Sziasztok :)
Először is, szokásomhoz híven, szeretnék mindent megköszönni, amit csak tőletek kapok. Remélem azért vannak, akik tényleg szeretik ezt a történetet, legalább annyira, mint én. Vázlatosan már mindent kidolgoztam, így végre meg tudom mondani nektek: összesen 50+2 fejezetes lesz. Bizony, lesz még itt bőven izgalom. Főleg, hogy ezzel a résszel, hivatalosan is belecsapunk a lecsóba. Én imádtam írni - ez a hosszán is meglátszik -, így bízom benne, hogy nem lett szörnyű.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: nem is olyan régen készítettek velem egy interjút, ha valakit érdekel :)
--------------------------------------------------------------------------------
Luc még egyszer visszanézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla,
szerelme nem kelt fel a halk neszek egyikére sem, melyeket a talpával kreált a
kemény padlódeszkán. Szívében ott lapult a tüske, ami kínkeserves érzéssel
töltötte el az egész testét, de minden bűntudata ellenére becsukta a fából
készült, ám színesre festett ajtót, ezzel magára hagyva a tudatlan fiút. Ahogy
átsétált a nappalin, minden másodpercben attól rettegett, hogy az idős pár
egyik tagja ki fog menni a mosdóba, esetleg inni egy pohár vizet és akkor majd
magyarázkodnia kell. Igaz, hogy egész délután egy hihető történeten törte a
fejét, nem lehetett biztos benne, hogy sokkos állapotban is képes lesz
pofátlanul az őt vendégül látó emberek szemébe hazudni. Főleg, hogy fekete
bőrdzsekijét és ehhez színben passzoló farmerját nem lett volna könnyű kimagyarázni.
A lány kissé lassított a léptein, amikor már
kellő távolságra került az emeletes háztól, amiben Pierre nagyszülei éltek, de
még így is gyorsabban sétált, mint bármely másik angliai polgár. Ahogy
összehúzta magán a vékony bőrkabátot, perecformába fonta karjait, s úgy
kanyarodott be a megfelelő utcán. Halványan még derengett neki, merre lehetett
a Phantom Café, de nem volt teljesen biztos magában, hiszen egész élete során,
mindössze egyetlen egyszer tartózkodott a varázslényekkel teli épületben.
Ahogy egyre inkább maga mögött hagyta a Temzét, úgy lett egyre halkabb
az éjszaka, hiszen már a lassú, hömpölygő folyam egyenletes mozgását sem
halhatta. Csak saját szuszogása csengett vissza az amúgy hullacsöndes éterben,
ami eléggé feszélyezte egyébként is ramaty idegállapotát. Nem arról volt szó,
hogy félt, mivel valamilyen érthetetlen oknál fogva merészebbnek érezte magát,
mint valaha – csupán utálta, hogy nem ő irányított. S most, bármennyire is fájt
bevallania, fogalma sem volt róla, mit csinált. Még sosem akart Will nyomára
bukkanni, s valahányszor találkozott a fiúval, mindig a másik volt az, aki
rátalált.
A köd egyre nehezebbé tette a tájékozódást, azonban Luc még ennek
ellenére is felismerte az utca sarkán világító neonfeliratot, ami egy kevésbé
híres, ám éjjel-nappal nyitva tartó gyorséttermet reklámozott. Amikor abban a
tünde által vezetett taxiban ült, már akkor is feltűnt neki eme épület, így egy
árnyalatnyival magabiztosabban vágott neki a King’s Road-nak.
Tíz, évtizedeknek tűnő perc után Lucie végre valahára megpillanthatta a
kocsmaszerű szórakozóhely körvonalait. A téglából készített, mocskos falakat és
a kétszárnyas titánium ajtókat, melyek közül csak az egyiket lehetett kinyitni.
Luc megkétszerezett tempóval sietett a bejárathoz, majd amikor tenyerével
benyomta azt, feltárult előtte a tegnap esti látvány. Az asztalok és a bokszok,
amelyek természetfeletti lényeket rejtettek, a színes hajú pincérlányok, akik
fel-alá járkálva ugrottak minden egyes csettintésre s a csapos srác, akinek
kidolgozott felsőtestét csupán egy fekete trikó fedte. A lány gyengéden oldalra
fordította a fejét, s úgy mérte fel a terepet, de bármennyire is igyekezett,
képtelen volt megtalálni Will Herondalet – ugyanis a fiú valahol egészen máshol
tartózkodott.
Luc végül kimért, egyenletes léptekkel közelítette meg az üres bárszékek
egyikét, s amikor kényelmesen elhelyezkedett a magasított ülőalkalmatosságon,
levette magáról fekete dzsekijét, s intett a csaposnak.
- Igen? – a körülbelül huszonkét éves
férfi hangja érzelemmentes maradt, s úgy beszélt a lányhoz, hogy közben rá sem
nézett. Luc nem értette miért volt vele olyan ellenséges a másik, tekintve,
hogy semmi rosszat nem tett ellene, de aztán az eszébe jutott, amit Will
mondott neki az Alvilágiakról – az, amilyen lekezelően beszélt róluk – s
rájött, hogy talán nem csak a fiú burkolózott előítéletekbe, hanem az összes többi
varázslény is. Ők sem kedvelték jobban az Árnyvadászokat, mint a nephilimek
őket.
- Tegnap annál az asztalnál ültem – itt
az ajtóhoz közeli, kissé eldugott, kétszemélyes bútordarab felé mutatott,
aminél két sápadt, Bloody Maryt iszogató vámpír üldögélt – egy sötét hajú, kék
szemű fiúval. A neve Will Herondale és szeretném megtudni, hogy merre találom –
vágott a közepébe, ugyanis a hűvös fogadtatást látva, elment a kedve a jó
pofizástól.
- Sajnálom szivi, de szerintem nincs
oda a rámenős libákért. Amolyan „egy éjszaka, aztán látni sem akarlak” típusnak
tűnt – azzal Luc elé tolt egy wiskeyvel teli üveget, melyben ott fodrozódott a
borostyánszín alkohol. A lány vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna, s
csak azután kezdett bele mondanivalójába, hogy megbizonyosodott róla, a hangja
megmaradt a maga nyugodt tónusánál.
- Nem a barátnője vagyok és hogy
őszinte legyek, nem is akarok az lenni – forgatta meg csokoládészín szemeit,
majd beleivott az elé tolt italba. A keserű folyadék végigmarta a torkát, pont
úgy, ahogyan a Pierrel való megismerkedésének estéjét. Kelletlenül tette le az
üvegpoharat, de nem húzta el a száját, hiszen nem szerette volna gyengének
mutatni magát a vele szemben álldogáló férfi előtt. Még annak ellenére sem,
hogy a felszínre törő emlékképek miatt egyre rosszabbul érezte magát. - Csupán
beszélnem kell vele.
- Nem adok ki adatokat a vendégekről –
makacskodott a másik, majd a pult alá nyúlva, elővett onnan egy hatalmas
korsót, amibe aranyló sört folyatott a pultra szerelt csapok egyikéből. A hab
tökéletes arányban pihent az ital tetején, s szinte meg sem mozdult, ahogy a srác
lassan az ajtóhoz közelebb helyet foglaló vendég felé csúsztatta.
- Na persze, mert maga olyan
becsületes… - motyogta az orra alatt, épp kellő hangerővel ahhoz, hogy a másik
meghallja a gúnyolódását.
- Árnyvadász vagy! – a férfi közelebb
hajolt a lányhoz, s úgy üvöltött a megszeppent nephilim arcába. Mind a két
tenyerével a Lucie előtt elterülő helyre csapott, s Luc szinte érezte a másik mocskos
leheletét pirospozsgás orcáján. - Tudnod kéne hol a helyed!
- Itt meg mi a franc történik? – egy
lila hajú, piros írisszel megáldott lány libbent be kettejük közé, oly
könnyedén, mint egy táncoló balerina. Kezében ott pihent egy kör alakú tálca,
amin három jégkockával megpakolt üdítőt egyensúlyozgatott. - Derek? – a férfi
még mindig Luct figyelte, egy másodpercre sem távolodott el a lánytól, csak
lihegett, akár egy feldühödött bika. Mellkasa oly heves tempót diktált, mint
egy távfutóé, de amikor a pincérlány megköszörülte a torkát, a fenevadat mintha
eltalálta volna egy nyugtatólövedék. Kitágult pupillái visszanyerték eredeti
méretüket, s a légzése is rendeződött.
- Csak tudni szeretném, hol találom a
fiút, akivel itt voltam tegnap – magyarázta Lucie, amikor visszanyerte a
hangját. - Nagyon fontos lenne, de ez a tuskó túl nagyra tartja magát ahhoz,
hogy válaszoljon – kezeivel a Derek névre hallgató férfi felé bökött, aki egy
mélyről jövő hörgéssel adta a bár vendégeinek tudtára, hogy igencsak kihozták a
sodrából, és aki még élve szerette volna elhagyni a helyet, annak nem
ajánlotta, hogy az elkövetkezendő percekben a közelébe kerüljön.
A lila hajú pixie elkapta Lucie kezét és a kijárat felé lökdöste.
Útközben kiszolgálta a rá várakozó vendégeket, majd szó szerint kidobta az
Árnyvadász lányt a hideg utcára.
- Idrisből jöttél? – kérdezte, ahogy a
hóna alá csapta a sötét műanyagból készült tálcát. Luc értetlenkedve nézett
farkasszemet a fölényeskedő, ámbár kedves idegennel, de az mégsem vette észre,
hogy a lány életében először hallott erről a helyről, országról vagy akármiről. - Tudod drágám, itt Londonban az Alvilágiak ugyanannyit érnek, mint ti és
megköveteljük a tiszteletet – magyarázta heves gesztikulálások közepette. A
lágy londoni szél belekapott a lila hajába, s tincseivel játszadozva,
meg-megpörgette azokat. - Legközelebb ne kezdj ki vele, főleg ne olyankor, mikor
fenn van a Hold.
- Vérfarkas?
- Pontosan… - itt vett egy mély
lélegzetet, mintha rendezni akarta volna ideges vonásait, pedig az arca egész
idő alatt nyugodtságot tükrözött. Luc egy röpke pillanatig eljátszadozott a
gondolattal, hogy esetleg rákérdez a másiknál, mi bántja a lelkét, de aztán
rájött, hogy az nagy marhaság lett volna a részéről. Árnyvadász volt, tudnia kellett volna, hol volt a helye –
visszhangzott a fejében a csapos gúnyolódása. Valami érthetetlen oknál fogva
pedig mérhetetlen dühöt érzett, amiért nem volt tisztában azokkal a tényekkel,
amiket London összes természetfeletti lénye ismert. Ismételten kívülállónak
érezte magát, pont úgy, ahogy a szülei halála után sem találta a helyét a
világban - szóval, a fiú, akivel tegnap itt voltál. Magas, éjsötét haj és igéző
kék szemek?
- A neve…
- Will. Tudom. Nagy valószínűséggel az
Intézetben lesz, vagy terepen. – minden egyes szó jégcsapként távozott a pixie
szájából, mintha közelebbről ismerte volna a szóban forgó fiút, mint amennyire
szabadott volna, mint amennyire megkövetelték a városban uralkodó törvények,
mint amennyire szerette volna. Luc felhúzta sötét szemöldökei egyikét, de a
másik állta a tekintetét. Sőt! Majdnem hogy ölni is képes lett volna vérvörös
íriszeivel. A bennük lángra lobbanó tűz megperzselte Luciet, s a lány, akár egy
űzött vad, menekülni kívánt – de nem tudott.
- Hol van az Intézet? – a másik nem
felelt; helyette elővette a köpenyébe süllyesztett jegyzettömbjét, s bőszen
firkantani kezdett. A szén sercegése megtörte a rájuk telepedett néma csöndet,
s ahogy a ceruza fel-le mozgott, a fehér lapon megjelent egy londoni utca neve
a hozzá tartozó házszámmal párosítva.
- A tudatlanság olykor nagyon
veszélyes tud lenni. Vigyázz magadra, mert itt többen képesek lennének megölni
egy nephilimet, pusztán szórakozásból. Manapság már nem tartják olyan nagyra a
békét, mint egykor – ahogy Luc kezébe nyomta a papírt, gyorsan besétált a
bárba, s oly intenzitással csapta be maga mögött az ajtót, hogy az kis híján
kiesett a keretéből.
- Köszönöm – motyogta, miközben az
ujjaival végigsimított a recés szélű, elszakított papírdarabon, majd kisétált
az utcára, s fogott egy taxit. Már nem csodálkozott rajta, hogy pár másodperc
után megjelent a fekete járgány, ahogy azon sem, hogy a sofőrje rászorult volna
egy fülplasztikára… Lediktálta a címet és kényelmesen hátra dőlt a
vászonülésen.
Amikor a kocsi lefékezett a megadott koordinátáknál, Luc azt hitte az a
vörös szemű lány a bolondját járatta vele. Hogy csúnyán átverték és most jót
nevettek rajta azzal a Derek nevű vérfarkassal. Azonban, ahogy kifizette a
taxióra számlapján megjelenő összeget és kilépett a hideg utcára, egyszeriben
feltárult előtte egy álcával védett épület. Csupán hunyorognia s
összpontosítani kellett, hogy a romos falak a szeme láttára épüljenek újjá,
hogy a betört ablakok, tiszta és sértetlen üvegbe öltözzenek, s hogy a
leszakadt ajtó helyére egy aranyozott fogantyús, fából készült nyílászáró
kerüljön.
Luc még soha életében nem látott szebbet a kastély méretű háznál, de nem
maradhatott sokáig az utcán a látványban gyönyörködve, ugyanis olyan érzése
támadt, mintha figyelték volna. Fejét hátra fordítva, egy ideig farkasszemet
nézett az átellenben ültetett bokrokkal, de amikor azokból előbukkant egy
fekete macska, belátta, hogy kezdett paranoiássá válni.
Megszaporázva lépteit, lecsökkentette az ajtót s az őt elválasztó
métereket, végül pár lépcső megmászása után kopogni kezdett. Az angyalszárnyhoz
hasonló, aranyozott kopogtató hatalmas ütéseket mért a fára, Lucie mégis úgy
gondolta, hogy senki sem figyelt fel érkezésére. Hiszen hosszú másodpercekkel
később is egyedül ácsorgott a borongós utcában. Hirtelen eszébe jutott, amit az
a tünde lány mondott neki, miszerint megeshet, hogy Will éppen terepen van, s
bár nem volt biztos benne, hogy ez mit is jelenthetett, annyi azért eljutott a
tudatáig, hogy valamikor haza kellett jönnie. Jobb ötlet híján lassan
leereszkedett a legfelső lépcsőfokra, majd amikor kényelmesen elhelyezkedett
rajta, megtámasztotta magát a tenyerein, s fejét hátra hajtva kémlelni kezdte
az eget.
- Szia – Luc összerezzent az ismerős
hang hatására és az egész karja libabőrbe borult, ennek ellenére nem fordult
Will felé – hagyta, hogy a fiú leüljön mellé, s együtt nézték a csillagokat. -
Te mégis hogy kerülsz ide?
- Visszahoztam a könyvet, amit tegnap
odaadtál – azzal a dzsekijébe nyúlt és előhalászta az aprócska, bőrkötéses
tárgyat. Bár még nem olvasott el benne minden oldalt, úgy gondolta épp eleget
ismert meg az új világból ahhoz, hogy kellőképp megrettenjen tőle, ugyanakkor
vonzani kezdje. Hiszen ez volt az igazság: minél többet megtudott az „igazi”
életéről, annál jobban a részesévé akart válni.
- Csak ennyi? – Will homlok ráncolva
nyúlt a felé tartott könyvért, de még mielőtt elvette volna azt, íriszeivel
fogva tartotta Luc tekintetét. A lány attól félt, hogy a fiúnak sikerült
átlátna rajta, hogy elég volt neki egyetlen másodperc ahhoz, hogy leleplezze
igazi szándékát, de amikor a másik némaságba burkolózott, kissé nyugodtabban
fedte fel jöttének egyik okát. A fontosabbat.
- Beszélni szeretnék veled. Én… -
hirtelen nem találta a megfelelő szavakat. Ugyanis, amit mondani szeretett
volna, az komolyabb volt, mint bármi más ezen a világon. Ezen múlott a jövője,
hiszen kár lett volna tagadnia, ha most kiejtette volna a száján a hiszek neked szófordulatot, akkor
megtagadta volna a szeretteit. Azokat az embereket, akiket a családjának
tartott. A barátnőjét, a szerelmét; önmagát - izé, szóval tegyük fel, hogy
mindent elhiszek. Minden egyes szót.
- Elhiszed, vagy sem? Döntened kell!
- Tudni szeretném, kik voltak a
szüleim. Hogy milyenek voltak, s milyen voltam én – válaszolta végül, hiszen
úgy hitte, ha tovább húzta volna a vele szemben ülő fiú agyát, akkor az egyik
pillanatról a másikra magára hagyta volna. Akkor pedig ismételten egyedül maradt
volna, magányosan egy új világ kapujában, bármiféle segítség nélkül. Neki
azonban szüksége volt arra a védőhálóra, mivel minden egyes lépésnél
megszédült, ahogy több ezer méterrel a felhők felett, egy vékony kötélen
egyensúlyozgatott.
- Gyere, ez egy hosszú beszélgetés lesz,
kint pedig egyre hűvösebb az idő – ahogy a fiú felállt, kezeit a lány felé
nyújtotta, majd hosszú és bőrkeményedéses ujjaival felsegítette őt a hűvös
kőről.
Lucie minden szerénységét félre téve, követte Willt, ahogy az feltárta
előtte a csodálatos épület belsejét. A tört-fehér falak visszafogottságot és
elegáns letisztultságot kölcsönöztek az előtérnek, bár Luc hiányolta belőle a
személyességet; képeket és mi egy mást, melyek a kastély lakóiról, s azok
személyiségéről árulkodtak volna. Lassú
léptekkel haladva, minden egyes négyzetcentiméternyi részt megcsodált és
elraktározott magában, arra az esetre, ha visszautazna Párizsba és már soha
többé nem láthatná eme helyet. Belül sajnálta, amiért nem hozta magával a
fényképezőgépét, de a látvány még ezért is kárpótolta.
Figyelmetlenségében észre sem vette, hogy már egy másik szobába értek,
ahogy azt sem, hogy a küszöb nélküli ajtó mögött egy másik fiú ácsorgott, így
esélye sem volt kikerülni a hirtelenjében felbukkanó akadályt.
- Ó, bocsánat, jobban kéne figyelnem –
mentegetőzött, ahogy ujjaival megérintette a másik mellkasát. A bordó póló
rásimult a világos bőrű srác testére, ezzel még inkább kihangsúlyozva annak
sápadt vonásait. Azokat a mimikákat, amiket Luc oly ismerősnek vélt, hogy ajkai
maguktól formálták meg áldozata nevét: - Jem? – a fiú világos, már-már szürke
szemeiben értetlenség csillogott egy kis meghökkenéssel fűszerezve, amitől
Lucie úgy érezte, muszáj megmagyarázni felelőtlen tettét. Ujjbegyeivel a füle
mögé simított egy rakoncátlan tincset, majd lányos zavarában a földet pásztázva
kezdett bele védőbeszédébe: - Fogalmam sincs, miért hívtalak így, ha nem is ez a
neved, akkor nagyon…
- De. Ez a nevem – válaszolta, miközben
kissé izzadt ujjaival a lány álla alá nyúlt, ezzel szemkontaktusra kényszerítve. - Hogy kerülsz ide?
- Szeretné megismerni a családját,
úgyhogy megmutatom neki azt a kevés tárgyat, amit sikerült megmentenem a tűztől
– Will hangjának enyhe keserűségétől Jem azonnal elengedte Luc arcát, s kezeit
megbánóan ejtette vissza az oldalához. A lányban felmerült a kérdés, hogy vajon
mi volt ez az egész, de helyette egy teljesen másik irányba terelte a témát.
Nem akart még nagyobb konfliktust kreálni a szobában lévő fiúk között, hiszen
már így is vágni lehetett volna a túlfeszült levegőt.
- A tűztől?
- Amikor eltűntél, megjelentek a Klávé
emberei és mindent, ami a szobádban volt elégettek. Könyvek, fényképek, ruhák –
bár Willt bámulta, a válasz egy teljesen másik irányból, a háta mögül érkezett.
Jem hangja annyival másabb volt, mind a dallamát, mind a szóhasználatát
tekintve; egyszerűen csak barátságosabb. Luc úgy érezte, megtalálta a fényt,
amit oly rég óta keresett ebben a sötét világban, s bár fogalma sem volt róla,
miért emlékezett a másik nevére, abban biztos volt, hogy egykoron fontos személy
lehetett a számára, ha még az amnéziát is képes volt legyőzni.
- Mi az a Klávé?
- Egy tanács, elég, ha ennyit tudsz –
ripakodott rá Will, amitől Luc egész testében összerezzent. Hiába próbálta
tagadni, kicsit megijesztette a fiú; főként a folytonos hangulatváltozásai
tették őt annyira félelmetessé, akár egy pszichopata sorozatgyilkost, hiszen a
lány sohasem tudhatta, mi lesz a következő lépése. Hogy mikor fog elpattanni
nála az a bizonyos húr s mikor esik majd neki az egyik fegyverrel, melyek most
is ott pihentek, szorosan az övére csatolva.
- Ha azt akarod, hogy higgyek, akkor
nem kéne titkolóznod – fonta össze karjait, s oly közel hajolt a fiúhoz, mint
ahogy az a vérfarkas hozzá. Meg akarta mutatni neki, hogy minden félelme
ellenére ott égett benne a bátorság elolthatatlan lángja, egy szikra, amit még
egy tornádó sem lett volna képes elfújni, s mintha imái meghallgattattak volna,
egy évtizednek tűnő pillanat múlva Will egy kaján vigyorral az arcán
magyarázkodásba kezdett:
- A lényeg, hogy ők irányítják az
Árnyvadászokat, ők hozzák a törvényeket és hasonló marhaságokat. A szavuk
megszeghetetlen, s ha megölöd az egyiküket, a végén már azért fogsz könyörögni,
bárcsak ők is megöltek volna téged, hiszen amit veled tehetnek még annál is
elviselhetetlenebb lesz – a szavai mögött megbújó jelentéstartam újabb
emlékeket hozott Luc elméjének felszínére. Míg az egyik pillanatban még egy
kisebb csatatér közepén álldogált, a következőben egy kényelmetlen széknek
szegezték, s egy tűzforró tárgyat szegeztek a karjának – azon a ponton, ahol az
a csúnya égési sérülése díszelgett. A hideg úgy áramlott végig a lány testén,
mintha valaki nyitva hagyta volna a bejáratot, vagy csupán egy nyúlfarknyi
pillanattal ezelőtt lépett volna ki a párától túlforrósodott zuhanykabinból
mindenféle védelem nélkül.
- Oké, legközelebb, ha azt mondod
titok, nem kérdezősködöm – lenyelte a torkában életre kelő, göcsörtös gombócot,
majd belenézve Will jégszín szemeibe, megnyalta alsó ajkát, ezzel fejet hajtva
a fiú előtt, aki kivételesen megnyerte az előbb zajlott szócsatát.
- Nálam is van valami, ami még a tiéd
volt. Ha szeretnéd elmegyek érte a szobámba – ahogy Jem megszólalt, Will
eltávolodott a lánytól, ezzel nyugodtabbá varázsolva a szituációt. Lucie
megfordult a tengelye körül, és egy hálás pillantás kíséretében
megajándékozta a sápatag fiút egy halovány, de őszinte mosollyal.
- Köszönöm.
Ahogy a másik felsétált az emeletre, s eltűnt a fordulóban, Will
köhintett egyet s zord ábrázatával mozgásra ösztökélte a lányt, akinek muszáj
volt követnie őt, ha nem akart egyedül maradni a nappaliszerű szobában, ezzel
esélyt adva a Sorsnak, hogy újabb, számára ismeretlen emberekkel hozza
ismeretségbe. A méterek egyre csak nőttek, a köztük lévő távolság azonban
megmaradt ugyanakkorának.
- Itt is vagyunk, de ne várj sokat –
azzal megrántotta a vállát s hanyag mód feltárta a szobájának ajtaját. Luc
lenyelte epés megjegyzéseit, miszerint tőle egyáltalán nem várt semmit, s
átlépte a sötétségbe burkolózott szoba küszöbét. A kényelmesnek látszó ágy
bevetetlenül pihent a jobb oldalon, míg vele szemben egy kisebb szekrény, a
végénél pedig egy utazóláda helyezkedett el. Lucie biztosra vette, hogy
utóbbiban halálos fegyvereket találna, ha véletlenül kinyitná a fedelét, így
magában csitítva feltámadt kíváncsiságát, helyet foglalt a hatalmas
bútordarabon. Will azonban, ahelyett, hogy elterpeszkedett volna mellette, egy
eddig rejtve lévő polcos szekrényhez sétált, melynek legfelső zugából a lány
elé tett egy megviselt kartondobozt. - Ebben a dobozban van minden. Nem olyan
sok, mint szeretném, de a legfontosabbak benne vannak.
Lucie remegő kezekkel tépte fel a ragasztatlan, kincses ládával felérő
tárgyat s egyből kiszedett belőle egy halom fényképet. Majdnem az összesen
felismerte önmagát, mégis, képtelen volt betelni a nézegetésükkel.
- Ezek mi vagyunk? Boldognak látszol –
állapította meg, egy polaroid fotót szemlélve, melyen a tőle pár centiméterre
álldogáló fiú mosolygott, miközben a rá olybá hasonló lány a másik arcát
puszilta. Mintha jobban szerette volna, mint bárkit a világon, mintha
túlszárnyalták volna a barátság határait. Lucie, amilyen gyorsan csak tudta
eltűntette a szeme elől a képet, s egy másikkal helyettesítette. Azon négy
ember – két férfi és két nő – szerepelt, szorosan egymásba karolva. A csoport
minden egyes tagja mosolygott, s fekete ruháik alól elő-előtűnt pár sötét
tetoválás - olyan rúnák, melyeket a Will által adott könyv is a szemei elé
tárt. Belefájdult a szíve a gondolatra, hogy egyszer ő maga is ilyen szépséges
mintákat viselt, s mára már csak pár gusztustalan heg éktelenkedett a helyükön.
Ha visszaforgathatta volna az időt, kijavította volna a hibát, amiért ezzel a
visszavonhatatlan tettel büntették. Hihetetlen, de most először fogalmazódott
meg benne a kérdés: Mit tettem, amiért
mindezt elvették tőlem?
- Az voltam. Ők a szüleid, a másik két
Árnyvadász pedig Charlotte szülei. Állítólag az anyukáitok elválaszthatatlan
barátnők voltak. Így kerültél az Intézetbe, miután meghaltak.
- Addig Idrisben éltünk? – kérdezte
végül, s felocsúdva értelmetlen önmarcangolásából, könnyfátyollal takart
íriszeit Will tekintetébe fúrta. A fiú kikerekedett szemekkel, s elnyílt
ajkakkal konstatálta, hogy a lány egyéb dologra is emlékezett, nem csupán
barátja nevére, bár nem tudhatta, hogy ebben csak annyi volt a valóságtartam,
mint abban, hogy a cukormentes üdítőkben egyetlen porszemnyi sem volt az
édeskés ízesítőszerből.
- Tudtommal már itt születtél.
- Miért jöttek el onnan?
Az ifjú Árnyvadásznak nem volt ideje válaszolni, ugyanis abban a
minutumban, hogy szólásra nyitotta ajkait, egy váratlan vendég megzavarta őket.
Jem öles léptekkel és örömittas arccal sétált feléjük, kezében egy apró,
ametiszt medált szorongatva.
- Tessék, ez a tied – nyújtotta Luc
felé, majd beleejtette a lány tenyerébe. - Sosem vetted le, gondolom egykor
nagyon fontos lehetett a számodra.
- Ez gyönyörű, köszönöm.
A lilás árnyalatú kő meg-megcsillant a lámpa mesterséges fényében, s
egyszerre meleg s hűvös ragyogása tiszteletet parancsolt magának. Luc gyorsan a
kezébe kapta az előbb oly nagy intenzitással szorongatott csoportképet, s
elégedettséggel nyugtázta, hogy felismerte a nyakéket. Az anyjáé volt.
- Honnan tudtad, hogy hívnak? Will azt
mondta, hogy mindent elfelejtettél – a puha ágy besüppedt, ahogy Jem leült Luc
mellé, s az amúgy is összegyűrt takaró még kuszábbá változott – ha ez
egyáltalán lehetséges lehetett.
- Fogalmam sincs, egyszerűen csak rád
néztem és az eszembe jutott. Mintha a szám magától formálta volna meg a
betűket. Lehet, hogy nagyon fontos voltál a számomra és ezért emlékeztem –
gyermeki játékossággal a fiú vállába ütött, de a másiknak nem futotta többre
egy hamiskás mosolynál. Mintha bűntudata lett volna, amiért a lány halványan,
de tudta, ki is volt valójában.
- Nem hiszem.
- Miért? – Jem tekintete Willre vándorolt,
ezért Lucie is így tett. Ahogy szemei látképe elé terült a sötét hajkoronával
megáldott Árnyvadász, s annak ökölbe szorított ujjai, hirtelen kedve támadt
bocsánatot kérni előbbi kijelentéséért, ám maga sem tudta, hogy mi rosszat tett
mindezzel.
A beállt csöndet kihasználva, újra belemerült a fényképekbe, melyeken
már ösztönösen felismerte a szüleit, Willt és Jemet, s minden egyes bohókás kép
mosolygásra késztette. Olyan gondtalannak tűntek, mint akik még csak hallásból
sem ismerték a veszteség vagy a fájdalom fogalmát. S most, ahogy
körbepillantott a szobában, csupán megrökönyödött embereket látott maga körül.
Ahogy ismételten belenyúlt a kartondobozba, ezúttal egy naplószerű,
képekkel teleragasztott emlékkönyvet csodálhatott meg, melyben minden egyes
fénykép alatt, cirkoványos betűkkel kommentálták az eseményeket. „Lily első
léptei” „A valaha volt legjobb nap a családommal” „Születésnapi meglepetés
Alicante tornyainál” és sok más hasonló. Lucie épp a következő oldalra lapozott,
amikor az ölébe hullott egy aprócska, félbe tépett kép. Az épségben maradt
darab az anyukáját ábrázolta, a hátoldalán ezzel a felirattal: Ő olyan más volt. Egyáltalán nem hasonlított
hozzánk. Érte képes voltam feladni mindent… sosem voltam olyan boldog, mint
akkor, amikor utána jöttem.
- Azt hiszem tudom, miért jöttünk el
Idrisből – Luc szemei szúrni kezdtek, ahogy eszébe jutott az a sok fénykép,
amin az anyukája és az apukája egymást ölelgetve s megfeledkezve minden másról,
csókokkal hintették be egymás arcát és száját. Azokon úgy tűnt, hogy a szerelmüknél biztosabb
pont nem is igazán létezett az életükben, kivéve talán egy szem lányukat, a
sorokat olvasva mégis egészen más gondolat ütött szöget az ifjú Árnyvadász
fejében.
- Tessék?
- Ezt nézzétek – tolta eléjük az
elszakított papírdarabot. - Szerintem ez anyám írása lehetett. Csak pár sor –
néhány szó, ami elárulta csalfa érzelmeit. Lucie hirtelen nem tudta eldönteni
mit érezzen; dühöt, csalódottságot vagy szánalmat. Igaz, hogy nem emlékezett a
szüleire, de abban biztos volt, hogy ezt sosem bocsátotta volna meg az édesanyjának.
Hogyan volt képes ilyen orv mód megcsalni az apját?
- Szeretője volt?
- De ki lehetett az? – erre mindannyian
gondolkodóba estek, mintha ebből a pár, titokzatos mondatból meg tudták volna
fejteni a feladványt, a találós kérdés azonban hamar kifogott rajtuk. A nap
folyamán sokadszorra vetette meg lábait a némaság, azonban ez kivételesen nem a
feszült fajtából származott, sokkalta inkább a „szavak nélkül is megértem, mi a
baj” típusba. Ahogy a fiúk leültek Lucie két oldalára, a légteret betöltötte a
folyosón látott állóóra távoli zaja, melyre a lány azon nyomban felkapta a
fejét.
- Jézusom, mennyi az idő?
- Hajnali három – válaszolták kórusban,
amit nem volt nehéz megállapítani, tekintve, hogy a pokoli szerkezet háromszor
szólalt meg jellegzetes dallamán. Luc csapot-papot maga mögött hagyva,
visszapakolt a dobozba, s öles lépteivel a kijárat felé igyekezett. Eddig észre
sem vette, hogy mennyire elszaladt az idő, s magában szitkozódott, amiért
ennyire figyelmetlen volt. Attól rettegett, hogy Pierre észrevette, hogy
eltűnt, ahogy azt is, hogy nem hozta magával telefonját, ezzel elérhetetlenné
téve személyét.
- Nekem mennem kell. Még visszajöhetek
értük? Most nem vihetem magammal – magyarázkodott, miközben gyors lépteivel
végigsétált a folyosón. Reménykedett benne, hogy a fiúk igent fognak mondani
neki, de a nemleges válasz sem tántorított volna el szilárd elhatározása
mellől, miszerint még vissza fog jönni.
- Persze, de legközelebb nappal gyere,
mert ilyenkor általában kint vagyunk a terepen – Will hangja csupán
háttérzajként funkcionált, mégis, utóbbi megnyilvánulása megállásra késztette a
lányt. Ahogy Luc hátra fordult, két értetlen arccal találta szembe magát, akik
egymásnak ütköztek a hirtelen behúzott kéziféktől.
- Most miért nem vagytok ott? – Jem megnyalta
alsó ajkát, s óvatosan Will felé sandított, aki szintén végigmérte sápatag
barátját. Lucienek az az érzése támadt, hogy titkoltak előle valamit, s
bármennyire is esdeklő arcot vágott, képtelen volt szóra bírni lelakatolt
ajkaikat.
- Nem kéne sietned? – kérdezte végül a
kék szemű Herondale, s ujjaival a kijárat felé terelte a kíváncsiskodó lányt. -
Az a francia ficsúr lehet, hogy felébredt az éjjel. Biztos aggódhat érted,
amiért nem talált maga mellett – gúnyolódott, s már majdnem a rácsapta az ajtót
az értetlen lányra, amikor Jem egy rá nem igazán jellemző, paprikás kiáltással rendre intette.
- Will!
- Hagyd! – Lucie egy laza váll
lendítéssel s egy barátságos mosollyal köszönte meg, hogy a fiú a védelmére
kelt, majd Will felé fordult és minden illedelmét félretéve belekezdett gúnytól
csöpögő monológjába: - Szánalmas vagy, pedig már azt hittem, hogy
félreismertelek – bár ezen szavait túlzásnak érezte, hiszen már a legelső
pillanatban is egy beképzelt bájgúnárnak gondolta, nem talált ennél sértőbb szófordulatot.
Szavai savként martak Willbe, pont úgy, ahogy egy félrecsöppent démonvér képes
volt szétzilálni s hegekkel gazdagítani egy Árnyvadász bőrét. - Tévedtem.
Ugyanolyan beképzelt pöcs vagy, mint az első találkozásunknál. Nem kéne valahol
egy bárban ücsörögnöd és megdönteni egy naiv libát? Vagy leinnod magad a
sárgaföldig, hogy elfelejtsd milyen nyomorult az életed? – Jem kikerekedett
szemekkel kapkodta a fejét hol Luc, hol Will irányába, a fiún azonban meg sem
látszottak a sértő szavak által kreált sebhelyek; mintha Lucie minden egyes
mondata lepattogzott volna róla.
- Nem – mosolygott diadalittasan. -
Inkább megvárom, hogy ők kopogtassanak. Valamit nagyon tudhatok, ha te is megtetted
– fejét kissé félre döntve, egy kéjben lubickoló, arrogáns vigyorral pásztázta
a dühtől eltorzult lány vonásait.
- Sosem tennék veled semmi olyat – Luc
szinte köpte a szavakat, s már épp azon volt, hogy megtartva maradék méltóságát
elsétál az éjszakába, amikor Will bevitte a kegyelemdöfést.
- Úgy gondolod? Javaslom, kérdezd meg a
szüzességed, mit tennél és mit nem – a lány köpni-nyelni nem tudott, csak állt
bambán, mint egy kőszobor, s a sírás szélén egyensúlyozgatva várta, hogy
elnyelje őt a sötétség. A megnyugvást hozó pillanat azonban elmaradt, s
helyét Will győzelemittas kilépője vette át. Ahogy a fiú becsukta az ajtót, Jem
gyorsan a lány segítségére sietett, s átölelve őt, lágyan a fülébe suttogta a
következőt:
- Jobb, ha tényleg hazamész. Bocsánatot
kérek az ő nevében is. Néha nem igazán tudja, hol a határ.
- Ugye hazudott? – Jem elhúzta a
száját, de nem mondta ki azt, amit Luc már abban a pillanatban sejtett, ahogy
Will a képébe ordította a fájó szavakat. Helyette hívott a lánynak egy taxit,
és együtt várták meg, hogy megérkezzen a már ismerős járgány.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésEzt nem hiszem el! Nem hiszem el! Ez a jelenet itt a végén egyszerűen... nem lehet szavakba önteni. Én pedig imádtam! Az ilyen események vonzanak engem, és csak te szereted ezt a történetet, mert én IMÁDOM! Ez a második kedvenc blogom, ez ellen pedig tenni nem tudok, de ha belegondolunk nem is akarok. A kedvenc szereplőm Will, ő valahogy így mindig belopja magát a szívembe, ahol csak megjelenik. Főleg az ilyen megnyilvánulásaival.
Luc/Lilly egy nagyon bátor lány és szeretem, hogy olyan kíváncsi. Nagyon remélem, hogy egyszer sikkerrel jár és minden eszébe jut majd. :)
Jem egy kedves, figyelmes fiú, ezt eddig is megszokhattuk tőle, és örülök, hogy neked is sikerült átadnod vele kapcsolatban ezt az érzetet.
Egy szó, mind száz, van hozzá tehetséged, abba ne merd hagyni és varázsolj el minket tíz napon belűl újra!
Addig is millió puszi,
xx Esther
Drága Esther!
TörlésMosolyogva olvastam a soraidat. Az, hogy sikerült ekkora hatással lennem rád és, hogy a második kedvenc blogod lett a Halálmadár... annyira aranyos tőled, hogy ilyen kedves sorokkal leptél meg. Ezért már megéri írni. Az utolsó jelenettől bevallom nagyon féltem, hiszen nem tudtam biztosan, hogy ez illik-e ide vagy sem. Örülök, hogy végül nem szedtem ki.
Will az én szívembe is belopta magát, épp ezért választottam ezt a könyvet és épp ezért lett Ő a főszereplő. Teljesen elvarázsolt *-*
Luc tényleg bátor - hiszen minden Árnyvadász bátor -, a vérében van. AZ emlékei bár nem épek, azért nem tagadhatja le a múltját. Jem pedig... annyira szeretem. Egy biztos pont az ember életében, ahogy ebben a történetben is :)
Millio puszi Xx és igyekszem <3
Legyen szép szüneted! <3
Drága szerecsediom!
VálaszTörlésEz lett az eddigi kedvenc részem, de mégsem vagyok képes rendesen megfogalmazni, hogy miért is. Talán azért, mert volt benne egy kicsi humor, és Will és Lily elkezdték a csípkelődést. Valahogyan az az érzésem, hogy olyan, mintha újrajátszanák a kapcsolatukat. Hiszen a legelején se bírták egymást, aztán mi lett belőle... Bár kicsit sajnálom, mert ameddig Will biztosan szereti őt, úgy érzem Luc nem egészen biztos abban, hogy most mi is lesz, és ezzel az undok viselkedéssel a fiú képes lesz elűzni maga mellől. Ahj, viszont ez is csak feltevés, hiszen Veled kapcsolatban semmiben sem vagyok biztos.
Egyszerűen minden alkalommal elvarázsolsz, úgy örülök, hogy egy ilyen témájú blogot is olvasok, olyan jó! Imádom benne a szerepőket - azt is, hogy sok van, a történéseket, hogy annyi kérdésem van, és még egyikre se kaptam igazán választ. Azért bízom benne, hogy ez majd változni fog a továbbiakban! Imádom, imálak, tehetséges szerecsendiom! <33333333
Rengeteg puszi, Azy
Kedves, édes, aranyos Azym!
TörlésHaha, nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ez lett az eddigi kedvenc részed és bízom benne, hogy a jövőben is találsz majd olyat, amire illik ez a jelző. Szerintem is a humor a ludas, na meg a csipkelődés, hiszen ki ne szeretné az ilyen jeleneteket? Teljesen igazad van. Azzal, hogy így viselkednek egymással, újraépítik a kapcsolatukat, bár a háttérben sokkal nagyobb dolgok állnak. Will részéről legalábbis biztosan. Megvan az oka annak, hogy ilyen ellenséges. Luc-t nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, igazi harcos, hiszen Árnyvadász vér csörgedezik az ereiben. Will viselkedése természetesen kiakasztja, de egyben vonzza is - bár ő maga sem tudja, ez hogyan lehetséges. Emlékek híján nehéz. Szeretem olvasni a feltételezéseidet, hogy nem tudod mi lesz a folytatás, de azért kitartóan próbálkozol. :)
Nagyon, de nagyon szépen köszönöm. Aranyos vagy és örülök, hogy sikerült megszerettetnem veled ezt a témát. A későbbiekben természetesen minden kérdésedre megkapod majd a választ, hiszen a végére minden szálat el szeretnék varrni. Nagyon szeretlek <333 Köszönöm, hogy itt vagy és, hogy támogatsz <333
Millio puszi Xx