegyőre.
- Szeretlek - Pierre Luc füle mögé
sepert egy feleslegesnek vélt tincset, mely a lány hullámos loboncából
kiszabadulva egyenesen csokoládészín szemei elé hullott. Ahogy a fiú ujjai
megcirógatták Luc arcát, kellemes borzongás futott végig mind a kettejük hátán.
Lucie izmai, mint az olvadt vaj, szétmállottak a bőre alatt és nem kellett sok
ahhoz, hogy ő maga is elfolyjon a kanapén. Pierre ismerte a lány minden egyes
gyengeségét, s már hónapokkal ezelőtt felfedezte testének összes érzékeny
felületét.
- Én is szeretlek – motyogta a lány,
akinek rengeteg erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy, a torkából
felszínre kívánkozó sóhajt. Legszívesebben el sem engedte volna a fiút, és ha
kellett volna, a saját két kezével rántotta volna be a vendégszobába. Azonban
volt még egy dolog, amit el kellett intéznie még mielőtt átadhatta volna magát
az éjszaka sötétjének. Az agyában szüntelen egyetlen apró sor ismételgette
önmagát. Egy üzenet, amit a táskájában lapuló fényképezőgép mellett talált,
miután az említett retikült egy pillanatra szem elől tévesztette a cukrászdában. - Nem lenne gond, ha elmennék sétálni egyet?
- Elkísérjelek?
- Nem – a gyors ellenkezés hatására
Pierre szemöldökei az egekbe szöktek és mintha beleragadtak volna egy otromba
rágógumiba, nem szándékoztak visszatérni eredeti pozíciójukba. - A magány néha
jótékony hatású, főleg, ha hideg szellővel párosul a Temze partján – Luc
magyarázata ésszerű volt, mégsem elég hihető ahhoz, hogy minden kétséget
eltüntessen a rájuk telepedett levegőből, mely egyre fullasztóbbá vált
körülöttük. A fiú megmarkolta Luc jobb kezét, ezzel maradásra kényszerítve a
gyengébbik nem képviselőjét, aki rákontrázva az előbbi besorolásra, egy erős és
határozott mozdulattal lerázta magáról a fiú béklyóit.
- Biztos? – bár Luc kapásból rá akarta
vágni, hogy igen, képtelen volt hazugságra vetemedni, mert olyankor mindig
szúrni kezdett a mellkasa, mintha a lelkiismerete külön életet élve, saját
kezével csapta volna meg valahányszor erre vetemedett. Jobb ötlet híján, egy
apró biccentéssel rendezte le a dolgot, majd a cipőtartó felé lépkedve, kerülte
a szemkontaktust nem csak a barátjával, de annak minden egyes családtagjával.
Még mindig bűntudata volt, amiért megsebezte a kanapén kuporgó idős férfit,
akinek majdnem levágta a kislábujját és bár Bob nem haragudott rá, Luc ezt
helyette is kellőképpen bepótolta. - Ha eltévednél, hívj fel nyugodtan és érted
megyek. Vigyázz magadra!
- Értettem főnök – Luc, egy cserkészekhez méltó szalutálással adta Pierre
tudtára, hogy minden utasítását feljegyezte a képzeletbeli listájára, majd magára kapta tavaszias kabátját, és eltűnt a fából készült ajtó mögött.
London, mint egész nap, most is kellemesen meleg volt, ahogy Luc
végigsétált a Temze mentén. Halványan még emlékezett rá, hogy merre volt a
cukrászda, ami pontosan a hatalmas, lassan hömpölygő, sárga vizű folyamra
nézett, de többször is körbe kellett fordulnia az utcatáblákat böngészve, hogy
megbizonyosodjon róla, tényleg jó irányba lépkedett. A gondolatai folyton
folyvást elkalandoztak, ahogy magában ismételgette a cetlin olvasott sorokat – Tudom az igazságot, az álmaid okát, ha
tényleg érdekel, akkor gyere vissza, amint feljött a Hold. Itt várlak a
válaszokkal. Egyedül leszek, neked is ezt ajánlom -, ezért egy idő után
aggódni kezdett, hogy szeleburdisága miatt eltévesztette az utcát, ahol be
kellett fordulnia. Bár eleinte
ódzkodott a találkozótól, ahogy pörögtek az órák, úgy lett úrrá rajta a
kíváncsiság, mely végül tudtán kívül irányítani kezdték lépteit, egyenesen a
délután látott épület felé.
A keskeny, világossárga ház magán viselte a gótika stílusjegyeit – két
magas, csipkés torony és egy díszes, rózsát mintázó üvegablak formájában -,
mely Franciaországból indult ki, még a tizenharmadik s tizenötödik század
között. Luc szívét megmelengette a látvány, így nekidőlve az átellenben felhúzott,
modern kori monstrum üvegfalának, szemeit a cukrászdán legeltette. Az idő, mint
egy megállíthatatlan örökmozgó, egyre csak végezte lassú, monoton ütemét, s
ahogy a másodpercek percekké nőtték ki magukat, melyek végül semmissé váltak,
úgy lett egyre hűvösebb a levegő. Luc összehúzta magán az átmeneti kabátját és
ujjait zsebre dugva, bosszúsan motyogott az orra alatt. Talpával a beton
repedésein áttörő gyomok egyikét rugdosta, amikor egy nála kicsit magasabb, csuklyás
ember sziluettjét vette magára az általa csodált épület citromsárga fala. Luc
összerezzent, s bár kedve támadt haza menni, így meggondolva magát a találkozót illetően, innen
már nem volt visszaút.
- Késtél – maga is meglepődött, hogy a
hangja mennyire megacélozottan csengett, persze csakis pozitív értelemben.
Örült, hogy nem adta az idegen tudtára mennyire megijedt a kialakult helyzettől
– ugyanis, rajtuk kívül senki sem tartózkodott az utcában, mintha egy burok
távol tartotta volna őket a civilizációtól.
- Nem gondoltam, hogy el fogsz jönni,
meg amúgy is, dolgom volt – Luc számára annyira ismerősen csengett ez a mély,
mégis meleg tónusú mondat, hogy maga sem hitte el, de legszívesebben megölelte
volna a vele szemben álló fiút, aki egy laza vállrándítást követően levette
magáról maszkként funkcionáló kapucniját. Ahogy feltárult az idegen arca, Luc
meghökkent és bár önkénytelenül, de szabadjára engedett egy halk sikolyt. Will
kék szemei, fekete haja és sápadtas bőre megijesztette, hiszen néhány órával
ezelőtt ő volt az, aki meg akarta támadni a parkban. Az emlékek, mint hideg víz
egy alvó ember arcát, teljes sokként érték, amitől megdermedt. A lábai
szabályosan a földbe gyökereztek és bármennyire is próbálta, képtelen volt
futásnak ereszteni őket.
- Akkor meg minek hívtál el? – kérdezte
végül, amikor már a félelem párolgásnak indult a szervezetében. Talán a
hirtelen jött meleg fuvallatnak, mely a felettük elhelyezett szellőzőből áramlott,
talán az ilyenkor felszínre kívánkozó adrenalinnak köszönhetően, de Luc olyan
erőt érzett a testében, mint még soha. Karjait mereven maga elé emelve,
összefonta a mellkasa előtt és egyik szemöldökét felhúzva, ajkait résnyire
elnyitva várta a fiú válaszát, akinek a nevével bár teljes mértékben tisztában
volt, nem kívánta ezt a másik fél tudtára adni.
- Hogy elmondjak neked mindent, amit
tudok. Vagy már nem is érdekel az igazság? – Will hangja játékos kacérsággal
tette fel kérdését, melyre mind a ketten tudták a választ. Ugyanis ha a felelet
nemleges lett volna, akkor most nem álltak volna egymással szemben, mindössze
egy karnyújtásnyira a másiktól. Egyszerre közel s távol. Will legszívesebben magához
vonta volna egykori szerelmét, de tudta, hogy ennek még nem most volt itt az
ideje, és nem így. Jem szavai az elengedésről még mindig az elméje mélyén
keringtek, egymást kergetve, mint egy maréknyi óvodás és ez volt az, ami
meggátolta meggondolatlan cselekedeteit abban, hogy valóra váljanak.
- De, persze, csupán azon gondolkozom,
hogy mennyit kéne elhinnem neked. Még csak a teljes nevedet sem tudom – Luc
megforgatta csokoládészín íriszeit, de továbbra sem engedte szabadon Will
tekintetét, ahogy a fiú sem az övét. Belemélyedtek a másik tanulmányozásába,
mintha oly sok idő elteltével ismételten megpillantották volna gyerekkori
barátjukat, aki az évek során rengeteg változáson ment keresztül. Luc ujjai
ökölbe szorultak és annyira összeszorította őket, hogy a körmei apró, félkör
alakú mintákat hagytak a bőrén.
- Will Herondale. A tied pedig Emily
Penhallow.
- Te meg miről beszélsz? – bár képtelen
volt akár egy szemernyi hamisságot is felfedezni a fiú hangjában, Will
meggyőződése nem tapadt meg Lucon, sőt, mintha két ellentétes polaritású
részecske kívánt volna egymáshoz érni - egy másodperc sem adatott meg nekik
anélkül, hogy taszítani ne kezdték volna egymást. Lucie felháborodva fújtatott,
akár egy felbőszült bika, és kezeit csípőre téve, pár oktávval megemelte
hangerejét - Az én nevem Lucie Delon! Kár volt eljönnöm, nem tudsz te semmit –
a lány cipője volt az egyetlen zajforrás, mely felzavarta a környék némaságát,
de ez őt egy másodpercig sem foglalkoztatta. Túlságosan dühös volt a felesleges
sétálásért és a várakozással töltött értékes percekért, hogy felfedezze az élet
apró szépségeit, mint például a lágy, ritmusos dallamot, melyet talpával kreált.
- Van egy égési sérülés a karodon – Luc
ott ahol volt, megállt. Kis híján elesett a saját lábában, ahogy a
mozdulatsorozata kellős közepén lefagytak az izmai. Kikerekedett szemekkel
meredt a Temzére, ami csupán egy rövid utcányira volt tőlük. A csend ismételten
átvette az éjszaka feletti uralmat, s kényelmesen hátradőlve egy karosszékben, akár
egy nagypapa, kíváncsian várta a folytatást. A lány képtelen volt Willre nézni,
de a fiú annyira felbátorodott Lucie reakciója láttán, hogy újabb tények
közlésébe kezdett, ezzel bizonyítva igazát, miszerint jobban ismerte a lányt,
mint bárki más ezen a világon. - Egy anyagjegy a kulcscsontod alatt közvetlenül
a szíved felett – halk léptekkel közeledett Luc felé, aki lehunyva szemeit,
elmerült a fiú hangja által életre keltett tenger lágy habjaiban. - A hasadon
és a hátadon pedig fehér, már-már átlátszó hegek díszelegnek – egy kissé
göcsörtös, bőrkeményedésekkel teli tenyér érintette meg Luc arcát, aki egy
másodpercre elégedett mosolyra görbítette összepréselt ajkait. A lelkét
elöntötte a megkönnyebbülés, amiért Will mellette volt, de ahogy egy derült
égből érkező villámcsapás, úgy a felismerés is drasztikus következményekkel
járt. Luc szemei úgy pattantak szét, mint két szilveszteri petárda, és amikor
íriszei találkoztak Will fekete pupilláival - melyek kétszeresükre nőttek -, durván
ellökte magától a fiút.
- Ki vagy te? – Luc hangját átitatta a
vád, ezzel próbálva kiadni magából minden feleslegesnek vélt mérgét, mely a
vérével együtt keringett a szervezetében. Kiszolgáltatottnak érezte magát,
tehetetlennek és gyengének, amiért a fiú többet tudott nála a saját életéről.
- Valaki a múltadból.
- Még sosem jártam Angliában, te pedig
nem tűnsz franciának. Tévednék talán? – Luc akkorát nyelt, hogy egy pillanatra
azt hitte a saját nyelvét is sikerült eltüntetnie a szájából. Még mindig félt a
fiútól, de már koránt sem annyira, mint az elején, hiszen azzal nyugtatgatta
magát, hogy Will már rég megölhette volna – szemtanúk vádja nélkül –, ha ez
lett volna a célja.
- Félig-meddig. Ugyanis igenis jártál
már itt. London az otthonod, itt születtél – ahogy egy tornádó magával ragadta
a vele szembe kerülő többmázsás tárgyakat, úgy söpört végig Lucie testén a
harag. A mai nap folyamán legalább ötvenedik alkalommal bizonyultak erősebbnek
nála tulajdon érzelmei, s bár ez a fajta érzelgősség Franciaországban is az őt
jellemző tulajdonságok egyikének számított, most roppant mód aggasztotta eme
kislányos gyengesége. Nem akarta, hogy Will átlásson a leheletvékony falon,
melyet maga köré emelt. Rendíthetetlennek akart látszani; sokkalta inkább egy
érett nőnek, mintsem egy kezelhetetlen kis fruskának.
- Hülyeség! – Luc lábai életre keltek,
felolvadtak akár egy tűzbe dobott jégkocka és öles lépteivel ismételten a Temze
felé közeledett. Csupán negyed órát kellett volna gyalogolnia ahhoz, hogy
elérjen a biztos menedékként szolgáló házhoz, melyben Pierre nagyszülei éltek,
de a tudat, hogy ezzel a felelőtlen tettével – miszerint megmutatná ennek a
beképzelt pöcsnek az átmeneti otthonát – veszélybe sodorná az idős emberek életét, azonnal ötletezésre késztette. Szinte hallotta, ahogy az agyában lévő
fogaskerekek működésbe léptek, de akkor egy mély hang újfent megállásra
késztette.
- Akkor menj el, és sosem tudod meg,
miért álmodsz szörnyetegekről. Rólam vagy az egykori barátaidról.
- Hisz nem is ismerlek! – Luc Will felé
fordult és maga sem hitte el, de olyan hangosan kiabált, amitől az egész utca
zengeni kezdett. Mindig is utált feltűnősködni és általában igenis nyugodt
volt, ez a fiú azonban egyetlen másodperc alatt kifordította önmagából - Nem hiszek
neked.
- Az apádat…
- Az apám meghalt, ahogy az anyám is,
és ne merd a szádra venni a nevüket, megértetted? – Luc hangja hisztérikussá
vált, hiszen Will szavai felszínre hozták az emlékeit arról a napról, amikor
végérvényesen árvává vált. Az autóbaleset, amiben csak azért nem halt meg, mert megállt az utcán bekötni a cipőfűzőjét, még mindig élénken élt az elméjében.
Hogyan is felejthette volna el a látványt, ahogy a szüleit elsodorja egy
megtébolyodott Audi? Luc könnyei utat törtek maguknak, ezzel átszakítva a lány
által emelt védőgátakat és elemi erővel száguldottak le az arcán. Ajkába harapva
közeledett Will felé, majd egy jókora pofon után és pár mély lélegzetvételt
követően lenyugtatta felborzolt idegeit. Zihálva szívta be a büdös, áporodott
szagú levegőt, s mellkasa heves mozgása egy futóéval is versenyre kelt volna.
- Egy démon ölte meg őket, amikor tíz
éves voltál – a tíz stimmelt, a többi már aligha. Luc fejcsóválva nyugtatgatta
magát, de tenyereit még így is csupán félúton a levegőben tudta megállítani. Legszívesebben
ledöntötte volna a lábáról az előtte tornyosuló fiút, hogy addig üthesse a
mellkasát, amíg ki nem leheli a lelkét, de tudta, hogy erre sosem lett volna képes.
Nem csak azért, mert kisebb volt nála, hanem egy másik, számára homályban
fürdőző ok miatt is.
- Baleset volt, démonok pedig nem
léteznek – a lány hangja elhalt az éterben, még Will sem hallotta meg őket,
pedig mindössze pár centiméter választotta el kettejüket.
- Árnyvadászok voltak, csak úgy, mint
te vagy én. Honnan tudom mindezt? – költői kérdésnek szánta, ugyanis még
mielőtt bárki is felfoghatta volna szavait, már meg is válaszolta őket. - Onnan, hogy látsz.
Egy közönséges mondén számára láthatatlan lennék, mert álcát viselek. Gyere!
Megmutatom – bár a fiú kezei könnyedén elérhették volna Luc karját, ezúttal nem
próbálkozott ehhez hasonló közvetlen intimséggel. Arra várt, hogy a lány önként
helyezze a tenyerébe az övét, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. Még
mielőtt elhagyta volna.
- Nem.
- Bízz bennem! – a bizalom bizalmat
szül, ha megérdemeljük, mert a bizalom érdem. Minden kapcsolat alappillére,
amely nem jön létre varázsütésre, csak mert az egyik fél azt szeretné. Őszinteség
nélkül törékeny, hiszen egyetlen rajta kapott hazugságtól képes milliónyi,
összeragaszthatatlan szilánkra szétpattanni. Luc képtelen volt felfogni, hogy
kérhette erre az előtte álló fiú, amikor egy héttel ezelőtt még azt sem tudta,
hogy létezik. Amikor folyton csak hazugságokkal traktálta képzelt szörnyekről,
Árnymanókról és mondikról.
- Még csak nem is ismerlek, hogyan
kérhetsz erre? Az is lehet, hogy meg akarsz ölni. Azok ott fegyverek nálad? –
Will tekintete követte a lányét, végül egy aprócska, henger alakú tárgyon és
pár kisebb tőrön akadt meg.
- Ezzel csak démonokat ölök, téged
pedig képtelen lennélek bántani. Jössz vagy sem? – pár másodperc erejéig
farkasszemet néztek egymással, miközben még a levegő is abbahagyta lomha
keringését. Luc karjai a teste mellett lógtak, lehúzta őket a gravitáció és bár
védelem szempontjából maga elé akarta emelni, vagy legalábbis a mellei alá
fonni, képtelen volt megmozdítani őket. Will izmai megfeszültek a vékony,
kapucnis pólója alatt. A fekete kihangsúlyozta testének minden porcikáját -
izmos tri- és bicepszét.
- Ezt még nagyon meg fogom bánni – Luc,
egy hangos, erőltetett sóhajt követően megindult Will után, de elutasította a
neki kínált segítőkész jobbot.
- Micsoda lelkesedés...
Dága szerecsendio!
VálaszTörlésVégre! Nagyon vártam már egy ilyen fejezetet. Az eleje a tőled megszokott részletességgel festette elénk egy hétköznapi lány mindennapos cselekedeteit, barátjával való incselkedését, míg a második fele már jóval mélyebbre volt minket a londoni alvilágban. Számomra megnyerő volt Will viselkedése, a határozottsága, mégis az a tipikus hetykeség, ami olykor jellemzi. A Törvény miatt meggondolatlanság az, amit művel, de szurkolok neki, hogy sikerrel járjon, és valamicske emlékeket plántáljon a lány fejébe. Ha pedig nem, akkor a maga módján kedveltesse meg magát. Elbűvölő tud lenni, ha akar. Előbb azonban meg kell győznie Lucie-t - Hm, kíváncsi vagyok, hogy ki nevezte át Emily-ről Lily-re. A lány hitetlenkedése jogos volt, felidézte bennem Tessa ellenállását a sorozat elejéről, és mondanom sem kell, kellemes emlékek voltak. A végén úgy éreztem egyre jobban beindulnak a dolgok, de ennek a nagyobbik részét úgy tűnik a folytatásra tartogatod! Nagyon tetszenek a főhősök szóváltásai, a dinamika, ami köztük van. Alig várom, hogy meglássam, mit eredményez ez!
További nagyon szép hétvégét kívánok!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésHahaha, gondoltam, hogy már vártad ezt a fejezetet, hiszen nagyon elnyújtottam az eseményeket, melyek elvezettek a normális beszélgetésükhöz. Próbáltam átvezetni a hétköznapi világból a természetfelettibe, hiszen ha csak úgy belecsaptam volna a lecsóba, akkor érthetetlenné vált volna minden. Szerintem, legalábbis. Örülök, amiért megnyerőnek találtad Will viselkedését, úgy látszik sikerült karakterhűnek maradnom. Meggondolatlan, de egy ideig be fog válni ez a fajta taktikája, s egy olyan személy fogja leleplezni,akire nem is számítanál. Most még. Aztán ki tudja. Szerintem is elbűvölő tud lenni, ha akar. A kérdés már csak az, képes lesz-e rá. Szerintem nem kérdés, ki nevezte át, ki adta neki a Lily becenevet. Hiszen Will az, aki a leginkább ragaszkodik ehhez, s aki a Lucietől is a falra mászik.
Igen, a nagy részét a következő fejezetre tartogatom, és ott is hasonló szóváltásaik lesznek. Szerintem az eddigi fejezetek alapján - azokat is beleértve, amiket megírtam, de még nem tettem ki - valahányszor egy légtérbe kerülnek, feszült és bohókás párbeszédek alakulnak ki.
Millio puszi Xx kellemes hétvégét. Köszönöm, hogy írtál, nagyon sokat jelent a támogatásod <33 Szeretlek.
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszik ez a fejezet is. Ahogy leírtad az elejét, a végén pedig... Szerintem valami olyasmi fog történni, hogy odamennek egy mondénhoz, és jé, nem látja, meg: nem vagyok bolond, tényleg van ott valaki stb. Aztán amikor kettesben lesznek előjön az egész ki vagyok én, mi, mikor, hogyan... Na jó lehet, hogy csak én képzeltem el így, de nekem ez lenne evidens, ez a folytatás.
Ha nem így lesz, akkor biztos kitalálsz valami még jobbat! :)
Egyébként én még mindig nagyon szurkolok a Will/Lily párosításnak. Remélem te is így gondolod! :)
Nagyon várom a következő részt!
Szia, drága Blanka!
TörlésKöszönöm szépen, olyan aranyos vagy, hogy mindig hagysz nekem egy őszinte véleményt. Muszáj elárulnom, hogy a legtöbb dologba beletaláltál, hiszen máshogy nem is lehetne megoldani. Will rájött, hogy Lucie/Lily ugyanolyan makacs, mint volt és ha nem a saját szemével tapasztalja meg a dolgokat, nem hinne neki.
Nekem is ők a kedvenc párosom a történetben - ki gondolta volna?! - de lesznek még egyéb párosok is, és kíváncsi leszek, nekik is szurkolni fogsz-e *-*
Millio puszi Xx legyen szép heted, és sietek a folytatással <33
Drága szerencsendiom!
VálaszTörlésHűha! Egyre inkább kezdem megimádni ezt a blogot, bár előtte is odáig voltam érte. Komolyan a zseniális, fantasztikus, "könyvbe-illő" jezőket tudnám használni rá, egyszerűen mesés! Folyamatosan az az érzésem, mintha egy könyvet olvasnék, mint amilyet régen, kisebb koromban!:')
És végre! Végre Will és Lily találkoztak, és (remélem), hogy innentől kezdve Lily szeme is fel fog nyílni, legalábbis valamennyire. Sokkal jobb lenne, ha összefognának, és úgy próbálnának küzdeni, hát... minden ellen. Mert tényleg eléggé sok akadály gördült eléjük, és bevallom őszintén, nem igazán tudom, hogy hogyan akarják megoldani majd őket. :)
Most is imádtam, rettentő tehetséges vagy, csak így tovább, nagyon-nagyon szeretlek! Hihetetlen, mekkora fantáziád van! <333333333
Millió puszi, Azy
Édes, drága, egyetlen Azym!
TörlésRöstellem, hogy még csak most válaszolok erre a kommentárra, hihetetlen, hogy milyen lassú vagyok! Pedig már aznap elolvastam az összeset, emlékszem, azzal töltöttem az egész napot, miközben a kanapén pihentem. Milyen jó is volt!
Köszönöm, nagyon örülök neki, hogy kezded megimádni ezt a blogot! Nagyon sokat jelent, hiszen én magam is imádom és el sem hiszem, hogy nem akartam megnyitni. Kár lett volna érte. Egy könyvet? Jesszus, túlzol, bár bevallom, nagyon jól esik! <333
Bizony bizony, eltartott egy darabig, de végre ismételten találkoztak. Lily szeme fel fog nyílni, hiszen nem tagadhatja le, ami a szeme előtt van, viszont a kételyei egyenlőre nem tűntek el. Hiszen olyan hihetetlen ez az egész, nemde?! Így belegondolva, tényleg nagyon sok akadály van előttük, de a történet végére a legtöbbet meg fogják oldani és a Jégmadárban már új problémák kreálódnak. Hogy együtt lesznek-e.... a jövő zenéje :)
Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Nálad jobb olvasód kívánni sem lehet, fogalmam sincs, hogyan érdemeltelek ki! <33 nagyon szeretlek <33
Millio puszi Xx