Sziasztok :)
Nos, szokásomhoz híven, szeretném megköszönni a kedves sorokat, amit FantasyGirl és Bells hagyott az előző rész alatt. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek. Köszönöm. Ezenfelül hálás vagyok a pipákért is, nagyon jól esik látni, hogy azért vannak, akik olvasnak, és akik veszik a fáradtságot a visszajelzésre.
A történet új szakaszához mi is illene jobban, mint egy új szereplő? Nem szeretnék lelőni semmiféle poént, így nem árulom el ki lesz az - bár szerintem egyértelmű. Bevallom, ezt a részt már a kezdetektől fogva vártam, még annak ellenére is, hogy egy kicsit esetlenre sikeredett, hiszen majdnem mindenki szerepel benne. Lesz benne egy kis lelkizés, lesz harc és nyomozás. Nem is húznám a szót, kellemes nyarat így az utolsó hétre. Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
A tékozló leány
Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, amitől a csöndes tér egyszerre megtelt
élettel. Charlotte felszegett fejét a jövevény felé fordította, majd amikor
tekintete találkozott egykori bajtársa sötét íriszeivel, gyorsan aláfirkantotta
a levelet, melyet a Konzulnak címzett, s ezt követően figyelmének egy részét a
lánynak szentelte. Ujjaival a viaszpecsétet kapargatta, ezzel próbálta
lenyugtatni felborzolt idegeit, melyeket az Inkvizítor levele a tető fokáig
hevített. A sorok még most is élénken éltek az emlékezetében: „Drága Mrs. Branwell! Amennyiben a hónap
végére nem tud felmutatni semmiféle bizonyítékot, ami elvezethetne minket a
rejtélyes mészárlások tetteséhez, le kell váltanom Önt az ügyről. Ez azt
jelenti, hogy kötelessége lesz befogadni a Klávé embereit a londoni Intézetbe,
és elszállásolni őket, esetlegesen besegíteni a munkájukba, ha úgy kívánják Öntől…”
Lily megköszörülte a torkát, ahogy
behajtotta maga mögött a masszív nyílászárót. A fa nyikorgása kizökkentette a
fiatal nőt idegtépő merengéséből, így amikor visszacsöppent a valóságba, homlokára
mély ráncokat vésett az értetlenkedés. Bár tisztában volt vele, hogy társasága
érkezett, csak most tudatosult benne, ki vetette meg a lábait a bejárat előtt.
- Mi a baj Emily? – kérdezte a lány
bizonytalan vonásait fürkészve. Önkénytelenül, de aktivizálódtak benne védelmező ösztönei, melyek okán Will gyakorta heccelte vagy illette gúnyos
megjegyzésekkel. De a nő nem tehetett és nem is akart tenni mindezen
tulajdonságai ellen, mert ettől úgy érezte, az édesanyja egy darabkája
kivirágzott a lelkében. Ugyanis Granville Fairchild felesége volt a világ egyik
legkedvesebb és legodaadóbb asszonya, aki bármit megtett volna a szeretteiért.
Semmi kétség, hogy büszke lett volna a nőre, akivé Charlotte érett.
- Én… - a lány haja oldalra fonva pihent
a vállán, de a gondosan elkészített frizurából néhány esetlen szál kitüremkedett,
ezzel különleges hatást kölcsönözve a kreálmánynak. Charlotte türelmesen megvárta,
hogy Lily befejezze esetlen mondatát, a lány azonban szemmel láthatólag
hadilábon állt a szavakkal. Ujjai ökölbe szorultak, az izmai megfeszültek, és a
mellkasa hevesen mozgott fel s alá, ahogy beszívta az éltető oxigént. - Beszélni
szeretnék veled. Már tegnap is szerettem volna, de túl korainak éreztem.
- Nem inkább későinek? – Charlotte
megemelte az egyik szemöldökét, mire egykori parabataija szégyenében lesütötte
a szemeit. Rájött, hogy lebukott, pedig javára legyen mondva, egész frappánsan
megoldotta az Intézetbe való bejutás nehézségeit. Ha a nő nem épp az ebédlőben
tartózkodott volna, nagy valószínűséggel észre sem vette volna, hogy valaki
beszökött a konyhai raktár nyitva felejtett ablakán. - Már tíz óra is elmúlt,
mire hazataláltál. Azt hittem megbeszéltük, hogy nem mehetsz ki az utcára.
- Azt mondtad, nem vagyok rab – az
Intézet vezetője tisztán emlékezett a szavakra, amiket a vele szemben helyet
foglaló lánynak mondott az érkezése estéjén, ahogy arra is, hogy a maradását
igenis feltételekhez kötötte. Charlotte elnyitotta az ajkait, az anyáskodó
szavak már ott csücsültek a nyelve hegyén, az utolsó pillanatban mégis
meggondolta magát; néma maradt. Kíváncsi volt Lily mondandójára, remélte, hogy
megoszt majd vele valamit abból az időből, amikor még Lucie Delonként tengette
mindennapjait. A szíve ezer darabra tört, amikor elszakították tőle, de a
piciny részecskék kitartóan vertek tovább, mert tudták: akit szerettek, nem
szűnt meg létezni. Az utóbbi hónapokban Emily biztonsága tartotta életben, az
mentette meg a gyásztól, ami sötét lepelként borult a lelkére. - El kellett búcsúznom
tőlük, mielőtt végleg hátat fordítottam volna az előző életemnek! – jelentette
ki erélyesen. Tekintete egy igazi harcos vonásait tükrözte, pontosan úgy, mint
annak idején. Olyan közel volt, mégis oly távol; szinte fényévekre. - És épp ez
az, amiről beszélni szeretnék veled. Miért Párizs?
- Magnus választotta a helyet, nem én –
suttogta, egész idő alatt a lány számon kérő tekintetébe meredve. Lilynek
muszáj volt beismernie, hogy Charlotte még aprócska termete ellenére is tekintélyt
parancsoló személyiséggel rendelkezett. A szituáció azonban nem volt kínos, még a
feszélyezett pillanatok ellenére sem, s Mrs. Branwellben épp emiatt tudatosult a
következő: nem a dolgok
változtak, hanem az emberek. Nem a kettejük között egykor pusztító tűzként
lángoló kapocs szűnt meg létezni, hanem a lány, akit ismert.
- És miután magamra hagyott, még csak
eszébe sem jutott megnézni, milyen sorsot szánt nekem? Ennyire nem érdekelte,
milyen emberek közé száműzött? – Emily horkantása mosolygásra késztette a nőt, Charlotte
mégis leküzdötte a felszínre kívánkozó kacaját, s figyelmét inkább a kezeiben
szorongatott levélre szegezte. A papír széle kissé meggyűrődött és félő volt,
ha továbbra sem lesz képes megálljt parancsolni elfojtott indulatainak, akkor
egykori bajtársa szeme láttára fogja apró fecnikre aprítani és felgyújtani az
üzenetet, s annak maradványait.
- Sietnie kellett és szerintem hálásnak
kéne lenned, amiért kaptál egy esélyt – korholta le kissé, mialatt kihúzta az
asztal legfelső fiókját, amibe végül beleszáműzte a pergamenszerű papírost,
közvetlen a gomb mellé, amit egész este az ujjai között forgatott. Nem volt
rajta semmi szokatlan vagy jellegzetes, ami tükrözte volna viselőjének
személyazonosságát, esetleg jellembeli tulajdonságait. Pontosan ugyanúgy nézett
ki, mint azok az apró gombocskák, amelyek az ő rúnákkal átszőtt ruháját
díszítették. Tényleg bárkié lehetett, ami csak annyit jelentett: a gyilkos még
koránt sem volt a markukban.
- Mégis mire? – Lily szemöldökei az
egekbe szökkentek, arcának gyermeki vonásaiba az értetlenkedés karmai vájtak
mulandó sebeket.
- Az életre.
- Mit tettem, amiért elvették tőlem
mindezt? – az ifjú Árnyvadász karjai, akár egy büszke sas szárnyai, tárultak
széjjel, ahogy körbemutatott a dolgozószobában. Charlotte pontosan tudta, mit
érezhetett a lány, mégsem volt elég ereje ahhoz, hogy válaszoljon a kérdéseire.
Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy másnak is elmesélje az igazságot,
még annak ellenére sem, hogy a szóban forgó személynek minden joga megvolt
ahhoz, hogy tudjon róla. Felelet hiányában fokozatosan gyengült a Lilyt
feltüzelő lelkesedés. A szikra szépen lassan kialudt, a lány pedig megadóan
engedte le az oldala mentén kissé reszketeg kezeit. A némaságot mindössze kettejük monoton
légzése szabdalta ketté, ahogy a szuszogásuk finoman beköltözött a levegő
molekuláiba. Amikor a másodpercek tényleges percekké váltak, Charlotte behunyta
a szemeit és úgy várta az elkerülhetetlent: a pillanatot, amikor Lily megtöri a
jégként rájuk telepedő csöndet, egyetlen napsugárként perzselő kijelentésével.
- Will egyszer azt mondta, nem voltam rossz ember. Akkor nem értem…
- Will igazat beszélt, elég, ha ennyit
tudsz – Lily mérges fújtatására maga elé emelte a kezeit, egyfajta védőpajzsot
emelve önnön személye köré, akit egy eltévedt golyó veszedelme fenyegetett. Ha
szemmel ölni lehetett volna, Charlotte arca valószínűleg kifejezéstelenné vált volna, s hamuszürkévé, amúgy élettel teli bőre. - Sajnálom, de nem tehetek mást, mint titokban
tartom a te érdekedben.
- Meg akarsz védeni – ez nem kérdés
volt, sokkalta inkább egy idegen kijelentés, ami képlékenynek hatott, akár egy
nyári zivatar, ami hamar lecsapott gyanútlan áldozataira, majd ahogy jött,
kámforként tűnt tova. - Miért? Ki vagy, vagyis voltál nekem? – a lány hangjában
megbújó kíváncsiság az Intézet vezetőjét a tízesztendős Lilyre emlékeztette,
aki minden szobát hasonló mimikákkal fedezett fel a hatalmas épületben. A két
arckifejezés csupán annyiban különbözött egymástól, hogy a mostaniban nem
vettette meg a lábát a gyász.
- Mond neked az a szó bármit is, hogy
parabatai? – a fiatalabbik lány izmai megfeszültek, ahogy ingerültséggel telve
kutatott az elméjében, s csak akkor fújta ki a tüdejében tartott,
megüszkösödött levegőt az éterbe, amikor ténylegesen eszébe jutottak a sorok
annak a bizonyos könyvnek a lapjairól, melyet még Will adott neki.
- Vértestvér, pont úgy, mint Willnek
Jem és fordítva. Te voltál az enyém? – kérdezte mosolygós arccal, amitől
Charlotte szívéről legurult egy hatalmas kőtömb. Csak akkor tudatosult benne,
hogy egy része félt a másik reakciójától. Attól, hogy elutasító lesz vele
szemben és ezzel ténylegesen elveszítheti. Lily azonban olyan jól fogadta a
híreket, hogy a szíve szabályosan hevesebb ütemre kapcsolt. - Azt hittem túl
nagy a korkülönbség köztünk ahhoz, hogy ez lehetséges legyen.
Az Intézet vezetője kihúzta magát, ezzel próbálta palástolni
sértettségét. Bár tisztában volt vele, hogy a sok felelősségtől, ami a vállain
csücsült, a gyásztól, ami a lelkére szállt Henry halálakor és a veszteségtől,
amit Emily elvesztésekor érzett egykor még gyermeki vonásai majdhogynem
teljesen kifakultak, azért örült volna, ha a vele szemben ülő egyed megtartotta
volna magának a számításait.
- Tizenhét voltam, amikor a szüleid
meghaltak és az Intézetbe költöztél. A Tanács eleinte ellenezte, de végül
megengedték, hogy alávessük magunkat a szertartásnak – a nő szemei
felragyogtak, ahogy a múltról mesélt, mintha maga előtt látta volna a
képkockákat, a jeleneteket, melyek azzá tették, aki. Amúgy is csilingelő hangja
gyermekded dallamokat öltött magára, ahogy a büszkeség szétáramlott a
szervezetében. - Kivételes kapocs volt közöttünk és ezt ők sem tagadhatták le.
- Azzal, hogy leégették rólam a rúnák
nagy részét, megszűntem a társad lenni? – Lily tartott a választól, mégis
szükségét érezte annak, hogy megfogalmazzon legalább egyetlen egyet az
elméjében kreálódott kérdésekből. Tekintete az alkarjára tévedt, majd lelki
szemei előtt megjelent az összes hófehér heg, ami elcsúfította a testét.
Régebben utálta az összeset, s hosszú hónapokba telt, mire meg merte őket mutatni
Pierrenek – még Chloe sem tudott a létezésükről, kivéve egyet, ami túlságosan
szem előtt volt ahhoz, hogy bármivel elfedhesse egy napsütéses délutánon. Mára
viszont… most, hogy megtudta, mindegyik egy rúna helyét jelképezte - az erőt,
amit az Árnyvadászok birtokoltak, a kapcsolatot, amit a bajtársaikkal alakítottak ki, amikor alárendelték magukat a másiknak egy szimpla eskü letétele után...
büszke volt rájuk és egyre csak többet akart. Érezni szerette volna a bőrén az
irón jellegzetes érintését, azt, ahogy a hegye mámorítóan belevájt a húsába,
ezzel felruházva egyfajta természetfeletti hatalommal.
- Amikor a szíved fölé rajzolt jeleket
eltüntették, úgy éreztem, menten elhányom magam, a világ a feje tetejére állt,
de tudtam, hogy élsz. Minden nap, amióta csak elmentél, így egy részem úgy
hiszi: bár a kapocs meggyengült, attól még él.
- Már nem szerezhetem vissza? – a lány kérdése
mohó volt, mint egy szerelmes lány első csókja, amikor nem tudott betelni a
szeretett fiú ajkaival. Száját beszívva, türelmetlenül várta Mrs. Branwell
válaszát, de amikor a nő szomorúan a padlónak szegezte tekintetét, már tudta,
hogy a felelet keserűen fog a szívébe marni. Elveszi tőle a reményt arra, hogy
mindent onnan kezdhessen, ahol abbahagyott.
- Sajnálom, de nem – Charlotte hangja megremegett,
ahogy visszagondolt a napra, amikor megköttetett a kötelékük, amit mindig is
egy, a párkák által szőtt arany fonalnak gondolt, amit képtelenség volt
elvágni. Szomorúan vette tudomásul, hogy annak idején tévedett. - Amikor pár
hónapja betöltötted a tizennyolcat, elvesztetted ezt az opciót.
- Értem – mindkettejük ajkából a
felszínre szökött egy fájdalom ittas sóhaj, ahogy ráeszméltek, mekkora veszteség
érte őket. Az újabb csönd ezúttal nem volt kínos sem pedig frusztráló, sokkalta
inkább meghitt. Olyan pillanat, mint amikor az iskolában minden jelentős ünnep
alkalmával, egy perc némasággal adóztak a hősök emléke előtt. - Hiányoztam
neked?
- Minden egyes másodpercben – vágta rá.
Egy másodpercet sem kellett gondolkoznia ahhoz, hogy az agya összerakja a
választ, s Lily épp ezért hitt benne feltétel nélkül.
- Milyen voltak a szüleim? Szerettek
engem? - Charlotte behunyta a szemeit,
átadta magát a múltnak, míg végül minden egyes velük töltött másodperc élénken
táncolt az elméjében. A közös piknikek, amire elhozták a kislányukat, az
ünnepségek, melyeken a még alig egy-két esztendős Emilyvel játszadozott, azt
figyelve, ahogy a két szerelmes Penhallow egymás karjaiba omolva táncolt egy
csoport Árnyvadász mellett, gyönyörű estélyiben és frakkban. Aztán a nap,
amikor az édesanyja bekísérte Lilyt a szobájába és a fülébe suttogta, hogy
később mindent elmagyaráz, csak vigyázzon rá, amíg elmennek Idrisbe. A
temetésükön kipirosodott szemekkel meredt a semmibe, képtelen volt ránézni a
sírhelyre, a fehér ruha pedig olyannyira égette a bőrét, hogy legszívesebben
letépte volna magáról. Gyászolt s talán több könnyet hullatott, mint az a
tízéves kislány, aki gyermekfejjel még aligha értette, mi történt körülötte.
- Anya mindig áradozott a tiedről. Állítólag
igencsak tűzrőlpattant személyiség volt, de ennek ellenére kedves és önzetlen.
Az apukád pedig az életét is képes volt feláldozni érte és érted, így bizton
állíthatom, hogy szerettek – Charlotte arra is tisztán emlékezett, amikor Lily
érkezésének estéjén betakargatta a szipogó álomszuszékot és ezt követően
feltrappolt a könyvtárba, hogy számon kérje édesanyját a délelőtti, különös
viselkedése okán. Amikor résnyire kinyitotta a szoba ajtaját, a boszorkányfény
kék fénye világította meg a helyiséget a sárgás lámpa helyett, amihez már
hozzászokott a szeme. Hunyorogva kereste anyja tekintetét, de amikor
megpillantotta, azt kívánta, bárcsak az álmait választotta volna kérdezősködés
helyett. Lily szüleit megölte két nagyobb démon miközben megmentettek egy
csapat mondén gyermeket, akik részegen tengtek-lengtek az utcán, démonidézősdit
játszadozva és pentagramokat rajzolgatva egy sikátor falára. Amikor Lottie
megtudta mi történt, legszívesebben elment volna megkeresni azokat a felelőtlen
idiótákat, akik a tűzzel játszadozva olyan embereket égettek meg, akik nem
szolgáltak rá.
- Mégis honnan? – kérdezte
hitetlenkedve, amikor eljutott a tudatáig a lány kérdése. Kellett egy kis idő,
mire összeszedte magát, mire hevesen mozgó mellkasa megnyugvásra talált, mire
képes volt megformálni a szavakat. - Nehezen. Úgy érzem, túl későn jöttem rá,
mennyit is jelentett nekem, hogy mennyi mindent köszönhettem neki. Ha még
egyszer láthatnám, elmondanám neki, mennyire szeretem.
Lily küldött felé egy halovány, részvéttel átitatott mosolyt, mire
Charlotte legszívesebben magához húzta volna őt, hogy a vállán sírhassa el
minden bánatát. Egy röpke pillanat erejéig úgy érezte, minden pontosan olyan
volt, mint azelőtt. De ahogy Henry is örökre elveszett, úgy a múlt is megmaradt
a maga idősíkján.
- Kérdezhetek valamit? – Lottie alig
észrevehetően bólintott, majd beszívva alsó ajkát, tenyerét a lányéra helyezte.
Biztatta és megmutatta neki, hogy nem volt mitől félnie. - Szerinted Will miért
utál engem? Jem szerint régen jól kijöttünk, most viszont…
- Nem utál téged, egyszerűen csak félt
– hangja kellemes tónussal csilingelt, melegséget csempészve a szobába. A
beszélgetés még meghittebbé vált, ahogy finoman megszorította Lily tenyerét.
Nem tudta, volt-e joga ahhoz, hogy elmondja Ő és Will egykoron szerelmesek
voltak egymásba vagy, hogy a fiú még mindig képes lett volna az életét adni a
boldogságáért, így ködösítve, szimpla általánosságban válaszolt. - Nem akar még
egyszer elveszteni, ahogy mi sem. Viszont ehhez be kell tartanod a
szabályaimat, és még egyszer elő ne forduljon, hogy engedély nélkül elhagyod az
épületet! – erélyes kijelentése mosolygással párosult, amitől a vele szemben
üldögélő lány is elnevette magát. Szabad kezét a homlokához emelve szalutált,
akár egy katona.
- Értettem.
Will ujjai ökölbe szorultak, ahogy
rácsapott az előtte pihenő tölgyfaasztalra. A bútor meg sem rezzent a heves
érintéstől, ahogy a mögötte üldögélő, nyugodt tekintetű nő vonásai sem
változtak. Nem ijedt meg, még csak nem is pislogott. Cassandra Blightly csokoládébarna
íriszei mégis vörössé változtak, pengeéles fogai reflexszerűen ugrottak elő az
ínyéből, a nephil tiszteletlen megnyilvánulása miatt.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy
egyáltalán semmiféle ötlete sincs? – a fiú éjsötét szemöldökei az ég felé
szökkentek, homloka ráncossá vált a dühvel keveredett kétségbeeséstől. Már
unta, hogy egy helyben toporogtak s a szíve mélyén remélte, hogy a vámpír-klán
vezére segíteni fog nekik, hiszen ésszerű lett volna a részéről, tekintve, hogy
az ő embereit facsarták ki, majd hajították el, mint egy elhasználódott
citromot.
- Azt hittem a magadfajtáknak elég
gyors a felfogóképessége. Nem hiába, az idő múltával megkopnak a tehetségek –
gúnyolódott a nő. Hosszú barna haja minden mozdulatánál egy helyben maradt, nem
kapott bele az éjszakai szellő, hiába hagyták nyitva az ablakokat. Talán
olyannyira fagyos volt a személyisége, olyannyira ijesztő és jeges, hogy még a
szél sem merte táncra kérni. Will azonban nem rettent meg, sőt csak jobban
élvezte a szájalást. Orrát felszegve, már-már belehajolt a másik arcába s ha
Jem nem köszörülte volna meg a torkát, talán felelőtlen mód erőszakkal próbálta
volna szóra bírni az Éjszaka gyermekét.
- A maga kolóniájából tűntek el a
vámpírok. Azt azért csak tudja, mi bennük a közös. Miért pont őket facsarták
ki? – Jem tenyere rásiklott a paprikás hangulatú fiú vállára, mire Will izmai
még inkább megfeszültek, mielőtt teljesen elengedtek volna.
- Talán mert mind egytől egyik
balfácánok voltak. Nemrég változtak át, szinte semmi hasznuk sem volt, ugyanis
a ranglétra legalján helyezkedtek el – a nő legyintett egyet, majd
befejezettnek tekintve a bájcsevejt, fejével az ajtónál tornyosuló testőrei
felé biccentett. A két izomkolosszus elindult az Árnyvadászok irányába, minden
egyes lépésüknél megremegett a padló. Jem megszorította a botját, a pálca
végéből egy rövid, de halálos penge bukkant elő, míg Will az állát simogatva,
fel-alá járkált a terem bársonyszőnyegén.
Ahogy a másodpercek megállást nem ismerve pörögtek előre, úgy lett egyre
feszültebb a helyzet, de a fiatal Herondale mintha egy másik dimenzióba került
volna, a gondolatai szó szerint beszippantották. Jem beszívva az ajkát, nehezen
vette a levegőt, de keze biztosan tartotta a fegyverét. Tekintetét hol
Cassandrán, hol a testőrein tartotta, miközben egy köhintést követően másodjára
próbálta felhívni magára bajtársa figyelmét.
- Ez az! – Will szemei felragyogtak,
ahogy a képzeletbeli kirakós darabkáinak egy részét ismételten
összeillesztette. Bár a gyilkos képe még így sem volt felismerhető, a jelleme
egyre inkább kirajzolódott. A fiú gyorsan össze is számolta, miket tudtak meg
róla az első támadás óta. Először is: Árnyvadász, méghozzá a Tanács tagja,
másodszor: jelentéktelennek tartja az Alvilágiakat, szemmel láthatóan csak
pótolható kellékek a számára, harmadszor: rafinált és feltehetőleg öntelt, egy
pillanatra sem gondol bele, hogy elkaphatják, élvezi a játékot. - Hogy erre
miért nem gondoltunk?
- Parancsolsz? – Cassandra ferde
szemmel méregette az elé tornyosuló fiút, apró és törékenynek tűnő kezeit a
védelmezői felé emelve, megállásra késztette őket. Will egy kaján vigyorral az
arcán fordult felé, mindentudó tekintete az őrületbe kergette a nőt. A fiú
mindig is különösnek találta a vámpírokat, hiszen némelyikük megtévesztően
nyurga és esetlen volt, mégis egytől-egyig hatalmas fizikai erőt birtokoltak. A
vele szemben üldögélő nőt is az esetlenek közé sorolta volna, de be kellett
látnia, hogy Charlottehoz hasonlóan, az ő megjelenése is tiszteletet
parancsolt. Az már egészen más tészta, hogy egy Alvilágit képtelen lett volna
egyenrangú félként kezelni – Magnus kivételével, persze.
- A támadó olyan alanyokat választott,
akik senkinek sem hiányoztak, így az eltűnésük sem keltett túl nagy feltűnést.
Lehet, hogy hetekig fogva tartotta őket, az Alvilágiak azonban észre sem
vették. Okos fickó!
- Vagy nő – Will megpróbálta figyelmen
kívül hagyni a vámpír feminista nézeteit hirdető közbeszólását, de szemei még
így is megfordultak a tengelyeik körül.
- Már csak azt kéne kitalálnunk, ki
lesz a következő áldozata és akkor lecsaphatnánk rá – Jem helyeslően bólintott,
amikor Will felvázolta az elképzeléseit, de még mielőtt résnyire elnyílt ajkai
közül kipréselhetett volna bármiféle feleletet egy éles kacaj belefojtott
minden egyes szót.
Cassandra ujjai egymásba fonódva pihentek a kemény asztal tetején, egy
befolyásos üzletember köpenyét borítva a nő megjelenésére. Hegyes fogai nevetés közben felsértették a száját, s ahogy a telt ajkán végigcsordogált egy
kövér csepp, a vérszomj új értelmet nyert a jelenlévők szemében. Ugyanis többé
már nem kellett feltétlen öldökölni ahhoz, hogy valakire ráragasszák eme
jelzőt, ez most is megállta a helyét.
- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak
titeket, amikor olyan elbűvölően lelkesek vagytok, de ez lehetetlen. Rengeteg
jelentéktelen vámpír kering a városban, nem tarthatjátok szemmel az összeset –
Will hosszú percekig bámulta a vámpírt, tüdeje képtelen volt szabadjára
engedni azt a mérhetetlen mennyiségű oxigént, amit foglyul ejtett lelkes
okfejtésük legelején. Érezte, ahogy a levegő belemart a szerveibe, mégsem fújta
ki az elhasználódott molekulákat. Csak állt, s a fülében zubogó vér
ricsajától szinte a szemei előtt látta, ahogy a reményből épített bástyái
alapjaiban dőltek össze.
- Igaza van.
- Akkor hogyan tovább? – kérdezte, hangja
oly elhalt volt, hogy szinte csak magának motyogott. - Valakinek tudnia kell
valamit! Kizárt, hogy egyedül hajtsa végre a bűntetteket.
- Egyszer hibázni fog, és akkor
elkapjuk – Jem csontos ujjai belevájtak Will vállába, a fájdalom kedves
ismerősként köszöntötte a testét. Idegtől remegő karjait szépen lassan
ellazította, majd egy lemondó sóhajt követően fejét a cipőjére szegezte. Hiszen
már olyan közel jártak, mégis, szinte fényévekre voltak a megoldástól. Pedig
sietniük kellett; az idő durva kötelet csavart a nyakuk köré és a Klávé
bármelyik pillanatban kirúghatta a lábuk alól a széket. Rengeteg minden forgott
kockán, a tét még sosem volt ilyen hatalmas.
- További szép estét, asszonyom! – Jem
sután biccentett a nő felé, ahogy megpróbálta megtartani Will testét, aki egy
kicsit még kába volt a csalódottságtól. Olyan törékenynek tűnt, hogy a
legtöbben rá sem ismertek volna, azonban bajtársa tudta, hogy az igazi Will
Herondale mutatkozott meg a szemei előtt. S ha csak egy kevés ideig is, de
levette magáról a maszkot, mely szinte már beleivódott a pórusaiba. Minden
egyes gúnyos megjegyzés táplálta az álarcát, és az ilyen pillanatokban, amikor
minden rejtett érzelme, minden rejtett feszültség a felszínre tört, maga az
álca is darabjaira hullott. Fájdalmasan esett a porba, kiszakítva egy darabot a
tulajdonosából.
A friss londoni szellő belekapott a két fiatal hajába, ahogy egymás
mellett lépkedve, a némaságot választották a társalgás helyett. Nem kellettek
szavak, felesleges locsogás nélkül is tudták, mire gondolt a másik és
valahányszor az egyikük karját ellepte a libabőr, a hideg a mellette lépkedő testén is végigfutott. Olyanok voltak, mint egy lélek, mely két porhüvelyben
élte mindennapjait. Elválaszthatatlanok.
- Hol voltál tegnap délután? – ahogy
eleredt az eső, egyszerre megszűnt a csöndesség, s Jem is szükségét érezte a
beszélgetésnek. El szerette volna terelni bajtársa gondolatait a ma esti
kudarcukról, s arról a tényről, hogy ezzel közelebb lökdösték az Intézet lakóit
a halálhoz, mint valaha is gondolták volna. Amikor tegnap ellátogatott hozzá az
idősebb Lightwood fivér, összeálltak a fejében a darabkák. Rájött, hogy Lily
élete veszélyben volt és arra is, hogy Charlotte és ők komoly büntetést kapnak
majd, ha kiderül, hogy bújtatták a kitaszítottat.
- A szokásos… - lerészegedtem és verekedtem egy gnómmal. Will ajkán ott voltak a
szavak, amiket minden hasonló alkalommal a világ tudtára szokott hozni, azonban
ahogy a tekintete találkozott azokkal az ezüst íriszekkel, egyszerűen elment a
kedve a hazugságtól, a feleslegesen lefutott köröktől. Jem azóta mellette volt,
mióta belekerült ebbe a varázslattal teli világba, nem érdemelte meg a hamis
valóságot, amit önmaga védelmére kreált, hiszen sosem bántotta volna. - Na jó,
igazából a Temze partján. Kellett egy kis friss levegő.
- Mire jutottál? Abbahagyod a
szemétkedést? – lépteiktől visszhangzott az utca, a kihalt városrész
kísértetiesen festett, az eső monoton kopogásától pedig csak még vészjóslóbbá
változott a környezet. Will ennek ellenére szerette az ehhez hasonló
éjszakákat, ugyanis ilyenkor a levegő is sokkal tisztább lett, a víz kimosta
azt a sok port és piszkot az oxigénből, amitől szinte megfulladtak az emberek.
Egy hangos sikoly. Will talpai gyökeret eresztettek az ismerős
dallamtól, de hiába kutatott az elméjében, az folyton folyvást a képébe
röhögött. Olyan képeket vetített a szemei elé, melyeknek létezése nagyobb
képtelenségnek számított, mint a démonhimlő.
- Te is hallottad? – nem várta meg Jem
válaszát, kényszerítette a lábait, hogy meginduljanak a Hyde Park felé, ahonnan
a különös segélykiáltás is érkezett. Ahogy a cipője heves egymásutánban
csapódott a sáros talajnak, úgy lett egyre hangosabb a zaj. Fülsüketítő
morgások, hangos zihálás, tompa puffanások. Egy csata félreismerhetetlen
hangjai.
- William! Ne terelj! – Jem hangja
elhalkult, ahogy a Will fülében zubogó vér a mai nap folyamán másodszorra
tompították el a fiú érzékszerveit. A szíve a mellkasában dübörgött, majdhogynem
kiugrott a helyéről, miközben az ujjai rátaláltak az övébe rejtett szeráfpengére.
- Gyere már! – kiabálta, de nem fordult
hátra. Képtelen volt levenni a szemeit arról a nála fél fejjel alacsonyabb
árnyékról, aki két másik árnylélekkel viaskodott.
Mire Jem beérte, addig Will elsuttogta az angyal nevét, melynek
köszönhetően a kezében lévő fegyver jellegzetes, kékes lángjával izzani
kezdett. Nem gondolkodott, nem is volt szüksége tervre, egyszerűen belevetette
magát a harcba. Érezte, ahogy parabataija szellemként követte, lépteik
egyszerre ütköztek a földnek, a karjaik egyszerre sújtottak le a démonokra.
Will testében szétáradt az adrenalin, mozgása az erre használatos rúna nélkül
is felgyorsult, így precíz mozdulatokkal suhintott a lény irányába, aminek négy
csápja közül az egyik egy tócsában végezte. A zöld vér, ami aláhullott a
sebhelyből, egyenesen az Árnyvadász alkarjára csöpögött, a savas folyadék pedig
végigmarta a fekete ruhát, ami megvédte a bőrét. A fiú azonban nem
tétlenkedett, a szeráfpenge markolatig hatolt a csúfság hasába, majd egy
egyszerű, mégis erőteljes mozdulat után kettészakadt a teste és tehetetlenül
terült el a csatakos füvön, akár egy krumplis zsák. Will reflexszerűen Jem
irányába kapta a tekintetét, és megkönnyebbülten fújta ki a tüdejében rekedt
levegőt, amikor bajtársa mosolyogva törölte le a botjára ragadt, sűrű és fekete
trutymót, amit a másik bestia okádott ki önmagából.
A fiatal Herondale a sikoly forrását kutatta, kétségbeesetten kereste
azt a nála fél fejjel alacsonyabb alakot, aki olyannyira hasonlította a múltja
egy darabjára. Azonban a lány gyorsabb volt, hamarabb rátalált és a meglepetés
erejének köszönhetően kellőképpen letámadta a megmentőjét. Will arcán egy
vörös, tenyér formájú folt éktelenkedett, ahogy a húga keze visszaesett az
oldala mellé.
- Cecily...
Drága szerecsendio!
VálaszTörlés10 perc múlva (már csak 9) elindulok a dokihoz (minden oké, csak most jelentkezem át felnőtt orvoshoz), de mikor megláttam, hogy felraktál egy részt, azonnal el kellett olvasnom, és nem mehetek el anélkül, hogy írnék valamit.
Először is, nagyon örülök, hogy Charlotte és Emily végre tudtak beszélgetni. Jó volt megismerni az Intézet vezetőjének az oldaláról is a történetet. Éreztem, hogy a köztük lévő barátság lángja fel-felpislákol annak ellenére is, hogy a rúnáit vesztett lány nem emlékszik rá. Bensőséges jelenet volt, bár Lily-től több akaratosságot vártam azzal kapcsolatban, hogy miért érdemelte ezt. Azt hittem, nem éri be "ilyen könnyen" azzal, hogy az ő érdekében teszik ezt. De jó volt ez így,
James és Will nyomozása érdekes irányt vett, mármint érdekes volt olvasni, hogy a fiú összerak valamit, miközben, én itt nagy szemeket meresztve nézek a képernyőre: "Oké, most ezt elmagyaráznád nekem is?" Na, de Will néha ilyen volt a könyvben is, szóval ezzel a dologgal már megbékéltem. Aztán pedig már vártam a felbukkanó alakot, akiről a női sikolyig nem sejtettem, hogy kicsoda lesz. Volt itt csihi-puhi, minden, ami egy jó fejezethez kell, és aztán a végén az a pofon! #TeamCecily. Gyerünk oszd ki a bátyád!
Jó kis fejezet volt, nagyon tetszett, és izgatottan várom a következőt!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésElőször is, nagyon szépen köszönöm, hogy annak ellenére is szakítottál időt a rész elolvasására és véleményezésére, hogy ilyen kevés volt belőle. Másodszor: örülök, hogy nincs semmi komoly és csak átiratkozol. <3
Bevallom, ennek a résznek te voltál a megihletője, hiszen egyszer említetted, hogy hiányolod ezt a jelenetet, s pont akkor jártam ennél a résznél, ami egyébként csupán a Vámpír-barlangban tett látogatásról és Cecily felbukkanásáról szólt volna, így gyorsan kiegészítettem. Örülök, hogy megtettem, köszönöm. Valóban fel-fellobbant a barátságuk lángja, és annak is megvan az oka, hogy Lily miért nem volt olyan akaratos. Van egy személy, aki sokkalta több információval szolgál, így a "nagy leleplezést/beszélgetést" vele tartogatom. Kíváncsi lennék, kire tippelsz, kire gondolhatok.
Hahaha, sajnálom, hogy kicsit nagyon ködösítettem... viszont ennek is hasonló indoka volt, mint az előzőnek. Elhúztam előttük a mézes-madzagot, hogy a felismerés nagyobbat szóljon. Remélem sikerülni fog. Igen, Will tényleg ilyen, néha én is nagy szemekkel meredtem a könyv lapjaira, és abban reménykedtem, valaki kilép belőle és elmagyarázza a dolgokat. De jó, hogy nem történt meg, élvezetesebb volt a tudatlanság. A kirakóssal való szüntelen játszadozás.
Komolyan nem sejtetted, hogy Cecily lesz? Ez meglep, hiszen általában mindent kitalálsz, de örülök, hogy nem így lett. A következő részben pedig eleget teszek a kérésednek. Cecily megmondja a magáét, velősen, Herondale módra. :)
Köszönök mindent, tényleg mindent!
Jó tanévkezdést, sok sikert az első évedhez <3
Millio puszi Xx
Drága szerecsendiom!
VálaszTörlésMár előre sajnálom, hogy újabb tíz napot kell várnom majd a részek érkezésére, mert most így egyben olyan jó volt őket elolvasni. Annyira beleéltem magamat, mintha egy könyv lenne, furcsa lesz szünetet tartani. Kínszenvedés lesz várni, és várni... :(
Már szinte el is feledkeztem arról, hogy Jem és Will ekkora nyomozgatásokban vannak, és meglepődtem, hogy van bennük annyi bátorság, hogy felmerik keresni Cassandrát, bevallom őszintén, én inkább kerültem volna. Aztán Lily és Charlotte beszégletése nagyon tetszett, jó volt, hogy végre nem a szigorú Intézetvezető volt, hanem a barátnője. :)
Wáo, a vége pedig egyenesen fantasztikusra sikerült, nagyot ütött! Kíváncsi vagyok, hogy Will hogyan reagál majd a húgára, hogy milyen viszonyban is vannak. Rettentően várom már a következő részt, és tényleg sajnálom, hogy majdnem fél év kihagyás után írok csak neked újra, nem ezt érdemelnéd... Bocsánat, pedig nagyon szeretlek, és a blogot is, mert tökéletes! Te pedig tehetséges vagy, csak így tovább! <33333333333
Rengeteg puszi, Azy
Édes, drága Azym!
TörlésHahaha, hát igen, mindennek megvan a maga pozitív és negatív oldala.. a lemaradásnak is. Viszont, már nem kell sokat várnod, ugyanis egy óra, és kiteszem a folytatást, ami garantáltan eseménydús lesz. Majdnem annyira, mint a Vérbosszú című fejezet (az írását is legalább annyira élveztem) Nagyon édes vagy, mondtam már? El sem hiszem, hogy egy tényleges könyvhöz hasonlítod a próbálkozásaimat. Nem tudom levakarni az arcomról az idióta vigyort! :)
Azt tudnod kell az Árnyvadászokról, hogy nagyon nehéz megfélemlíteni őket, így meg sem fordult a fejükben, hogy nem keresik fel a vámpírklán királynőjét. Csak sajnos most jutottam el ahhoz, hogy ezt a szálat is tovább bontogassam. Már így is minden fejezet meghaladja a nyolc-tíz oldalt.Örülök, hogy tetszett Charlotte és Lily beszélgetése.
Hahaha, köszönöm szépen. Igen, szó szerint nagyot ütött. Will reakciója intenzív lesz, SPOILER: intenzíven elutasító. Azt viszont nem árulom el, hogy miért, ugyanis a következő fejezetben szóba kerül mindez.
Ne sajnáld, hogy kihagytál egy fél évet, örülök, hogy most itt vagy. Nagyon nagyon szeretlek ám <333
Millio puszi Xx
Drága Hihetetlenül Elképesztő Szerecsendio!
VálaszTörlésSajnálom. Nem tudnám elégszer leìrnk ezt a szót, ami kifejezné, hogy mennyire szégyellem magam. Szinte már a föld alá süllyedtem. Sajnálom, hogy eddig nem írtam megjegyzéseket. Úgy döntöttem, hogy mivel elég sok részhez nem írtam semmit ( :c ) ezért minden részhez próbálok néhány sort írni, hátha ezzel jóváteszem a kihagyásomat!
Mivel mostanság szinte képtelen vagyok aludni, pedig szükségem lenne rá, ezért így korán reggel írok.
Sikerült elolvasnom Cassandra Clare Végzet Ereklyéi c. könyvsorozatát ( amit mellesleg imádtam ). Így jobban megértem a történetet mint eddig.
Lily is Charlotte beszélgetése nagyon tetszett. Na jó az egész részt imádtam! Azt is elfelejtettem, hogy blogot olvasok és nem egy könyv lapjait! Hihetetlen mennyire át tudod adni azokat a gondolatokat amik ott csücsülnek a fejedben. Neked írónőnek kell lenned!
Lily és Lotte beszélgetéséből ismét sokat megtudtunk a főszereplőnk múltjából, akár csak ő. Magam előtt láttam a kíváncsi Penhallow lányt és az Intézet vezetőjét. Sok titokra fény derült de úgy hiszem a következő részekben még lesznek izgalmak.
Will igazán hősies. És még mindig látszik rajta, hogy szereti Lilyt! Jemnek jogos volt a kérdése miszerint megszűnik-e az ellenségeskedés köztük. De mivel a húga sikítása közbe szólt így erre nem kaptunk választ. Nagyon remélem, hogy semmi baja sem lesz a húgának!
Délután folytatom tovább, de lassan - így 6:32 körül - készülődni kell a suliba. Meg a két dolgozatra. Brr... Meg barátnőmnek ajándékot átadni születésnapja alkalmából, ami igazából holnap lesz.
Remélem jól bírod a suli nyomását. Hétvégén pihenj egy kicsit, majd a tanulás mellett!
Sok sikert a sulihoz.
Szeretlek <333
Bells
Édes, drága, hihetetlen Bells!
TörlésNem haragszom. Esküszöm, ha nem írtam már le bloggerkedésem csekély ideje óta ezt a két szót legalább kétszázszor, akkor egyszer sem. Hidd el, hogy nagyon boldog vagyok, valahányszor meglátom, hogy valaki - jelen esetben te - írt nekem egy őszinte véleményt. Nem számít mikor. Nem számít hova. Tényleg! Szóval ne sajnáld, örüljünk együtt, hogy most itt vagy/vagyok. Mert ha azt nézzük, már több mint egy hete nem válaszoltam.
Remélem azóta már rendeződtek a dolgok és sikerült legalább egy - de minél több, annál jobb - éjszakát átaludnod. <3
Máris kivégezted az egész könyvsorozatot? Én még nem szereztem be az utolsó részt, de igyekszem. Örülök, hogy tetszett, és annak is, hogy általa érthetőbb lett ez a történet is. :)
Mondtam már, hogy mennyire édes vagy? Remélem igen, és hidd el, nem ez lesz az utolsó alkalom. Boldog vagyok, amiért tetszett Charlotte és Lily beszélgetése. Megsúgom, hogy először nem terveztem hasonlót. de aztán egy kedves kommentelő - FantasyGirl - felhívta rá a figyelmem, hogy ez a jelenet elengedhetetlen, így végül mégis beletettem. Örülök, hogy így alakult, mert így az ő szálukat sem hanyagoltam el. Egy könyv? Írónő? Bárcsak! :)
Igazad van.. a következő részek tartogatnak még izgalmakat. De még milyeneket!
Nem szeretném elárulni, ezzel lelőve a poént, szóval Cecy vagy jól lesz, vagy sem. Az ellenségeskedés kérdése pedig ugyanilyen... nem mondhatok semmit. Lakat a számon, Will megtiltotta és kész.
Remélem, jól sikerültek a dolgozataid. Köszönöm, hogy ilyen korán is képes voltál elolvasni ezt a fejezetet és azt is, hogy írtál. Nagyon szeretlek <333 Mit kapott ajándékba? Örült neki?
Egész jól bírom a nyomást, a pihenéssel pedig azért vannak gondjaim. Túl kevés ez a 24 óra egy nap :)
Millio puszi Xx