Sziasztok :)
Mint minden rész elején, most is szeretném megköszönni a kedves szavakat, melyeket a rész alatt hagytatok. Nem tudom, kit érdekel, vagy kit nem, de sikeresen átmentem a KRESZ vizsgán, így én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy SOS teszt töltögetéssel is meg lehet váltani a világot. Három nappal a vizsga előtt ugyanis még reménytelen volt a helyzetem. De nem is húzom a szót...
Ebben a részben kiderül, Will miért olyan ellenséges Lilyvel, annak ellenére, hogy - nem titok! - szerelmes belé. Ezek kívül a nyomozás is kezdetét veszi, bár még messze vagyunk attól, hogy leleplezzem a gyilkos kilétét. Kellemes nyarat és Jó olvasást!
Millio puszi Xx
Ebben a részben kiderül, Will miért olyan ellenséges Lilyvel, annak ellenére, hogy - nem titok! - szerelmes belé. Ezek kívül a nyomozás is kezdetét veszi, bár még messze vagyunk attól, hogy leleplezzem a gyilkos kilétét. Kellemes nyarat és Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
---------------------------------------------------------------------------------
Újabb áldozatok
- Jem, fejezd be, bármit is csinálsz! –
Will Herondale hangja úgy hasított át a könyvtár légterén, mint kés a vajon, s
ahogy kicsapódott a fából készült, masszív nyílászáró, még a sarokban kuporgó
macska is felkelt szépítő álmából. Church az elülső lábaira támaszkodva
nyújtózkodott, miközben Jem hol a váratlan látogatójukra, hol a kikerekedett
szemű, megszeppent lányra nézett. - Minél hamarabb kiérünk a terepre, annál
több nyomot találhatunk. Charlotte örülne, ha végre előrébb jutnánk az ügyben.
A Klávé egyfolytában a nyakában lóg, és már csak az hiányzik, hogy ideküldjenek
valakit, aki ellenőrzi őt.
Persze Will nem Charlotte miatt volt ilyen feszélyezett, egyáltalán nem
azért sürgette a társát, hogy örömet szerezzen az Intézet vezetőjének. Sokkal
inkább azért, mert már magába a gondolatba is beleborzongott, hogy valakit
ideküldhetnek Idrisből. Ugyanis, ha mindez bekövetkezett volna, akkor Lily
élete egyik pillanatról a másikra halálos veszélybe került volna, arról nem is
beszélve, hogy az Intézet összes lakójának vérdíjat tűztek volna a fejére,
azért, amiért szóba álltak egy kitaszítottal. Ha mindez megtörtént volna, azt
sosem tudta volna megbocsátani magának. Ő kereste meg a lányt. Ő mutatta meg
neki ezt a világot. Ő kényszerítette arra, hogy eldöntse: csukott szemmel járkál
vagy kinyitja őket és él.
- Mi történt? Nagyon felpörögtél – Jem
hangja megmaradt a maga nyugodt és kedves tónusánál, miközben lassan felállt és
a barátja felé sétált. Jáde pálcája minden egyes lépésénél nagyot koppant a
padlón, amitől úgy tűnt, mintha egyszerre többen mozogtak volna egymással
vállvetve.
- Két vérfarkast és egy vámpírt
véreztettek ki pár utcányira a Phantom Café épületétől.
- Kivéreztették őket? – Will először
észre sem vette, hogy Lily is a szobában tartózkodott, de ahogy a lány
megszólalt, már képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Eddig nagy
valószínűséggel Jem mellett ülhetett – gondolta -, de most, hogy a fiú felállt
mellőle, egyedül árválkodott a bézsszínű bútordarabon, kezében egy apró,
bőrkötéses könyvet szorongatva. Will anélkül is tudta, hogy melyiket, hogy
elolvasta volna a gerincére vésett, aranyozott szavakat. - Mégis ki képes
ilyesmire? Ki lehet elég erős ahhoz, hogy elbánjon velük?
- Te… - a gúnyos szavak a fiú torkán
akadtak, mintha valami az útjukba állt volna; egy megüszkösödött csomó, amit
képtelen volt a felszínre öklendezni. Hiába szerette volna megbántani a lányt,
nem tudta még egyszer megtenni. Úgy nem, hogy ilyen értetlenül bámult rá
azokkal a csokoládészín szemekkel, melyeket annyira imádott, hogy az már fájt. Így
inkább Jem felé fordult, mellőzve az időközben talpra szökkent szépséget - nem
érdekes. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Tessék? – a fiatal lány hitetlenkedő
tekinteténél már csak a dühtől lángoló íriszei voltak félelmetesebbek. A kezei
között szorongatott könyv a padlóra esett – talán észre sem vette, hogy
mérgében a földhöz vágta. - Hát bocs, de az, hogy amnéziám van, nem jelenti
azt, hogy hirtelen süket lettem.
- Ne üsd bele az orrod olyan dolgokba,
amiről fogalmad sincs! – Will kezei ökölbe szorultak, s a halántékán egy óriási
ér szüntelen azzal fenyegetőzött, hogy szétdurran, ha nem hagyják abba azon
nyomban ezt a feleslegesnek titulált civakodást. S bár tartott tőle, hogy indulatainak hevében olyat tesz majd, amit egész életében bánni fog, mégsem futamodott
meg. Hiszen a menekvés, mint olyan, egyszerűen nem szerepelt a szótárában. Ha
volt esély – bármily aprócska is – a győzelemre, akkor harcolt. Most pedig magasabb
volt a tét, mint bármikor azelőtt.
- Talán tudnék segíteni. Mostanában
annyi mindent olvastam a varázsvilágról, hogy… - Will torkából egy gonosz,
mégis őszinte kacaj szökött a napvilágra s egész teste beleremegett a
nevetésbe, mire a lány szégyenérzettel keveredett csalódottsággal sütötte le a szemeit, melyekre egy leheletvékony könnyfátyol ereszkedett.
- Na, ne röhögtess! Olvastál?
- Will! – Jem óvatosan a lány mellé
sétált és felvette a földről az aprócska könyvet, ami árván pihent a lábai
előtt. Ahogy Lily kezébe nyomta az Alvilágiakról szóló kötetet, biztatóan
rámosolygott és megsimogatta a karját. Tudta, hogy ezzel meg fogja bántani
Willt, de egyszerűen képtelen volt szó nélkül tűrni, hogy egykori legjobb
barátja ismételten a padlóra kerüljön a szóban forgó fiú miatt. Halványan még
emlékezett rá, hogy annak idején hány éjszakát virrasztott át a lánnyal, mert
az képtelen volt elaludni Will sértegetései miatt. Ahogy akkor sem, most sem
értette, mi üthetett a bajtársába. Hiszen szerette. A szeretet pedig törődést
jelentetett. - Lehet, hogy tényleg tudna segíteni. Amíg mi megnézzük a
testeket, addig ő kutathatna a könyvtárban.
- Itt nincs olyan könyv, amit ne olvastam
volna. Nem találna semmit – erősködött az ifjú Árnyvadász, majd sarkon fordult
és lassú lépteivel megindult a kijárat felé. Fojtogatónak érezte a levegőt,
mintha a feszültség miatt megtelt volna elektronokkal, melyek kényük-kedvük
szerint kiszippantották belőle az élethez szükséges összetevőket, nem hagyva
hátra mást, csak keserűséget. Mérget, mely lassan a halálba kergette. Elege
volt abból, hogy Lily ideköltözött és bár eddig nem vágyott másra, csak a
jelenlétére, hirtelen megbánta, hogy megkereste. Hagynia kellett volna, hogy
visszamenjen Párizsba azzal a másik fiúval. Akkor talán boldog és teljes életet
élhetett volna, de így… esélye sem volt rá.
- Lehet, hogy elfelejtetted. Senki sem
emlékezhet mindenre.
- Te már csak tudod – még csak arra sem
vette a fáradtságot, hogy megforduljon. Úgy gondolta, hogyha belenézett volna a
lány íriszeibe, azonnal feladta volna az értelmetlen szemétkedést. Azonban
mélyen belül tudta, hogy így lesz a legjobb mindkettejüknek – és csak hogy
tisztázzuk, én nem felejtek.
- Akkor emlékezned kéne rá, hogy én pedig nem vagyok bábu, ami úgy mozog, ahogy te fütyülsz – replikázta a másik, mire Will izmai
megfeszültek a fekete póló alatt, amit rögtön azután kapott magára, hogy kiviharzott
az ebédlőből. Bár Lily nem tudhatta, pontosan ezeket a szavakat használta azon
az estén is, amikor utoljára beszélgettek. Will rá akarta venni, hogy hagyja ki
a csatát, hogy maradjon az Intézetben, de persze már abban a pillanatban tudta,
hogy Lily nem fog beleegyezni a feltételeibe, amikor elkezdte azok
felsorolását.
- Srácok, fejezzétek be! Mi van
veletek? Valahányszor egy légtérbe kerültök, kis híján megölitek egymást.
- Segíthetnék akár a nyomkeresésben is.
Több szem többet lát – Lily csak mondta és mondta, s időközben olyannyira
belendült az értelmetlen érvek összegyűjtésébe, hogy válaszra sem méltatta Jem
kérdését. Oldalra font hajából kiesett a hajgumi, így heves mozdulatai
közepette a gyönyörű kreálmány teljesen szétzilálódott. Mellkasa gyors egymásutánban
mozgott fel s le, míg tenyerei ökölbe szorultak, így a körmei apró, félholt
alakú mintákat vájtak a bőrébe.
- Még csak harcolni sem tudsz, hiszen
elfelejtetted, hogyan kell! – csattant fel a fiatal Herondale s tenyerével
akkorát ütött az ajtóra, hogy az recsegve adta meg magát a fiú akaratának; a
keretnek csapódott. Lily teste összerezzent a félelemtől, de még ennek ellenére
sem akarta feladni, hiszen Will kirohanását biztos győzelemnek tekintette. Ugyanis,
ha képes volt kibillenteni őt megszokott, érzelemmentes és gúnyolódó
stílusából, akkor akár még meg is győzhette volna arról, hogy hasznos tagjává
válhat az Intézetnek. Harcolni akart, segíteni, és ami még ennél is fontosabb;
a szülei nyomdokaiba lépni. Árnyvadászként. - Csak láb alatt lennél.
- Akkor taníts meg! A mozdulatok az
elmémben vannak, csak elő kell csalogatni őket – a fiú ajkainak szélén megbújt
egy örömteli mosoly, amivel a szívét csiklandozó boldogságot próbálta
palástolni. Annyira hiányzott már neki az, hogy együtt edzenek, vagy az, hogy a
lány veszekedjen vele egy kívülállónak talán apróságnak tűnő dolgon. Hiszen
ezek voltak ők: két tűzről pattant és makacs személy, akik elrabolták egymás
szívét azzal, hogy kihívások ezrei elé állították a másikat. Lily volt számára
a kísértés, az Ő nagy bűne, míg a lány Will mellett tanulta meg mit jelentett
érezni. A fiatal Árnyvadász miatt sírta át az éjszakákat, miatta volt
önfeledten boldog, mellette volt életében először féltékeny vagy vakmerő. Ő
volt az oka annak, hogy azzá lett, aki.
- Kizárt!
- Csak nem beijedtél? – Will lassan és
megfontoltan a lány felé fordult, mire a szemei elé tárult egy mosolygós arc és
két boldogságtól csillogó szem. Abban a pillanatban tudta, hogy veszített.
- Úriember nem kezd bele olyan dologba,
ami eleve halálra van ítélve.
- Kész szerencse, hogy nem vagy
úriember - a fiatal Penhallow lány csípőre tette a kezeit és egy kacér
kacsintást követően úgy csinált, ahogy azt a régi, fekete-fehér filmekben a
hercegnők; lábait keresztbe téve s csokoládészín íriszeit a másik tekintetébe
fúrva pukedlizett.
- Lily! Kérlek, ne add alá a lovat! –
Jem hangja ezúttal célt talált, így a lány, felé fordulva s kissé fintorogva vette
tudomásul, hogy talán egy kicsikét tényleg túllőtt a célon.
- Rendben. Azt hiszem, én a szobámban
folytatom az olvasást. Köszönök mindent, tényleg sokat segítettél – azzal egy
kedves puszit nyomott a fiú arcára, akinek márványszínű bőrén apró,
halványpiros rózsák keletkeztek kisfiús zavarában.
- Szívesen. Ha valami még érdekel,
akkor csak szólj.
Emily egy apró bólintással jelezte, hogy amint eszébe jut egy újabb
kérdés, azonnal fel fogja keresni egykori barátját, majd lassú és kimért
lépteivel – anélkül, hogy Will felé fordult volna – kinyitotta a könyvtár
ajtaját, hogy végül eltűnhessen mögötte.
A némaság mázsás súlyként nehezedett a szobára, s mintha még a
hőmérséklet is esett volna néhány fokot. Will és Jem egymást bámulva keresték a
megfelelő szavakat, de ahogy egyre pörögtek a percek, úgy tűnt egyre
kilátástalanabbnak a különös szituáció. Még sosem fordult elő velük, hogy ilyen
kínosnak érezték volna a beszélgetést vagy azt, hogy a másik szemébe kelljen
nézniük.
Végül Will volt az, aki egy kevésbé gúnyos, de azért mégiscsak undok
kijelentéssel ripityára törte az üvegburát, ami elrejtette a külvilág akkordjait:
- Látom ismételten legjobb barátokká váltatok. Nem csoda, hogy a te neved volt
az egyetlen, amire emlékezett. Fontos vagy neki.
Időközben kiértek a folyosóra, melynek szőnyegszerű falai ezúttal
egyikük figyelmét sem kötötték le. Úgy sétáltak keresztül az egymást követő
emeleteken, mintha egy romos épület poros átjáróit szelték volna át; leszegett
fejekkel.
- Te is fontos vagy neki. De nem értem,
miért vagy vele ilyen ellenséges – Jem a fejére húzta fekete kalapját, majd
amikor már a csizmái is a lábán díszelegtek, felgyűrte vékony pulóverének
ujját, hogy parabataija egy láthatatlanná tévő rúnát rajzolhasson pergamenszerű
bőrére. Ő maga is könnyűszerrel elkészíthette volna a vékony, hurkolt
vonalakból álló jelet, de minden Árnyvadász tisztában volt vele, hogy ha a
bajtársa véste rá a rúnákat, akkor azok sokkal erőteljesebbek, sokkal
hatásosabbak lettek.
- Nem vagyok ellenséges.
- Azért vágtad neki a reggelidet! – Jem
egyik világos szemöldöke az egekbe szökött, ahogy Will lassan a karja fölé
hajolt és hozzáillesztette a bőréhez irónjának jéghideg hegyét. - Csupán
kedveskedni próbáltál neki, ezzel jelezve, mennyire örülsz, hogy láthatod.
- Ahogy mondod – Will egy kedves mosoly
kíséretében átadta a ceruzára emlékeztető botot barátjának, aki egy gyors és
hozzáértő mozdulattal, hamar megalkotta a kecses vonalak sokaságát, melynek
következtében mind a ketten áttetszővé váltak a mondénok számára.
London utcáira, mint mindig, most is ugyanolyan intenzitással hullott az
égi víz, ami kicsit aggasztotta a fiúkat, ugyanis a gyilkosság helyszíne
ezáltal minden egyes másodperc elteltével egyre használhatatlanabbá vált, s bár már
csak pár utcányira voltak a szóban forgó sikátortól, muszáj volt még gyorsabb
tempóra kapcsolniuk.
- Nem szereted? – a kérdés úgy bukott
ki Jem szájából, mintha saját akarattal rendelkezett volna. Will értetlen
pillantásai azonban bebizonyították neki, hogy jól tette, amiért előrukkolt
ezzel a kényes témával. Szerette volna hinni, hogy barátja elmondja majd neki a
teljes igazságot, de a lelke mélyén érezte, hogy erre a közeljövőben nemigen
fog sor kerülni. Annak idején, amikor Will megkérte, hogy legyen a bajtársa,
kapásból nemet mondott neki, azonban ahogy szépen lassan teltek a napok és
eljött a szertartás dátuma, már biztos volt benne, hogy jól döntött, amikor alávetette
magát a fiú akaratának. Egy része sajnálta, amiért a betegsége miatt megfosztja
őt egy erőteljes parabatai jogától, de egy másik fele reménykedett benne, hogy
rövidke élete során képes lesz felszabadítani barátját a rá nehezedő mázsás
súlyok terhétől. Eddig azonban még nem járt sikerrel… a napjai pedig egyre csak
fogytak és fogytak.
- Persze, hogy szeretem.
- Akkor miért taszítod el magadtól? Így
csak azt fogd elérni, hogy meggyűlöl.
- Lehet, az lenne neki a legjobb. Akkor
biztonságban lenne – Will elhúzta a száját, mely ezáltal torz grimasszá
változott, s fejét és ég felé fordítva, hagyta, hogy a hűvös cseppek
végigszánkázzanak gondterhelt arcán.
- Azt hittem, ezen már túl vagytok.
- És mi lett belőle… - elvesztette.
Amikor tízévesen elszökött a szüleitől, Will abban a hitben élt, hogy
egy démon megátkozta őt – ha valaki megszerette, a halál pihe-puha csókolt
lehelt a szerencsétlen ajkaira -, s rengeteg időbe telt, mire rájött, hogy az a
kék színű szörnyeteg megvezette az akkor még tudatlan gyermeki elméjét. Eleinte
épp az átok miatt nem akarta, hogy Lily kedvelje, de aztán Magnus segítségével
feloldozásra talált és maga a szerelem kopogtatott jéghideg szívének lelakatolt
ajtaján. De aznap, amikor Lilyt megölték – legalábbis ő több hónapon keresztül
ebben a hitben élt -, megfogadta, hogy sosem fog közel engedni magához egyetlen embert sem, akinek idővel fontos lehet – Jem kivételével, akinek már így is meg voltak számlálva a
napjai. Félt, ha újra engedett volna a kísértésnek, azzal ezüst tálcán nyújtotta volna át
szerelmét a Kaszásnak. Ha Lily megint megszerette volna őt, ha érte megint képes lett volna feladni mindent… egyszerűen nem hagyhatta, hogy mindez bekövetkezzen.
- Nem miattad akarták halálra ítélni – ha tudnád, amit én tudok; gondolta
magában. Miután olvasta Lily naplójának utolsó bejegyzését, szemernyi kétsége
sem volt afelől, hogy minden miatta történt.
Ahogy bekanyarodtak az utolsó utca végén, szemeik elé tárult három
igencsak elázott, kifacsart holttest. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet
láttak, mégsem tűnt kevésbé gusztustalannak, hiába mosta az eső majdhogynem
teljesen tisztára a mocskos sikátort.
- Hát nem ocsmányak, ahogy itt
fekszenek, akár a bűzölgő szemeteszsákok? – Will óvatosan letérdelt az egyik
szőrös és igencsak nagydarab vérfarkas mellé, akinek az arcát, mintha már látta
volna valamikor. Csak később döbbent rá, hogy ő volt az egyik pókerező vendég a
Phantom Café asztalainak egyikénél. Nem csoda, hogy itt találtak rájuk.
Bizonyára mindannyian holtrészegre itták magukat, majd pénz hiányában gyalog
vágtak neki az éjszakának, akkor még nem sejtve, hogy a végzetükbe rohannak.
- Ki találta meg őket?
- Egy mondén, aki azonnal hívta a
rendőrséget. Még szerencse, hogy Magnus épp a városban van és olcsón elintézte
az emlékeit az összes érintettnek.
- Mit tudott meg tőle? – Jem időközben
körbesétált a sikátorban. Belenézett minden bűzölgő kukába, sőt, még a
csótányokkal teli, pisitől illatozó kartondobozokat is megkocogtatta jáde színű
pálcájának végével, melynek következtében több tíz ízeltlábú iramodott neki a
nagyvilágnak.
- Már akkor is legyek repkedtek
körülöttük. Leginkább a dögszag volt az, ami idevonzotta a kíváncsi leányzót.
- Szóval semmi használható – motyogta
az orra alatt, majd térdre ereszkedve bekukkantott a hatalmas, fémből készült
szemetesek alá. Szemeit résnyire zsugorította, hunyorogva nyújtotta ki rúnával
díszített kezét, hogy elérje a csillogó tárgyat, amit a béna fényviszonyok
ellenére is észrevett – hála a hátára vésett jelek egyikének.
- Csak az újdonság kedvéért. Abban mi
lenne mókás, ha kenyérdarabokat hagynának a hátuk mögött, akár Jancsi? – Will
minden tiszteletet nélkülözve kutatta át a halott Alvilágaik zsebeit, melyekben
semmi bizonyítékértékűt sem talált. S amikor észrevette, hogy barátja több
sikerrel járt, egyszerűen átlépte a mozgásképtelen testeket és Jem mellé sietett.
- Én azért örülnék pár morzsaszemnek –
mosolyodott el a fiú, akinek ezüstös szemeiben igazi boldogság csillogott. A
tenyerében szorongatott gombot Will felé hajította, aki egy laza mozdulattal,
könnyedén elkapta az első számú bűnjelet, ami közelebb repíthette őket a
gyilkoshoz.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésVicces, hogy nemrég írtam Neked az előző fejezethez, és megint itt vagyok, hogy írjak. :)
Jaj, Will *nagy sóhaj* Nincsenek rá szavak, hogy mennyire össze tud zavarni a fiú, és ettől teljességgel megértem, miért borulna ki bármelyik lány, amelyikkel így viselkedik. Egyik felem szívesen megpofozná, a másik babusgatná, hogy bekötözze a sebeket a szívén. Őszintén, el tudom képzelni, hogy szeretett főhősnőnk ezeket meg is tegye. Érdekődve várom, mikor és hogyan érkezünk el ahhoz a ponthoz - ha elérkezünk -, hogy a fiú őszintén megnyíljon neki, és/vagy esetleg a lány visszaemlékezzen a kapcsolatukra. Jem hozta a formáját, aranyos, udvarias és megértő volt, mint mindig. A végén pedig igazi jó csapatként működött együtt a parabataijával. Azt megkérdezhetem amúgy, hogy hányadán áll a betegségével? Olyan mint mondjuk Az angyalban? Csak mert egyelőre nem vettem észre, hogy komolyabb baja lenne. Arra is kíváncsi vagyok, hogy mi/ki áll a támadások mögött. A kivéreztetés miatt rögtön a Bukott angyalok városa jutott eszembe, de nem hiszem, hogy vegyíteni akarod azzal a könyvvel... vagy igen?
Mindenesetre ez a rész is nagyon tetszett, várom már a folytatást!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésSajnálom, hogy még csak most jutottam el oda, hogy válaszoljak neked, pedig lassan már a következő részt is kiteszem. Igen, valóban megmosolyogtató, hogy ilyen gyakran írogatsz, nagyon jól esik, hogy szüntelen itt vagy. Imádlak <3
Hahaha, bevallom ahogy olvastam az első sorokat, nagyon megijedtem, hogy elrontottam valamit Willel kapcsolatban. Tényleg képes másokat az őrületbe kergetni a hangulatváltozásaival, de nem tudtam elképzelni máshogy. Olyan fiúként, aki hamar túlteszi magát azon, hogy a lány, akit szeretett mindent feladott ÉRTE. Hiszen Lily az ő életéért ölte meg az Inkvizítort s a lány naplója miatt ezt Will is tudja. Bár az átka ebben a történetben már nem nyomja a vállát, a tény, hogy a lány elvesztette az emlékeit, igen. Szeretett főhősnőnk pedig megpróbálja majd a lehetetlent: bekötözni a fiú sebeit. Sajnos nem árulhatom el, hogy mikor és hogyan fognak ezek megtörténni, vagy, hogy meg fognak-e egyáltalán, de igyekszem a maximumot kihozni ebből a történetből.
Persze, hogy megkérdezheted. A betegsége körülbelül olyan, mint A hercegben, hiszen nem írtam eddig túl sokat a fiúról, s így, hogy nem követtem nyomon minden egyes pillanatát, nem láthattad, de a tünetei igenis jelentkezhettek a háttérben. Erre majd ki fogok térni bővebben is - mármint az állapotára.
Sajnos azt sem árulhatom el, ki lesz az elkövető, viszont a nyomozás során ez is ki fog derülni - szépen lassan. Nem szeretném összevonni a Bukott angyalok városával, sem pedig a Hamuvárossal - azt hiszem abban volt, hogy Valentine minden fajból feláldozott egyet, bár lehet, hogy tévedek. Próbáltam elvonatkoztatni mindettől. :)
Örülök, hogy tetszett a rész, igyekszem a folytatással <3
Millio puszi Xx
Drága Bűbájos Szerecsendio!
VálaszTörlésEz valami nagyon szuper lett *--* Will nagyon taho volt, de valahol meg is tudom érteni, hogy bunkózik hiszen így próbálja távoltartani/megvédeni Emilyt. Jem nagyon kedves és aranyos volt, mint áltálában. Kiváncsi vagyok Will bunkózik e tovább vagy megnyílik végre, és megbeszélik a dolgokat. Szóval imádtam ezt a részt is akár csak a többit. Gratulálok a 71 pontos KRESZ vizsgádhoz. <3 Tudom kissé rövid komment lett, de tőlem ennyi telik. Bocsi a helyesírási hibákért. Nagy izgalmak közepette várom a kövit! <3
Ölel, Puszil, Imád <3
Bells
Édes, drága Bells!
TörlésNagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett. Boldog vagyok, amiért megérted, Will mit miért csinál és nem ítéled el azonnal. Egyszer minden bizonnyal meg kell majd nyílni, szembe kell néznie a múltjával, hiszen Lily fontos szerepet játszott benne. Ha akkor képesek voltak megbeszélni a dolgokat, akkor most is mennie kéne, nem? Jem tényleg egy igazi úriember, kedves és aranyos. Amolyan ellen-pulzus Will mellett... segít Emilynek a beilleszkedésben.
Köszönöm szépen, nem hittem volna, hogy ennyire menni fog. Már egy órával hamarabb ott voltam és csak vártam és vártam... csoda, hogy nem ájultam el. Nem számít sem a helyesírás - ami szerintem megint hibátlan volt -, sem a kommentár hossza! Köszönöm, hogy itt vagy <3
Millio puszi Xx
Drága, kedves és édes szerecsendiom!
VálaszTörlésAhj, megőrjít Jem! Oké, lehet, hogy csak én vagyok paranoiás, és szerencsétlen tényleg csak kedves, és nagyon jó barátja Lilynek, de engem zavar. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de mégis. Talán sajnálom, hogy kedvesebb Lilyhez, mint Will, de viszont a fiú szándékait is megértem. Ha azt hiszi egyszer már elvesztette miatta, én is távol akarnám tartani magamtól... Tényleg igyekszem legyőzni ezt a furcsa bizalmatlanságot Jem-mel szemben, de még azt sem értem, hogy miért ő volt az oka annak, hogy az történt Lily-vel, ami? Valami most már egész biztosan nincs rendben ezzel....!
Jaj, megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz, úgyhogy megyek is olvasni tovább! Imádom, amit csinálsz, kinyírsz a részeiddel! Nagyon szeretlek, és nagyon tehetséges vagy, csak így tovább! <333333333
Rengeteg puszi, Azy
UI: Már arra is gondoltam, hogy gondosz, és erre Lily rájött, és azért kellett eltűnteni, de ez nyilván nem lehet, de ahj.... Bocsánat!:D
Édes, paranoiás és aranyos Azym!
TörlésHahaha, olyan vicces, hogy ezt mondod, mert ezen látszik, hogy nem olvastad az eredeti trilógiát. Egyébként sosem félnél attól, hogy esetleg többet érezhet a lány iránt, vagy attól, hogy keresztbe tehet Willnek, amikor a szíve mélyén tisztában van vele, mit érez a fiú. Igen, szerintem is ez lehet a probléma. Hogy ő sokkal kedvesebb a lánnyal, hogy sokkal jobban megérti, hogy sokkal jobban támogatja.
Nos, Will azért érzi úgy, hogy ő az oka annak, ami Lilyvel történt, mert régen, amikor kisfiú volt, a nővére meghalt egy démon miatt, akit Will engedett szabadon. A démon elhitette vele, hogy megátkozta, és mindenki meghal, aki megszereti (közben csak a démon mérge ölte meg a lányt, semmi köze sem volt az átokhoz, ami nem mellesleg nem is létezett). A könyvsorozat vége felé rájön - a második részben -, hogy az átok nem létezik, és a ff-ben is tudja már, hogy nem létezik, végül ezért jöttek össze annak idején a lánnyal. Nos, nem tudom, emlékszel-e, de az elején Will elolvasta Lily naplóját, amiben a lány leírta, hogy minden áron meg fogja védeni azt, akit szeret, mert nagy veszélyben van. Ergó, Lily azért ölte meg az Inkvizítort, hogy megvédje a fiút...ezért ítélték el, ezért égették le a rúnáit, ezért száműzték.) Will erre gondolt a beszélgetés során. Fél, hogy ha közelebb engedné, a lány megszeretné, és megint mindent feladna érte...
Nem szeretnélek kinyírni <333 ahhoz túlságosan szeretlek <333 Ismételten köszönök mindent, leírhatatlan, amit művelsz :D
Millio puszi Xx
ui.: erre már akkor válaszoltam, amikor elküldted a kommentárt :)