2014. április 28., hétfő

14. fejezet

Sziasztok :)
Először is, szokásomhoz híven, szeretnék mindent megköszönni, amit csak tőletek kapok. Remélem azért vannak, akik tényleg szeretik ezt a történetet, legalább annyira, mint én. Vázlatosan már mindent kidolgoztam, így végre meg tudom mondani nektek: összesen 50+2 fejezetes lesz. Bizony, lesz még itt bőven izgalom. Főleg, hogy ezzel a résszel, hivatalosan is belecsapunk a lecsóba. Én imádtam írni - ez a hosszán is meglátszik -, így bízom benne, hogy nem lett szörnyű.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio 
ui.: nem is olyan régen készítettek velem egy interjút, ha valakit érdekel :)
--------------------------------------------------------------------------------

A híres-neves Penhallow család
  Luc még egyszer visszanézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, szerelme nem kelt fel a halk neszek egyikére sem, melyeket a talpával kreált a kemény padlódeszkán. Szívében ott lapult a tüske, ami kínkeserves érzéssel töltötte el az egész testét, de minden bűntudata ellenére becsukta a fából készült, ám színesre festett ajtót, ezzel magára hagyva a tudatlan fiút. Ahogy átsétált a nappalin, minden másodpercben attól rettegett, hogy az idős pár egyik tagja ki fog menni a mosdóba, esetleg inni egy pohár vizet és akkor majd magyarázkodnia kell. Igaz, hogy egész délután egy hihető történeten törte a fejét, nem lehetett biztos benne, hogy sokkos állapotban is képes lesz pofátlanul az őt vendégül látó emberek szemébe hazudni. Főleg, hogy fekete bőrdzsekijét és ehhez színben passzoló farmerját nem lett volna könnyű kimagyarázni.
   A lány kissé lassított a léptein, amikor már kellő távolságra került az emeletes háztól, amiben Pierre nagyszülei éltek, de még így is gyorsabban sétált, mint bármely másik angliai polgár. Ahogy összehúzta magán a vékony bőrkabátot, perecformába fonta karjait, s úgy kanyarodott be a megfelelő utcán. Halványan még derengett neki, merre lehetett a Phantom Café, de nem volt teljesen biztos magában, hiszen egész élete során, mindössze egyetlen egyszer tartózkodott a varázslényekkel teli épületben.
   Ahogy egyre inkább maga mögött hagyta a Temzét, úgy lett egyre halkabb az éjszaka, hiszen már a lassú, hömpölygő folyam egyenletes mozgását sem halhatta. Csak saját szuszogása csengett vissza az amúgy hullacsöndes éterben, ami eléggé feszélyezte egyébként is ramaty idegállapotát. Nem arról volt szó, hogy félt, mivel valamilyen érthetetlen oknál fogva merészebbnek érezte magát, mint valaha – csupán utálta, hogy nem ő irányított. S most, bármennyire is fájt bevallania, fogalma sem volt róla, mit csinált. Még sosem akart Will nyomára bukkanni, s valahányszor találkozott a fiúval, mindig a másik volt az, aki rátalált.
  A köd egyre nehezebbé tette a tájékozódást, azonban Luc még ennek ellenére is felismerte az utca sarkán világító neonfeliratot, ami egy kevésbé híres, ám éjjel-nappal nyitva tartó gyorséttermet reklámozott. Amikor abban a tünde által vezetett taxiban ült, már akkor is feltűnt neki eme épület, így egy árnyalatnyival magabiztosabban vágott neki a King’s Road-nak.
  Tíz, évtizedeknek tűnő perc után Lucie végre valahára megpillanthatta a kocsmaszerű szórakozóhely körvonalait. A téglából készített, mocskos falakat és a kétszárnyas titánium ajtókat, melyek közül csak az egyiket lehetett kinyitni. Luc megkétszerezett tempóval sietett a bejárathoz, majd amikor tenyerével benyomta azt, feltárult előtte a tegnap esti látvány. Az asztalok és a bokszok, amelyek természetfeletti lényeket rejtettek, a színes hajú pincérlányok, akik fel-alá járkálva ugrottak minden egyes csettintésre s a csapos srác, akinek kidolgozott felsőtestét csupán egy fekete trikó fedte. A lány gyengéden oldalra fordította a fejét, s úgy mérte fel a terepet, de bármennyire is igyekezett, képtelen volt megtalálni Will Herondalet – ugyanis a fiú valahol egészen máshol tartózkodott.
  Luc végül kimért, egyenletes léptekkel közelítette meg az üres bárszékek egyikét, s amikor kényelmesen elhelyezkedett a magasított ülőalkalmatosságon, levette magáról fekete dzsekijét, s intett a csaposnak.
- Igen? – a körülbelül huszonkét éves férfi hangja érzelemmentes maradt, s úgy beszélt a lányhoz, hogy közben rá sem nézett. Luc nem értette miért volt vele olyan ellenséges a másik, tekintve, hogy semmi rosszat nem tett ellene, de aztán az eszébe jutott, amit Will mondott neki az Alvilágiakról – az, amilyen lekezelően beszélt róluk – s rájött, hogy talán nem csak a fiú burkolózott előítéletekbe, hanem az összes többi varázslény is. Ők sem kedvelték jobban az Árnyvadászokat, mint a nephilimek őket.
- Tegnap annál az asztalnál ültem – itt az ajtóhoz közeli, kissé eldugott, kétszemélyes bútordarab felé mutatott, aminél két sápadt, Bloody Maryt iszogató vámpír üldögélt – egy sötét hajú, kék szemű fiúval. A neve Will Herondale és szeretném megtudni, hogy merre találom – vágott a közepébe, ugyanis a hűvös fogadtatást látva, elment a kedve a jó pofizástól.
- Sajnálom szivi, de szerintem nincs oda a rámenős libákért. Amolyan „egy éjszaka, aztán látni sem akarlak” típusnak tűnt – azzal Luc elé tolt egy wiskeyvel teli üveget, melyben ott fodrozódott a borostyánszín alkohol. A lány vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna, s csak azután kezdett bele mondanivalójába, hogy megbizonyosodott róla, a hangja megmaradt a maga nyugodt tónusánál.
- Nem a barátnője vagyok és hogy őszinte legyek, nem is akarok az lenni – forgatta meg csokoládészín szemeit, majd beleivott az elé tolt italba. A keserű folyadék végigmarta a torkát, pont úgy, ahogyan a Pierrel való megismerkedésének estéjét. Kelletlenül tette le az üvegpoharat, de nem húzta el a száját, hiszen nem szerette volna gyengének mutatni magát a vele szemben álldogáló férfi előtt. Még annak ellenére sem, hogy a felszínre törő emlékképek miatt egyre rosszabbul érezte magát. - Csupán beszélnem kell vele.
- Nem adok ki adatokat a vendégekről – makacskodott a másik, majd a pult alá nyúlva, elővett onnan egy hatalmas korsót, amibe aranyló sört folyatott a pultra szerelt csapok egyikéből. A hab tökéletes arányban pihent az ital tetején, s szinte meg sem mozdult, ahogy a srác lassan az ajtóhoz közelebb helyet foglaló vendég felé csúsztatta.
- Na persze, mert maga olyan becsületes… - motyogta az orra alatt, épp kellő hangerővel ahhoz, hogy a másik meghallja a gúnyolódását.
- Árnyvadász vagy! – a férfi közelebb hajolt a lányhoz, s úgy üvöltött a megszeppent nephilim arcába. Mind a két tenyerével a Lucie előtt elterülő helyre csapott, s Luc szinte érezte a másik mocskos leheletét pirospozsgás orcáján. - Tudnod kéne hol a helyed!
- Itt meg mi a franc történik? – egy lila hajú, piros írisszel megáldott lány libbent be kettejük közé, oly könnyedén, mint egy táncoló balerina. Kezében ott pihent egy kör alakú tálca, amin három jégkockával megpakolt üdítőt egyensúlyozgatott. - Derek? – a férfi még mindig Luct figyelte, egy másodpercre sem távolodott el a lánytól, csak lihegett, akár egy feldühödött bika. Mellkasa oly heves tempót diktált, mint egy távfutóé, de amikor a pincérlány megköszörülte a torkát, a fenevadat mintha eltalálta volna egy nyugtatólövedék. Kitágult pupillái visszanyerték eredeti méretüket, s a légzése is rendeződött.
- Csak tudni szeretném, hol találom a fiút, akivel itt voltam tegnap – magyarázta Lucie, amikor visszanyerte a hangját. - Nagyon fontos lenne, de ez a tuskó túl nagyra tartja magát ahhoz, hogy válaszoljon – kezeivel a Derek névre hallgató férfi felé bökött, aki egy mélyről jövő hörgéssel adta a bár vendégeinek tudtára, hogy igencsak kihozták a sodrából, és aki még élve szerette volna elhagyni a helyet, annak nem ajánlotta, hogy az elkövetkezendő percekben a közelébe kerüljön.
  A lila hajú pixie elkapta Lucie kezét és a kijárat felé lökdöste. Útközben kiszolgálta a rá várakozó vendégeket, majd szó szerint kidobta az Árnyvadász lányt a hideg utcára.
- Idrisből jöttél? – kérdezte, ahogy a hóna alá csapta a sötét műanyagból készült tálcát. Luc értetlenkedve nézett farkasszemet a fölényeskedő, ámbár kedves idegennel, de az mégsem vette észre, hogy a lány életében először hallott erről a helyről, országról vagy akármiről. - Tudod drágám, itt Londonban az Alvilágiak ugyanannyit érnek, mint ti és megköveteljük a tiszteletet – magyarázta heves gesztikulálások közepette. A lágy londoni szél belekapott a lila hajába, s tincseivel játszadozva, meg-megpörgette azokat. - Legközelebb ne kezdj ki vele, főleg ne olyankor, mikor fenn van a Hold.
- Vérfarkas?
- Pontosan… - itt vett egy mély lélegzetet, mintha rendezni akarta volna ideges vonásait, pedig az arca egész idő alatt nyugodtságot tükrözött. Luc egy röpke pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy esetleg rákérdez a másiknál, mi bántja a lelkét, de aztán rájött, hogy az nagy marhaság lett volna a részéről. Árnyvadász volt, tudnia kellett volna, hol volt a helye – visszhangzott a fejében a csapos gúnyolódása. Valami érthetetlen oknál fogva pedig mérhetetlen dühöt érzett, amiért nem volt tisztában azokkal a tényekkel, amiket London összes természetfeletti lénye ismert. Ismételten kívülállónak érezte magát, pont úgy, ahogy a szülei halála után sem találta a helyét a világban - szóval, a fiú, akivel tegnap itt voltál. Magas, éjsötét haj és igéző kék szemek?
- A neve…
- Will. Tudom. Nagy valószínűséggel az Intézetben lesz, vagy terepen. – minden egyes szó jégcsapként távozott a pixie szájából, mintha közelebbről ismerte volna a szóban forgó fiút, mint amennyire szabadott volna, mint amennyire megkövetelték a városban uralkodó törvények, mint amennyire szerette volna. Luc felhúzta sötét szemöldökei egyikét, de a másik állta a tekintetét. Sőt! Majdnem hogy ölni is képes lett volna vérvörös íriszeivel. A bennük lángra lobbanó tűz megperzselte Luciet, s a lány, akár egy űzött vad, menekülni kívánt – de nem tudott.
- Hol van az Intézet? – a másik nem felelt; helyette elővette a köpenyébe süllyesztett jegyzettömbjét, s bőszen firkantani kezdett. A szén sercegése megtörte a rájuk telepedett néma csöndet, s ahogy a ceruza fel-le mozgott, a fehér lapon megjelent egy londoni utca neve a hozzá tartozó házszámmal párosítva.
- A tudatlanság olykor nagyon veszélyes tud lenni. Vigyázz magadra, mert itt többen képesek lennének megölni egy nephilimet, pusztán szórakozásból. Manapság már nem tartják olyan nagyra a békét, mint egykor – ahogy Luc kezébe nyomta a papírt, gyorsan besétált a bárba, s oly intenzitással csapta be maga mögött az ajtót, hogy az kis híján kiesett a keretéből.
- Köszönöm – motyogta, miközben az ujjaival végigsimított a recés szélű, elszakított papírdarabon, majd kisétált az utcára, s fogott egy taxit. Már nem csodálkozott rajta, hogy pár másodperc után megjelent a fekete járgány, ahogy azon sem, hogy a sofőrje rászorult volna egy fülplasztikára… Lediktálta a címet és kényelmesen hátra dőlt a vászonülésen.


   Amikor a kocsi lefékezett a megadott koordinátáknál, Luc azt hitte az a vörös szemű lány a bolondját járatta vele. Hogy csúnyán átverték és most jót nevettek rajta azzal a Derek nevű vérfarkassal. Azonban, ahogy kifizette a taxióra számlapján megjelenő összeget és kilépett a hideg utcára, egyszeriben feltárult előtte egy álcával védett épület. Csupán hunyorognia s összpontosítani kellett, hogy a romos falak a szeme láttára épüljenek újjá, hogy a betört ablakok, tiszta és sértetlen üvegbe öltözzenek, s hogy a leszakadt ajtó helyére egy aranyozott fogantyús, fából készült nyílászáró kerüljön.
  Luc még soha életében nem látott szebbet a kastély méretű háznál, de nem maradhatott sokáig az utcán a látványban gyönyörködve, ugyanis olyan érzése támadt, mintha figyelték volna. Fejét hátra fordítva, egy ideig farkasszemet nézett az átellenben ültetett bokrokkal, de amikor azokból előbukkant egy fekete macska, belátta, hogy kezdett paranoiássá válni.
  Megszaporázva lépteit, lecsökkentette az ajtót s az őt elválasztó métereket, végül pár lépcső megmászása után kopogni kezdett. Az angyalszárnyhoz hasonló, aranyozott kopogtató hatalmas ütéseket mért a fára, Lucie mégis úgy gondolta, hogy senki sem figyelt fel érkezésére. Hiszen hosszú másodpercekkel később is egyedül ácsorgott a borongós utcában. Hirtelen eszébe jutott, amit az a tünde lány mondott neki, miszerint megeshet, hogy Will éppen terepen van, s bár nem volt biztos benne, hogy ez mit is jelenthetett, annyi azért eljutott a tudatáig, hogy valamikor haza kellett jönnie. Jobb ötlet híján lassan leereszkedett a legfelső lépcsőfokra, majd amikor kényelmesen elhelyezkedett rajta, megtámasztotta magát a tenyerein, s fejét hátra hajtva kémlelni kezdte az eget. 
- Szia – Luc összerezzent az ismerős hang hatására és az egész karja libabőrbe borult, ennek ellenére nem fordult Will felé – hagyta, hogy a fiú leüljön mellé, s együtt nézték a csillagokat. - Te mégis hogy kerülsz ide?
- Visszahoztam a könyvet, amit tegnap odaadtál – azzal a dzsekijébe nyúlt és előhalászta az aprócska, bőrkötéses tárgyat. Bár még nem olvasott el benne minden oldalt, úgy gondolta épp eleget ismert meg az új világból ahhoz, hogy kellőképp megrettenjen tőle, ugyanakkor vonzani kezdje. Hiszen ez volt az igazság: minél többet megtudott az „igazi” életéről, annál jobban a részesévé akart válni.
- Csak ennyi? – Will homlok ráncolva nyúlt a felé tartott könyvért, de még mielőtt elvette volna azt, íriszeivel fogva tartotta Luc tekintetét. A lány attól félt, hogy a fiúnak sikerült átlátna rajta, hogy elég volt neki egyetlen másodperc ahhoz, hogy leleplezze igazi szándékát, de amikor a másik némaságba burkolózott, kissé nyugodtabban fedte fel jöttének egyik okát. A fontosabbat.
- Beszélni szeretnék veled. Én… - hirtelen nem találta a megfelelő szavakat. Ugyanis, amit mondani szeretett volna, az komolyabb volt, mint bármi más ezen a világon. Ezen múlott a jövője, hiszen kár lett volna tagadnia, ha most kiejtette volna a száján a hiszek neked szófordulatot, akkor megtagadta volna a szeretteit. Azokat az embereket, akiket a családjának tartott. A barátnőjét, a szerelmét; önmagát - izé, szóval tegyük fel, hogy mindent elhiszek. Minden egyes szót.
- Elhiszed, vagy sem? Döntened kell!
- Tudni szeretném, kik voltak a szüleim. Hogy milyenek voltak, s milyen voltam én – válaszolta végül, hiszen úgy hitte, ha tovább húzta volna a vele szemben ülő fiú agyát, akkor az egyik pillanatról a másikra magára hagyta volna. Akkor pedig ismételten egyedül maradt volna, magányosan egy új világ kapujában, bármiféle segítség nélkül. Neki azonban szüksége volt arra a védőhálóra, mivel minden egyes lépésnél megszédült, ahogy több ezer méterrel a felhők felett, egy vékony kötélen egyensúlyozgatott.
- Gyere, ez egy hosszú beszélgetés lesz, kint pedig egyre hűvösebb az idő – ahogy a fiú felállt, kezeit a lány felé nyújtotta, majd hosszú és bőrkeményedéses ujjaival felsegítette őt a hűvös kőről.
  Lucie minden szerénységét félre téve, követte Willt, ahogy az feltárta előtte a csodálatos épület belsejét. A tört-fehér falak visszafogottságot és elegáns letisztultságot kölcsönöztek az előtérnek, bár Luc hiányolta belőle a személyességet; képeket és mi egy mást, melyek a kastély lakóiról, s azok személyiségéről árulkodtak volna.  Lassú léptekkel haladva, minden egyes négyzetcentiméternyi részt megcsodált és elraktározott magában, arra az esetre, ha visszautazna Párizsba és már soha többé nem láthatná eme helyet. Belül sajnálta, amiért nem hozta magával a fényképezőgépét, de a látvány még ezért is kárpótolta.
  Figyelmetlenségében észre sem vette, hogy már egy másik szobába értek, ahogy azt sem, hogy a küszöb nélküli ajtó mögött egy másik fiú ácsorgott, így esélye sem volt kikerülni a hirtelenjében felbukkanó akadályt.
- Ó, bocsánat, jobban kéne figyelnem – mentegetőzött, ahogy ujjaival megérintette a másik mellkasát. A bordó póló rásimult a világos bőrű srác testére, ezzel még inkább kihangsúlyozva annak sápadt vonásait. Azokat a mimikákat, amiket Luc oly ismerősnek vélt, hogy ajkai maguktól formálták meg áldozata nevét: - Jem? – a fiú világos, már-már szürke szemeiben értetlenség csillogott egy kis meghökkenéssel fűszerezve, amitől Lucie úgy érezte, muszáj megmagyarázni felelőtlen tettét. Ujjbegyeivel a füle mögé simított egy rakoncátlan tincset, majd lányos zavarában a földet pásztázva kezdett bele védőbeszédébe: - Fogalmam sincs, miért hívtalak így, ha nem is ez a neved, akkor nagyon…
- De. Ez a nevem – válaszolta, miközben kissé izzadt ujjaival a lány álla alá nyúlt, ezzel szemkontaktusra kényszerítve. - Hogy kerülsz ide?
- Szeretné megismerni a családját, úgyhogy megmutatom neki azt a kevés tárgyat, amit sikerült megmentenem a tűztől – Will hangjának enyhe keserűségétől Jem azonnal elengedte Luc arcát, s kezeit megbánóan ejtette vissza az oldalához. A lányban felmerült a kérdés, hogy vajon mi volt ez az egész, de helyette egy teljesen másik irányba terelte a témát. Nem akart még nagyobb konfliktust kreálni a szobában lévő fiúk között, hiszen már így is vágni lehetett volna a túlfeszült levegőt.
- A tűztől?
- Amikor eltűntél, megjelentek a Klávé emberei és mindent, ami a szobádban volt elégettek. Könyvek, fényképek, ruhák – bár Willt bámulta, a válasz egy teljesen másik irányból, a háta mögül érkezett. Jem hangja annyival másabb volt, mind a dallamát, mind a szóhasználatát tekintve; egyszerűen csak barátságosabb. Luc úgy érezte, megtalálta a fényt, amit oly rég óta keresett ebben a sötét világban, s bár fogalma sem volt róla, miért emlékezett a másik nevére, abban biztos volt, hogy egykoron fontos személy lehetett a számára, ha még az amnéziát is képes volt legyőzni.
- Mi az a Klávé?
- Egy tanács, elég, ha ennyit tudsz – ripakodott rá Will, amitől Luc egész testében összerezzent. Hiába próbálta tagadni, kicsit megijesztette a fiú; főként a folytonos hangulatváltozásai tették őt annyira félelmetessé, akár egy pszichopata sorozatgyilkost, hiszen a lány sohasem tudhatta, mi lesz a következő lépése. Hogy mikor fog elpattanni nála az a bizonyos húr s mikor esik majd neki az egyik fegyverrel, melyek most is ott pihentek, szorosan az övére csatolva.
- Ha azt akarod, hogy higgyek, akkor nem kéne titkolóznod – fonta össze karjait, s oly közel hajolt a fiúhoz, mint ahogy az a vérfarkas hozzá. Meg akarta mutatni neki, hogy minden félelme ellenére ott égett benne a bátorság elolthatatlan lángja, egy szikra, amit még egy tornádó sem lett volna képes elfújni, s mintha imái meghallgattattak volna, egy évtizednek tűnő pillanat múlva Will egy kaján vigyorral az arcán magyarázkodásba kezdett:
- A lényeg, hogy ők irányítják az Árnyvadászokat, ők hozzák a törvényeket és hasonló marhaságokat. A szavuk megszeghetetlen, s ha megölöd az egyiküket, a végén már azért fogsz könyörögni, bárcsak ők is megöltek volna téged, hiszen amit veled tehetnek még annál is elviselhetetlenebb lesz – a szavai mögött megbújó jelentéstartam újabb emlékeket hozott Luc elméjének felszínére. Míg az egyik pillanatban még egy kisebb csatatér közepén álldogált, a következőben egy kényelmetlen széknek szegezték, s egy tűzforró tárgyat szegeztek a karjának – azon a ponton, ahol az a csúnya égési sérülése díszelgett. A hideg úgy áramlott végig a lány testén, mintha valaki nyitva hagyta volna a bejáratot, vagy csupán egy nyúlfarknyi pillanattal ezelőtt lépett volna ki a párától túlforrósodott zuhanykabinból mindenféle védelem nélkül.
- Oké, legközelebb, ha azt mondod titok, nem kérdezősködöm – lenyelte a torkában életre kelő, göcsörtös gombócot, majd belenézve Will jégszín szemeibe, megnyalta alsó ajkát, ezzel fejet hajtva a fiú előtt, aki kivételesen megnyerte az előbb zajlott szócsatát.
- Nálam is van valami, ami még a tiéd volt. Ha szeretnéd elmegyek érte a szobámba – ahogy Jem megszólalt, Will eltávolodott a lánytól, ezzel nyugodtabbá varázsolva a szituációt. Lucie megfordult a tengelye körül, és egy hálás pillantás kíséretében megajándékozta a sápatag fiút egy halovány, de őszinte mosollyal.
- Köszönöm.
  Ahogy a másik felsétált az emeletre, s eltűnt a fordulóban, Will köhintett egyet s zord ábrázatával mozgásra ösztökélte a lányt, akinek muszáj volt követnie őt, ha nem akart egyedül maradni a nappaliszerű szobában, ezzel esélyt adva a Sorsnak, hogy újabb, számára ismeretlen emberekkel hozza ismeretségbe. A méterek egyre csak nőttek, a köztük lévő távolság azonban megmaradt ugyanakkorának.
- Itt is vagyunk, de ne várj sokat – azzal megrántotta a vállát s hanyag mód feltárta a szobájának ajtaját. Luc lenyelte epés megjegyzéseit, miszerint tőle egyáltalán nem várt semmit, s átlépte a sötétségbe burkolózott szoba küszöbét. A kényelmesnek látszó ágy bevetetlenül pihent a jobb oldalon, míg vele szemben egy kisebb szekrény, a végénél pedig egy utazóláda helyezkedett el. Lucie biztosra vette, hogy utóbbiban halálos fegyvereket találna, ha véletlenül kinyitná a fedelét, így magában csitítva feltámadt kíváncsiságát, helyet foglalt a hatalmas bútordarabon. Will azonban, ahelyett, hogy elterpeszkedett volna mellette, egy eddig rejtve lévő polcos szekrényhez sétált, melynek legfelső zugából a lány elé tett egy megviselt kartondobozt. - Ebben a dobozban van minden. Nem olyan sok, mint szeretném, de a legfontosabbak benne vannak.
  Lucie remegő kezekkel tépte fel a ragasztatlan, kincses ládával felérő tárgyat s egyből kiszedett belőle egy halom fényképet. Majdnem az összesen felismerte önmagát, mégis, képtelen volt betelni a nézegetésükkel.
- Ezek mi vagyunk? Boldognak látszol – állapította meg, egy polaroid fotót szemlélve, melyen a tőle pár centiméterre álldogáló fiú mosolygott, miközben a rá olybá hasonló lány a másik arcát puszilta. Mintha jobban szerette volna, mint bárkit a világon, mintha túlszárnyalták volna a barátság határait. Lucie, amilyen gyorsan csak tudta eltűntette a szeme elől a képet, s egy másikkal helyettesítette. Azon négy ember – két férfi és két nő – szerepelt, szorosan egymásba karolva. A csoport minden egyes tagja mosolygott, s fekete ruháik alól elő-előtűnt pár sötét tetoválás - olyan rúnák, melyeket a Will által adott könyv is a szemei elé tárt. Belefájdult a szíve a gondolatra, hogy egyszer ő maga is ilyen szépséges mintákat viselt, s mára már csak pár gusztustalan heg éktelenkedett a helyükön. Ha visszaforgathatta volna az időt, kijavította volna a hibát, amiért ezzel a visszavonhatatlan tettel büntették. Hihetetlen, de most először fogalmazódott meg benne a kérdés: Mit tettem, amiért mindezt elvették tőlem?
- Az voltam. Ők a szüleid, a másik két Árnyvadász pedig Charlotte szülei. Állítólag az anyukáitok elválaszthatatlan barátnők voltak. Így kerültél az Intézetbe, miután meghaltak.
- Addig Idrisben éltünk? – kérdezte végül, s felocsúdva értelmetlen önmarcangolásából, könnyfátyollal takart íriszeit Will tekintetébe fúrta. A fiú kikerekedett szemekkel, s elnyílt ajkakkal konstatálta, hogy a lány egyéb dologra is emlékezett, nem csupán barátja nevére, bár nem tudhatta, hogy ebben csak annyi volt a valóságtartam, mint abban, hogy a cukormentes üdítőkben egyetlen porszemnyi sem volt az édeskés ízesítőszerből.
- Tudtommal már itt születtél.
- Miért jöttek el onnan?
   Az ifjú Árnyvadásznak nem volt ideje válaszolni, ugyanis abban a minutumban, hogy szólásra nyitotta ajkait, egy váratlan vendég megzavarta őket. Jem öles léptekkel és örömittas arccal sétált feléjük, kezében egy apró, ametiszt medált szorongatva.
- Tessék, ez a tied – nyújtotta Luc felé, majd beleejtette a lány tenyerébe. - Sosem vetted le, gondolom egykor nagyon fontos lehetett a számodra.
- Ez gyönyörű, köszönöm.
  A lilás árnyalatú kő meg-megcsillant a lámpa mesterséges fényében, s egyszerre meleg s hűvös ragyogása tiszteletet parancsolt magának. Luc gyorsan a kezébe kapta az előbb oly nagy intenzitással szorongatott csoportképet, s elégedettséggel nyugtázta, hogy felismerte a nyakéket. Az anyjáé volt.
- Honnan tudtad, hogy hívnak? Will azt mondta, hogy mindent elfelejtettél – a puha ágy besüppedt, ahogy Jem leült Luc mellé, s az amúgy is összegyűrt takaró még kuszábbá változott – ha ez egyáltalán lehetséges lehetett.
- Fogalmam sincs, egyszerűen csak rád néztem és az eszembe jutott. Mintha a szám magától formálta volna meg a betűket. Lehet, hogy nagyon fontos voltál a számomra és ezért emlékeztem – gyermeki játékossággal a fiú vállába ütött, de a másiknak nem futotta többre egy hamiskás mosolynál. Mintha bűntudata lett volna, amiért a lány halványan, de tudta, ki is volt valójában.
- Nem hiszem.
- Miért? – Jem tekintete Willre vándorolt, ezért Lucie is így tett. Ahogy szemei látképe elé terült a sötét hajkoronával megáldott Árnyvadász, s annak ökölbe szorított ujjai, hirtelen kedve támadt bocsánatot kérni előbbi kijelentéséért, ám maga sem tudta, hogy mi rosszat tett mindezzel.
  A beállt csöndet kihasználva, újra belemerült a fényképekbe, melyeken már ösztönösen felismerte a szüleit, Willt és Jemet, s minden egyes bohókás kép mosolygásra késztette. Olyan gondtalannak tűntek, mint akik még csak hallásból sem ismerték a veszteség vagy a fájdalom fogalmát. S most, ahogy körbepillantott a szobában, csupán megrökönyödött embereket látott maga körül.
  Ahogy ismételten belenyúlt a kartondobozba, ezúttal egy naplószerű, képekkel teleragasztott emlékkönyvet csodálhatott meg, melyben minden egyes fénykép alatt, cirkoványos betűkkel kommentálták az eseményeket. „Lily első léptei” „A valaha volt legjobb nap a családommal” „Születésnapi meglepetés Alicante tornyainál” és sok más hasonló. Lucie épp a következő oldalra lapozott, amikor az ölébe hullott egy aprócska, félbe tépett kép. Az épségben maradt darab az anyukáját ábrázolta, a hátoldalán ezzel a felirattal: Ő olyan más volt. Egyáltalán nem hasonlított hozzánk. Érte képes voltam feladni mindent… sosem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor utána jöttem.
- Azt hiszem tudom, miért jöttünk el Idrisből – Luc szemei szúrni kezdtek, ahogy eszébe jutott az a sok fénykép, amin az anyukája és az apukája egymást ölelgetve s megfeledkezve minden másról, csókokkal hintették be egymás arcát és száját. Azokon úgy tűnt, hogy a szerelmüknél biztosabb pont nem is igazán létezett az életükben, kivéve talán egy szem lányukat, a sorokat olvasva mégis egészen más gondolat ütött szöget az ifjú Árnyvadász fejében.
- Tessék?
- Ezt nézzétek – tolta eléjük az elszakított papírdarabot. - Szerintem ez anyám írása lehetett. Csak pár sor – néhány szó, ami elárulta csalfa érzelmeit. Lucie hirtelen nem tudta eldönteni mit érezzen; dühöt, csalódottságot vagy szánalmat. Igaz, hogy nem emlékezett a szüleire, de abban biztos volt, hogy ezt sosem bocsátotta volna meg az édesanyjának. Hogyan volt képes ilyen orv mód megcsalni az apját?
- Szeretője volt?
- De ki lehetett az? – erre mindannyian gondolkodóba estek, mintha ebből a pár, titokzatos mondatból meg tudták volna fejteni a feladványt, a találós kérdés azonban hamar kifogott rajtuk. A nap folyamán sokadszorra vetette meg lábait a némaság, azonban ez kivételesen nem a feszült fajtából származott, sokkalta inkább a „szavak nélkül is megértem, mi a baj” típusba. Ahogy a fiúk leültek Lucie két oldalára, a légteret betöltötte a folyosón látott állóóra távoli zaja, melyre a lány azon nyomban felkapta a fejét.
- Jézusom, mennyi az idő?
- Hajnali három – válaszolták kórusban, amit nem volt nehéz megállapítani, tekintve, hogy a pokoli szerkezet háromszor szólalt meg jellegzetes dallamán. Luc csapot-papot maga mögött hagyva, visszapakolt a dobozba, s öles lépteivel a kijárat felé igyekezett. Eddig észre sem vette, hogy mennyire elszaladt az idő, s magában szitkozódott, amiért ennyire figyelmetlen volt. Attól rettegett, hogy Pierre észrevette, hogy eltűnt, ahogy azt is, hogy nem hozta magával telefonját, ezzel elérhetetlenné téve személyét.
- Nekem mennem kell. Még visszajöhetek értük? Most nem vihetem magammal – magyarázkodott, miközben gyors lépteivel végigsétált a folyosón. Reménykedett benne, hogy a fiúk igent fognak mondani neki, de a nemleges válasz sem tántorított volna el szilárd elhatározása mellől, miszerint még vissza fog jönni.
- Persze, de legközelebb nappal gyere, mert ilyenkor általában kint vagyunk a terepen – Will hangja csupán háttérzajként funkcionált, mégis, utóbbi megnyilvánulása megállásra késztette a lányt. Ahogy Luc hátra fordult, két értetlen arccal találta szembe magát, akik egymásnak ütköztek a hirtelen behúzott kéziféktől.
- Most miért nem vagytok ott? – Jem megnyalta alsó ajkát, s óvatosan Will felé sandított, aki szintén végigmérte sápatag barátját. Lucienek az az érzése támadt, hogy titkoltak előle valamit, s bármennyire is esdeklő arcot vágott, képtelen volt szóra bírni lelakatolt ajkaikat.
- Nem kéne sietned? – kérdezte végül a kék szemű Herondale, s ujjaival a kijárat felé terelte a kíváncsiskodó lányt. - Az a francia ficsúr lehet, hogy felébredt az éjjel. Biztos aggódhat érted, amiért nem talált maga mellett – gúnyolódott, s már majdnem a rácsapta az ajtót az értetlen lányra, amikor Jem egy rá nem igazán jellemző, paprikás kiáltással rendre intette.
- Will!
- Hagyd! – Lucie egy laza váll lendítéssel s egy barátságos mosollyal köszönte meg, hogy a fiú a védelmére kelt, majd Will felé fordult és minden illedelmét félretéve belekezdett gúnytól csöpögő monológjába: - Szánalmas vagy, pedig már azt hittem, hogy félreismertelek – bár ezen szavait túlzásnak érezte, hiszen már a legelső pillanatban is egy beképzelt bájgúnárnak gondolta, nem talált ennél sértőbb szófordulatot. Szavai savként martak Willbe, pont úgy, ahogy egy félrecsöppent démonvér képes volt szétzilálni s hegekkel gazdagítani egy Árnyvadász bőrét. - Tévedtem. Ugyanolyan beképzelt pöcs vagy, mint az első találkozásunknál. Nem kéne valahol egy bárban ücsörögnöd és megdönteni egy naiv libát? Vagy leinnod magad a sárgaföldig, hogy elfelejtsd milyen nyomorult az életed? – Jem kikerekedett szemekkel kapkodta a fejét hol Luc, hol Will irányába, a fiún azonban meg sem látszottak a sértő szavak által kreált sebhelyek; mintha Lucie minden egyes mondata lepattogzott volna róla.
- Nem – mosolygott diadalittasan. - Inkább megvárom, hogy ők kopogtassanak. Valamit nagyon tudhatok, ha te is megtetted – fejét kissé félre döntve, egy kéjben lubickoló, arrogáns vigyorral pásztázta a dühtől eltorzult lány vonásait.
- Sosem tennék veled semmi olyat – Luc szinte köpte a szavakat, s már épp azon volt, hogy megtartva maradék méltóságát elsétál az éjszakába, amikor Will bevitte a kegyelemdöfést.
- Úgy gondolod? Javaslom, kérdezd meg a szüzességed, mit tennél és mit nem – a lány köpni-nyelni nem tudott, csak állt bambán, mint egy kőszobor, s a sírás szélén egyensúlyozgatva várta, hogy elnyelje őt a sötétség. A megnyugvást hozó pillanat azonban elmaradt, s helyét Will győzelemittas kilépője vette át. Ahogy a fiú becsukta az ajtót, Jem gyorsan a lány segítségére sietett, s átölelve őt, lágyan a fülébe suttogta a következőt:
- Jobb, ha tényleg hazamész. Bocsánatot kérek az ő nevében is. Néha nem igazán tudja, hol a határ.
- Ugye hazudott? – Jem elhúzta a száját, de nem mondta ki azt, amit Luc már abban a pillanatban sejtett, ahogy Will a képébe ordította a fájó szavakat. Helyette hívott a lánynak egy taxit, és együtt várták meg, hogy megérkezzen a már ismerős járgány.

4 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! Ez a jelenet itt a végén egyszerűen... nem lehet szavakba önteni. Én pedig imádtam! Az ilyen események vonzanak engem, és csak te szereted ezt a történetet, mert én IMÁDOM! Ez a második kedvenc blogom, ez ellen pedig tenni nem tudok, de ha belegondolunk nem is akarok. A kedvenc szereplőm Will, ő valahogy így mindig belopja magát a szívembe, ahol csak megjelenik. Főleg az ilyen megnyilvánulásaival.
    Luc/Lilly egy nagyon bátor lány és szeretem, hogy olyan kíváncsi. Nagyon remélem, hogy egyszer sikkerrel jár és minden eszébe jut majd. :)
    Jem egy kedves, figyelmes fiú, ezt eddig is megszokhattuk tőle, és örülök, hogy neked is sikerült átadnod vele kapcsolatban ezt az érzetet.
    Egy szó, mind száz, van hozzá tehetséged, abba ne merd hagyni és varázsolj el minket tíz napon belűl újra!

    Addig is millió puszi,
    xx Esther

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Esther!
      Mosolyogva olvastam a soraidat. Az, hogy sikerült ekkora hatással lennem rád és, hogy a második kedvenc blogod lett a Halálmadár... annyira aranyos tőled, hogy ilyen kedves sorokkal leptél meg. Ezért már megéri írni. Az utolsó jelenettől bevallom nagyon féltem, hiszen nem tudtam biztosan, hogy ez illik-e ide vagy sem. Örülök, hogy végül nem szedtem ki.
      Will az én szívembe is belopta magát, épp ezért választottam ezt a könyvet és épp ezért lett Ő a főszereplő. Teljesen elvarázsolt *-*
      Luc tényleg bátor - hiszen minden Árnyvadász bátor -, a vérében van. AZ emlékei bár nem épek, azért nem tagadhatja le a múltját. Jem pedig... annyira szeretem. Egy biztos pont az ember életében, ahogy ebben a történetben is :)
      Millio puszi Xx és igyekszem <3
      Legyen szép szüneted! <3

      Törlés
  2. Drága szerecsediom!

    Ez lett az eddigi kedvenc részem, de mégsem vagyok képes rendesen megfogalmazni, hogy miért is. Talán azért, mert volt benne egy kicsi humor, és Will és Lily elkezdték a csípkelődést. Valahogyan az az érzésem, hogy olyan, mintha újrajátszanák a kapcsolatukat. Hiszen a legelején se bírták egymást, aztán mi lett belőle... Bár kicsit sajnálom, mert ameddig Will biztosan szereti őt, úgy érzem Luc nem egészen biztos abban, hogy most mi is lesz, és ezzel az undok viselkedéssel a fiú képes lesz elűzni maga mellől. Ahj, viszont ez is csak feltevés, hiszen Veled kapcsolatban semmiben sem vagyok biztos.
    Egyszerűen minden alkalommal elvarázsolsz, úgy örülök, hogy egy ilyen témájú blogot is olvasok, olyan jó! Imádom benne a szerepőket - azt is, hogy sok van, a történéseket, hogy annyi kérdésem van, és még egyikre se kaptam igazán választ. Azért bízom benne, hogy ez majd változni fog a továbbiakban! Imádom, imálak, tehetséges szerecsendiom! <33333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, édes, aranyos Azym!
      Haha, nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ez lett az eddigi kedvenc részed és bízom benne, hogy a jövőben is találsz majd olyat, amire illik ez a jelző. Szerintem is a humor a ludas, na meg a csipkelődés, hiszen ki ne szeretné az ilyen jeleneteket? Teljesen igazad van. Azzal, hogy így viselkednek egymással, újraépítik a kapcsolatukat, bár a háttérben sokkal nagyobb dolgok állnak. Will részéről legalábbis biztosan. Megvan az oka annak, hogy ilyen ellenséges. Luc-t nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, igazi harcos, hiszen Árnyvadász vér csörgedezik az ereiben. Will viselkedése természetesen kiakasztja, de egyben vonzza is - bár ő maga sem tudja, ez hogyan lehetséges. Emlékek híján nehéz. Szeretem olvasni a feltételezéseidet, hogy nem tudod mi lesz a folytatás, de azért kitartóan próbálkozol. :)
      Nagyon, de nagyon szépen köszönöm. Aranyos vagy és örülök, hogy sikerült megszerettetnem veled ezt a témát. A későbbiekben természetesen minden kérdésedre megkapod majd a választ, hiszen a végére minden szálat el szeretnék varrni. Nagyon szeretlek <333 Köszönöm, hogy itt vagy és, hogy támogatsz <333
      Millio puszi Xx

      Törlés