26. fejezet

Sziasztok :)

Nos, szokásomhoz híven, szeretném megköszönni a kedves sorokat, amit FantasyGirl és Bells  hagyott az előző rész alatt. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek. Köszönöm. Ezenfelül hálás vagyok a pipákért is, nagyon jól esik látni, hogy azért vannak, akik olvasnak, és akik veszik a fáradtságot a visszajelzésre.

A történet új szakaszához mi is illene jobban, mint egy új szereplő? Nem szeretnék lelőni semmiféle poént, így nem árulom el ki lesz az - bár szerintem egyértelmű. Bevallom, ezt a részt már a kezdetektől fogva vártam, még annak ellenére is, hogy egy kicsit esetlenre sikeredett, hiszen majdnem mindenki szerepel benne. Lesz benne egy kis lelkizés, lesz harc és nyomozás. Nem is húznám a szót, kellemes nyarat így az utolsó hétre. Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

A tékozló leány

  Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, amitől a csöndes tér egyszerre megtelt élettel. Charlotte felszegett fejét a jövevény felé fordította, majd amikor tekintete találkozott egykori bajtársa sötét íriszeivel, gyorsan aláfirkantotta a levelet, melyet a Konzulnak címzett, s ezt követően figyelmének egy részét a lánynak szentelte. Ujjaival a viaszpecsétet kapargatta, ezzel próbálta lenyugtatni felborzolt idegeit, melyeket az Inkvizítor levele a tető fokáig hevített. A sorok még most is élénken éltek az emlékezetében: „Drága Mrs. Branwell! Amennyiben a hónap végére nem tud felmutatni semmiféle bizonyítékot, ami elvezethetne minket a rejtélyes mészárlások tetteséhez, le kell váltanom Önt az ügyről. Ez azt jelenti, hogy kötelessége lesz befogadni a Klávé embereit a londoni Intézetbe, és elszállásolni őket, esetlegesen besegíteni a munkájukba, ha úgy kívánják Öntől…”

  Lily megköszörülte a torkát, ahogy behajtotta maga mögött a masszív nyílászárót. A fa nyikorgása kizökkentette a fiatal nőt idegtépő merengéséből, így amikor visszacsöppent a valóságba, homlokára mély ráncokat vésett az értetlenkedés. Bár tisztában volt vele, hogy társasága érkezett, csak most tudatosult benne, ki vetette meg a lábait a bejárat előtt.

- Mi a baj Emily? – kérdezte a lány bizonytalan vonásait fürkészve. Önkénytelenül, de aktivizálódtak benne védelmező ösztönei, melyek okán Will gyakorta heccelte vagy illette gúnyos megjegyzésekkel. De a nő nem tehetett és nem is akart tenni mindezen tulajdonságai ellen, mert ettől úgy érezte, az édesanyja egy darabkája kivirágzott a lelkében. Ugyanis Granville Fairchild felesége volt a világ egyik legkedvesebb és legodaadóbb asszonya, aki bármit megtett volna a szeretteiért. Semmi kétség, hogy büszke lett volna a nőre, akivé Charlotte érett.

- Én… - a lány haja oldalra fonva pihent a vállán, de a gondosan elkészített frizurából néhány esetlen szál kitüremkedett, ezzel különleges hatást kölcsönözve a kreálmánynak. Charlotte türelmesen megvárta, hogy Lily befejezze esetlen mondatát, a lány azonban szemmel láthatólag hadilábon állt a szavakkal. Ujjai ökölbe szorultak, az izmai megfeszültek, és a mellkasa hevesen mozgott fel s alá, ahogy beszívta az éltető oxigént. - Beszélni szeretnék veled. Már tegnap is szerettem volna, de túl korainak éreztem.

- Nem inkább későinek? – Charlotte megemelte az egyik szemöldökét, mire egykori parabataija szégyenében lesütötte a szemeit. Rájött, hogy lebukott, pedig javára legyen mondva, egész frappánsan megoldotta az Intézetbe való bejutás nehézségeit. Ha a nő nem épp az ebédlőben tartózkodott volna, nagy valószínűséggel észre sem vette volna, hogy valaki beszökött a konyhai raktár nyitva felejtett ablakán. - Már tíz óra is elmúlt, mire hazataláltál. Azt hittem megbeszéltük, hogy nem mehetsz ki az utcára.

- Azt mondtad, nem vagyok rab – az Intézet vezetője tisztán emlékezett a szavakra, amiket a vele szemben helyet foglaló lánynak mondott az érkezése estéjén, ahogy arra is, hogy a maradását igenis feltételekhez kötötte. Charlotte elnyitotta az ajkait, az anyáskodó szavak már ott csücsültek a nyelve hegyén, az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát; néma maradt. Kíváncsi volt Lily mondandójára, remélte, hogy megoszt majd vele valamit abból az időből, amikor még Lucie Delonként tengette mindennapjait. A szíve ezer darabra tört, amikor elszakították tőle, de a piciny részecskék kitartóan vertek tovább, mert tudták: akit szerettek, nem szűnt meg létezni. Az utóbbi hónapokban Emily biztonsága tartotta életben, az mentette meg a gyásztól, ami sötét lepelként borult a lelkére. - El kellett búcsúznom tőlük, mielőtt végleg hátat fordítottam volna az előző életemnek! – jelentette ki erélyesen. Tekintete egy igazi harcos vonásait tükrözte, pontosan úgy, mint annak idején. Olyan közel volt, mégis oly távol; szinte fényévekre. - És épp ez az, amiről beszélni szeretnék veled. Miért Párizs?

- Magnus választotta a helyet, nem én – suttogta, egész idő alatt a lány számon kérő tekintetébe meredve. Lilynek muszáj volt beismernie, hogy Charlotte még aprócska termete ellenére is tekintélyt parancsoló személyiséggel rendelkezett. A szituáció azonban nem volt kínos, még a feszélyezett pillanatok ellenére sem, s Mrs. Branwellben épp emiatt tudatosult a következő: nem a dolgok változtak, hanem az emberek. Nem a kettejük között egykor pusztító tűzként lángoló kapocs szűnt meg létezni, hanem a lány, akit ismert.

- És miután magamra hagyott, még csak eszébe sem jutott megnézni, milyen sorsot szánt nekem? Ennyire nem érdekelte, milyen emberek közé száműzött? – Emily horkantása mosolygásra késztette a nőt, Charlotte mégis leküzdötte a felszínre kívánkozó kacaját, s figyelmét inkább a kezeiben szorongatott levélre szegezte. A papír széle kissé meggyűrődött és félő volt, ha továbbra sem lesz képes megálljt parancsolni elfojtott indulatainak, akkor egykori bajtársa szeme láttára fogja apró fecnikre aprítani és felgyújtani az üzenetet, s annak maradványait.

- Sietnie kellett és szerintem hálásnak kéne lenned, amiért kaptál egy esélyt – korholta le kissé, mialatt kihúzta az asztal legfelső fiókját, amibe végül beleszáműzte a pergamenszerű papírost, közvetlen a gomb mellé, amit egész este az ujjai között forgatott. Nem volt rajta semmi szokatlan vagy jellegzetes, ami tükrözte volna viselőjének személyazonosságát, esetleg jellembeli tulajdonságait. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azok az apró gombocskák, amelyek az ő rúnákkal átszőtt ruháját díszítették. Tényleg bárkié lehetett, ami csak annyit jelentett: a gyilkos még koránt sem volt a markukban.

- Mégis mire? – Lily szemöldökei az egekbe szökkentek, arcának gyermeki vonásaiba az értetlenkedés karmai vájtak mulandó sebeket.

- Az életre.

- Mit tettem, amiért elvették tőlem mindezt? – az ifjú Árnyvadász karjai, akár egy büszke sas szárnyai, tárultak széjjel, ahogy körbemutatott a dolgozószobában. Charlotte pontosan tudta, mit érezhetett a lány, mégsem volt elég ereje ahhoz, hogy válaszoljon a kérdéseire. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy másnak is elmesélje az igazságot, még annak ellenére sem, hogy a szóban forgó személynek minden joga megvolt ahhoz, hogy tudjon róla. Felelet hiányában fokozatosan gyengült a Lilyt feltüzelő lelkesedés. A szikra szépen lassan kialudt, a lány pedig megadóan engedte le az oldala mentén kissé reszketeg kezeit. A némaságot mindössze kettejük monoton légzése szabdalta ketté, ahogy a szuszogásuk finoman beköltözött a levegő molekuláiba. Amikor a másodpercek tényleges percekké váltak, Charlotte behunyta a szemeit és úgy várta az elkerülhetetlent: a pillanatot, amikor Lily megtöri a jégként rájuk telepedő csöndet, egyetlen napsugárként perzselő kijelentésével. - Will egyszer azt mondta, nem voltam rossz ember. Akkor nem értem…

- Will igazat beszélt, elég, ha ennyit tudsz – Lily mérges fújtatására maga elé emelte a kezeit, egyfajta védőpajzsot emelve önnön személye köré, akit egy eltévedt golyó veszedelme fenyegetett. Ha szemmel ölni lehetett volna, Charlotte arca valószínűleg kifejezéstelenné vált volna, s hamuszürkévé, amúgy élettel teli bőre. -  Sajnálom, de nem tehetek mást, mint titokban tartom a te érdekedben.

- Meg akarsz védeni – ez nem kérdés volt, sokkalta inkább egy idegen kijelentés, ami képlékenynek hatott, akár egy nyári zivatar, ami hamar lecsapott gyanútlan áldozataira, majd ahogy jött, kámforként tűnt tova. - Miért? Ki vagy, vagyis voltál nekem? – a lány hangjában megbújó kíváncsiság az Intézet vezetőjét a tízesztendős Lilyre emlékeztette, aki minden szobát hasonló mimikákkal fedezett fel a hatalmas épületben. A két arckifejezés csupán annyiban különbözött egymástól, hogy a mostaniban nem vettette meg a lábát a gyász.

- Mond neked az a szó bármit is, hogy parabatai? – a fiatalabbik lány izmai megfeszültek, ahogy ingerültséggel telve kutatott az elméjében, s csak akkor fújta ki a tüdejében tartott, megüszkösödött levegőt az éterbe, amikor ténylegesen eszébe jutottak a sorok annak a bizonyos könyvnek a lapjairól, melyet még Will adott neki.

- Vértestvér, pont úgy, mint Willnek Jem és fordítva. Te voltál az enyém? – kérdezte mosolygós arccal, amitől Charlotte szívéről legurult egy hatalmas kőtömb. Csak akkor tudatosult benne, hogy egy része félt a másik reakciójától. Attól, hogy elutasító lesz vele szemben és ezzel ténylegesen elveszítheti. Lily azonban olyan jól fogadta a híreket, hogy a szíve szabályosan hevesebb ütemre kapcsolt. - Azt hittem túl nagy a korkülönbség köztünk ahhoz, hogy ez lehetséges legyen.

   Az Intézet vezetője kihúzta magát, ezzel próbálta palástolni sértettségét. Bár tisztában volt vele, hogy a sok felelősségtől, ami a vállain csücsült, a gyásztól, ami a lelkére szállt Henry halálakor és a veszteségtől, amit Emily elvesztésekor érzett egykor még gyermeki vonásai majdhogynem teljesen kifakultak, azért örült volna, ha a vele szemben ülő egyed megtartotta volna magának a számításait.

- Tizenhét voltam, amikor a szüleid meghaltak és az Intézetbe költöztél. A Tanács eleinte ellenezte, de végül megengedték, hogy alávessük magunkat a szertartásnak – a nő szemei felragyogtak, ahogy a múltról mesélt, mintha maga előtt látta volna a képkockákat, a jeleneteket, melyek azzá tették, aki. Amúgy is csilingelő hangja gyermekded dallamokat öltött magára, ahogy a büszkeség szétáramlott a szervezetében. - Kivételes kapocs volt közöttünk és ezt ők sem tagadhatták le.

- Azzal, hogy leégették rólam a rúnák nagy részét, megszűntem a társad lenni? – Lily tartott a választól, mégis szükségét érezte annak, hogy megfogalmazzon legalább egyetlen egyet az elméjében kreálódott kérdésekből. Tekintete az alkarjára tévedt, majd lelki szemei előtt megjelent az összes hófehér heg, ami elcsúfította a testét. Régebben utálta az összeset, s hosszú hónapokba telt, mire meg merte őket mutatni Pierrenek – még Chloe sem tudott a létezésükről, kivéve egyet, ami túlságosan szem előtt volt ahhoz, hogy bármivel elfedhesse egy napsütéses délutánon. Mára viszont… most, hogy megtudta, mindegyik egy rúna helyét jelképezte - az erőt, amit az Árnyvadászok birtokoltak, a kapcsolatot, amit a bajtársaikkal alakítottak ki, amikor alárendelték magukat a másiknak egy szimpla eskü letétele után... büszke volt rájuk és egyre csak többet akart. Érezni szerette volna a bőrén az irón jellegzetes érintését, azt, ahogy a hegye mámorítóan belevájt a húsába, ezzel felruházva egyfajta természetfeletti hatalommal.

- Amikor a szíved fölé rajzolt jeleket eltüntették, úgy éreztem, menten elhányom magam, a világ a feje tetejére állt, de tudtam, hogy élsz. Minden nap, amióta csak elmentél, így egy részem úgy hiszi: bár a kapocs meggyengült, attól még él.

- Már nem szerezhetem vissza? – a lány kérdése mohó volt, mint egy szerelmes lány első csókja, amikor nem tudott betelni a szeretett fiú ajkaival. Száját beszívva, türelmetlenül várta Mrs. Branwell válaszát, de amikor a nő szomorúan a padlónak szegezte tekintetét, már tudta, hogy a felelet keserűen fog a szívébe marni. Elveszi tőle a reményt arra, hogy mindent onnan kezdhessen, ahol abbahagyott.

- Sajnálom, de nem – Charlotte hangja megremegett, ahogy visszagondolt a napra, amikor megköttetett a kötelékük, amit mindig is egy, a párkák által szőtt arany fonalnak gondolt, amit képtelenség volt elvágni. Szomorúan vette tudomásul, hogy annak idején tévedett. - Amikor pár hónapja betöltötted a tizennyolcat, elvesztetted ezt az opciót.

- Értem – mindkettejük ajkából a felszínre szökött egy fájdalom ittas sóhaj, ahogy ráeszméltek, mekkora veszteség érte őket. Az újabb csönd ezúttal nem volt kínos sem pedig frusztráló, sokkalta inkább meghitt. Olyan pillanat, mint amikor az iskolában minden jelentős ünnep alkalmával, egy perc némasággal adóztak a hősök emléke előtt. - Hiányoztam neked?

- Minden egyes másodpercben – vágta rá. Egy másodpercet sem kellett gondolkoznia ahhoz, hogy az agya összerakja a választ, s Lily épp ezért hitt benne feltétel nélkül.

- Milyen voltak a szüleim? Szerettek engem?  - Charlotte behunyta a szemeit, átadta magát a múltnak, míg végül minden egyes velük töltött másodperc élénken táncolt az elméjében. A közös piknikek, amire elhozták a kislányukat, az ünnepségek, melyeken a még alig egy-két esztendős Emilyvel játszadozott, azt figyelve, ahogy a két szerelmes Penhallow egymás karjaiba omolva táncolt egy csoport Árnyvadász mellett, gyönyörű estélyiben és frakkban. Aztán a nap, amikor az édesanyja bekísérte Lilyt a szobájába és a fülébe suttogta, hogy később mindent elmagyaráz, csak vigyázzon rá, amíg elmennek Idrisbe. A temetésükön kipirosodott szemekkel meredt a semmibe, képtelen volt ránézni a sírhelyre, a fehér ruha pedig olyannyira égette a bőrét, hogy legszívesebben letépte volna magáról. Gyászolt s talán több könnyet hullatott, mint az a tízéves kislány, aki gyermekfejjel még aligha értette, mi történt körülötte.

- Anya mindig áradozott a tiedről. Állítólag igencsak tűzrőlpattant személyiség volt, de ennek ellenére kedves és önzetlen. Az apukád pedig az életét is képes volt feláldozni érte és érted, így bizton állíthatom, hogy szerettek – Charlotte arra is tisztán emlékezett, amikor Lily érkezésének estéjén betakargatta a szipogó álomszuszékot és ezt követően feltrappolt a könyvtárba, hogy számon kérje édesanyját a délelőtti, különös viselkedése okán. Amikor résnyire kinyitotta a szoba ajtaját, a boszorkányfény kék fénye világította meg a helyiséget a sárgás lámpa helyett, amihez már hozzászokott a szeme. Hunyorogva kereste anyja tekintetét, de amikor megpillantotta, azt kívánta, bárcsak az álmait választotta volna kérdezősködés helyett. Lily szüleit megölte két nagyobb démon miközben megmentettek egy csapat mondén gyermeket, akik részegen tengtek-lengtek az utcán, démonidézősdit játszadozva és pentagramokat rajzolgatva egy sikátor falára. Amikor Lottie megtudta mi történt, legszívesebben elment volna megkeresni azokat a felelőtlen idiótákat, akik a tűzzel játszadozva olyan embereket égettek meg, akik nem szolgáltak rá.

- Hogy bírod Henry nélkül?

- Mégis honnan? – kérdezte hitetlenkedve, amikor eljutott a tudatáig a lány kérdése. Kellett egy kis idő, mire összeszedte magát, mire hevesen mozgó mellkasa megnyugvásra talált, mire képes volt megformálni a szavakat. - Nehezen. Úgy érzem, túl későn jöttem rá, mennyit is jelentett nekem, hogy mennyi mindent köszönhettem neki. Ha még egyszer láthatnám, elmondanám neki, mennyire szeretem.

  Lily küldött felé egy halovány, részvéttel átitatott mosolyt, mire Charlotte legszívesebben magához húzta volna őt, hogy a vállán sírhassa el minden bánatát. Egy röpke pillanat erejéig úgy érezte, minden pontosan olyan volt, mint azelőtt. De ahogy Henry is örökre elveszett, úgy a múlt is megmaradt a maga idősíkján.

- Kérdezhetek valamit? – Lottie alig észrevehetően bólintott, majd beszívva alsó ajkát, tenyerét a lányéra helyezte. Biztatta és megmutatta neki, hogy nem volt mitől félnie. - Szerinted Will miért utál engem? Jem szerint régen jól kijöttünk, most viszont…

- Nem utál téged, egyszerűen csak félt – hangja kellemes tónussal csilingelt, melegséget csempészve a szobába. A beszélgetés még meghittebbé vált, ahogy finoman megszorította Lily tenyerét. Nem tudta, volt-e joga ahhoz, hogy elmondja Ő és Will egykoron szerelmesek voltak egymásba vagy, hogy a fiú még mindig képes lett volna az életét adni a boldogságáért, így ködösítve, szimpla általánosságban válaszolt. - Nem akar még egyszer elveszteni, ahogy mi sem. Viszont ehhez be kell tartanod a szabályaimat, és még egyszer elő ne forduljon, hogy engedély nélkül elhagyod az épületet! – erélyes kijelentése mosolygással párosult, amitől a vele szemben üldögélő lány is elnevette magát. Szabad kezét a homlokához emelve szalutált, akár egy katona.

- Értettem.

  Will ujjai ökölbe szorultak, ahogy rácsapott az előtte pihenő tölgyfaasztalra. A bútor meg sem rezzent a heves érintéstől, ahogy a mögötte üldögélő, nyugodt tekintetű nő vonásai sem változtak. Nem ijedt meg, még csak nem is pislogott. Cassandra Blightly csokoládébarna íriszei mégis vörössé változtak, pengeéles fogai reflexszerűen ugrottak elő az ínyéből, a nephil tiszteletlen megnyilvánulása miatt.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy egyáltalán semmiféle ötlete sincs? – a fiú éjsötét szemöldökei az ég felé szökkentek, homloka ráncossá vált a dühvel keveredett kétségbeeséstől. Már unta, hogy egy helyben toporogtak s a szíve mélyén remélte, hogy a vámpír-klán vezére segíteni fog nekik, hiszen ésszerű lett volna a részéről, tekintve, hogy az ő embereit facsarták ki, majd hajították el, mint egy elhasználódott citromot.

- Azt hittem a magadfajtáknak elég gyors a felfogóképessége. Nem hiába, az idő múltával megkopnak a tehetségek – gúnyolódott a nő. Hosszú barna haja minden mozdulatánál egy helyben maradt, nem kapott bele az éjszakai szellő, hiába hagyták nyitva az ablakokat. Talán olyannyira fagyos volt a személyisége, olyannyira ijesztő és jeges, hogy még a szél sem merte táncra kérni. Will azonban nem rettent meg, sőt csak jobban élvezte a szájalást. Orrát felszegve, már-már belehajolt a másik arcába s ha Jem nem köszörülte volna meg a torkát, talán felelőtlen mód erőszakkal próbálta volna szóra bírni az Éjszaka gyermekét.

- A maga kolóniájából tűntek el a vámpírok. Azt azért csak tudja, mi bennük a közös. Miért pont őket facsarták ki? – Jem tenyere rásiklott a paprikás hangulatú fiú vállára, mire Will izmai még inkább megfeszültek, mielőtt teljesen elengedtek volna.

- Talán mert mind egytől egyik balfácánok voltak. Nemrég változtak át, szinte semmi hasznuk sem volt, ugyanis a ranglétra legalján helyezkedtek el – a nő legyintett egyet, majd befejezettnek tekintve a bájcsevejt, fejével az ajtónál tornyosuló testőrei felé biccentett. A két izomkolosszus elindult az Árnyvadászok irányába, minden egyes lépésüknél megremegett a padló. Jem megszorította a botját, a pálca végéből egy rövid, de halálos penge bukkant elő, míg Will az állát simogatva, fel-alá járkált a terem bársonyszőnyegén.

  Ahogy a másodpercek megállást nem ismerve pörögtek előre, úgy lett egyre feszültebb a helyzet, de a fiatal Herondale mintha egy másik dimenzióba került volna, a gondolatai szó szerint beszippantották. Jem beszívva az ajkát, nehezen vette a levegőt, de keze biztosan tartotta a fegyverét. Tekintetét hol Cassandrán, hol a testőrein tartotta, miközben egy köhintést követően másodjára próbálta felhívni magára bajtársa figyelmét.

- Ez az! – Will szemei felragyogtak, ahogy a képzeletbeli kirakós darabkáinak egy részét ismételten összeillesztette. Bár a gyilkos képe még így sem volt felismerhető, a jelleme egyre inkább kirajzolódott. A fiú gyorsan össze is számolta, miket tudtak meg róla az első támadás óta. Először is: Árnyvadász, méghozzá a Tanács tagja, másodszor: jelentéktelennek tartja az Alvilágiakat, szemmel láthatóan csak pótolható kellékek a számára, harmadszor: rafinált és feltehetőleg öntelt, egy pillanatra sem gondol bele, hogy elkaphatják, élvezi a játékot. - Hogy erre miért nem gondoltunk?

- Parancsolsz? – Cassandra ferde szemmel méregette az elé tornyosuló fiút, apró és törékenynek tűnő kezeit a védelmezői felé emelve, megállásra késztette őket. Will egy kaján vigyorral az arcán fordult felé, mindentudó tekintete az őrületbe kergette a nőt. A fiú mindig is különösnek találta a vámpírokat, hiszen némelyikük megtévesztően nyurga és esetlen volt, mégis egytől-egyig hatalmas fizikai erőt birtokoltak. A vele szemben üldögélő nőt is az esetlenek közé sorolta volna, de be kellett látnia, hogy Charlottehoz hasonlóan, az ő megjelenése is tiszteletet parancsolt. Az már egészen más tészta, hogy egy Alvilágit képtelen lett volna egyenrangú félként kezelni – Magnus kivételével, persze.

- A támadó olyan alanyokat választott, akik senkinek sem hiányoztak, így az eltűnésük sem keltett túl nagy feltűnést. Lehet, hogy hetekig fogva tartotta őket, az Alvilágiak azonban észre sem vették. Okos fickó!

- Vagy nő – Will megpróbálta figyelmen kívül hagyni a vámpír feminista nézeteit hirdető közbeszólását, de szemei még így is megfordultak a tengelyeik körül.

- Már csak azt kéne kitalálnunk, ki lesz a következő áldozata és akkor lecsaphatnánk rá – Jem helyeslően bólintott, amikor Will felvázolta az elképzeléseit, de még mielőtt résnyire elnyílt ajkai közül kipréselhetett volna bármiféle feleletet egy éles kacaj belefojtott minden egyes szót.

  Cassandra ujjai egymásba fonódva pihentek a kemény asztal tetején, egy befolyásos üzletember köpenyét borítva a nő megjelenésére. Hegyes fogai nevetés közben felsértették a száját, s ahogy a telt ajkán végigcsordogált egy kövér csepp, a vérszomj új értelmet nyert a jelenlévők szemében. Ugyanis többé már nem kellett feltétlen öldökölni ahhoz, hogy valakire ráragasszák eme jelzőt, ez most is megállta a helyét.

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak titeket, amikor olyan elbűvölően lelkesek vagytok, de ez lehetetlen. Rengeteg jelentéktelen vámpír kering a városban, nem tarthatjátok szemmel az összeset – Will hosszú percekig bámulta a vámpírt, tüdeje képtelen volt szabadjára engedni azt a mérhetetlen mennyiségű oxigént, amit foglyul ejtett lelkes okfejtésük legelején. Érezte, ahogy a levegő belemart a szerveibe, mégsem fújta ki az elhasználódott molekulákat. Csak állt, s a fülében zubogó vér ricsajától szinte a szemei előtt látta, ahogy a reményből épített bástyái alapjaiban dőltek össze.

- Igaza van.

- Akkor hogyan tovább? – kérdezte, hangja oly elhalt volt, hogy szinte csak magának motyogott. - Valakinek tudnia kell valamit! Kizárt, hogy egyedül hajtsa végre a bűntetteket.

- Egyszer hibázni fog, és akkor elkapjuk – Jem csontos ujjai belevájtak Will vállába, a fájdalom kedves ismerősként köszöntötte a testét. Idegtől remegő karjait szépen lassan ellazította, majd egy lemondó sóhajt követően fejét a cipőjére szegezte. Hiszen már olyan közel jártak, mégis, szinte fényévekre voltak a megoldástól. Pedig sietniük kellett; az idő durva kötelet csavart a nyakuk köré és a Klávé bármelyik pillanatban kirúghatta a lábuk alól a széket. Rengeteg minden forgott kockán, a tét még sosem volt ilyen hatalmas.

- További szép estét, asszonyom! – Jem sután biccentett a nő felé, ahogy megpróbálta megtartani Will testét, aki egy kicsit még kába volt a csalódottságtól. Olyan törékenynek tűnt, hogy a legtöbben rá sem ismertek volna, azonban bajtársa tudta, hogy az igazi Will Herondale mutatkozott meg a szemei előtt. S ha csak egy kevés ideig is, de levette magáról a maszkot, mely szinte már beleivódott a pórusaiba. Minden egyes gúnyos megjegyzés táplálta az álarcát, és az ilyen pillanatokban, amikor minden rejtett érzelme, minden rejtett feszültség a felszínre tört, maga az álca is darabjaira hullott. Fájdalmasan esett a porba, kiszakítva egy darabot a tulajdonosából.

  A friss londoni szellő belekapott a két fiatal hajába, ahogy egymás mellett lépkedve, a némaságot választották a társalgás helyett. Nem kellettek szavak, felesleges locsogás nélkül is tudták, mire gondolt a másik és valahányszor az egyikük karját ellepte a libabőr, a hideg a mellette lépkedő testén is végigfutott. Olyanok voltak, mint egy lélek, mely két porhüvelyben élte mindennapjait. Elválaszthatatlanok.

- Hol voltál tegnap délután? – ahogy eleredt az eső, egyszerre megszűnt a csöndesség, s Jem is szükségét érezte a beszélgetésnek. El szerette volna terelni bajtársa gondolatait a ma esti kudarcukról, s arról a tényről, hogy ezzel közelebb lökdösték az Intézet lakóit a halálhoz, mint valaha is gondolták volna. Amikor tegnap ellátogatott hozzá az idősebb Lightwood fivér, összeálltak a fejében a darabkák. Rájött, hogy Lily élete veszélyben volt és arra is, hogy Charlotte és ők komoly büntetést kapnak majd, ha kiderül, hogy bújtatták a kitaszítottat.

- A szokásos… - lerészegedtem és verekedtem egy gnómmal. Will ajkán ott voltak a szavak, amiket minden hasonló alkalommal a világ tudtára szokott hozni, azonban ahogy a tekintete találkozott azokkal az ezüst íriszekkel, egyszerűen elment a kedve a hazugságtól, a feleslegesen lefutott köröktől. Jem azóta mellette volt, mióta belekerült ebbe a varázslattal teli világba, nem érdemelte meg a hamis valóságot, amit önmaga védelmére kreált, hiszen sosem bántotta volna. - Na jó, igazából a Temze partján. Kellett egy kis friss levegő.

- Mire jutottál? Abbahagyod a szemétkedést? – lépteiktől visszhangzott az utca, a kihalt városrész kísértetiesen festett, az eső monoton kopogásától pedig csak még vészjóslóbbá változott a környezet. Will ennek ellenére szerette az ehhez hasonló éjszakákat, ugyanis ilyenkor a levegő is sokkal tisztább lett, a víz kimosta azt a sok port és piszkot az oxigénből, amitől szinte megfulladtak az emberek.

   Egy hangos sikoly. Will talpai gyökeret eresztettek az ismerős dallamtól, de hiába kutatott az elméjében, az folyton folyvást a képébe röhögött. Olyan képeket vetített a szemei elé, melyeknek létezése nagyobb képtelenségnek számított, mint a démonhimlő.

- Te is hallottad? – nem várta meg Jem válaszát, kényszerítette a lábait, hogy meginduljanak a Hyde Park felé, ahonnan a különös segélykiáltás is érkezett. Ahogy a cipője heves egymásutánban csapódott a sáros talajnak, úgy lett egyre hangosabb a zaj. Fülsüketítő morgások, hangos zihálás, tompa puffanások. Egy csata félreismerhetetlen hangjai.

- William! Ne terelj! – Jem hangja elhalkult, ahogy a Will fülében zubogó vér a mai nap folyamán másodszorra tompították el a fiú érzékszerveit. A szíve a mellkasában dübörgött, majdhogynem kiugrott a helyéről, miközben az ujjai rátaláltak az övébe rejtett szeráfpengére.

- Gyere már! – kiabálta, de nem fordult hátra. Képtelen volt levenni a szemeit arról a nála fél fejjel alacsonyabb árnyékról, aki két másik árnylélekkel viaskodott.

  Mire Jem beérte, addig Will elsuttogta az angyal nevét, melynek köszönhetően a kezében lévő fegyver jellegzetes, kékes lángjával izzani kezdett. Nem gondolkodott, nem is volt szüksége tervre, egyszerűen belevetette magát a harcba. Érezte, ahogy parabataija szellemként követte, lépteik egyszerre ütköztek a földnek, a karjaik egyszerre sújtottak le a démonokra. Will testében szétáradt az adrenalin, mozgása az erre használatos rúna nélkül is felgyorsult, így precíz mozdulatokkal suhintott a lény irányába, aminek négy csápja közül az egyik egy tócsában végezte. A zöld vér, ami aláhullott a sebhelyből, egyenesen az Árnyvadász alkarjára csöpögött, a savas folyadék pedig végigmarta a fekete ruhát, ami megvédte a bőrét. A fiú azonban nem tétlenkedett, a szeráfpenge markolatig hatolt a csúfság hasába, majd egy egyszerű, mégis erőteljes mozdulat után kettészakadt a teste és tehetetlenül terült el a csatakos füvön, akár egy krumplis zsák. Will reflexszerűen Jem irányába kapta a tekintetét, és megkönnyebbülten fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, amikor bajtársa mosolyogva törölte le a botjára ragadt, sűrű és fekete trutymót, amit a másik bestia okádott ki önmagából.

  A fiatal Herondale a sikoly forrását kutatta, kétségbeesetten kereste azt a nála fél fejjel alacsonyabb alakot, aki olyannyira hasonlította a múltja egy darabjára. Azonban a lány gyorsabb volt, hamarabb rátalált és a meglepetés erejének köszönhetően kellőképpen letámadta a megmentőjét. Will arcán egy vörös, tenyér formájú folt éktelenkedett, ahogy a húga keze visszaesett az oldala mellé.

- Cecily...