27. fejezet

Sziasztok :)

Hihetetlen, hogy vége a nyárnak, mintha egyetlen hosszúra nyúlt pillanat lett volna az egész! Szeretnék sok sikert kívánni minden kedves olvasómnak a következő tanévhez. Emellett szeretném megköszönni a díjakat - még mindig nem tettem ki kettőt, de igyekszem, s bár most hétvégén közmunkán leszek, a jövő hétvégén szerintem már szabad vagyok -, a pipákat, a kommentárokat. Annyira szeretlek titeket, és annyira örülök, hogy ilyen pozitívan fogadtátok az új szereplőt. Nagy terveim vannak vele, kulcsfontosságú figura lesz, szóval tartsátok szemmel az Intézet lakói helyett is.

Jó olvasást mindenkinek!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Új lakó

   Az eső kövér cseppekben hullott alá az égből, a nyári vihar egyre nagyobb méreteket öltött. A fiatal lány azonban nem zavartatta magát, heves zihálása még a süvítő szelet is túlharsogta. Ahogy a hideg folyadék leszánkázott az arccsontja mentén, tűzben izzó szemei résnyire szűkültek s bár legszívesebben egy újabb pofonnal gazdagította volna rég elvesztett bátyját, alsó ajkát beszívva, végül csak ennyit mondott:

- Will… - apró karjaival szorosan magához ölelte a döbbent fiút, akinek még az ajkai is elnyíltak a hitetlenkedéstől. Csak állt bambán, mint egy élettelen fadarab, de ez egy csöppet sem zavarta a húgát, mert végre ott volt neki. Oly sok külön töltött év után ismételten érezhette a fiú leheletét a hűvös zivatartól csonttá fagyott bőrén. Cecily behunyta a szemeit és elképzelte, hogy London városa helyett ismételten Walesben voltak. A szürkeséget felváltotta a kéklő égbolt, a hatalmas épületek összezsugorodtak, a butikok helyére egyszeriben fű nőtt, melybe itt-ott elhintett egy-egy virágszálat a természet.

  Azonban ez a boldogsággal átitatott pillanat sem tartott örökké. Will finoman eltolta magától a lányt, tenyereit szakadt ruháján pihentette. Szorosan fogta, mintha attól félt volna, hogy a húga bármelyik másodpercben kifolyhat az ujjai közül, akárcsak a homok. De Cecilynek esze ágában sem volt eltűnni.

- Mégis hogy kerülsz ide Cecily? És hogy nézel ki? Mint aki…

- Az éjszaka közepén kimászott a szobája ablakán, majd a ruhája beleakadt a kerítésbe, amikor át akart mászni rajta? – a fiatalabbik Herondale ajkai félmosolyra húzódtak, amit az idősebb legszívesebben letörölt volna onnan, sártól mocskos kezeivel. Cecily tudta, hogy ezzel a hetyke viselkedéssel ki fogja akasztani a fiút, mégsem fogta vissza magát, mert revansot akart venni. Bepótolni az elvesztegetett időt, azt a rengeteg pillanatot, amikor gúnyolódhatott volna rajta, ezzel kimutatva gyermeki szeretetét.

- Haza kell menned, mielőtt észreveszik, hogy eltűntél! – ripakodott rá, mire a sötét lobonccal rendelkező lány összerezzent. A feje másodpercről másodpercre egyre jobban lüktetett, mintha érezte volna, ahogy a megfázás apró démonjai belemásztak a pórusaiba. Cecily kényszerítette magát, hogy ne csukódjanak le a szemei, ugyanis hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság és már az egy helyben állás is felhasználta elraktározott energiakészleteit.

- Nem parancsolsz nekem! – kiáltotta, mintha csupán ők ketten lettek volna és a világ megszűnt volna létezni. Az oldala mentén lógó kezei ökölbe szorultak, fogai pedig vicsorogva szűrték ki a fölényeskedő szavakat. Talán még a talpával is dobbantott volna, ha nem zsibbadtak volna el; a lány úgy érezte milliónyi, apró hangya szaladgált a bőre alatt. - Oda megyek, ahova akarok, és ha te lehetsz Árnyvadász, akkor én is lehetek.

- Nem lehetsz – Will szavai érzelemmentesen csengettek, tenyerei még mindig húga felkarján pihentek, ezzel tudtán kívül megtartva a lány egyensúlyát. Cecily szemei még kisebbre szűkültek, homlokán már nem csak az eső, de a verejték is ott gyöngyöződött, mintha egyszerre lett volna melege és rázta volna ki a hideg.

- Márpedig az leszek!

  Mindketten jobbra kapták a tekintetüket, amikor meghallották Jem köhögését, ami ezúttal nem járt fájdalommal, csupán figyelemfelkeltésként szolgált. Will felhúzta egyik sötét szemöldökét, íriszeiben megcsillant az aggodalom, ahogy végigvezette a szemeit parabataija testén. Jem, mint mindig, most is a botjára támaszkodott, de egyetlen karcoláson kívül – mely Sophie arcához hasonlóan az övét is kettészabdalta -, semmiféle seb nem csúfította el. A fiú ösztönösen nyúlt az övébe, ahonnan előszedve irónját, egy gyógyító rúnát kreált a hófehér bőrre.

- Nem akarok beleszólni a családi egymásra találásotokba, de el kéne látni azt a vágást a hátadon. – Jem márványszerű ujjai finoman megérintették Cecily bőrét, mire a lány ismételten összerezzent. Nem hallott túl sokat a fiú szavaiból, mintha a füleit eltömítette volna az esővíz, egyszerre szakadozni kezdett a vonal, eltompult, majd ténylegesen recsegővé vált. - A shaydx mérge bénító hatású, és ha elér a szívedhez, le is állhat.

- Micsoda? Megsérültél? Mutasd! – Will ijedten vette szemügyre húga napbarnított bőrét, melyet minden bizonnyal a walesi nappalok festhettek ilyen csodálatosra. A fiú ujjai finoman kitapintották a sérülést, mely egészen a lány harmadik csigolyájától a háta közepéig tartott. Úgy saccolta, a három centiméternyi mélységet is elérhette, ami roppant gondterhelté varázsolta fiatal vonásait. Mérges volt magára, amiért nem vette észre és ezzel egy időben mérhetetlen hálát táplált bajtársa irányába, aki már most jobb testvére volt a lánynak, mint ő.

- Hirtelen már nem is olyan fontos, hogy hazamenjek? – Cecy kirántotta magát bátyja karjai közül s eme heves mozdulatnak hála egyformán jeges tekintetük összetalálkozott. Néma csatát vívtak egymással, szavak nélkül is értették a másikat, mintha az utóbbi évek meg sem történtek volna. Jem feszülten figyelte a kialakult jelenetet, tenyerét Will vállára fektette, aki erre észbe kapott és felé fordulva, kiadta az elméjében megfogalmazódott utasítást.

- El kell vinnünk az Intézetbe! – Jem bólintott, mire a fiatal Herondale fiú szemei visszasiklottak a víztől csatakossá váló lány irányába. Cecily egyensúlya egyre ingatagabb talajon állt, majd egyik pillanatról a másikra összeesett, mintha csupán egy marionett bábú lett volna, akinek elvágták a köteleit. - Cecy!

  Will ijedten, mégis határozottan kapott a lány után, így még idejében megmentette egy újabb vérző sebtől, amit a kő okozott volna, amibe beleverhette volna a fejét. A lány szemei fennakadtak, vonásai megkeményedtek, ezzel sokkal idősebbnek mutatva egész lényét. A fiú kisepert egy vizes tincset Cecily arcából, és halk szitkozódások közepette felemelte őt. A húga teste minden egyes lépésénél nekicsapódott a mellkasának, de abban a pillanatban ez volt a legkevesebb. Még azt is elviselte volna, hogy az övén pihenő kése méterről méterre belevájjon a húsába, ha ezzel megmenthette volna az életét.

- Charlotte! Charlotte! – az Intézet ajtaja hatalmas robajjal csapódott neki a kemény falnak. Will arcáról patakokban folytak a könnyek, de bárki rákérdezett volna, biztosan az esőre fogta volna. Jem szüntelen a nő nevét ismételgette, hangja megremegett a fájdalomtól, melyet egy számára ismeretlen lány miatt érzett. Talán nem is miatta, inkább a fiú miatt, aki a földre rogyva tartotta sebesült húgát. Viszonylag hamar megjárták az utat, s a pixie taxi sofőrjének köszönhetően a szokottabbnál is gyorsabban közlekedtek, de nem tudhatták a démon mikor karmolta meg a lányt. Nem tudhatták mennyi idejük volt még, és a bizonytalanság még a démonoknál is nagyobb csapást mért rájuk. Ez ellen ugyanis lehetetlenség volt küzdeni.

- Mi történt? – Charlotte harci öltözetben rohant le a lépcsőn, ezzel a fiúk tudtára adva, hogy a késői időpont ellenére – az óra mutatója abban a pillanatban váltott tizenegyre, amikor talpa megérintette az utolsó fokot – még igencsak formában volt. Teste nem merült ki, mi több! Mintha feltöltődött volna a Lilyvel folytatott beszélgetésének köszönhetően. A londoni Intézet vezetője kikerekedett szemekkel vizslatta az elé táruló jelenetet, ajkai szabályosan elnyíltak a döbbenettől. Nem csak attól, hogy Will testét ellepte a lány skarlátszín vére, hanem attól is, kit tartott a karjaiban. - Jézusom, Will…

- Kérlek, hívd ide Magnust! Cecilyt megmarta egy shaydx démon és nem hagyom, hogy a karjaim között haljon meg! – a fiú hangja kétségbeesetten csengett, minden szó dallama mögött megbújt a veszteség és a halál. Will emlékei utat törtek a feledés homályán át, lelki szemei elé vetítették a nővérét, ahogy démonméregtől halott alakjára rátaláltak a szülei. Félt, hogy a múlt megismétli önmagát, hogy most sem lesz elég ereje ahhoz, hogy megmentse, akit szeretett.

- Vidd fel az egyik üres szobába, azonnal írok Magnusnak – a fiú bólintott, tekintetét azonban egy pillanatra sem vette le a húgáról. Amikor elsétált Charlotte mellett, a nő finoman megérintette a vállát, de ő ezt észre sem vette: mereven menetelt az emelet felé.

  Jem úgy követte őt, akár az árnyék a gazdáját; némán. Ismerte már a fiút ahhoz, hogy tudja, a szavak nem segítettek volna rajta, s hogy a jelenléte képes lesz megnyugtatni felhevült indulatait.

  A folyosót hamis vidámsággal töltötte be lépteik csilingelő hangja, ahogy ráfordultak a kiválasztott folyosóra. Jem szája sarkán megrándultak az izmok, ahogy megpróbálta elrejteni keserédes szórakozottságát. Will ugyanis a Lilyével szemközti ajtó előtt fékezett le. Az ezüstös fiú finoman lenyomta a kilincset, majd hagyta, hogy legjobb barátja előre menjen és lefektesse a lányt a hófehér ágyneműre. A bíborvörös folyadék azonnal ellepte a textíliát, mindent beterített s a hatalmas vérveszteségtől Cecily arcának vonásai kísértetiesen hasonlítottak az övére.

- Minden rendben lesz – Will kényelmesen helyet foglalt az ágy szélén. Ujjai húga sötét és nedvességtől csomós hajával játszadoztak. Barátja időközben kinyitotta az ablakokat, friss levegőt eresztve az állott helyére. A hűvös levegő belekapott a függönyökbe és megcirógatta a helyiségben tartózkodók kipirult arcait.

- Ugye tudod, hogy tényleg rendben lesz? – suttogta, amikor helyet foglalt Cecily másik oldalán. Nem ért hozzá, hiszen olyan törékenynek tűnt, mintha egyetlen érintés képes lett volna összetörni. Pedig Jem biztos volt benne, hogy erős lány, Willhez hasonlóan igencsak makacs személyiséggel megáldva. Tekintete hol parabataijára, hol a sebesültre vándorolt. Minden egyes másodpercben újabb és újabb hasonlóságokat fedezett fel rajtuk. Egyformán kék íriszek, ugyanolyan sötét haj, ugyanazok a vonások.

- Nem kellett volna ide jönnie. Nem hagyhatom, hogy itt maradjon – Will megszorította a sápadt hercegnő kezeit, hangjában tükröződött az elszántság. Pontosan olyan volt, mint amikor Jem megismerte, mint amikor kitalálta, hogy ők bizony bajtársak lesznek. Tudta, ha Will egyszer a fejébe vett valamit, akkor azt véghez is vitte, bár ebben az esetben kételkedett abban, hogy barátjának könnyű dolga lesz. - Amint jobban lesz…

- Hol van a legfiatalabb Herondale? – az ajtó kitárult, a küszöbön pedig egy ismerős személy alakja rajzolódott ki. Magnus szemei világítottak a félhomályba burkolózott szobában, ahogy végigmérte a gyászoló fiatalokat. Cecily nem halt meg, ők pedig máris úgy viselkedtek, mintha a sírja felett hullatták volna átlátszó könnyeiket. A hangulat a föld alá esett, és ezen még a férfi belépője sem tudott változtatni.

- Mégis hol lenne? – Will felemelte sötét szemöldökeit, homlokát átszőtték a bosszúság ráncai. Jem már előre tudta, mit fog mondani, még mielőtt ajkai ténylegesen megformálták volna a szavakat, mégsem fogta vissza. Hagyta, hogy kiadja magából a keserűséget; hagyta, hogy ezzel elterelje a gondolatait az igazi problémáiról; hagyta, hogy önmaga legyen. - Az Eiffel-torony tetején cigánykerekezik.

- Akkor úgy látszik már a levelek sem megbízhatóak… - Magnus színpadiasan sóhajtott, ezt követően pedig rásimított a fémes kilincs hideg felületére. Megfordult és úgy tett, mint aki komolyan képes lett volna magára hagyni őket. - Rossz címre jöttem.

- Magnus! – Will felugrott a helyéről, öles lépteivel hamar beérte a boszorkánymestert, aki fejét jobbra biccentve, érdeklődően mérte végig a fiatal fiút. Az Árnyvadász tenyere rátekeredett a felkarjára, ismételten úgy állt előtte, mint amikor kétségbeesésében azért rimánkodott, hogy küldje át a démonok dimenziójába, hogy megtalálhassa a kék bestiát, aki megátkozta őt, vagy amikor megkérte, hogy mondjon el neki mindent, amit Lilyről titkoltak.

- Talán nem kéne így beszélned azzal, aki eljön az éjszaka közepén, hogy megmentse az életét – a férfi hangjába nem költözött rosszallás – talán csak egy egészen kicsi -, egyszerűen nem tudott haragudni a másikra. Átérezte a fájdalmát, amit a bizonytalan végkifejlet keltett életre a lelkében. Ő már rengeteg embert temetett el, sokakat közülük szeretett, és pár igencsak közel állt a szívéhez. Mindig az első volt a legnehezebb, de hiába telt az idő, hiába koptak meg az érzelmek, a veszteség még mindig megsebezte. Feltépte a régieket.

- Talán.

  Némán sétáltak vissza az ágyon pihenő lány felé, akinek csak lassan emelkedő és süllyedő mellkasa árulkodott a testében pislákoló életről. Nedves haja szétterült a hófehér párnán, hatalmas kontrasztot húzva az ellentétes színekkel. Amikor Magnus leszedte a fejéről a rajta pihenő csuklyát és kezeivel óvatosan megfordította Cecilyt, Will és Jem segítettek neki.

- Csöndre van szükségem, megtennéd, hogy kiviszed? – a boszorkánymester nem fordult a szóban forgó Árnyvadász felé, de még csak Jemre sem nézett rá. Lekötötték a szükséges varázslat hozzávalói – gyógynövények és állati testrészek.

- Ne beszélj rólam úgy, mintha egy kisgyerek lennék… mintha itt sem lennék – mordult fel az idősebbik Herondale. Karjait szorosan összefonta, szúrós tekintete lyukat égetett az Alvilági hátába.

- Akkor ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett óvodás! – Magnus kijelentésére leeresztette a karjait, hagyta, hogy a gravitáció eluralkodjon felette, hogy legyőzze. Beszívva alsó ajkát a gondolataiba temetkezett, valószínűleg a hallottakat mérlegelte, végül egy mély, beletörődő sóhaj kíséretében a felszínre engedte a tüdejében rekedt levegőt.

- Csöndben leszek, csak hagy maradjak mellette – kérte, mire a boszorkánymester beleegyezően bólintott. Kezei gyorsan jártak, az ágy melletti éjjeliszekrény pillanatok alatt megtelt a bűbáj kellékeivel. Gyertyák gyulladtak meg anélkül, hogy bárki hozzájuk ért volna, gyógynövényporok keveredtek egymásba különös elegyet alkotva s halk mormolás keretezte mindezen műveleteket.

- Charlotte beszélni szeretne veletek, de utána visszajöhetsz.

  Charlotte Branwell idegesen járkált a dolgozószobájában. Az egyik pillanatban még az ablakpárkánynál állt közvetlen Will mellett, a másikban már a kandallóban pislákoló tűz fénye világította meg arcának gondterhelt vonásait.

- Hogy találtatok rá és mi történt? – kérdezte végül, mert tudta, hogy most Cecily állapota volt a legfontosabb. Az Inkvizítor levele még várhatott, ahogyan a különös gyilkosságok is. Lily is megértette volna, mi több! Talán Will kedvéért a saját élete elé helyezte volna az ismeretlen lányét, annak ellenére is, hogy a fiúval kapcsolatos érzelmei összekuszálódtak. Amikor délután beszélgettek egymással tisztán érezhető volt a szeretet, amit önkénytelenül, de a fiú irányt generált.

- Két démonnal küzdött a Hyde Parkban – bár Will ajkai nyíltak el, a szavak Jem szájából szökkentek a napvilágra. Charlotte már nem is csodálkozott ezen, a hosszú évek során hozzászokott ahhoz, hogy a fiúk úgy olvastak egymás gondolataiban, mintha egy könyv lapjaira írták le volna a szavakat. Egy kicsivel több, mint egy éve még neki is hasonlóan könnyű volt Emilyvel. De aztán bekövetkezett a baj, és megállíthatatlan lavinaként sodródtak az árral. Ő elment, Henry elment… Charlotte pedig egyedül maradt. Nem mintha a fiúk nem dobták volna fel a mindennapjait – Jem például az első hónapokban folyton folyvást bajba keveredett, hogy kihasználva az anyai ösztöneit, elvonja a figyelmét a gyászról. Will pedig… nos, Will amúgy is mindig veszélybe sodorta az életét.

- Utánam jött és a fejébe vette, hogy Árnyvadász lesz belőle – az ifjú Herondale elhúzta a száját. - Mondd meg neki, hogy nem lehet az! – egy ideig farkasszemet néztek egymással, tekintetük egy végtelennek tűnő pillanat erejéig összekapcsolódott. A nő ajkai vékony vonallá préselődtek, szinte el is tűntek, mintha sohasem léteztek volna s eme kifejezés Will arcán is visszatükröződött. Ebben az egyben mindig is hasonlítottak: egyikük sem szeretett veszíteni.

- Ha itt szeretne maradni, akkor nem küldöm el – ezzel a kijelentéssel pedig lezártnak tekintette a témát. Öles lépteivel megindult az íróasztal irányába és kihúzva a legfelső fiókot, kiszedte belőle a konzulnak szánt levelét, amit még nem volt ideje – és bátorsága - elküldeni az említett személynek. Hiszen az, hogy egy Árnyvadász szembeszállt az Inkvizítor parancsával, nagy ritkaságnak számított.

- Tessék?

- Ahogy Lilynek is, úgy neki is születésétől fogva joga van a menedékhez, amit az Intézet nyújt – világosította fel a nő, mintha Will nem lett volna tisztában a törvény ezen pontjával. Ennek köszönhette, hogy ide került, hogy amikor elszökött a szüleitől, itt szó nélkül befogadták és családtagként tekintettek rá bunkó megnyilvánulásai ellenére is.

- Őt sem kellett volna beengedned – vetette oda foghegyről, majd elrugaszkodva a faltól, elindult a kijárat felé. Rájött, hogy legyőzték, s hogy a további próbálkozásai ezzel értelmüket vesztették. Olyanok voltak, mint egy halottnak a csók, vagy mint egy éhezőnek a gyémánt ékszerek.

- Gondoltál volna erre, amikor megmutattad neki a könyvet – Will ujjai már a kilincsen pihentek, amikor eljutottak a füléig a gúnyos szavak. Egy része mindig is tudta, hogy Charlotte lebuktatta – már akkor ráeszmélt minderre, mikor Lily megjelent és az első közös reggelijük alkalmával a nő megvető pillantások ezreit lövellte felé, még mielőtt kiviharzott volna a helyiségből. - Azt hiszed, nem tudom, hogy elloptad?

- Kölcsönvettem – motyogta, és becsapta maga mögött az ajtót.

  Jem és Charlotte némán meredtek arra a pontra, ahol nem egészen egy perccel ezelőtt még ott állt a fiatal fiú. A szobára rátelepedett a csöndesség, a feszültséget azonban mintha egyik pillanatról a másikra szippantották volna ki a légtérből, helyét a nyugtalan békesség váltotta föl.

- Cassandra tudott valamit? – kérdezte végül, lomha lassúsággal foglalt helyet a székén, majd a levél szélét kapargatva, gyengéden felbontotta, hogy még egyszer utoljára átolvashassa a sorokat. Elhatározta, hogy még ma este elküldi, hiszen ennél nagyobb veszélybe már aligha sodorhatta volna magukat.

- Zsákutca, bár azt már tudjuk, hogy olyan vámpírokra vadászik, akik a ranglétra legalján helyezkednek el – Charlotte bólintott, szemei azonban a betűkön ragadtak. Jem nesztelen lépett a háta mögé, de nem olvasott bele a levélbe, amíg a nő át nem nyújtotta neki.

„Mélyen tisztelt Blackwell konzul!

Arra szeretném kérni önt és a tanács többi tagját, hogy ajándékozzanak meg a türelmükkel. Minden követ megmozgatunk annak érdekében, hogy elfogjuk, és Önök elé állítsuk a tettest, esetleg tetteseket. Ugyanis, szerintünk több elkövető áll a gyilkosságok hátterében. Abban is biztosak vagyunk, hogy az elkövetőt egy Árnyvadász segíti – természetesen egyetlen szóval sem állítom, hogy önszántából. Az is lehet, hogy elfogták, megkínozták és szóra bírták egy társunkat…"

  Jem összehajtotta a pergamenszerű papírlapot, hiszen nem kellett tovább olvasnia, hogy megtudja, Charlotte mekkorát kockáztatott ezzel a kijelentésével.

- Nem túl sok – motyogta a nő, még az előbb hallottakon merengve. Reggel még bizalommal telve várta, hogy a Hold elűzze a Napot, hogy elmehessenek a vámpírok vezetőjéhez, de így utólag visszagondolva, túl sokat remélt ettől a beszélgetéstől.

- Megtaláljuk és a Tanács elé állítjuk a tettest – Jem a kemény, fából készült asztal tetejére helyezte a lapot, s a tenyerével megpaskolta a nő vállát. Mégiscsak volt valami abban, hogy a bizonytalanság rosszabb volt minden veszteségnél. Jelen pillanatban úgy gondolta, sokkal inkább elviselte volna, hogy a Kláve elé állítsák őket, amiért megvádoltak egy Árnyvadászt azzal, hogy megszegve a szövetség törvényeit, Alvilágiakat gyilkolt, mint azt, hogy a válaszra várva, kételyekben fürdőzzenek.

- Remélem még idejében – suttogta a nő, majd tenyerét a fiú már-már átlátszó bőrére simítva, megszorította a kezét.