2014. május 8., csütörtök

15. fejezet

Sziasztok :)
Milyen gyorsan eltelt ez a tíz nap, nemde? Vagy csak én éreztem így? Szeretnék megköszönni minden kedves szót, ami írtatok nekem, nem tudom mi lenne velem anélkül a kevéske ember nélkül akik részről-részre biztatnak. Értük már megéri folytatni ezt a történetet, ami teljes mértékben a szívemhez nőtt.
Ebben a részben felbukkan egy új szereplő, de azt nem árulnám el, hogy ki. Legyen meglepetés, de egy biztos, kulcsfontosságú lesz a vége felé. Remélem tetszeni fog a rész, én imádtam írni.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio 
--------------------------------------------------------------------------------
Vérbosszú
  A csillagok, mint milliónyi apró szentjánosbogár, tündöklően ragyogtak az égen, fennkölten s hanyag eleganciával világítva az amúgy koromsötét éjszakában. Miután Lucie kifizette a taxit, összehúzta magán tavaszias kabátját s felgyorsított lépteivel, szinte már rohant a kétsaroknyira lévő lakóház felé. A szél belekapott étcsokoládé színű tincseibe, s lassú táncra hívta őket. Még mindig képtelen volt Lilynek nevezni önmagát, hiszen túlontúl ragaszkodott a Lucie Delon névhez, amit azóta magáénak mondhatott, hogy az eszét tudta. Minden emlék, minden mozdulat, minden átvirrasztott éjjel és mosolygással töltött nappal ehhez kötötte. Beleitta magát a pórusaiba s a vérével együtt keringett szervezetében.
  Lucie egy különös hang hatására hirtelen oldalra kapta a fejét, de hiába vizslatta az átellenben ültetett bokrokat, azok meg sem mozdultak. A lányon felülkerekedett az a földöntúli érzés, amikor az ember megérzi, hogy figyelik. Hogy valami, vagy valaki árgus szemekkel mustrálja kiszolgáltatott személyét, s bár legszívesebben hazarohant volna, hogy a párnájába sírja bánatát, képtelen volt megmozdulni.  A lábai gyökeret vertek, s tekintete a méregzöld növényeken ragadt.
  Egy távoli harang lágy dallamba kezdett, ami visszarántotta Luct a valóságba. Folytatva megkezdett útját: Pierre nagyszüleinek lakása felé lépkedett, s belül azért imádkozott, hogy mindenkit álmában találjon, hiszen semmi kedve sem volt a magyarázkodáshoz. Miért nem voltál itt, amikor felébredtem? Hol voltál? Kivel találkoztál? Miért könnyes a szemed? Az agyában lévő fogaskereket eszeveszett hajszába kezdtek, egy véget nem érő versenybe, mintha képesek lehettek volna megelőzni egymást, s az ifjú Árnyvadász lányt ismételten magával ragadta egy emlékörvény, melybe kis híján bele is fulladt. Szerette Pierret, rengeteget köszönhetett a francia fiúnak, mégis, egyre képlékenyebbnek tűnt a kapcsolatuk, egy olcsó dajkamesének.
  Minden egyik hirtelen pillanatról a másikra történt, emberi szem fel sem fogta volna a mozdulatokat és még Luc is csak nehezen tudta követni az árnyéklelket. Lábai megálltak a levegőben, kis híján orra bukott saját magában, ahogy behúzta a kéziféket. Szemeit ide-oda mozgatta, kétségbeesetten kutatva valamiféle menekülőút után, mégsem volt hova futnia.
- Az iciri-piciri Árnyvadász nem tudja, merre fusson - a vele szemben álló, körülbelül húsz éves férfi lebiggyesztette telt ajkait, aminek következtében előbújtak hegyes szemfogai. Luc megtántorodott, s hátrált pár bizonytalan lépésnyit, ezzel beleütközve egy másik, masszív felsőtestbe. A hideg elemi erővel szánkázott végig egész lényén, de mindennek ellenére próbált erősnek mutatkozni. Úgy gondolta, ha szembeszegül velük, talán kivívhatja a tiszteletüket, s élve hazajuthat. Talán.
- Ki vagy te? – kérdezte, valamivel kimértebben, s közben közelebb sétált a szőke hajú, kék szemű sráchoz, akinek tekintete magába foglalta a veszélyt, mégis… Mint minden ragadózó, ő is lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Nem hiába, Lucifer is angyal volt egykoron, egy gyönyörű teremtés, Isten egyik kedvence, aki szemrebbenés nélkül vétkezett. Eme vámpír is olyan volt, mint maga az Ördög, s ha valaki azt állította volna róla, hogy képes mosolyogva gyilkolni, Lucie abban a szent pillanatban elhitte volna neki.
- Hát nem ismersz meg? Pedig mások szerint pontosan úgy nézek ki, mint Caliban – Luc vett egy mély lélegzetet, miközben magában elszámolt tízig. Le akarta nyugtatni felborzolt idegeit, s ezzel egy időben lecsillapítani megállás nélkül remegő végtagjait. Még sosem félt ennyire, azonban még sosem érzett magában ennyi bátorságot; eme kettős érzelem pedig szétszabdalta belülről.
- Fogalmam sincs, ki az a Caliban – motyogta, aminek hatására a vámpír szemei vörössé változtak, s mire Lucie kinyöghetett volna bármiféle bocsánatkérést, a másik teljes testével ránehezedett. A lány fejébe belehasított egy éles fájdalom, ahogy az szó szerint megcsókolta a durva betont, s torkából a felszínre szökött egy elhalt nyögés. Fájt a tüdeje és alig kapott levegőt a hirtelen támadástól, amire még egy szakképzett katona sem tudott volna kellőképp felkészülni.
- Egy vámpír, akit megöltél, te szutykos kis lotyó – üvöltötte a másik, miközben kezeivel lefogta az Árnyvadász lányt. Luc sem mozogni, sem ellenkezni nem tudott, hiszen még a légzés is nehezére esett. Magában elmormolt egy imát, abban reménykedve, hogy Will vagy Jem eljön és megmenti, de a várva várt felmentő sereg csak nem akart megérkezni. - Én pedig régi vágású vagyok, és még hiszek a vérbosszúban.
- Én… - a vámpír ajkait eltorzító mosoly vérszomjas volt, s ahogy egyre közelebb és közelebb merészkedett Luc nyakához, a lány átkozta magát, amiért nem hozta el azt az irónt az Intézetből. Bár nem tudta, mire is lehet használni egy olyan szerkezetet - ami még egy ceruzánál is ártalmatlanabbnak tűnt -, úgy vélte, Will nem véletlenül tartott magánál mindig egyet ezekből a fémes izékből - nem tudom, miről beszél. Nem öltem meg senkit.
- De hagytad meghalni! – a vámpírherceg teljesen kikelt önmagából, s ahogy egyre hangosabban beszélt, alattvalói egyre közelebb lépkedtek a földön fekvő pároshoz. A sápadt bőrű szörnyetegek csoportja úgy nézett ki, mint tucatnyi márványszobor, akiket angyalivá változtatott a Hold fel-felbukkanó fénye. Egy hónappal ezelőtt Luc jót nevetett volna egy ehhez hasonló, a mai kor tini-filmjeibe illő jeleneten, most viszont üvölteni akart. Mérges volt önmagára, amiért képtelen volt védekezni, Willre, amiért minden egyes alkalommal kihozta a béketűréséből és belerángatta egy gyilkolással átitatott világba, Jemre, amiért nem kísérte hazáig… Mindenkire, akit csak ismert. - Bízott benned, és te ott hagytad.
- Szállj le rólam! – nyögte két, kínkeserves lélegzetvétel között. A vámpír sunyi mosolyra húzta a száját, majd lassú, kéjes hangjával belesuttogott a lány fülébe:
- Csak nem feszélyez a közelségem?
  A vámpír beleharapott Lucie ütőerébe, és szívni kezdte a meleg folyadékot. A lány torkából a felszínre szökött egy fájdalom ittas sikoly, körmeivel a hideg betont kaparászta, miközben egyre vesztett az erejéből. A benne életre kelt küzdőszellem a vérével együtt tűnt el a szervezetből. Harcolni szeretett volna, mi több, élni vágyott, végtagjai mégsem mozdultak meg. Megfagytak, s dermedten adták át magukat a ragadozónak. A bosszúszomjas vámpír minden szívással egyre vadabb és követelőzőbb lett, de még mielőtt megölte volna a karjaiba rogyott tüneményt, a háta mögött zajongani kezdtek a szörnyei. Harcoltak, majd sorban a porba hullottak, örökké maguk mögött hagyva ezt az elátkozott világot.
  A vámpírherceg leszállt Lucie mellkasáról, mire a lány ismételten megízlelhette az oxigén-dús levegőt, a száját mégis inkább a vas és a só jellegzetes keveréke lepte el; a saját vérét nyelte. Bár minden porcikája sajgott a fájdalomtól, lassan az alkarjára támaszkodott. Hajtotta a kíváncsiság, s látni akarta a megmentőjét, esetleg megmentőit. Talán Will jött utánam? Igen, csak ő lehetett, hiszen ki más vállalta volna ezt a hatalmas kockázatot csupán az ő kedvéért? Alig, hogy feltette magának eme kérdést, az agya egy másik arcot vetített lelki szemei elé. Egy ezüstös hajkoronát és két, mandulavágású szemet melyek szürkésen csillogtak, valahányszor a tulajdonosuk mosolygott. Jem sápadt, márványszerű bőre sokkal kedvesebb volt, mint a vámpíroké; elevenebb, mégis, mintha a halál bélyegét viselte volna vonásaiban.
  Luc egyre homályosabban látott, ez mégsem akadályozta meg abban, hogy a térdeire nehezedve, megkeresse elvesztett egyensúlyát. Léptei bizonytalanok voltak, de legalább már képes volt mozogni és ez büszkeséggel töltötte el. Oldalra pillantva, valamiféle fegyver után kutatott, amikor az utcai lámpák fénye rávilágított egy faágra. Reménykedett benne, hogy a rémtörténetek igenis magukban hordozták a valóságot, s hogy a vámpírok tényleg belehaltak abba, ha egy fából készült karót mártottak megkeményedett szívükbe. Már majdnem elérte a botot, amikor valaki elkapta hátulról és egy laza karlendítéssel a szomszédos ház téglákból eszkábált falának dobta. Lucie szájában összegyűlt a vér, s köpnie kellett ahhoz, hogy ne fulladjon meg tőle. A végtagjai fájtak, s kínkeserves lélegzete remény veszett zihálássá torzult.
  A vámpír egyre közelebb és közelebb merészkedett a lányhoz, s már csak centiméterek választották el tőle, amikor egyszerre megszűnt létezni. Ajkait eltátva, üveges szemekkel csuklott össze, hiszen a lábai felmondták a szolgálatot, abban a pillanatban, ahogy a szívébe állt az előbb látott karó. A testét hirtelen körülölelte pár forró lángnyelv, s addig csókolták, míg bele nem halt. Lucie fátyolos szemmel nézett körbe, de már egyetlen szörnyeteget sem látott, csupán egy sötét hajú fiút, aki annyira volt ismerős számára, mint egy jegesmedvének a pálmafa; semennyire. Az öltözetéből – a fekete pólóból, a sötét farmernadrágból és az övére csatolt különös fegyverekből – arra következtetett, hogy egy újabb Árnyvadásszal hozta össze a Sors.
  Lucie vett egy mély lélegzetet, a testét elöntötte a megkönnyebbülés, és most, hogy már csak egy saroknyira volt a pihe-puha ágyától, alig várta, hogy egy frissítő zuhany után elfelejtse ezt az egészet. Megesik, hogy a menekülés a legjobb megoldás; az egyetlen. Ha magunk mögött hagyjuk a múltat, akkor elegendő idő elteltével megfakul minden szörnyűséges emlék. Hirtelen már nem is érdekelte ez a misztikus világ, s legszívesebben ismételten imádott Párizsába utazott volna. Vissza a kezdetekhez, egy teljesen új élettel. A régi, mégis új életével.
  Nem szólt a fiúhoz, ahogy ő sem hozzá. S mivel az ismeretlen idegen a szeráfpengéje tisztogatásával foglalatoskodott, Luc jobbnak látta elhagyni a csatateret, még mielőtt újabb vámpírhordák bukkantak volna elő az árnyékvilágból.
- Hogy hívnak? – kérdezte végül, amikor észrevette, hogy a fiú a nyomába szegődött. Csöndben sétáltak egymás mellett, a másodpercek lassabban peregtek, mint bármikor ezelőtt, mégis, mintha az előbbi támadás már egy évezrede történt volna; oly távolinak tűnt, mint Róma bukása.
- Gabriel.
- Mint az angyal? – semmi válasz, a fiú mégis egyre közelebb került Luchöz, aki feszélyezve érezte magát, amiért nem köszönte meg a másik önfeláldozását. Hiszen egyedül küzdött meg egy csapatnyi szörnyeteggel – könnyűszerrel bele is halhatott volna. Eddig azt hitte, csak Will volt ilyen forrófejű és meggondolatlan, de most már úgy vélte, ez egy amolyan Árnyvadász tulajdonságnak számított. - Öhm, te is Árnyvadász vagy, nem? – Gabriel bólintott, miközben a kezében megcsillant egy fémes markolatú penge, amihez hasonlót Luc még sohasem látott, mégsem ijedt meg tőle. Az elmúlt napokban hozzászokott eme halálos tárgyak látványához. - Köszönöm.
- Amit tőlem kapsz, azért nem jár köszönet.
  Lucie összehúzta a szemöldökeit, s a homlokán is megjelentek az értetlenkedés tagadhatatlan ráncai, mégsem akart hinni saját füleinek. Azt hitte, hogy képzelődött, de akkor Gabriel abbahagyta a sétát és meglendítette a kezében szorongatott tőrt.
- Mi a… - a lány az utolsó pillanatban ugrott el a penge elől, így megúszta egy kisebb, de annál mélyebb karcolással. - Öljük meg Luciet nap van, vagy mi a szösz? – kérdezte, s közben kétségbeesetten kutatott valamiféle fegyver után. Abban a pillanatban még egy szemeteskuka fedelének is örült volna, ha az képes lett volna megvédeni őt az esetleges sérülésektől. Gabriel mosolyogva nézte a szemei elé tárult jelenetet, s alig akarta elhinni, hogy ennyire könnyű áldozatra talált Lily személyében, hiszen ismerte a lányt, aki régen még őt is képes volt megverni. Mi történt vele? - Ellened mit követtem el?
- Semmit.
- Akkor nem értelek. Az előbb segítettél – Gabriel ismételten lecsapott, de ezúttal nem tévesztet célt, a tőr beleállt a lány oldalába, aki egy hangos sikollyal adta az Árnyvadász tudtára, mekkora fájdalmat okozott neki. A lány, remegő kezekkel húzta ki magából a vörösre színeződött kést, majd egy jól irányzott mozdulattal megvágta vele támadóját. Gabriel hátratántorodott, amit Lucie ki is használt; amilyen gyorsan csak tudott, futásnak eredt. Csupán két ház választotta el a biztonságot nyújtó falaktól, és ez erőt adott neki. Az adrenalin szétáramlott a szervezetében, és emberfeletti képességekkel ruházta fel. A méterek egyre csak fogytak, s végül egy másodperccel Gabriel előtt becsapta az üvegajtót.
  Lassú, megfontolt léptekkel hátrált, farkasszemet nézve a kint rekedt gyilkossal, s miközben levegőért kapkodott, a másik megajándékozta egy kaján vigyorral. A fiú betörte az üveget, a szilánkok felsértették a bőrét, de ő még csak fel sem szisszent, helyette a kilincset kutatta. Lucie összerezzent a zajra és a lift felé futott, de hiába nyomkodta a hívógombot, a felvonó csigalassúsággal közlekedett, így kénytelen volt a lépcsőt választani. Kettesével szelte a fokokat, s hiába fájtak a végtagjai, nem adta fel, sőt! Egyre gyorsabb tempóra kapcsolt.
- Nem hagyhattam, hogy megöljenek azok a mocskos Alvilágiak. Én viszont meg foglak, méghozzá mosolyogva – hallotta Gabriel hangját, s egy hangos puffanást, amiből arra következtetett, hogy a fiúnak sikerült kinyitnia az ajtót; vagyis másodpercek kérdése volt csupán, mikor fogja utolérni és megölni.
  Luc remegő kezekkel szedte elő a kulcsát, s csak második próbálkozásra talált bele a zárba, ami két forgatást és egy kattanást követően feltárult előtte. Luc magára zárta a fából készült nyílászárót, majd lecsúszott az ajtó mentén és elnyelve könnyeit, bősz hallgatózásba kezdett. Reménykedett benne, hogy Gabriel nem vette észre, melyik lakásba futott be. Hogy hol talált menedékre.
  A fiú léptei egyszer csak elhaltak, mire Lucie állásba tornázta magát és kinézett a kukucskálón. Az egész folyosó sötétségbe burkolózott, így semmit sem látott, ennél fogva nem csoda, hogy majdnem szívinfarktust kapott, amikor egy sötét szempár nézett vele farkasszemet az apró üvegen keresztül. Képtelen volt elfojtani, feltörni kész sikolyát, s mindezt csak tetézte, hogy Gabriel rugdosni kezdte az ajtót. A fa meghajlott és felrepedezett, végül ripityára tört, megfosztva Luciet a védelmétől. Az Árnyvadász arcát eltorzított a düh, s a kezében szorongatott fegyvernél csak méreggel itatott szemei voltak félelmetesebbek - arról nem is beszélve, hogy Pierre mamája ezt a pillanatot választotta arra, hogy kimenjen a mosdóba. Abban a pillanatban, hogy a lány tekintete találkozott az idős nőével, mintha lelassult volna a világ, s Lucie kétségbeesetten könyörgött az égieknek, hogy legalább a nő életét óvják meg, ha már neki meg kellett halnia. Miranda, felmérve a helyzet súlyosságát a falnak nyomta apró testét, így rejtve maradt a betolakodó előtt, ám ekkor egy újabb vendéggel gazdagodott a londoni lakás.
- Gabriel!
 Will hangja reménnyel töltötte el a lányt, hiszen Gabriel szemmel láthatóan megtántorodott. A penge megállt félúton, s bár Lucie még így is elesett a nappaliban pihenő szőnyeg szélében, már koránt sem félt annyira, mint egy másodperccel ezelőtt. Will előrántotta egyik halálos fegyverét, majd nekirontott Gabrielnek, aki összetörte az ajtó mellett elhelyezett cipős szekrényt. A bútor darabkái szétszóródtak a lakásban, majd a porcelánétkészlet is veszett pár értékes darabot. A fiúk olyan gyorsan mozogtak, hogy Luc alig bírta követni őket, így végül feladta a reménytelennek titulált harcot és helyette hanyatt feküdt a padlón. Mintha a plafon hajszálrepedései is továbbszaladtak volna a csatazaj hatására – Lucie hihetetlennek találta, hogy a többiek nem keltek fel a verekedés hangjára, bár végül ezt is a varázslat számlájára írta -, s míg az életén elmélkedett, mely egyszerre lepergett a szemei előtt, addig Will kirángatta Gabrielt az utcára. A zaj semmivé lett, már csak a felforgatott lakás emlékeztette a lányt a harcra, de képtelen volt a veszteségeken rágódni. Túlságosan fáradt volt, s legszívesebben azonnal átadta volna magát a sötétségnek. Percek teltek el így, némán és magányosan… s már majdnem elaludt, amikor egy kéz a térdei alá nyúlt. Valaki felfektette őt a nappaliban elhelyezett kanapéra.
- Jól vagy?
- Azt hiszem – motyogta, miközben még mindig szorosan összepréselte szemeit. - Viszont kicsit összezavarodtam. Azt hittem az Árnyvadászok a jófiúk.
- Azok vagyunk – Will megsimogatta az arcát és a lány egy pillanatig elgondolkodott rajta, vajon mi vette rá a fiút, hogy utána jöjjön azok után, ahogy elváltak egymástól. Talán bocsánatot akart kérni tőle?
- Akkor Gabriel miért akart megölni?
- Nem tudom, talán miattam.
- Miattad? – Luc szemei egy-kettőre kipattantak, így elkapta a fiú arcára íródott fájdalmat, mely mélységes bűntudattal párosult. Will elővette a zsebéből azt a ceruzára hajazó tárgyat, melyet irónnak hívtak, s a szélét Lucie egyik csúnya sérülésére nyomta. Ahogy hozzáért a bőréhez, mintha ezernyi apró tű szurkálta volna belülről, mi több, mintha egyenesen egy égő piszkavasat döftek volna a karjába, de amint elmúlt a kezdeti fájdalom, minden kínzó érzés eltompult; gyógyulni kezdett, gyorsabban, mint bármely közönséges ember.
- Mit keresett itt? – beletelt egy kis időbe, mire Luc felfogta, hogy kire is gondolt Will, de amikor eljött a megváltó világosság, kis híján megvakította őt az élethű emlékeivel. Maga előtt látta, ahogy Gabriel betörte a lakóház üvegajtaját, s közben elégedett vigyorra húzva ajkait a halálát kívánta.
- Megmentett, még mielőtt elkattant volna valami az agyában.
- Kitől mentett meg?
- Egy csapat vámpírtól. Említettek valami Calibant, akit hagytam meghalni. Kiről beszéltek? – Will már épp szólásra nyitotta az ajkait, amikor mind a ketten meghallottak egy halk, nyöszörgő hangot, méghozzá a fürdőszoba irányából. Valaki Luciet szólongatta, a lány mégsem ismerte fel a hangját; azt túlságosan eltorzította a fájdalom és a kétségbeesés.
- Lucie… Luc…
  Luc ülő helyzetbe tornázta magát, majd azon nyomban felállt, ahogy meglátta Pierre mamájának véres testét. Az idős nő még mindig a falnál kuporgott, már-már elterülve, s egy porcelándarab állt ki a hasából, ami minden kétséget kizárólag az egyik tányérból repülhetett felé, miközben Will és Gabriel egymás ellen küzdöttek.
- Mrs. Bourg! – Luc letérdelt a nő mellé és remegő ujjaival a haját simogatta, mintha ezzel képes lett volna elmulasztani minden fájdalmát. - Will segíts, hívnunk kell a mentőket! Jézusom, nagyon vérzik a hasa – motyogta miközben egyre elkeseredettebben simogatta a nőt. Már nem is őt, inkább magát nyugtatgatta, hiszen mérhetetlen bűntudat mardosta a lelkét. Ha nem rohant volna haza, akkor most nem haldoklott volna a kezei között egy számra igencsak fontos személy.
- Nyugodjon meg, minden rendben lesz.

6 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Igen, lehet, hogy nagyon gyorsan elrepült Neked ez a 10 nap, de én hálát adok, hogy már túl vagyunk rajta. Minden egyes érettségi után azt kérdeztem magamtól. Hogy van még?! Nem is maguk a feladatok, hanem a felhajtás miatt, de túlvagyok az írásbelin :) Hát igen, aki még anno előrehozottazott. Most pedig jöttem, és olvastam!
    A vámpíros rész után, hogy kiszívott nyakkal olyan gyorsan erőre kapott gyógyító rúna ide vagy oda kicsit fura volt nekem. Főleg mivel tudjuk, hogy komoly problémái lesznek ebben a világban annak, akit megharap egy vámpír. Lásd Will A hercegben. Vagy Lucie kivétel? Mindenesetre meglepett volna Gabriel felbukkanása, ha nem hozza ki a képét a blogger, de így is a viselkedése meghökkentett. Először azért lepődtem meg, mert van egyáltalán olyan kedves, hogy megmenti a lányt, aztán azon, hogy van olyan bunkó, hogy meg akarja ölni. Na, ez még tőle is sok volt. Persze karakterhű volt a viselkedése, hiszen mindig is az apja befolyása alatt élt, és ki tudja ezúttal mit csepegtetett belé drága Benedict Lightwood? A végén Will felbukkanásának örültem, és a pasi-harc se volt semmi, de a nagymama balesete mindegyiknél jobban lesokkolt. Erre nem gondoltam volna, és kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás. Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy lesz még szerepe a történetben, úgyhogy remélem, nem hal meg, de nem tudom, hogy egy gyógyító rúnán kívül mi segíthetne rajta. Na de hogy Árnyvadász lenne...! Mindenesetre kíváncsian várom, hogy mit találsz ki! Izgalmas egy fejezet volt az biztos! Csak így tovább!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!
      Örülök, hogy túl vagy a "nehezén" ha lehet így fogalmazni. Nekem csak ezen a héten kezdődtek a vizsgák és már most úgy érzem, mintha átmentek volna rajtam egy teherautóval. Jövőre én is szeretnék előrehozottat, ha már felhoztad. Előre félek, hogy fogom bírni idegekkel... :)
      A vámpíros, nyakszívós dolgot már leírtam neked személyesen, és bevallom, hibáztam, de igyekszem javítani a dolgokon,ha az előre megírt részeken lehet még.
      Arra nem is gondoltam, hogy a blogger kihozza a képet, hupsz, akkor mégsem volt olyan meglepő. Benedict ezúttal annyira figyelmen kívül hagyta a fiút, hogy Gabriel minden áron bizonyítani akar neki, elismerésre vágyik. Erre pedig mi is lehetne jobb megoldás, mint megbuktatni az Intézetet. Lily felbukkanása ebből a szempontból nagyon veszélyes Charlottera.
      Igen, Miranda néninek lesz még szerepe a történetben, de az koránt sem biztos, hogy nem halálos a sérülése. Örülök, amiért ennyire meghökkentettelek ezzel a résszel, még akkor is, ha helyenként nem túl pozitívan. :) Az pedig, hogy az idős hölgy Árnyvadász-e vagy sem? A következő részben minden kiderül :)
      Millio puszi Xx és köszönöm szépen hogy írtál, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindenre rávilágítottál a hibáimmal kapcsolatban <3 Kellemes hetet! Pihenj sokat <3

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!

    Annyira örülök, hogy végre eltelt ez a 10, borzalmasan hosszú nap! Tegnap feljöttem a blogra, mivel úgy emlékeztem, hogy 7-én kerül fel, de mikor megnéztem a következő epizód dátumát elkeseredtem. Ennek azonban már vége. :)
    Megint nagyot alakítottál! Kaptunk egy kis információt Lily régi életéből. Komolyan ilyen kegyetlen volt? Hagyott meghalni valakit? Persze ha az az illető megérdemelte akkor mindegy. Ezt a Gabrielt is hagyni kéne meghalni, ha már itt tartunk... de Istenem! Annyira tetszett a kis belépője. Mindig vonzódom a gonosz, bunkó gyilkosokhoz és ez most sincs másként. Tulajdonképpen Willt is a frappáns beszólásai miatt kedveltem meg még a Pokoli Szerkezetekben. Ó, a régi szép idők...
    Remélem a következő rész is ugyan ilyen jó lesz, Mrs. Bourg pedig meggyógyul. Van egy olyan benyomásom, hogy árnyvadászok vére csörgedezik az ereiben, vagy valamilyen más természetfeletti lény lenne? Esetleg egy túlságosan tájékozott mondén?
    Kíváncsian várom, hogy mi sül ki ebből. ;)

    Ölel,
    Esther

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Esther!
      Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy ennyire várod a részeket, de ahogy így olvasgatom egyre hihetőbb és még mindig mosolyt csal az arcomra a lelkesedésed. Sajnálom, hogy csak ilyen hosszadalmas időközönként kerülnek fel a friss részek, csak egyszerűen nem bízom abban, hogy képes lennék hetente hozni a bejegyzéseket. De szerintem a vége felé előfordulhat, hogy megpróbálkozom vele.
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett ez a rész is. Az, hogy Lily mennyire volt kegyetlen a múltban, a következő két fejezetből ki fog derülni, hiszen két különböző mesét hallhattok majd bennük. Gabrielt hagyni kéne meghalni? Én is annyira vonzódom az ilyen szereplőkhöz, jelenleg nehezemre esne kiiktatni... bár ki tudja, mit hoz a jövő. Én is ezért szerettem meg Willt annak idején, bár fura, mert Jem pedig pont a kedvessége miatt lopta be magát a szívembe... lehetetlen választani.
      Árnyvadászok vére csörgedezik ez ereiben? Más természetfeletti lény? Hmm, akkor ez azt jelentené, hogy Pierre sem ember, ugye? A következő részben minden kiderül <3
      Millio puszi Xx legyen szép heted! :)

      Törlés
  3. Drága, hihetetelen szerecsendiom!

    Jóég! Ez a rész aztán rendesen dúskált az eseményekben, nem mondom. Valamiért én arra vártam, hogy Luc fog megsérülni, minden egyes csapás után, azt hittem, nem fog többet felállni, és itt vége. Valahogy mégis túlélte, és te jó ég, vámpírok is, aztán Gabriel! El sem hiszem, te jó ég, komolyan szinte a körmömet rágva olvastam.
    Eszméletlen izgalmasan írtad le, eközben pedig természetesen gyönyörűen is. Azta, hogy csinálod?! Pofátlanul tehetséges vagy, nagyon szeretlek!:') <333333

    Rengeteg puszi, Azy

    UI: Pierre anyukája hogy a fenébe látta őket?!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, cukorfalat Azym!
      Igen, ez a rész volt az első nagy kedvencem, bár azóta már több is van. Szeretek ilyen eseménydús, harci elemekben gazdag részeket írni, mert én magam is felpörgök közben. Igazából már az elején úgy terveztem, hogy Miranda néni fog megsebesülni, de valóban logikus lett volna, hogy Luc is kap egy óriási csapást. Ezúttal sikerült megúsznia. Will ugyanis még épp idejében robbant be a képbe, elnyerve a nap hőse címet. Nagyon aranyos vagy, a reakciód is édes, bár ez már megszokott. *-* Köszönök szépen mindent, de tényleg mindent, nem lehetek elég hálás < Szeretlek <3
      Millio puszi Xx
      ui.: a következő részben minden kiderül :)

      Törlés