13. fejezet

Sziasztok :)

Először is, nagyon szépen köszönök mindent, amit tőletek kapok. El sem hiszitek egy-egy kedves szó mennyire meg tud mosolyogtatni. Remélem kellemesen fog telni a szünetetek, legalább annyira, mint nekem. Ugyanis anyuékkal elutazunk a mamámékhoz, s mivel ott nincs internetkapcsolat, így ki tudom majd pihenni magam. Szerintem rám fér, kissé már függőnek érzem magam.
Pár információt szeretnék megosztani veletek a történettel kapcsolatban: Will a könyvben 12 évesen szökött el az otthonából, viszont nekem úgy sehogy sem jött ki, így ebben a történetben mindez 10 éves korában történt. Csak gondoltam megemlítem, ha véletlenül feltűnne valakinek a furcsaság. Ugyanígy a szereplőim szeme is más színű, hiszen elsősorban az általam választott színészekre alapozok.
A részről csak annyit, hogy ez indít el mindent, a szó szoros értelmében. Bár nem tudom, hogy ez érezhető lesz-e rajta. Próbáltam úgy megvilágítani Lucie számára a dolgokat, hogy olyan olvasó is megértse ezt a világot, aki nem olvasta a könyveket. Remélem sikerült.
Millio puszi, jó olvasást és KELLEMES HÚSVÉTOT előre is <3 Xx

szerecsendio

---------------------------------------------------------------------------------

Mítoszok és legendák

  Lucie szemei szorosan össze voltak szorítva, így még az ablakon beszűrődő leheletvékony fénycsíkot sem láthatta, s addig fel sem ébredt megjátszott álmából, amíg Pierre el nem hagyta átmeneti szobájukat. A lánynak bűntudata volt, amiért hazudnia kellett az egyetlen embernek, akit valaha szeretett, de a tegnap este után már abban sem volt biztos, hogy ő az volt, akinek hitte magát. Akkor hogy bízhatott volna másokban?

  A mellkasa lassan mozgott fel s le, szinte nem is látszott, hogy lélegzett, pedig a tüdejét minden egyes másodpercben átjárta az éltető oxigén újabb és újabb dózisa. Az ablak üvegén monoton kopogás jelezte, hogy ismételten eleredt az eső, de Luct már ez sem zavarta. Úgy érezte, hogy ennél nagyobb problémák is vártak rá a jövőben, és nem tévedett nagyot. Szemeit résnyire elnyitotta, éppen csak annyira, hogy megbizonyosodhasson róla, tényleg egyedül tartózkodott a tavaszias színekben pompázó szobában, s amikor végzet a terepszemlével, óvatosan lelökte magáról a takaróját. A hideg levegő megcsapta a testét, melynek hatására libabőrbe borult az egész karja, a lábairól és a hátáról nem is beszélve. Az izmai megrándultak, s remegni kezdett, de mit sem törődve a kellemetlen mellékhatásokkal, oldalra fordult, majd vízszintesbe tornázva magát, talpaival megérintette a jéghideg padlót. A fa természetellenesen sima felülete a párizsi otthonának nappalijára emlékeztette, de amikor rájött, hogy talán mindezen emlékeket valaki más tette az agyába, mérgesen csörtetett be a fürdőszobába. Ki akarta mosni magából a szervezetében felgyülemlett feszültséget, meg akart szabadulni a benne élő démonoktól, s ennek érdekében képes lett volna bármeddig elmenni. Elhatározta, hogy kideríti az igazságot, és innen már nem volt visszaút. Nem mintha egy pillanatra is megingott volna szikla szilárd elhatározásával kapcsolatban.

- Lucie Delon vagy, Lucie Delon vagy… – mondogatta saját tükörképének, ahogy tenyereire helyezve testsúlyának nagy részét, rágörnyedt a mosdókagylóra. Haja ziláltan omlott a vállaira, s a szemei alatti hatalmas karikák elárulták, hogy az elmúlt huszonnégy órában egy másodpercet sem aludt.

  Képtelen volt elhinni önnön szavait, s mire ledobta magáról gyűrötté vált ruháit, azon kapta magát, hogy bár önkénytelenül, de Lilynek szólította saját magát.

 A kellemesen langyos víz végigszánkázott Luc felsőtestén, ahonnan tovább száguldott a lefolyóba. Ahogy lehunyta a szemeit, s hátra hajtotta a fejét, egyre jobban érezte magát, mintha maga a békesség szállta volna meg. Azonban ahogy leeresztette a napokban felállított védőgátját, úgy törtek rá a rémképek, melyek már nem csak este, de napközben is a fejében motoszkáltak.

Egy sötétlila, már-már padlizsán színű szobában voltam és épp egy könyvet olvasgattam, amikor valaki befogta a szemeimet. Bár egy pillanatra megijedtem, a félelem rögtön elpárolgott a szervezetemből, amint felfedeztem a titokzatos támadóm ujján díszelgő gyűrűt, melynek barázdái apró madarakat rajzoltak a fémbe. Gémeket.

- Ki vagyok? – kérdezte, amitől csak még inkább kirázott a hideg, s ezt követően elemi erővel száguldott végig rajtam a forróság. A közelében úgy éreztem elégek, mintha elevenen haltam volna el egy máglya tetején. Csakhogy az én sikolyaim sokkalta inkább a gyönyörtől, mintsem a fájdalomtól keltek szárnyra.

- Hmm, nem is tudom… kapok segítséget? – incselkedtem, miközben a kezemmel végigsimítottam az engem fogja tartó tenyereken.

- Kék szemem van és…

Nem hagytam, hogy befejezze. Egy jól választott pillanatban lehámoztam magamról a mámorító láncokat, majd egy szempillantás múlva már csak egyetlen centiméter választott el attól, hogy ajkaim összeforrjanak az övével.

  Luc a szája elé kapott, még mielőtt előtörhetett volna belőle a torkában megbújó sikoly. Amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt a zuhany alól, s magára kapkodva levetett ruhadarabjait, egy törölközővel a fején, visszafeküdt a meleg ágyába. Egészen a nyakáig húzta a puha anyagot, aminek a szélét oly szorosan markolászta, hogy az ujjbegyeiből kiszökött minden egyes vércsepp.

  Szaggatottan vette a levegőt, a szíve vadul dübörgött a mellkasában, közvetlen a bordái mögött, s minden erejével azon volt, hogy kiverje a fejéből az előbb látott pillanatot. Egy olyan másodpercet, amire még csak nem is emlékezett… eddig. De vajon tényleg átélte volna, vagy csak az agya űzött belőle tréfát, ezzel közröhej tárgyává változtatva személyét? Csak egy módon tudhatta volna meg az igazságot, de félt rákérdezni. Félt felkeresni Willt, mert a fiú vészmadár módjára hozta magával a rémhíreket. Ő maga volt a fekete holló, a halál hírnöke. Hiszen amíg nem találkoztak, addig minden rendben volt.

  Lucie óvatosan oldalra fordította a fejét, amitől meggyengült a rajta pihenő turbán, s csupán csak az után folytathatta megkezdett mozdulatsorozatát, hogy megigazította a törölközőt. Ujjai remegtek, ahogy kinyitotta a hozzá közelebb lévő éjjeliszekrény legalsó fiókját, arról a leírhatatlan érzés kavalkádról már nem is beszélve, amit akkor tapasztalt, amikor végigsimított a benne rejtőző könyv bőrkötésén. A lány feje oldalra esett, s úgy folytatta a titkokat rejtő, napló nagyságú tárgy bámulását. Szüksége volt még egy óriási lélegzetre, mielőtt belekezdett volna az olvasásába.

Árnyvadászok történelme

Egy napon, körülbelül ezer évvel ezelőtt, amikor a világot lerohanták a démonok, Jonathan Shadowhunter – aki ekkor még csupán egy közönséges mondén volt - egy boszorkánymester segítségével megidézett egy angyalt, Razielt, aki nephilimet csinált néhány kiválasztott mondénból. Belőlük lettek az első Árnyvadászok, akikre az angyal három bűvös tárgyat hagyott: a Végzet Kelyhét, a Végzet Kardját és a Végzet Tükrét. A Kehely lehetővé tette, az új nephilimek – félig emberek, félig angyalok – teremtését…

Itt átugrott pár fejezetet, hiszen ezt a mendemondát már Will is elmesélte neki, s így, fél nap elteltével sem tűnt kevésbé hihetetlennek. Egy angyal, aki leszállt az égből… mintha a szomszéd néni meséit hallgatta volna, aki imádta eltúlozni a vasárnapi misén hallottakat.

Míg a nephilim faj egységes, és minden tagjának ugyanaz a vér csörgedezik az ereiben, addig az Alvilágiakat négy különböző karsztra lehet osztani.

Ott vannak Lilith gyermekei, a boszorkánymesterek - halhatatlan utódai a démonoknak és a mondénoknak, akik mágikus képességek birtokában vannak. Minden boszorkány és boszorkánymester kereszteződésből születik, ezért sterilek, más szóval nem nemzhetnek utódokat. Minden Alviláginak egy része démoni, de csupán Lilith gyermekei születtek démoni szülőktől.

Lilith egy nagyobb démon, aki Ádám első felesége volt, még mielőtt Évát megteremtette volna Isten. Mind a kettejüket a föld porából gyúrta örökkévalóvá, így mindenben egyenlőek lettek. Lilith azonban nem akart behódolni a férfinak, így elhagyta az Édenkertet és mindenféle fél-lényekkel (démonokkal) utódokat nemzett.

A vámpírok az Éjszaka gyermekei, akik felerősödött ragadozó természettel és alakváltó képességekkel rendelkeznek. Rendkívül gyorsak és veszélyesek, s leginkább mondénok vérével táplálkoznak. Halhatatlanok, csupán a nap fénye, a tűz és a fából készült karók képesek véglegesen megölni őket, hiszen roppant gyorsan gyógyulnak.

A Hold gyermekei, a vérfarkasok szintén rendelkeznek démoni vérrel s ezen kívül felerősödött fizikai erővel. A sebeik gyorsabban gyógyulnak, mint egy átlagembernek, s ösztöneik és mozdulataik gyorsabbak, mint bárki másnak.

A tündérek, angyalok és démonok véréből származó, ravasz lények. Egyszerre keveredik bennük a jó és a gonosz. Olyan gyönyörűek, mint amilyennek egy angyalnak kéne lennie, mégis van bennük egy halom sunyiság és kegyetlenség. Egyesek úgy tartják, hogy bukott angyalok, akik ki lettek dobva a Mennyből a túlzott büszkeségük miatt. Egy tündér képtelen a hazugság művészetére, azonban az igazságot kénye-kedve szerint ferdítgeti.

  Luc testén végigáramlott a borzongás az élethű illusztrációk láttán, amelyekre egy oldallal arrébb bukkant rá. Már tegnap este is látta őket, amikor a démonokról kérdezte Willt, de akkor nem figyelte meg ezeket eléggé ahhoz, hogy libabőrbe boruljon tőlük a karja. Azok az éles fogak, mintha belevájtak volna a bőrébe, mi több, mintha már látta volna valahol, érezte volna a fájdalmat egy ehhez hasonló állkapocs velőtrázó harapása után. Aztán az eszébe jutott. Tudta, legbelül érezte, hogy mindezen események egyszer már megtörténtek vele.

Futottam, úgy, mint még soha azelőtt. Minden izmom megfeszült, ahogy gyors egymásutánban rakosgattam a lábaimat, közben a kezeim közt szorongatva egy henger alakú botot – egy szeráfpengét. A szél belekapott a hajamba, ahogy befordultam az utolsó sarkon, ami elválasztott a Hyde Parktól. Az idő már elég későre járt, így csak a hatalmas gömbóriás s a mellette fénylő csillagok segítettek a látásban. Mellkasom fel-le mozgott, némán ziháltam, mialatt apró gőzfelhőt kreáltam a hideg levegőben. Egy másodpercre lehunytam a szemeimet és minden erőmet a füleim felé sugároztam, intenzív koncentrálásba kezdve. Itt kellett lenniük, s nekem csupán annyi volt a dolgom, hogy megtaláljam őket.

  Egy darabig csöndben álltam, még lélegezni is elfelejtettem, annyira izgultam, hiszen ez volt életem első igazi „küldetése”, ahogy Will és Jem hívta a démonvadászatokat. Ők már két hónapja az orrom alá dörgölték – na jó, igazából Will volt az, aki mindig felhozta a témát -, hogy idősebbek és ügyesebbek s ezért kaptak engedélyt, én pedig azért nem, mert lány voltam. A lányok pedig köztudottan gyengébbek voltak a férfiaknál, nem mintha tizenöt évesen férfinak lehetett volna nevezni bármelyiküket is. Összeszorítottam az öklömet, ahogy felidéztem az összes ezzel kapcsolatos beszélgetést, de nem tétlenkedhettem sokáig a saját levemben főve, ugyanis abban a másodpercben meghallottam egy jellegzetes hangot. A csaták ismérvét, a zajt, ahogy két ember összecsapott, élethalál harcot vívva egymással.

  A lábaim már azelőtt elindultak, hogy az agyam kiadta volna a megfelelő utasításokat, s ennek köszönhetően hamar megérkeztem a parkban található tóhoz, amitől pár méterre két Árnyvadász és négy hatalmas bestia csatázott. A fülembe tóduló adrenalintól nem hallottam semmit, így Will kiáltását sem, amivel a közelgő veszélyre figyelmeztetett, ennek eredményeképpen pedig az első küldetésemet egy óriási pofonnal kezdtem. A testem nekirepült a legközelebbi fának, szinte éreztem, ahogy a vállaim a növény kérges törzsével együtt reccsentek meg. Iszonyú fájdalom lett úrrá a testem felett, de a bennem élő bizonyítási vágy egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött, végül sikeresen felálltam és belelendültem a harcba…

A démonok dimenziók közötti, pusztító lények. A pokol lakói, a Sátán cselédjei, akik Lilith véréből származnak. Képesek a dimenziók közötti utazásra, s ha megölnek egyet, az rögtön kámforrá válik. Senki sem tudja, hova tűnnek, csupán csak egy sejtés, miszerint visszatérnek saját dimenziójukba.

  Luc félretette a könyvet, ugyanis úgy gondolta, épp eleget olvasott ahhoz, hogy még ne robbanjon fel a feje a sok új információtól. Oldalra fordulva, kihúzta az éjjeliszekrény legalsó fiókját és visszacsempészte a könyvet oda, ahonnan elő sem kellett volna vennie.

- Bejöhetek? – még épp idejében húzta magára a takarót ahhoz, hogy Pierre ne lássa, mit csinált pár másodperccel ezelőtt. Luc ujjai oly szorosan markolták a textil szélét, hogy ujjbegyei teljesen elfehéredtek, de ahhoz már túl lassú volt, hogy folytathassa tettetett alvását. Lelepleződött, ami egyet jelentett azzal, hogy muszáj volt szembenéznie a következményekkel – az esetleges kérdésekkel, amikre tegnap este nem felelt.

- Már bent vagy – jegyezte meg a kelleténél talán egy kicsit gúnyosabban, s alig ismert magára, ahogy ráeszmélt illetlenségére. Az ajtóban toporgó fiú nem ezt érdemelte, hanem egy hatalmas ölelést és sok-sok szeretetet, amiért mindig ott volt neki, amikor szüksége volt rá. Egyszer például – amikor csupán csak egy hónapja ismerték egymást – ott aludhatott a fiúnál, miután a nevelőszülei megütötték. Aznap este nagyon hálás volt neki, amiért nem kellett egy másodperccel sem tovább a pokolban tartózkodnia. Abba biztosan belebolondult volna.

- Csak meg akartam nézni, hogy alszol-e még. Aggódtam érted, hiszen már fél négy és még ki sem dugtad a fejed a szobából – Luc a szekrényen pihenő óra felé fordult s döbbenten konstatálta, hogy az idő tényleg elszáguldott felette. Amikor nem sokkal ezelőtt belekezdett az olvasásba, még csak kettő óra volt. Ennyire magával ragadta volna az a másik világ? Annyira otthonosan érezte volna magát benne, hogy közben teljesen megfeledkezett minden másról, még a korgó gyomráról is?

- Csak elfáradtam, ennyi az egész.

- Biztos, hogy nem titkolsz semmit? Tényleg ennyi lenne az egész? – Luc szíve a torkában dobogott, s az ott keletkező gombóc meggátolta őt a tiltakozásban. Képtelen volt kibökni az igazságot és bár belül úgy gondolta, mindvégig attól félt, hogy szerelme bolondnak hinné, egy hangocska azt mondatta vele, hogy az igazság valahol egészen máshol keresendő. Attól félsz, hogy ha hangosan is kimondod, akkor mindez valósággá válik. Hogy az álmaidban lévő alakok tényleg annyira fontosak voltak - s talán még mindig azok -, mint képzelted. Fontosabbak, mint Chloe vagy Pierre.

- Pierre! Szerinted ki vagyok én? – nem nézett a fiúra. Egész idő alatt az ablakon át kémlelte a kinti világot, de most még ez sem hozott számára megnyugvást, hiszen az eső egyre inkább rázendített.

- Ez meg miféle kérdés?

- Én csak… gondolkoztam az utóbbi időben és… - Luc szaggatottan vette a levegőt, minden egyes szó után rátört a pánik s ez egészen a velejéig hatolt, beleitta magát a lány pórusaiba. A fejében ott motoszkált a kíváncsisággal vegyített félelem, s egy esztelen gondolat, ami egyre inkább megtetszett neki. El akart menni az Intézetbe. Már csak meg kellett találnia Willt, hiszen eddig mindig a fiú volt az, aki megkereste őt s nem fordítva.

- Ajaj, ha te gondolkozol, abból semmi jó nem sülhet ki.

- Jaj, fogd már be, ez most komoly, te nyomi – a mondat, ami eleinte sértésekkel áztatottnak indult, a végére csipkelődővé vált, szeretettel telivé. Lucie ajkai a nap folyamán először mosolyogtak, azonban a szemei még így is csak halovány képet festettek boldognak nemigen nevezhető személyéről. Mintha a lelke mélyén tiltakozott volna a fiúval eltöltött pillanatok ellen. Mintha valaki egész más mellett lett volna a helye.

- Jó látni, hogy újra mosolyogsz, már hiányzott. Azt hittem el is felejtetted, hogyan kell – Luc köré két izmos, mégis vékony kar fonódott, s a lány arca tökéletes menedéket talált a fiú vállának természetes mélyedésében. Olyan megnyugtató volt az egész pillanat, olyan idilli, már-már mesébe illő, hogy Luc már meg sem lepődött, amikor belenézett a barna szempárba s azok égszínkékké változtak.

  Lucie félre nyelte a levegőt, így erőltetett köhögésbe kezdett, s belül azzal nyugtatgatta magát, hogy mindezt csak képzelte, és hogy azok az íriszek nem is hasonlítottak Willéihez.

- Szerinted igazi, ami kettőnk között van? Szerinted tényleg annyira szeretjük egymást, mint hisszük? – ahogy kiejtette a lelkét nyomasztó szavakat, rögtön meg is bánta őket, hiszen ahogy azok visszhangzani kezdtek a hullacsöndes éterben, életre keltettek egy különös és frusztráló légkört. Talán egy lejárt elem is ismételten működőképessé vált volna a sok elektrontól, ami a levegőben repdesett.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én teljes szívemből szeretlek minden furcsaságoddal együtt s csak remélni tudom, hogy ez fordítva is igaz. – Pierre elharapta a mondat végét, és még szorosabban ölelte Lucie testét, mintha sohasem akarta volna szabadjára engedni a karjai között üldögélő lányt. S bár abban a pillanatban Luc sem akart elszökni a fiú elől, kezdett megingani azzal kapcsolatban, hogy ez örökké így is fog maradni.

- Persze, hogy igaz, én csak… - képtelen volt rátalálni a megfelelő szavakra, hiszen a bocsánat túlságosan közhelyesnek tűnt a számára, végül mégis emellett döntött, hiszen jobbat aligha tudott volna kitalálni. - Sajnálom, hogy ilyeneket mondtam, inkább felejtsük el. Mi az ebéd? Maradt még valami kaja?

- Ühüm, félre tettem neked egy egész tányérnyi rakott káposztát. Nagyi kísérletezett, de elég jó lett. Gyere! – a francia fiú megfogta szerelme kezét és felhúzta őt az ágyról, melynek következtében a takaró a padlóra hullott. Ezzel a kellemetlenséggel azonban egyikük sem foglalkozott, mivel kisebb problémájuk is nagyobb volt egy ilyen apróságnál – ugyanis a rendíthetetlennek hitt kapcsolatuk megszenvedte az első csorbát, melytől szépen lassan kezdett darabokra hullani.