30. fejezet

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni az előző fejezet alatt hagyott visszajelzéseket. Elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy nyolcan is pipáltak, így most kicsit boldogabban láttam neki a rész átolvasásának, hiszen tényleg vannak, akiket érdekelhet a folytatás. Természetesen FantasyGirl kommentárja is sokat dobott a hangulatomon! Hatalmas, virtuális ölelés.

Remélem mindenkinek jól telt a hete, én tegnap például nem voltam iskolában, mert elaludtam és így már értelmetlen lett volna bemennem, tekintve, hogy a volán buszok nem járnak olyan gyakran, mint kéne. A jó hír, hogy így be tudtam fejezni az egyik legnehezebb fejezetet, idáig legalábbis az tűnt nekem a legnehezebbnek. Pihenjetek, amennyit csak lehet!

Nem tudom, ki mennyire szereti azokat a részeket, amikor Lily múltjáról van szó, de elárulom,hogy ebben pont arról fognak beszélgetni. Hogy kivel? Azt hiszem ennél rejtélyesebb címeket kéne választanom.

Jól olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Magnus Bane

   Jem és Lily mosolyogva szálltak le a buszról, és felhőtlen jókedvvel sétáltak végig a napfényben fürdőző utcán – mintha a fiú sosem lepleződött volna le. Mintha a tény, hogy Jem haldoklott, még mindig titok lett volna. Pedig már nem volt az.

  Amikor a fiatal Penhallow lány meglátta a fiú vérét, melyet szépen lassan magába szívott az edzőnadrágja: kétségbeesett, majd oly zaklatottá vált, hogy félő volt, arca bármelyik pillanatban ledobhatta volna érzéketlen gúnyáját. Ezt a hibát azonban minden erejével el akarta kerülni. Esze ágában sem volt megbántani a barátját, az egyetlen személyt, aki a kezdetek óta mellette állt.

  Lassú, elnyújtott léptekkel meneteltek az Intézet felé. Buta tréfákkal viccelték el az időt, feledve a múltat, miközben Lily szüntelen az ölébe hullott darabkákat illesztette a már megkezdett kirakósba. Halványan még emlékezett az első találkozásukra, az estére, amikor összetűzésbe keveredett a természetfeletti bár – melynek pontos neve beleveszett az aznapi események homályába, jelentéktelenül eltörpült a vámpírtámadás és Gabriel felbukkanása mellett – csaposával, majd egy titokzatos, lila hajkoronával megáldott lány elvezette őt az Intézethez – ha nem is a szó szoros értelmében. Aznap este Will mondott neki valamit, amit akkor még nem fogott fel, mára azonban értelmet nyert minden egyes betűje. „Legközelebb nappal gyere, mert ilyenkor általában kint vagyunk a terepen.” Ahogy felidézte a keserédes másodperceket, látta, ahogy a két fiú tekintete zavarodottságban lubickolva összekapcsolódott. Hát miatta maradtak otthon aznap este! Will meg akarta őrizni legjobb barátja titkát, így belerúgott a lányba, elvágva a kérdezősködés útját. Lily mosolyogva tűnődött el azon, vajon Will hányszor bánthatta pusztán aggodalomból. Lehet, hogy minden alkalom mögött ott lapult egy hasonló, megbocsátható indok.

- Kopp-kopp – a lány felhúzott szemöldökkel és kipirult arccal fordult Jem irányába, sötét íriszeivel a fiú halovány bőrét csodálta. Jem szemei alatt kirajzolódtak a hajszálerek, sötétkék, mégis észrevehetetlen árnyékot rajzolva az arcára. Lily kíváncsi lett volna, mennyit aludhatott az előző éjszaka, hogy vajon neki mi lehetett a mentsége az ébrenlétre.

- Ki kopog? – kérdezte incselkedve. Hahotázva karolt a fiúba, úgy mozgatta a lábait, melyek egészen a londoni Intézet ajtajáig cipelték. Ezúttal nem csodálta meg a gyönyörű tornyokat, sem az aranyozott kilincset – volt valaki, akit sokkalta szebbnek talált. Jem összeszorította keskeny ajkait, tekintetét játékosan a másik irányba terelte, szemeit a lehető legkisebbre szűkítette; gondolkozást színlelt.

- Magnus? – Jem talpai gyökeret eresztettek, ezzel Lilyt is megállásra késztetve, akinek jobb karja még mindig perec módjára fonódott össze a fiú baljával. A lány majdnem megkérdezte, hogy ki az a Magnus, mert nem érti a viccet, amikor a szemei megállapodtak egy sötét hajú, különös ruhába bújtatott szerzeten. - Valami baj történt? Cecily rosszul lett? – Jem hangja elvetette a lány szívében a keserűség magjait, aki egyszerre azon kapta magát, hogy kirántotta a kezét a fiúéból és egy lépést hátrálva, jeges tekintetével és beszívott ajkaival, elkeseredetten várta a másik válaszát. Ha Cecilynek baja esett Will biztosan maga alá került, arra pedig már gondolni sem mert, ő mit tett volna, ha kiderül: igazából Will sérült meg. Nem kellett volna elrohannom, akár egy hisztis kisgyerek, szitkozódott némaságba burkolózva. Szüntelen magát okolta egy olyan dolog miatt, amiről az égvilágon semmit sem tudott, és ami talán meg sem történt.

- Nyugalom, senkinek semmi baja – Magnus egy pillanatra sem vette le az ideges lányról macskaszerű szemeit, akinek az izmai e hírek hallatán szépen lassan ellazultak; válla már nem állt olyan görcsösen, arcára nem rajzolt sötét vonalakat az aggodalom. Lily megkönnyebbültem fújta ki a tüdejében rekedt, meleg levegőt, míg Jem leutánozva a lány mozzanatait, szintén rátalált a békességre. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha Will megsérült volna, amíg ő Lilyt kereste. - Talán már be sem tehetem ide a lábam anélkül, hogy fizetséget kérnék érte? Szíven üt a feltételezés! – Magnus színpadiasan sóhajtozott, egyik kezével a szívéhez kapott, mintha az Árnyvadász szavai fojtogatóan ölelték volna körül dobogó szervét.

- Nem így értettem - suttogta a fiú, aki látszólag elhitte az Alvilági megjátszott sértettségének minden egyes mozzanatát. Szemei bűnbánóan csillogtak, tekintete a férfiről Lilyre terelődött, aki időközben sem tért vissza barátja mellé.

- Tudom, James.

- Elnézést, maga Magnus Bane? – Lily hangjára Magnus macskaszemei mintha megvillantak volna, bár a lány úgy hitte, csupán a saját agya játszadozott vele, vagy a Nap egy kósza sugara átszökött a nappaliból, és a falra szerelt tükörről visszaverődve megvilágította a boszorkánymester íriszeit. Nos, a képzelődés sokkalta ésszerűbbnek tűnt. - Beszélhetnénk?

   Egy hosszúra nyúlt másodpercig megvetette a lábait a csöndesség, Lily eltökélten nézett farkasszemet az Alvilágival, akiről már annyiszor álmodott, hogy mély hangja szinte ismerősként csengett a lány füleiben.

- Fent leszek, megkeresem Willt – végül Jem volt az, aki megköszörülve a torkát, egy félve lopott pillantást követően elhagyta a folyosót. Lily legszívesebben utána szólt volna, hogy mennyire sajnálta, amiért ösztönösen elhúzódott tőle, amikor eszébe jutott Will. Bocsánatért esedező szavai azonban a torkán ragadtak, sátrat építettek ott. Egy helyet, ahol menedéket találtak az előttük álló örökkévalóságig. A lány szomorú ábrázattal vizslatta az ezüstös fiút, akit végül elnyelt a lépcsőforduló. Cserbenhagytam, gondolta magában, fogai éles kés módjára vájtak bele puha ajkába, melyből kiserkent egy kövér vércsepp.

- Ami azt illeti, van még egy kis időm, mielőtt meglátogatom a vérfarkas falka vezetőjét – Lily észre sem vette, hogy Magnus közelebb sétált hozzá, amíg a férfi tenyere rá nem siklott szabadon hagyott vállára. A bőre belebizsergett az érintésébe, az egész olyan volt, mintha belenyúlt volna a konnektorba – csak sokkalta tompább.

- A lépcső megfelel? – fejével az ajtó felé bökött, elhúzott szájjal idézte fel a kődarabhoz fűződő, édes emlékeit és a keserűeket is. Itt könyörgött menedékért, itt vallotta be önmagának, hogy hisz a természetfelettiben, és ezeket a fokokon csókolta meg először Őt. Lily szemöldökei összeütköztek, ahogy döbbenetének heves megmozdulásával rájött, ismételten visszatért egy emlékfoszlány. Ezúttal a legkedvesebb fajtából. Ösztönösen nyúlt az ajkaihoz, ujjai végigsimítottak a vékony bőrön. - Vagy esetleg a könyvtár?

- Legyen inkább a könyvtár – a lány finoman bólintott, majd lomha lépteivel és az Alvilági társaságában csoszogva, megindult a könyvtár felé. Várt, hátha a férfi kérdezgetés nélkül is elárulja neki a válaszokat, melyekre úgy vágyott, akár egy alkoholista a bódultságot okozó, borostyánszín nedűre. Magnus azonban csöndben követte, néha-néha elismerően hümmögve. Lily már attól félt, a férfi sült bolond.

- Miért nem válaszolt a levelemre? Megkapta egyáltalán? – buktak ki belőle a kérdések. Hangja tiszteletlenül csilingelt és az üres folyosó ráadásul még fel is hangosította minden egyes gúnytól csöpögő szavát. Lily tenyere rásiklott a könyvtár kilincsére, ujjai határozottan tárták fel a világos szobát. A bőrszínű kanapé ezúttal is hívogatónak bizonyult, egyikük sem bírta ki, hogy ne üljön rá a kényelmes bútordarabra.

  Lily kíváncsi lett volna rá, a férfi mi célból tartózkodott egy Árnyvadászokkal teli épületben, és vajon milyen gyakran látogathatta meg az itt lakó embereket, ha ennyire otthonosan érezte magát a könyvekkel zsúfolt helyiségben – a férfi ugyanis mindkét lábát a kanapé elé helyezett kisasztal tetejére fektette -, de volt valami, ami sokkalta jobban foglalkoztatta. A múltja.

- Először is, büszkén vallom, hogy az ember annyi idős, amennyinek érzi magát, így kérlek, ne magázz – kezei a bútordarab tetején pihentek és egy külső szemlélő számára könnyen úgy tűnhetett volna, hogy rámozdult a lányra, ahogy azt a béna tinédzserek szokták, amikor ásítást színlelve átkarolták az általuk kedvelt hölgyeket. Lily kétkedve mérte végig az Alvilági mozdulatait, szemöldökei már-már összeértek. - Másodszor, igen megkaptam és azért nem válaszoltam, mert nem tehettem.

- Miért nem tehetted?

- Szerintem nem az én dolgom lenne, hogy elmondjam mindezt – válaszolta mosolyogva. Igéző, hófehér fogai fel-felbukkantak, ahogy vigyora egyre inkább kiszélesedett. Lily visszanyelt egy goromba megjegyzést, csupán egy mély lélegzetvételt követően folytatta a kérdezősködést. Nem akart rámenősnek tűnni, mert félt, azzal feltörhetetlen lakatott csatolt volna a boszorkánymester ajkaira.

- Megöltem valakit, igaz? – már többször megfordult a fejében ez a lehetőség, bár eddig mindenkitől nemleges vagy ködösített feleletet kapott. Azonban az álmai és a mai megrendíthetetlen emlékkép egészen másról árulkodott. Minden porcikája szeretett volna hinni Willnek, Charlottenak és Jemnek, de vértől mocskos keze és az a borongós érzet, miszerint Árnyvadászt gyilkolt… túl intenzív, túl valósághű volt ahhoz, hogy egyszerűen szemet hunyhasson felette.

- Ne tegyél fel olyan kérdést, amire nem szeretnéd tudni a választ – a lány arcára kiülő érzelmek bizonyára elárulhatták, min törte a fejét, ugyanis a férfi szavai nemcsak, hogy visszarángatták a jelenbe, de meg is győzték róla, hogy kissé másabb mederbe terelje a beszélgetést.

- Kinek kéne elmondania mindezt? – kapott egy másik szál után, mely a múlt által dobott mentőköteléből maradt. Lábairól leszedte az edzőcipőket, úgy húzta maga alá őket, ezzel megtalálva a legkényelmesebb pozíciót. Könyökét megtámasztotta a kanapé karján, hátát lazán döntötte neki a bézsszín borításnak. Különös mód egyetlen díszpárna sem volt a közelben, amit magához ölelhetett volna, pedig biztos volt benne, hogy egyik nap Sophie egy halom hasonló, kicsiny huzattal szaladgált a folyosón.

- Hmm, nem is tudom – a férfi szemei ismételten felvillantak, akár egy bicikli dinamós fényszórója. Íriszei olyanok voltak, akár egy macskának – ez volt a jele, gondolta magában a lány, ahogy felidézte az elmúlt hetekben tanultakat. Minden boszorkánymesternek volt egy, néhányuknak például elszíneződött a bőre, hegyes volt a füle vagy recések a fogai. Magnus Bane határozottan jól járt, megjelenése egyszerre volt figyelemfelkeltő és szexi. Lily érezte, hogy arca fokozatosan pipacsvörössé változott, így gyorsan elkapta a tekintetét. Szemei a szemben emelt szekrények egyikén állapodtak meg. - Valakinek, akiben megbízol annyira, hogy elhidd minden egyes szavát.

- Neked elhinném - vágta rá gondolkodás nélkül. Persze tudta, hogy ez nem fedte teljes egészében a valóságot, de egy próbát megért. Bánta volna, ha nem teszi meg, hiszen ebben a palotában olyan sok volt a titok. Szinte senki sem mondott, se többet, se kevesebbet, mint amennyiről azt hitték: szükséges. De ő nem vegetálni akart, nem csupán egy-egy fejezetet szeretett volna meghallgatni az életéből, hanem a teljes történetet.

- Nem is emlékszel rám.

- Ez így nem teljesen igaz – Lily a füle mögé tűrt egy kósza tincset, csokoládészín íriszeit félénken emelte a férfira. Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen bele, ugyanis az igazság elég bugyután hangzott: Valahányszor arról a titokzatos csatáról álmodtam, benne voltál. Megmentettél. Erőltetetten és hangosan nyelt, majd egy apró lélegzetvétel után folytatta: -, plusz hallottam rólad pár dolgot. Először is – jobb tenyerét ökölbe szorítva, és hüvelykujját az ég felé emelve kezdett bele a felsorolásba -, Will kedvel, még annak ellenére is, hogy Alvilági vagy, ami azt jelenti, hogy sikerült kivívnod a tiszteletét. Ha pedig képes vagy elviselni őt – Lily mosolyogva döntötte oldalra a fejét, mutató ujját kinyújtva vette sorra a következő pozitívumot -, akkor jó a humorérzéked, vagy profi boszorkánymester létedre képes vagy egy átlátszó burával kirekeszteni a hangját…

- Mindkettő egyszerre, bár az utóbbit még nem próbáltam – Lily szemei körül megjelentek az első nevetőráncok, és ahogy résnyire szűkítette őket, dús pilláitól szinte semmit sem látott. De nem bánta, mert egy része úgy érezte, Magnusszal bármit megbeszélhetett, mintha az apukájával ült volt le egy komoly témát boncolgatva, melyből viccet csinálva, eltüntették a gondokat. A lány válláról alá hullottak a mázsás súlyok, egy pillanatig önfeledten boldog volt, és eme sziporkázó vidámságot egyetlen esőfelhő sem árnyékolta be. De ahogy az lenni szokott, a semmiből feltűnt a nyári zivatar, amint eszébe jutott a család szó. Neki is volt – nem is egy – és remélte, hogy a boszorkánymester által legalább az egyiket megismerheti.

- Miért pont Párizs? – ugyanazokat a szavakat használta, mint két héttel korábban, amikor számon kérte az Intézet vezetőjét. Charlotte akkor azt mondta, hogy Magnus választott neki új otthont, és bár az Alvilági csupán egy karnyújtásnyira volt tőle, nem lehetett biztos benne, hogy a válaszokat is megkapja majd. Szíve hevesebben dobogott, mint bármikor azelőtt – egyszerre érezte a jelenlétét a torkában, a mellkasában, a fülében és a végtagjaiban. Mindenhol ott volt, pontosan úgy, mint egy kimerítő edzés után, amikor a teste nem volt más, csupán egy hatalmas impulzus.

- Biztonságos volt, és csak ez számított – jelentette ki egyszerűen, miközben lehajolt a lábához dörgölőző macskához. Church azon nyomban dorombolni kezdett, ahogy az Alvilági ujjai megérintették fekete bundáját.

- Eszedbe sem jutott meglátogatni, vagy ellenőrizni, hogy hova száműztél? – Lily hangja izzott a számonkérés keserűségétől, tenyerei ökölbe szorultak, buzogányként pihentek az ölében. Ujjai pillanatok alatt elfehéredtek, körmei apró, félhold alakú mintákat véstek a bőrébe. Neheztelt a férfira, amiért anélkül hagyta magára, hogy hátra hagyott volna egy mentőkötelet. Valamiféle segítséget, bármiféle apróságot.

- Akkor már nem lett volna biztonságos – Magnus jéghideg hangja éles késként hatolt a lány lelkébe, aki tehetetlenségében vékony vonallá szorította telt ajkait. Lily Tisztában volt vele, hogy ostobán viselkedett, hogy már rég el kellett volna temetnie Lucie Delont és az egész pereputtyát, de néhanapján még mindig azon kapta magát, hogy Párizs utcáiról álmodozott. Nem tagadhatta le a francia lányt, hiszen a részévé vált. Egy párhuzamos önmagává. - Az a házaspár, akit választottam tehetős volt, ki tudták elégíteni egy tinédzser igényeit.

- Szörnyetegek voltak! – szűrte ki a fogai közül, agresszív és heves mozdulataira Church egy rosszalló fújtatással reagált. A macska minden testsúlyát az elülső lábaira helyezte, száját hatalmasra tátva, szőrét felborzolva meredt az Árnyvadászra, Magnuséhoz olybá hasonló szemeivel. Lily legszívesebben kipróbálta volna, tényleg a talpára esne-e, ha kihajítaná az ablakon. - Minden egyes nap azt kívántam bár a hátam mögött hagyhatnám őket. Gyűlöltek, mert a szüleim halála után nekik kellett a gondomat viselniük. Miért ölték meg a szüleimet, miért nem maradhattam velük?

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy azok az emberek, akikre szüleidként emlékszel, sosem voltak azok – Magnus egyik szemöldöke a homlokára szökkent és ott is maradt, mintha beleragadt volna egy kelletlen rágógumiba.

  Lily arca megvonaglott, ahogy belegondolt a boszorkánymester szavaiba, és a mögöttük rejlő igazságba. Fejét a tenyereibe temetve, szomorkásan nyúlt az álmaiban ringatózó házi kedvenc selymes bundája felé, de Church dorombolás helyett belemart a lány bőrébe. A fiatal Árnyvadász szitkozódva húzta vissza vörös csíkokkal tarkított karját, ép kezének érdes ujjaival megtapogatta a friss sebhelyeket. Eleinte apró, mákszemnyi pontokban gyülekezett a skarlátszín vér, de ahogy a másodpercek szüntelen pörögtek, gombostűfejnyi, kövér cseppek keletkeztek a karcolás mentén.

- Léteztek egyáltalán? – kérdezte a lány, hangja ezúttal nem volt dühös, sem pedig megbántott. A zavarodottság minden más érzelmet kiölt belőle. - Olyan különös ez az egész, semmit sem értek.

- A nevelőanyádnak volt egy öccse, Trevis Delon, aki feleségül vett egy Eloise Deneuve nevű fiatal nőt – mindkét név kedves ismerősként kopogtatott a lány szívének tölgyfa ajtaján. Hosszú ideig eme embereket szerette gyermeki odaadásával, őket gyászolta és értük sírt minden egyes éjszakán. Nem sokkal a londoni utazás előtt meg is látogatta a sírjukat; tanácsot kért tőlük, mintha a mennyből megakadályozhatták volna, hogy rossz döntéseket hozzon, mintha onnan óvták volna egy szem leányukat. Sokáig hitt benne, hogy ez így is volt. Lily biccentett, ezzel biztatta a mellette üldögélő férfit, hogy folytassa megkezdett históriáját. - Két évre rá megszületett a lányuk, Lucie, azonban mind a hárman szörnyet haltak egy végzetes autóbalesetben a kislány tizedik születésnapján – Lily fájdalmasan szorította össze a szemeit, így küzdött a torkában növekvő gombóc ellen, mely szépen lassan elállta a levegő útját, ezzel megajándékozva őt a halál csókjával. Fuldoklott, akár egy kisgyerek, aki a mély vizű medence közepén leesett a gumimatracáról. Hiába kapálózott kétségbeesetten, a szülei nem találtak rá, a többiek pedig nem foglalkoztak vele. Senki sem mentette meg. - Az ő életét kaptad meg. Belepiszkáltam a rokonok elméjében, hogy azt higgyék, Lucie túlélte az ütközést. Így olvadtál bele az életükbe.

  Lily elmélázva hümmögött, tekintete az előbbi szekrény egy másik polcára vándorolt. Képtelen volt Magnusra nézni.

- Ezek szerint Chloe és ő barátok voltak? – kérdezte hosszúra nyújtott, némaságba burkolózott percekkel később. A karján végigfutó sebhelyt megbizsergette az ablakon beszökkenő, lágy fuvallat, bár az is lehet, hogy csupán önnön, elhalt leheletét érzékelte. Furcsa volt úgy beszélnie Lucie Delonról, mintha egy másik ember lett volna, még annak ellenére is, hogy tényleg egy különálló személy lakozott e név mögött.

- A legjobbak, ahogy később ti is – Lily elhúzta a száját, ahogy felidézte legutolsó beszélgetésüket a vörös hajú ciklonnal. Biztos volt benne, ha Magnus hallotta volna, hogyan váltak el egymástól, már nem hitt volna ebben az ostobaságban. A fiatal Penhallow lány kíváncsi lett volna rá, Chloe megérezte-e a változást. Hogy a lelke mélyén sejtette-e, hogy a barátnője igazából egy koporsóba zárva, egy sokkalta szebb helyről álmodott. Egy olyan helyről, ahonnan nem volt visszaút. Lilyt az is foglalkoztatta, hogy a nevelőszülei vajon az igazi Luciet is ilyen életre kárhoztatták volna. Ha igen, akkor hálát adott az égnek, amiért a kislány a szüleivel együtt hagyta maga mögött ezt a szemétdombot. - Sajnálom, ha jobb életre számítottál – Magnus finoman megpaskolta a lány vállát, ajkait felfelé ívelő vonallá varázsolta, amitől a lánynak is jobb kedve lett.

- Már amúgy is mindegy – kedvesen megrántotta a vállait, beletörődően biggyesztette le telt ajkait, melyeket rögtön ezután őszinte mosolygásra késztetett. Meg szerette volna mutatni az Alvilági férfinak, hogy egy csöppnyi neheztelés nem sok, annyi sem maradt a szívében. Tényleg hálás volt neki, amiért megmentette, még annak ellenére is, hogy fogalma sem volt, mitől kellett megmenteni.

- Hogy megy a beilleszkedés? – a lány érdeklődve kapta a férfira barnás tekintetét. Még soha senkinek sem jutott eszmébe feltenni neki ezt a kérdést, mintha az Intézet lakói magától értetődőnek találták volna, hogy ebben a palotára emlékeztető épületben minden Árnyvadász otthonra talált, legyen az bármennyire kívülálló. Hiszen még Cecily is beleolvadt az itteni életbe, néhanapján otthonosabban mozgott egy-egy helyiségben, mint ő maga. A legutóbbi alkalommal például az ifjú Herondale lány adta a kezébe hollófekete tegezét és a hozzá tartozó, ezüst nyílvesszőket, mert Lily egy teljesen másik polcon keresgélt a fegyver után.

- Vannak, akik megnehezítik, de szeretek itt lenni. Mintha visszakaptam volna a családom, aminek sosem voltam a birtokában – vallotta be őszintén. Szeme sarkából Churchre sandított, aki elégedetten nyúlt el a boszorkánymester ölében.

- Ennek örülök.

- Ismertük egymást? – bukott ki a lányból egy újabb kérdés. Már nem érezte azt, mint az elején – hogy minél több választ kap, annál levesebbet tud -, ennek ellenére még bőven volt befoltozásra váró lyuk, múltjának cseréptetején. Lucie életét sikeresen lezárta, már semmi sem maradt, amit befedett volna a sűrű, hamuszürke köd, viszont Emily Penhallow még rejtély volt számára.

- Ott voltam, amikor megszülettél – jelentette ki a férfi, a kelleténél talán egy kicsikét nagyobb lelkesedéssel. Lily kétkedve mérte végig, de Magnus semmi jelét sem adta leplezett zavarának. Általában, amikor az emberek kikotyogtak valamit, amit nem szerettek volna, akkor megrándult az arcuk. Nos, a boszorkánymester vagy kivételes tehetséggel megáldott színész volt, vagy ártatlan. Lily olyannyira szeretett volna hinni a második opcióban, hogy minden egyéb eshetőséget száműzött az elméjéből.

- Akkor a szüleimet is ismerted – nem kérdezte, sokkalta inkább kijelentette. - Nem emlékszel rá, volt-e valami különös a viselkedésükben?

- Nem értem, mire célzol – a boszorkánymester homlokára mély vonalakat vésett az értetlenkedés, mire Lily összekulcsolta a karjait a térdei körül. Olyan közel volt a célhoz, ahhoz, hogy megismerje a szüleit, és ez gyermeki izgalommal töltötte el. Képtelen volt levakarni az arcáról fülég érő mosolyát, így fejét a lábaira hajtva, hamis biztonságérzetbe ringatta magát. Előre-hátra, előre-hátra. Egy pillanatra ismételten egy kilencéves kisgyermeknek érezte magát, aki lélegzetvisszafojtva várta a szokásos esti meséjét.

- Szerették egymást? – suttogta, amit Magnus is csak másodjára értett meg.

- Persze! – vágta rá azon nyomban. Tenyerével összeborzolta a lány haját, mintha apja helyett apja lett volna. Vagy egy vicces nagybácsi, akitől megfosztotta az élet. Lily felemelte könnyes tekintetét, íriszei szikrázóbbak voltak, mint maga az Esthajnalcsillag. Öröme ezekben a piciny, sós cseppekben szökkent a napvilágra. Egy ideig némán bámulták egymást, de egyikük sem tudta, mely szavak illettek volna a leginkább eme idilli pillanathoz. - Viszont nekem el kell mennem. Örülök, hogy ismételten találkoztunk Emily.

  Magnus finoman a padlóra tette az ölében üldögélő állatot, csak ezt követően állt fel a kényelmes bútordarabról. Léptei kellemes melódiát kreáltak, ahogy vastagtalpú cipője megérintette a könyvtár padlóját. Lily mosolyogva nézett utána, a férfi alakja elhomályosodott az íriszeire borult, láthatatlan vízfüggönytől.

- Várj! – kiáltott, ahogy Magnus ujjaira rámarkoltak a kilincsre. A férfi kíváncsian figyelte a lányt, aki heves mozdulatok közepette sietősen mellé lépkedett. Lily, tanulva délelőtti hibájából, hatalmas odafigyeléssel nézett körül a folyosón, csak ezt követően csukta vissza az ajtót, és kezdett bele meséjébe: - Ma, amikor ültem a buszon, hallottam egy érdekes, fülbemászó dallamot. Amikor hátrafordultam, akkor az egyik utas a szemeim láttára változott át valamiféle különös lénnyé, ahogy szép lassan sikerült áttörnöm az álcáján. Olyan volt, akár egy madár, de a könyvben, amit Willtől kaptam, szó sem volt ehhez hasonló Alvilágiról – a lány beszívta alsó ajkát, úgy pillantott fel a nála egy fejjel magasabb boszorkánymesterre.

- Amikor meghallottad a füttyszót, történt valami?

- Láttam, ahogyan a véres kezeim közül kiejtem a késemet. Megöltem valakit, hogy megvédjem Willt, igaz? Egy emlék volt. Tudom, hogy az volt – akaratoskodott, miközben kihúzva magát, karjait összefonta a mellei alatt, ezzel tekintélyt parancsoló külsőt aggatva önnön személyére. A kivitelezésben sokat segített neki, hogy Charlotte naponta legalább kétszer eljátszotta ugyanezt Will fegyelmezései alkalmával.

- Halálmadár.

- Tessék? – Lily szemöldökei értetlenkedve emelkedtek a magasba, hangja természetellenesen vékony tónusban szökött a levegőbe.

- Találkoztál egy Halálmadárral – magyarázta a férfi olyan gondoskodóan, ahogy egy alsós tanító egy értetlen kisgyermeknek. Lily is pontosan annak érezte magát. Már attól a perctől kezdve, hogy Will berobbant az életébe. Még tisztán emlékezett rá, hogy hetekkel ezelőtt kisdiákokat meghazudtoló lelkesedéssel kutakodott a könyvtárban a furcsa nevek után. Arra is, hogy milyen letört lett, amikor semmi érdekeset sem talált. Ez is hasonló, kesernyés élménnyé vált.

- De ez nem holló volt, még csak nem is fekete, hanem kék – okoskodott, hiszen annak idején, megtanulta, hogy rengeteg költő, köztük Edgar Allan Poe is a hollót használta a halál szimbólumaként. Egy része úgy vélte, Magnus is ösztönösen erre a szárnyas ragadozóra gondolt, ami egyet jelentett azzal, hogy tévedett.

- Nem is a közönséges fajtáról beszélek – mosolygott sejtelmesen, majd lenyomva a fémes kilincset, átlépte a könyvtár küszöbét. - Viszont tényleg sietek. Szia.

- Szia – lehelte a lány, aki teljesen összezavarodott a férfi válaszától.

   Lily még percekkel később is ugyanabban a pózban állt: ajkai elnyíltak, karjai magatehetetlenül pihentek az oldala mentén. Ha valaki rányitott volna, bizonyára idiótának nézte volna, és talán nem is járt volna olyan messze az igazságtól. A lány agya ugyanis szüntelen egyetlen szó körül forgott, mintha nem ismert volna másikat. Halálmadár. Halálmadár. Halálmadár.