25. fejezet

Sziasztok :)

Először is: szeretném megköszönni az újabb feliratkozóknak, hogy bizalmat szavaztak a történetnek, nagyon sokat jelent, ahogy a kommentárok, pipák és díjak is - utóbbit azon nyomban kiteszem, ahogy hazaértem a nyaralásból, ugyanis bizonytalan ideig nem leszek se itthon, se internet közelben. Szurkoljatok, hogy jó legyen az időjárás, szép és napsütéses. Ti pedig élvezzétek ki a nyarat, amíg csak lehet.

Boldogan jelenthetem ki, hogy ezennel elérkeztünk a történet első felének utolsó fejezetéhez, ami kellőképp búcsúzósra sikeredett. Ezúttal véglegesen lezárom a múltat, így Lily a történet második felében - az izgalmasabb felében - már tényleg Árnyvadász önmaga lesz. Megfejti a titkokat, újjáépíti a kapcsolatait, barátságait. Na, de nem is húznám a szót, íme, itt a folytatás. Kellemes olvasást!

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Örökre szól

  A lány arcát csípte a hideg szél, mely lépésről-lépésre egyre erősebben süvített. Haját megtáncoltatta a szeszélyes időjárás, ahogy minden koppanással egyre közelebb került céljához. Az ódon épület külseje egy diliházra emlékeztette, a keserű emlékképek pedig tovább rontották az összhatást, amitől már-már felfordult a gyomra. Összeszorított fogakkal nyomta le a bejárat kilincsét és csupán egy mélyről jövő sóhajtást követően lett elég bátorsága ahhoz, hogy kinyissa a kórház ajtaját, feltárva ezzel a zöld folyosók tömkelegét.

  Udvariasan sétált oda a recepciós pult mögött helyet foglaló, idősödő nőhöz, akinek fekete, vastag keretes szemüvegétől világított hófehér bőre. Lily önkénytelen Jemre gondolt és csak remélni tudta, hogy a fiú nem fog haragudni, ha rájön: elszökött.

- Jó napot! Merre találom Mrs. Bourg szobáját? – kérdezte, mire a Molly névre keresztelt hölgy mosolyogva igazította útba. Bár csak a másodikra kellett volna felsétálnia és a lift előtt egy kisebb tömeg várt a felvonóra, mégis az utóbbit választotta. A lépcsőház ugyanis egykori szerelmére emlékeztette és a csúnya szakításukra. Lélekben rimánkodott azért, hogy elkerüljék egymást, azonban a vak szerencsére aligha bízhatta a sorsát; fel kellett készülnie a legrosszabbra.

  Amikor a lift másodjára nyitotta ki fémes ajtaját, a lány megvetette lábait a sötétzöld folyosón és egy röpke másodpercig lehunyta a szemeit. Igaz, hogy önszántából vágott neki az útnak, mely összekötötte az Intézetet a kórházzal, de arra nem gondolt, hogy az utolsó méterek kivehetik belőle az életet. Egyszeriben minden bátorsága elpárolgott, és ha nem látta volna maga előtt Will gúnyos vigyorral díszített arcát, ahogy elismétli az edzőteremben mondottakat - Nem menne. -, talán már az épület ajtaja előtt megfutamodott volna.

  Végül mégis erőt vett magán: egy hatalmas és mély lélegzet után öles léptekkel közelítette meg a fehérre mázolt nyílászárót, melyen az előzővel ellentétben nem volt ablak, így nem láthatott be rajta. Lily szíve hevesebb tempóra kapcsolt a gondolatra, hogy az idős nő nem volt egyedül és remegő kezei egy pillanatra meg is álltak ritmustalan mozdulatsorozatuk közepén. Ujjai ökölbe szorultak és olyannyira összepréselte őket, hogy kisajtolt belőlük minden csepp vért, ezzel hófehérre varázsolva bőrét. Menjen, vagy ne menjen? Folyton folyvást ezen tanakodott, míg végül le nem nyomta a kilincset. A hűvös fém természetellenesen melegnek tűnt a keze alatt, s a hőmérséklet még akkor sem csökkent, amikor behajtotta maga mögött az ajtót.

  Mrs. Bourg és másik három beteg pihent a világos szobában, mely kivételesen nem zöldbe, hanem sárgába öltözött – bár Lily úgy gondolta, a festék eredetileg a lime színére hasonlíthatott, csak az idő vaskarma kíméletlenül kikoptatta.

- Jó napot! Bejöhetek? – kérdezte félénken, amikor Miranda néni felé kapta a tekintetét. A fiatal lány úgy érezte magát, mint Alice rögtön azután, hogy belekóstolt a süteménybe és apróvá zsugorodott. Tenyere verejtékezni kezdett a félelemtől, azonban ennek ellenére még mindig jó ötletnek tartotta, hogy eljött az idős nőhöz. Bocsánatot szeretett volna kérni és ezért már megérte minden kellemetlenség – még akkor is, ha a nő nem fogadja el szívből érkező sajnálatát.

- Persze, drágám. – Miranda néni ráncos tenyerei megpaskolták a szürkés textíliát, amit az ágyára terítettek, s tündéri mosolyával cselekvésre ösztönözte az Árnyvadászt. Lily lassan indult el megviselt alakja felé és meg sem állt addig, amíg el nem érte a kórházi vaságyat. - Már aggódtunk érted. Tegnap nem jöttél be és Pierre azt mondta, hogy minden cuccoddal együtt felszívódtál, mintha a föld nyelt volna el… - Lily szíve összeszorult, ahogy meghallotta a fiú nevét, de már koránt sem bizsergett bele az emlékébe. Már nem gyulladt meg a láng, mely a szerelmüket szimbolizálta, a tűz ugyanis kihunyt rögtön azután, hogy felégette a hidat a két fiatal között. A megfáradt lány lábai felmondták a szolgálatot, így Emily kimerülten rogyott rá az ágyra, ami recsegve-ropogva hajtott fejet testsúlya előtt. - Mondd csak, merre jártál? Jól vagy?

  Lily egy pillanatig nagyon ostobának érezte magát, amiért képes volt azt feltételezni a nőről, hogy nekiugrik a torkának és elküldi őt egy másik kontinensre vagy egyenesen Szibériába. Hiszen nem ilyennek ismerte meg. Ő nem volt Árnyvadász, ő nem volt Will. Nem bántotta volna meg, nem rúgott volna bele, amikor már amúgy is a földön fetrengett.

- Én csak… - lomhán és nagyokat pislogott, mint aki bármelyik percben képes lett volna elaludni, de igazából nem volt fáradt. A teste túltengett az energiától, csupán a lelke merült ki. Óvatos, lopott pillantásokat vetett a karjára, amin egy sárgás gézdarab pihent, melyen halványan átütött saját, tulajdon, skarlátszín vére. Lelki szemei előtt ott lebegett a pillanat, amikor magára rántotta az asztalra fektetett éles pengét, és még mindig szégyellte magát, amiért ilyen szánalmasan leszerepelt az első s talán egyben utolsó edzésén. Hiszen Will már az elején megmondta: csakis Charlotte kedvéért kezdett bele a kiképzésébe. Lily szíve különös mód összeszorult, bár nem értette az okát. - Megtettem azt, amit meg kellett tennem.

- Érdekes megfogalmazás kis hölgy, de nem egészen értem, mire szeretnél kilyukadni. – Miranda néni szemöldökei ráncos homlokára szaladtak, s mintha bele is kapaszkodtak volna, nem tértek vissza eredeti helyzetükhöz. A fiatal Penhallow lány viszont nem tudta, hol kellett volna kezdenie a magyarázkodást, az ő személyes meséjét. Még élénken élt az elméjében – hogyan is felejthette volna el, amikor nem egészen két napja történt az egész?! -, mennyit segített neki a sebesült nő csupán azzal, hogy beavatta a titkába. S talán a lelkiismerete épp ezért mondatta vele, hogy a legkevesebb, amit érte tehetett az az őszinteség. De akkor mégis miért akadtak a torkán a szavak? Miért esett nehezére kimondani a tényeket, miszerint egykori szerelmét és őt külön utakra sodorta az élet? Mert az intenzív érzelmek nem halnak meg egyik napról a másikra. Mert a tudat, hogy Pierre és Ő ténylegesen egymásra találtak, nem pedig rájuk erőltették a hamis kapcsolatot, igenis nagyot nyomott a latban. Mert a tengernyi hazugság közepette a francia fiú volt az egyetlen igaz dolog - a fény a sötétben, a hang a csöndben, a szépség a dalban.

- Pierre és én szakítottunk, így nem volt miért maradnom. Csak bajt okoztam és ki tudja, mi történhetett volna, ha nem megyek el – meghalhattak volna. S ebben az egy mondatban kivételesen nem volt semmi drámaiság. A lány nem játszott rá a történtekre, akár egy színpadra termett színésznő, hanem igazat beszélt. A nő élete csakis a szerencsén múlott és leginkább Will közbelépésén.

- Szereted még?

- Nem tudom, mit érzek – sóhajtott, majd zavarában tördelni kezdte az ujjait; szépen sorjában, egészen addig, míg felborzolt idegei megnyugvásra nem találtak. Utálta ezt a kérdést és legszívesebben figyelmen kívül hagyott volna mindenkit, aki feltette neki. Az érzelmei, akár egy kiönteni kész kanális, túlbuzogtak a szívében, azonban mellkasa meg sem mozdult. Nem zihált, nem vette szaggatottan a levegőt; talán nem is lélegzett igazán.

- Ezt nem lehet nem tudni. Csukd be a szemed! – Lily úgy tett, ahogy azt Mrs. Bourg kívánta; ólom nehéz szemhéját komótosan az íriszeire hajtotta, ezzel sötétségbe borítva őket. - Ki az első ember, aki az eszedbe jut?

   Némaság borult a kórteremre, Lily tisztán hallotta a hatalmas gépek monoton pityegését, melyek minden egyes hanggal az életet hirdették. A lány szemei előtt kirajzolódott maga az Atlanti-óceán, majd London, amint a szokásosan szürke égből jéghideg cseppek hullottak alá a kőkemény betonra. A víz kékje egyik pillanatról a másikra változott át, Lily ezúttal két egyformán szép és kifejező írisszel nézett farkasszemet, melyeknek a szélén lilás körvonal húzódott. Olyanok voltak, mint az árvácskák szirmai… lélegzetelállítóan hibátlanok, a sötétebb pöttyök ellenére is.

- Nem Ő – suttogta, ugyanis Pierre szemei az övéhez hasonló, barna árnyalatokban ragyogtak, valahányszor a fiú mosolyra húzta ajkait, ezzel utat engedve a boldogságnak.

- Akkor meg is oldottuk a rejtélyt. – A nő ráncos keze a fiatal lány vállára simult, mire Emily feszültséggel teljes teste összerezzent. Nem félt, csupán meglepte a kedves gesztus, ugyanis egy ilyen kijelentés után egészen más reakcióra számított.

- Nem haragszik? Hiszen az unokája és összetörtem a szívét.

- Pierre erős fiú, előbb vagy utóbb túlteszi magát rajta – bizonygatta, de ettől nem lett kevésbé kínos a szituáció, mi több, mintha az események és a valóság kifordult volna önmagából. Lily egy röpke másodpercig azt hitte, csupán csak álmodott és igazából még el sem kezdődött a mai nap. Nem reggelizett együtt az Intézet lakóival, nem beszélgetett Jemmel a könyvtárban, nem edzett Willel… talán még Párizst sem hagyták el. Ilyen egyszerűen nem létezhetett, az emberek ugyanis sosem voltak ennyire megértőek vagy kedvesek. Legalábbis hátsószándék nélkül biztosan nem. De vajon mit akarhatott ezzel elérni az idősödő asszony? - Az emberek és az érzések változnak, de az idő senki számára sem áll meg vagy pörög visszafelé. Talán a Sors akarta így.

- Nem hiszek a Sorsban – jelentette ki erélyesen, egy kicsit erőteljesebben és durvábban, mint azt kellett volna. Időközben ölébe ejtett tenyerei ökölbe szorultak.

- Akkor mégis mivel magyarázod a történteket? - Miranda néni nem hagyta annyiban, mintha szánt szándékkal kínozta volna a lányt. Vallatta hisz ki akarta húzni belőle, mi nyomta a szívét. De hogyan is mondhatta volna el neki, hogy egy olyan fiúhoz vonzódott, aki egyszerre volt maga a sivár és tikkasztó sivatag s a zöldellő mező, melyet elleptek a finomabbnál finomabb illatokkal hajladozó virágok? - Azt, hogy rátaláltál az életre, amit elvesztettél? Véletlen?

  A Sors akarta így – Lily, mióta csak az eszét tudta, ostobaságnak gondolta ezt a szófordulatot. Hiszen az emberek voltak azok, akik folyton folyvást követelőztek. Ők valósították meg azt a sok mindent, amit kitaláltak s el  akartak érni - vagyis Ők maguk voltak a Sors. Ebből pedig egyenesen következett az, hogy Lily élete azért talált vissza eredeti tulajdonosához, mert a lány tudtán kívül vágyakozott utána s a döntéseivel visszakövetelte, amit elvettek tőle.

- Szeretnék bocsánatot kérni azért, ami történt magával – mondta végül, ugyanis minél tovább agyalt a Sorson, annál jobban összekuszálta képlékeny gondolatait. - Sosem szerettem volna, hogy miattam bárki is megsérüljön. Egyszerűen nem gondolkoztam és ösztönösen menedéket kerestem. Most már tudom, hogy hiba volt… - a fiatal Penhallow lány vett egy mély levegőt, mielőtt befejezte volna rögtönzött monológját, ugyanis a szavak a torkán akadtak csak úgy, mint általában, ha az Árnyvadászokról mesélt. - Képtelenség elmenekülni valaki elől, akit egész életében a harc éltetett.

- Semmi baj, így legalább érzem, hogy még élek. – A nő ajkát elhagyta egy önfeledt kacaj, ami egy csöpp gúnyosságot sem őrizgetett magában, pedig minden oka meglett volna rá. Úgy tűnt, szíve nem neheztelt Lilyre, így a lány bűntudattal átitatott szemeire egy apró, leheletvékony fátyolréteg borult. Legszívesebben elsírta volna magát a megkönnyebbüléstől, mely leakasztotta a vállairól a rájuk erőltetett, ólom nehéz súlyokat. - Ha pedig menedékre van szükséged, nálam mindig megtalálod.

- Túl kedves… - a nő tenyere megszorította Lily összekulcsolt kezeit, mire a lány ösztönből szabadkozni szeretett volna. De amint elhagyták ajkait a szavak, a kórterem ajtaja kicsapódott s két igencsak paprikás hangulatban lévő férfi lépett be rajta.

  Bob Bourg bosszúsan motyogott az orra alatt, de hosszúra hagyott bajsza miatt Lily nem értette egyetlen szavát sem, ellenben a férfi unokájának másodpercről másodpercre vörösebb lett a feje a megjegyzéseitől. A fiatal lány felpattant a vaságy széléről és maga köré fonta karjait, ami akárcsak egy mentőöv, életben tartotta őt, mielőtt megfulladhatott volna.

- Sajnálom nagyi, de nem tudtam maradásra bírni, ezért késtünk mind a ketten… - mentegetőzött a francia fiú, rosszalló pillantások ezreit küldve az öregúr felé, aki ügyet sem vetve a másikra, öles léptekkel rohant szerelme felé. Lily kívülállónak érezte magát a teremben, s abban a pillanatban bármit képes lett volna megtenni egy irónért cserébe. Ha az apró csecsebecse ott lapult volna a zsebében, akkor könnyedén elbújhatott volna a kíváncsi szemek elől egy álcázó rúna segítségével. Kár, hogy elfelejtette, hogyan kell megalkotni egy ahhoz hasonló jelet. - Ó, hát te meg mit keresel itt? – kérdezte a fiú, amikor észrevette a lányt. Kikerekedett szemei hitetlenkedővé varázsolták férfias vonásait, míg a teste mellett megfeszülő karjai s ökölbe szorult tenyerei elvették lényének gyermeki báját.

- Már épp menni készültem – Emily menekülőre fogva a dolgot, monoton lépteivel meg sem állt a kijáratig. Az ajtóból még egyszer utoljára visszanézett, hogy az emlékezetébe véshesse a Bourg család kedves tagjait, minden egyes, sajátos és szeretetreméltó tulajdonságukkal együtt – ugyanis abban az egyben biztos volt, hogy a nő ajánlata ellenére, már sosem fognak találkozni -, majd kezét a kilincsre simítva, lenyomta azt. - Jobbulást, Mrs. Bourg és vigyázzon magára!

  Ahogy a nyílászáró a keretnek csapódott, mintha ténylegesen lezárult volna egy fejezet az Árnyvadász életében, s eme tény keserédes érzelmekkel ajándékozta meg a lányt. Természetesen örült neki, hiszen így biztonságban tudhatta a szeretteit, akik mind ezidáig a családot jelentették számára, arról nem is beszélve, hogy az új életében ott volt neki Jem barátsága és Will, minden szeszélyével együtt; viszont a búcsúzás kivétel nélkül, mindig szomorú volt. Ezt a tüskét pedig élete végégig magában fogja hordozni és igazából ez így is volt rendjén. Azok után, hogy elvesztette az Intézetet, gyávaságnak tartotta volna, ha önszántából választja a felejtést.

- Lucie! Kérlek, várj meg! – Lily talpai gyökeret eresztettek, de nem Pierre hangja miatt vagy azért, mert a fiú utána jött, hanem mert úgy nevezte, ahogy. Lucie. Egykoron imádta a nevét, most mégis kirázta tőle a hideg s a bőrén végigszánkázó baljóslatú érzelmek is csak tetézték riadalmát. Ez a tulajdonnév jelképezte azt a mérhetetlen mennyiségű hazugságot, amiben éltek és melyek alól képtelen lett volna feloldozni a mögötte csörtető srácot.

- Ha ordibálni szeretnél velem – sóhajtott beletörődően, majd megfordult, hogy szemtől szemben lehessenek egymással - akkor hajrá, add csak ki minden dühöd! Ennyit megérdemelsz, nem fogok visszavágni vagy megsértődni. – A fiú beszívta az alsó ajkát, úgy meredt a lányra, akit még levertsége ellenére sem látott soha ennél magabiztosabbnak. Megváltozott és kétsége sem volt felőle, hogy ezt annak a másik fiúnak köszönhette. Pierre nehezen emésztette meg a vereséget, amit két napja innen nem is olyan messze elszenvedett, s miután kialudta magát már mindent tisztábban látott, ugyanis a düh áthatolhatatlan köde felszakadozott vérben forgó szemei elől. De mire felkelt már üresen találta a vendégszobát… elkésett.

- Csak beszélni szeretnék veled, négyszemközt. Megkérdezni, hogy miért mentél el az éjszaka közepén.

- Hisz ismersz, sosem ment valami jól a búcsúzkodás. – Lily elhúzta a száját, majd a nyelvével finoman megnedvesítette kicserepesedett ajkait. Önkénytelenül jutott az eszébe a nap, amikor otthagyta nevelőszüleit, a nap, amikor úgy érezte végre sikerült kitörnie a kalitkából, amibe száműzték szárnyalni kész lelkét. Akkor mosolyogva lépett tovább, most szomorúan hajtotta le a fejét. - Így egyszerűbb volt.

- Arra nem is gondoltál, hogy mennyire rosszul fog esni? – a fiú hangját körülölelő neheztelés várható volt, mégis bántotta a lányt, ugyanis nem érezte fairnek a másik kiborulását. Úgy tűnt, Pierre azzal akarta megvádolni, hogy neki sokkal könnyebb volt kettejük helyett meghozni ezt a döntést, pedig a szíve egy darabjára örök sötétség borult, amikor kilépett a lakás ajtaján.

- Csak rád gondoltam, amikor megírtam azt a levelet! – pirított rá s talpával egy jókorát dobbantott a padlón. Lábujjai bizseregni kezdtek a durva érintéstől, amikért már a rákövetkezendő másodpercben átkozta magát. - Te voltál az, aki került, aki még csak a háta közepére sem kívánt.

- Hiszen rajtakaptalak azzal a feketébe öltözött majommal… - Pierre úgy fújtatott, akár egy dúvad s ténylegesen hasonlított egy vörös posztót látott bikára. Lily azon sem csodálkozott volna, ha az orrlyukain keresztül gomolygó füstfelhő szökött volna az éterbe. - Még jó, hogy kiborultam.

- Ne beszélj így róla!

- Szereted? – bukott ki a fiúból, mire megfagyott az addig feszült levegő. Pierre izmai görcsösen vártak a válaszra, míg Lily ajkai résnyire elnyíltak szaggatott lélegzetvétele okán. A mellkasa szabálytalan ütemben mozgott fel s alá, mintha az életéért küzdött volna egy démonokkal borított csatamezőn.

- A lány… - kezdett bele bizonytalanul -, aki voltam és annak minden porcikája arra vágyik, hogy nemmel felelhessen.

- De akkor a lány, aki lettél, hazudna – fejezte be Pierre, még mielőtt Lily megfogalmazhatta volna aggályait. A lány ajkai mentén megbújt egy fancsali mosoly, ahogy arra gondolt, mennyiszer csinálta már ugyanezt egykori szerelme. Mintha olvasott volna a gondolataiban, mintha valóban egyek lettek volna. Egy lélek, két porhüvelybe száműzve. Vajon hogyan fogom kibírni nélküle, ha mindez igaz, ha valójában benne élek? – kérdezte, de akkor eszébe jutott Will és az, ahogy ajkai az övére simultak; minden kétsége szertefoszlott. Tovaszállt, mint egy megszáradt falevél, amit elragadott a szellő. - Akkor ez most a búcsú?

- Nem tudhatod. Az élet kiszámíthatatlan, bármikor összefuthatunk még – Pierre közelebb húzta magához Lilyt, aki egy másodpercre ugyan megdermedt, de végül átadta magát az ölelésnek. Hogyan is tagadhatta volna meg a fiútól mindezt az apróságot, amikor egy élet is kevés lett volna ahhoz, hogy meghálálja azt a sok kedvességet, amit érte tett? Hiszen neki is éppolyan nagy szüksége volt erre a pillanatra, mint a francia fiúnak.

- Szeretnéd, hogy elpostázzam a holmikat, amik a lakásunkon maradtak?

- Nem… - vágta rá talán egy kicsit hamarabb is, mint kellett volna. Így könnyen úgy tűnhetett a másiknak, hogy a háta közepére sem kívánta a kapcsolatuk emlékeit, pedig ez nem így volt. Nem kellettek tárgyak ahhoz, hogy emlékezzen, a fiú így is maradandó nyomokat hagyott a lelkében. - Azt hiszem, teljesen új lappal szeretnék kezdeni.

- Vagyis tényleg itt maradsz – Pierre fájdalmas mosolyra húzta ajkait. Sosem gondolta volna, hogy a lány Londonban szeretne majd maradni, még annak ellenére sem, hogy tegnapelőtt szemtanújává vált annak, ahogy egy másik fiú karjaiban talált rá a boldogság. Egy része reménykedett benne, hogy Lily hazamegy vele, hogy ha elegendő ideig pihentetik a kapcsolatukat, akkor újrakezdhetnek mindent. Elölről, hófehér és kristálytiszta lapokkal.

- Ide tartozom.

  Pierre ujjai félresöpörtek egy kósza tincset a lány arcából, majd finoman megcirógatta annak kipirult orcáját. Legszívesebben puha csókokkal hintette volna bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, végül megelégedett annyival, hogy tűzforró ajkai egy szeretetteljes puszit nyomtak a lány homlokára.

- Ég veled Lucie Delon! Örülök, hogy megismerhettelek – Lily óvatosan behunyta a szemeit, de még így is végigfolyt egy aprócska könnycsepp az arca mentén, nedves csíkot hagyva maga után, ami meg-megcsillant az ablakon beszűrődő napfényben. Szerette volna kiélvezni a hátralévő időt, ami megadatott nekik, mert tudta, ha most kilép a kórház ajtaján, nem csak Pierre Bourg, de Chloe és az egész eddigi élete – az egyetem, amire menni készült és a jövő, amit kikövezett magának - megszűnik létezni.

- Ég veled, Pierre Bourg! Köszönöm, hogy az életem része voltál.