22. fejezet

Sziasztok :)

Mint minden rész elején, most is szeretném megköszönni a kedves szavakat, melyeket a rész alatt hagytatok. Nem tudom, kit érdekel, vagy kit nem, de sikeresen átmentem a KRESZ vizsgán, így én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy SOS teszt töltögetéssel is meg lehet váltani a világot. Három nappal a vizsga előtt ugyanis még reménytelen volt a helyzetem. De nem is húzom a szót...
Ebben a részben kiderül, Will miért olyan ellenséges Lilyvel, annak ellenére, hogy - nem titok! - szerelmes belé. Ezek kívül a nyomozás is kezdetét veszi, bár még messze vagyunk attól, hogy leleplezzem a gyilkos kilétét. Kellemes nyarat és Jó olvasást!
Millio puszi Xx

szerecsendio

---------------------------------------------------------------------------------

Újabb áldozatok

- Jem, fejezd be, bármit is csinálsz! – Will Herondale hangja úgy hasított át a könyvtár légterén, mint kés a vajon, s ahogy kicsapódott a fából készült, masszív nyílászáró, még a sarokban kuporgó macska is felkelt szépítő álmából. Church az elülső lábaira támaszkodva nyújtózkodott, miközben Jem hol a váratlan látogatójukra, hol a kikerekedett szemű, megszeppent lányra nézett. - Minél hamarabb kiérünk a terepre, annál több nyomot találhatunk. Charlotte örülne, ha végre előrébb jutnánk az ügyben. A Klávé egyfolytában a nyakában lóg, és már csak az hiányzik, hogy ideküldjenek valakit, aki ellenőrzi őt.

  Persze Will nem Charlotte miatt volt ilyen feszélyezett, egyáltalán nem azért sürgette a társát, hogy örömet szerezzen az Intézet vezetőjének. Sokkal inkább azért, mert már magába a gondolatba is beleborzongott, hogy valakit ideküldhetnek Idrisből. Ugyanis, ha mindez bekövetkezett volna, akkor Lily élete egyik pillanatról a másikra halálos veszélybe került volna, arról nem is beszélve, hogy az Intézet összes lakójának vérdíjat tűztek volna a fejére, azért, amiért szóba álltak egy kitaszítottal. Ha mindez megtörtént volna, azt sosem tudta volna megbocsátani magának. Ő kereste meg a lányt. Ő mutatta meg neki ezt a világot. Ő kényszerítette arra, hogy eldöntse: csukott szemmel járkál vagy kinyitja őket és él.

- Mi történt? Nagyon felpörögtél – Jem hangja megmaradt a maga nyugodt és kedves tónusánál, miközben lassan felállt és a barátja felé sétált. Jáde pálcája minden egyes lépésénél nagyot koppant a padlón, amitől úgy tűnt, mintha egyszerre többen mozogtak volna egymással vállvetve.

- Két vérfarkast és egy vámpírt véreztettek ki pár utcányira a Phantom Café épületétől.

- Kivéreztették őket? – Will először észre sem vette, hogy Lily is a szobában tartózkodott, de ahogy a lány megszólalt, már képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Eddig nagy valószínűséggel Jem mellett ülhetett – gondolta -, de most, hogy a fiú felállt mellőle, egyedül árválkodott a bézsszínű bútordarabon, kezében egy apró, bőrkötéses könyvet szorongatva. Will anélkül is tudta, hogy melyiket, hogy elolvasta volna a gerincére vésett, aranyozott szavakat. - Mégis ki képes ilyesmire? Ki lehet elég erős ahhoz, hogy elbánjon velük?

- Te… - a gúnyos szavak a fiú torkán akadtak, mintha valami az útjukba állt volna; egy megüszkösödött csomó, amit képtelen volt a felszínre öklendezni. Hiába szerette volna megbántani a lányt, nem tudta még egyszer megtenni. Úgy nem, hogy ilyen értetlenül bámult rá azokkal a csokoládészín szemekkel, melyeket annyira imádott, hogy az már fájt. Így inkább Jem felé fordult, mellőzve az időközben talpra szökkent szépséget - nem érdekes. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

- Tessék? – a fiatal lány hitetlenkedő tekinteténél már csak a dühtől lángoló íriszei voltak félelmetesebbek. A kezei között szorongatott könyv a padlóra esett – talán észre sem vette, hogy mérgében a földhöz vágta. - Hát bocs, de az, hogy amnéziám van, nem jelenti azt, hogy hirtelen süket lettem.

- Ne üsd bele az orrod olyan dolgokba, amiről fogalmad sincs! – Will kezei ökölbe szorultak, s a halántékán egy óriási ér szüntelen azzal fenyegetőzött, hogy szétdurran, ha nem hagyják abba azon nyomban ezt a feleslegesnek titulált civakodást. S bár tartott tőle, hogy indulatainak hevében olyat tesz majd, amit egész életében bánni fog, mégsem futamodott meg. Hiszen a menekvés, mint olyan, egyszerűen nem szerepelt a szótárában. Ha volt esély – bármily aprócska is – a győzelemre, akkor harcolt. Most pedig magasabb volt a tét, mint bármikor azelőtt.

- Talán tudnék segíteni. Mostanában annyi mindent olvastam a varázsvilágról, hogy… - Will torkából egy gonosz, mégis őszinte kacaj szökött a napvilágra s egész teste beleremegett a nevetésbe, mire a lány szégyenérzettel keveredett csalódottsággal sütötte le a szemeit, melyekre egy leheletvékony könnyfátyol ereszkedett.

- Na, ne röhögtess! Olvastál?

- Will! – Jem óvatosan a lány mellé sétált és felvette a földről az aprócska könyvet, ami árván pihent a lábai előtt. Ahogy Lily kezébe nyomta az Alvilágiakról szóló kötetet, biztatóan rámosolygott és megsimogatta a karját. Tudta, hogy ezzel meg fogja bántani Willt, de egyszerűen képtelen volt szó nélkül tűrni, hogy egykori legjobb barátja ismételten a padlóra kerüljön a szóban forgó fiú miatt. Halványan még emlékezett rá, hogy annak idején hány éjszakát virrasztott át a lánnyal, mert az képtelen volt elaludni Will sértegetései miatt. Ahogy akkor sem, most sem értette, mi üthetett a bajtársába. Hiszen szerette. A szeretet pedig törődést jelentetett. - Lehet, hogy tényleg tudna segíteni. Amíg mi megnézzük a testeket, addig ő kutathatna a könyvtárban.

- Itt nincs olyan könyv, amit ne olvastam volna. Nem találna semmit – erősködött az ifjú Árnyvadász, majd sarkon fordult és lassú lépteivel megindult a kijárat felé. Fojtogatónak érezte a levegőt, mintha a feszültség miatt megtelt volna elektronokkal, melyek kényük-kedvük szerint kiszippantották belőle az élethez szükséges összetevőket, nem hagyva hátra mást, csak keserűséget. Mérget, mely lassan a halálba kergette. Elege volt abból, hogy Lily ideköltözött és bár eddig nem vágyott másra, csak a jelenlétére, hirtelen megbánta, hogy megkereste. Hagynia kellett volna, hogy visszamenjen Párizsba azzal a másik fiúval. Akkor talán boldog és teljes életet élhetett volna, de így… esélye sem volt rá.

- Lehet, hogy elfelejtetted. Senki sem emlékezhet mindenre.

- Te már csak tudod – még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy megforduljon. Úgy gondolta, hogyha belenézett volna a lány íriszeibe, azonnal feladta volna az értelmetlen szemétkedést. Azonban mélyen belül tudta, hogy így lesz a legjobb mindkettejüknek – és csak hogy tisztázzuk, én nem felejtek.

- Akkor emlékezned kéne rá, hogy én pedig nem vagyok bábu, ami úgy mozog, ahogy te fütyülsz – replikázta a másik, mire Will izmai megfeszültek a fekete póló alatt, amit rögtön azután kapott magára, hogy kiviharzott az ebédlőből. Bár Lily nem tudhatta, pontosan ezeket a szavakat használta azon az estén is, amikor utoljára beszélgettek. Will rá akarta venni, hogy hagyja ki a csatát, hogy maradjon az Intézetben, de persze már abban a pillanatban tudta, hogy Lily nem fog beleegyezni a feltételeibe, amikor elkezdte azok felsorolását.

- Srácok, fejezzétek be! Mi van veletek? Valahányszor egy légtérbe kerültök, kis híján megölitek egymást.

- Segíthetnék akár a nyomkeresésben is. Több szem többet lát – Lily csak mondta és mondta, s időközben olyannyira belendült az értelmetlen érvek összegyűjtésébe, hogy válaszra sem méltatta Jem kérdését. Oldalra font hajából kiesett a hajgumi, így heves mozdulatai közepette a gyönyörű kreálmány teljesen szétzilálódott. Mellkasa gyors egymásutánban mozgott fel s le, míg tenyerei ökölbe szorultak, így a körmei apró, félholt alakú mintákat vájtak a bőrébe.

- Még csak harcolni sem tudsz, hiszen elfelejtetted, hogyan kell! – csattant fel a fiatal Herondale s tenyerével akkorát ütött az ajtóra, hogy az recsegve adta meg magát a fiú akaratának; a keretnek csapódott. Lily teste összerezzent a félelemtől, de még ennek ellenére sem akarta feladni, hiszen Will kirohanását biztos győzelemnek tekintette. Ugyanis, ha képes volt kibillenteni őt megszokott, érzelemmentes és gúnyolódó stílusából, akkor akár még meg is győzhette volna arról, hogy hasznos tagjává válhat az Intézetnek. Harcolni akart, segíteni, és ami még ennél is fontosabb; a szülei nyomdokaiba lépni. Árnyvadászként. - Csak láb alatt lennél.

- Akkor taníts meg! A mozdulatok az elmémben vannak, csak elő kell csalogatni őket – a fiú ajkainak szélén megbújt egy örömteli mosoly, amivel a szívét csiklandozó boldogságot próbálta palástolni. Annyira hiányzott már neki az, hogy együtt edzenek, vagy az, hogy a lány veszekedjen vele egy kívülállónak talán apróságnak tűnő dolgon. Hiszen ezek voltak ők: két tűzről pattant és makacs személy, akik elrabolták egymás szívét azzal, hogy kihívások ezrei elé állították a másikat. Lily volt számára a kísértés, az Ő nagy bűne, míg a lány Will mellett tanulta meg mit jelentett érezni. A fiatal Árnyvadász miatt sírta át az éjszakákat, miatta volt önfeledten boldog, mellette volt életében először féltékeny vagy vakmerő. Ő volt az oka annak, hogy azzá lett, aki.

- Kizárt!

- Csak nem beijedtél? – Will lassan és megfontoltan a lány felé fordult, mire a szemei elé tárult egy mosolygós arc és két boldogságtól csillogó szem. Abban a pillanatban tudta, hogy veszített.

- Úriember nem kezd bele olyan dologba, ami eleve halálra van ítélve.

- Kész szerencse, hogy nem vagy úriember - a fiatal Penhallow lány csípőre tette a kezeit és egy kacér kacsintást követően úgy csinált, ahogy azt a régi, fekete-fehér filmekben a hercegnők; lábait keresztbe téve s csokoládészín íriszeit a másik tekintetébe fúrva pukedlizett.

- Lily! Kérlek, ne add alá a lovat! – Jem hangja ezúttal célt talált, így a lány, felé fordulva s kissé fintorogva vette tudomásul, hogy talán egy kicsikét tényleg túllőtt a célon.

- Rendben. Azt hiszem, én a szobámban folytatom az olvasást. Köszönök mindent, tényleg sokat segítettél – azzal egy kedves puszit nyomott a fiú arcára, akinek márványszínű bőrén apró, halványpiros rózsák keletkeztek kisfiús zavarában.

- Szívesen. Ha valami még érdekel, akkor csak szólj.

  Emily egy apró bólintással jelezte, hogy amint eszébe jut egy újabb kérdés, azonnal fel fogja keresni egykori barátját, majd lassú és kimért lépteivel – anélkül, hogy Will felé fordult volna – kinyitotta a könyvtár ajtaját, hogy végül eltűnhessen mögötte.

  A némaság mázsás súlyként nehezedett a szobára, s mintha még a hőmérséklet is esett volna néhány fokot. Will és Jem egymást bámulva keresték a megfelelő szavakat, de ahogy egyre pörögtek a percek, úgy tűnt egyre kilátástalanabbnak a különös szituáció. Még sosem fordult elő velük, hogy ilyen kínosnak érezték volna a beszélgetést vagy azt, hogy a másik szemébe kelljen nézniük.

  Végül Will volt az, aki egy kevésbé gúnyos, de azért mégiscsak undok kijelentéssel ripityára törte az üvegburát, ami elrejtette a külvilág akkordjait: - Látom ismételten legjobb barátokká váltatok. Nem csoda, hogy a te neved volt az egyetlen, amire emlékezett. Fontos vagy neki.

  Időközben kiértek a folyosóra, melynek szőnyegszerű falai ezúttal egyikük figyelmét sem kötötték le. Úgy sétáltak keresztül az egymást követő emeleteken, mintha egy romos épület poros átjáróit szelték volna át; leszegett fejekkel.

- Te is fontos vagy neki. De nem értem, miért vagy vele ilyen ellenséges – Jem a fejére húzta fekete kalapját, majd amikor már a csizmái is a lábán díszelegtek, felgyűrte vékony pulóverének ujját, hogy parabataija egy láthatatlanná tévő rúnát rajzolhasson pergamenszerű bőrére. Ő maga is könnyűszerrel elkészíthette volna a vékony, hurkolt vonalakból álló jelet, de minden Árnyvadász tisztában volt vele, hogy ha a bajtársa véste rá a rúnákat, akkor azok sokkal erőteljesebbek, sokkal hatásosabbak lettek.

- Nem vagyok ellenséges.

- Azért vágtad neki a reggelidet! – Jem egyik világos szemöldöke az egekbe szökött, ahogy Will lassan a karja fölé hajolt és hozzáillesztette a bőréhez irónjának jéghideg hegyét. - Csupán kedveskedni próbáltál neki, ezzel jelezve, mennyire örülsz, hogy láthatod.

- Ahogy mondod – Will egy kedves mosoly kíséretében átadta a ceruzára emlékeztető botot barátjának, aki egy gyors és hozzáértő mozdulattal, hamar megalkotta a kecses vonalak sokaságát, melynek következtében mind a ketten áttetszővé váltak a mondénok számára.

  London utcáira, mint mindig, most is ugyanolyan intenzitással hullott az égi víz, ami kicsit aggasztotta a fiúkat, ugyanis a gyilkosság helyszíne ezáltal minden egyes másodperc elteltével egyre használhatatlanabbá vált, s bár már csak pár utcányira voltak a szóban forgó sikátortól, muszáj volt még gyorsabb tempóra kapcsolniuk.

- Nem szereted? – a kérdés úgy bukott ki Jem szájából, mintha saját akarattal rendelkezett volna. Will értetlen pillantásai azonban bebizonyították neki, hogy jól tette, amiért előrukkolt ezzel a kényes témával. Szerette volna hinni, hogy barátja elmondja majd neki a teljes igazságot, de a lelke mélyén érezte, hogy erre a közeljövőben nemigen fog sor kerülni. Annak idején, amikor Will megkérte, hogy legyen a bajtársa, kapásból nemet mondott neki, azonban ahogy szépen lassan teltek a napok és eljött a szertartás dátuma, már biztos volt benne, hogy jól döntött, amikor alávetette magát a fiú akaratának. Egy része sajnálta, amiért a betegsége miatt megfosztja őt egy erőteljes parabatai jogától, de egy másik fele reménykedett benne, hogy rövidke élete során képes lesz felszabadítani barátját a rá nehezedő mázsás súlyok terhétől. Eddig azonban még nem járt sikerrel… a napjai pedig egyre csak fogytak és fogytak.

- Persze, hogy szeretem.

- Akkor miért taszítod el magadtól? Így csak azt fogd elérni, hogy meggyűlöl.

- Lehet, az lenne neki a legjobb. Akkor biztonságban lenne – Will elhúzta a száját, mely ezáltal torz grimasszá változott, s fejét és ég felé fordítva, hagyta, hogy a hűvös cseppek végigszánkázzanak gondterhelt arcán.

- Azt hittem, ezen már túl vagytok.

- És mi lett belőle… - elvesztette.

   Amikor tízévesen elszökött a szüleitől, Will abban a hitben élt, hogy egy démon megátkozta őt – ha valaki megszerette, a halál pihe-puha csókolt lehelt a szerencsétlen ajkaira -, s rengeteg időbe telt, mire rájött, hogy az a kék színű szörnyeteg megvezette az akkor még tudatlan gyermeki elméjét. Eleinte épp az átok miatt nem akarta, hogy Lily kedvelje, de aztán Magnus segítségével feloldozásra talált és maga a szerelem kopogtatott jéghideg szívének lelakatolt ajtaján. De aznap, amikor Lilyt megölték – legalábbis ő több hónapon keresztül ebben a hitben élt -, megfogadta, hogy sosem fog közel engedni magához egyetlen embert sem, akinek idővel fontos lehet – Jem kivételével, akinek már így is meg voltak számlálva a napjai. Félt, ha újra engedett volna a kísértésnek, azzal ezüst tálcán nyújtotta volna át szerelmét a Kaszásnak. Ha Lily megint megszerette volna őt, ha érte megint képes lett volna feladni mindent… egyszerűen nem hagyhatta, hogy mindez bekövetkezzen.

- Nem miattad akarták halálra ítélni – ha tudnád, amit én tudok; gondolta magában. Miután olvasta Lily naplójának utolsó bejegyzését, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy minden miatta történt.

  Ahogy bekanyarodtak az utolsó utca végén, szemeik elé tárult három igencsak elázott, kifacsart holttest. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet láttak, mégsem tűnt kevésbé gusztustalannak, hiába mosta az eső majdhogynem teljesen tisztára a mocskos sikátort.

- Hát nem ocsmányak, ahogy itt fekszenek, akár a bűzölgő szemeteszsákok? – Will óvatosan letérdelt az egyik szőrös és igencsak nagydarab vérfarkas mellé, akinek az arcát, mintha már látta volna valamikor. Csak később döbbent rá, hogy ő volt az egyik pókerező vendég a Phantom Café asztalainak egyikénél. Nem csoda, hogy itt találtak rájuk. Bizonyára mindannyian holtrészegre itták magukat, majd pénz hiányában gyalog vágtak neki az éjszakának, akkor még nem sejtve, hogy a végzetükbe rohannak.

- Ki találta meg őket?

- Egy mondén, aki azonnal hívta a rendőrséget. Még szerencse, hogy Magnus épp a városban van és olcsón elintézte az emlékeit az összes érintettnek.

- Mit tudott meg tőle? – Jem időközben körbesétált a sikátorban. Belenézett minden bűzölgő kukába, sőt, még a csótányokkal teli, pisitől illatozó kartondobozokat is megkocogtatta jáde színű pálcájának végével, melynek következtében több tíz ízeltlábú iramodott neki a nagyvilágnak.

- Már akkor is legyek repkedtek körülöttük. Leginkább a dögszag volt az, ami idevonzotta a kíváncsi leányzót.

- Szóval semmi használható – motyogta az orra alatt, majd térdre ereszkedve bekukkantott a hatalmas, fémből készült szemetesek alá. Szemeit résnyire zsugorította, hunyorogva nyújtotta ki rúnával díszített kezét, hogy elérje a csillogó tárgyat, amit a béna fényviszonyok ellenére is észrevett – hála a hátára vésett jelek egyikének.

- Csak az újdonság kedvéért. Abban mi lenne mókás, ha kenyérdarabokat hagynának a hátuk mögött, akár Jancsi? – Will minden tiszteletet nélkülözve kutatta át a halott Alvilágaik zsebeit, melyekben semmi bizonyítékértékűt sem talált. S amikor észrevette, hogy barátja több sikerrel járt, egyszerűen átlépte a mozgásképtelen testeket és Jem mellé sietett.

- Én azért örülnék pár morzsaszemnek – mosolyodott el a fiú, akinek ezüstös szemeiben igazi boldogság csillogott. A tenyerében szorongatott gombot Will felé hajította, aki egy laza mozdulattal, könnyedén elkapta az első számú bűnjelet, ami közelebb repíthette őket a gyilkoshoz.