29. fejezet

Sziasztok :)

Ezúttal semmiképp sem szeretném hosszúra nyújtani a szót, csupán szeretném megköszönni a kedves szavakat. Tényleg, borzasztóan sokat jelentenek, még annak ellenére is, hogy a suli miatt egyre kevesebben veszik a fáradtságot arra, hogy életjelet adjanak magukról. Aki megteszi, annak minden tiszteletem, hihetetlenek vagytok! <3

Ebben a részben - az egyik kedvencem a sok közül -, kiderül, Jem miért viselkedett olyan furán Lilyvel. Ezt leginkább arra értem, hogy Azy egyenesen arra gyanakodott, hogy ő a gonosz. De nem, nem az... ez teljesen más. Emellett kiderül egy s más Lily anyukájának a nyakláncáról is, plusz kárpótlás gyanánt Lily és Will is hozzák a szokásos formájukat. Remélem mindenkinek tetszeni fog!

Nektek hogy megy az iskola? Én ma kikaptam a matek témazáróm, és egyetlen hibám volt az egész lapon. Hihetetlen! Remélem nektek is csupa jó jegyetek van eddig :)

ui.: a lehetséges elütésekért, bénább, esetleg értelmetlen mondatokért előre is elnézést, de az elmúlt hetem kissé zűrösre sikeredett, így az átolvasás nehézkesebben ment, mint eddig bármikor

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Mindezt, érte?

  A késői reggeli után az Intézet összes lakója elindult a maga dolgára – ez alól Lily sem volt kivétel. Gyorsan felrohant a szobájába – tekintetét különösen nagy odafigyeléssel vezette végig a folyosón -, majd gondosan magára zárta az ajtót és előhúzta a párnája alól az ametiszt nyakláncot. Az egyik fémszálra fűzött szem kilazult a kapcsok közelében, amikor tegnap este szabályosan letépte magáról ijedtében. Vacsora közben ugyanis érdekes dolgokat hallott, olyan dolgokat, melyeket sosem szabadott volna. Már értette, az édesanyja és ő miért ragaszkodtak ehhez az ékszerhez még annak ellenére is, hogy nem illett a harchoz. Fegyver volt.

  Reszkető kezekkel csúsztatta vissza a kartondobozba. Lehunyt szemekkel szívta be az éltető oxigént, és próbálta megemészteni a hallottakat, anélkül, hogy elkezdett volna másképp tekinteni az Intézet lakóira. Charlottera, aki folyton folyvást a Tanács kegyetlenségeire gondolt; Sophiera, aki szüntelen egy zöldszemű idegenről álmodozott; Cecilyre, aki igazából megvetette az Árnyvadászokat és csupán a bátyja miatt vállalta a veszélyt; és végül Willre, aki szenvtelenül a szemébe hazudott. Jem volt az egyetlen, aki képtelen volt meglepni a lányt, hiszen csupán ő volt hozzá őszinte.

  Lily lomha léptekkel közelítette meg az asztalát, melynek legfelső fiókjából előkeresett egy vastag celluxot, amivel végül visszatapasztotta a doboz tetejét. Már mindent átnézett, az összes képet és könyvet, mégsem találta meg az elveszett darabot, de még csak egy halovány utalást sem, amiből kideríthette volna, ki volt az édesanyja szeretője. Egy lemondó sóhaj kíséretében az ágya alá rúgta a dobozt, csupán ezt követően öltötte magára a fekete nadrágból és színben hasonló, sötét atlétából álló szerelését. Körmeit matt lakkal festette éjszínűre, haját szoros copfba kötötte, amiből egyetlen kósza hajszál sem eshetett az arcába. Amikor belenézett az egész alakos tükrébe, elégedetten konstatálta, hogy készen állt a soron következő edzésre, ráadásul olyan gyorsan rendbe szedte magát, hogy még Jemmel is válhatott pár szót.

   Lily bármiféle előzetes bejelentés nélkül – mint például kopogás – tárta ki a résnyire nyitva hagyott ajtót. Mosolyogva, fejét kissé oldalra döntve mérte fel a terepet, úgy figyelte a sarokban összpontosító Árnyvadász minden egyes mozdulatát, arcának apró rezdüléseit. Jem szemei résnyire szűkültek, ajkai finoman elnyíltak egymástól, ahogy elhajította a kezében szorongatott dobócsillagot. A könnyűfémből készített fegyverek beleálltak a céltábla közepébe, a hungarocell teljesen kettészakadt a legújabb csapástól.

- Szép lövés – Lily egy elismerő hümmögéssel reagálta le a látottakat. Keresztbe font kezeit óvatosan az oldala mellé eresztette, úgy lépett Jem felé egy bizonytalan lépésnyit. Nem félt tőle, csupán tisztában volt vele, hogy edzés közben mennyire veszélyes volt kizökkenteni a másikat. Egy halvány rózsaszín sebhely Will felkarján: örök életre emlékeztetni fogja.

- Máris ennyi az idő? – Jem a lányra kapta a tekintetét, immáron üres ujjaival megvakarta a halántékát. - Azt hittem, még van öt percem.

- Van, csak kérdezni szerettem volna valamit, feltéve, hogy nem zavarlak – suttogta a lány, zavarában ösztönösen a füle mögé tűrt egy nem létező tincset. Hirtelen már nem is tartotta olyan jó ötletnek ezt az egész beszélgetést, viszont onnan, ahol ő állt, már nem volt visszaút. Hiszen Jem az itt eltöltött idő alatt már rengetegszer bebizonyította neki, hogy számíthatott rá, hogy lojális barátja volt. Akkor meg mi lehetett a probléma? Lily kifújta a tüdejében rekedt, megüszkösödött oxigént, csak akkor eszmélt rá, hogy addig a pillanatig nem vette normálisan a levegőt.

- Nem zavarsz.

  A fiú – pálcája híján - elbotorkált az asztalig, majd a válla fölött a lányra tekintve, megkérte, hogy jöjjön közelebb. Lily mosolyogva szelte át a kettejüket elválasztó távolságot, és amikor megérkezett a fiú mellé, egy könnyed mozdulattal felült az asztalra. Szemeik egy szintbe értek, tekintetük összefonódott, és a lány abban a pillanatban hálás volt, amiért volt elég ereje elzárni édesanyja nyakláncát. Hogy nem adta át magát a csábításnak. Pedig mennyivel egyszerűbb lehetett volna, ha beleolvasott volna a többiek gondolataiba. Rájött volna, mit titkoltak előle, miért volt olyan ellenséges a fiatal nő, akivel a múltban szorosabb kötelék kötötte össze, mint a testvériség. De az csalás lett volna, és bár egykori önmaga élt ezzel a lehetőséggel, neki esze ágában sem volt kihasználni a körülötte élők tudatlanságát.

- Tegnap este – finoman megköszörülte a torkát, úgy hajolt közelebb a fiúhoz -, amikor Charlotte feljött a szobámba, hallottam, ahogy azt mondja: Nem kellene itt lenned! – még mindig beleborzongott az elhangzott szavakba, melyek éles kés módjára tépték fel a bőrét. Mert az, hogy az emberek mind manipulatívak, nem volt újdonság, viszont a csalódás, mely keserű érzelmek kavalkádjával szállt a lelkére, igenis meglepte. Talán tényleg volt egy kis igazság abban, hogy sokkalta nagyon kínokkal járt az, ha egy hozzánk közelálló árult el minket.

- Biztosan félreértetted. Ő sosem mondana ilyet. Senkinek sem.

- Hát épp ez az! – csattant fel, nem figyelve senkire és semmire. Szorosan összefogott haja megemelkedett heves kézmozdulataitól, amikor mindkét tenyerével rácsapott az asztalra. - Nem mozgott a szája, mégis hallottam – belegondolva a szavakba, amiket kiejtett az ajkain, kezdte belátni, hogy tényleg rossz ötlet volt ez a beszélgetés. Szégyenében lesütötte csokoládészín íriszeit. Nem mert Jem ezüstös szemeibe nézni. - Lassan úgy beszélek, mint egy őrült – suttogta elhaló hangon. A fiú ráfektette a tenyerét a vállára, érintése könnyed volt, mint az első, tavaszi szellő, és talán ugyanolyan felemelő is. Megnyugtató.

  Lily lassan emelte rá a tekintetét, már épp kimondta, mennyire szerencsésnek érezte magát, amiért a barátjának tudhatta, amiért nem ítélkezett felette, amikor egy ismerős hang belé fojtotta a háláját.

- Nem én mondtam – Will gonosz mosolyra húzta a száját, ahogy átlépte az edzőterem küszöbét. Lily és Jem automatikusan felé fordultak, a fiú egy kicsit el is húzódott a lánytól, amit a másik nem tudott hova tenni, még azok után sem, hogy tegnap este hallhatta a gondolatait. Hiszen egyfolytában a gyilkosságokon kattogott, a feltételezett elkövetőkön, még véletlenül sem rajta. Tudta, hogy nem érzett iránta semmit, ami túlment volna a barátságon. Akkor mégis miért visszakozott, amint meglátta a bajtársát?

- Az anyukád nem tanította meg neked, hogy nem illik kihallgatni mások beszélgetését? – kérdezte hetykén, már-már olyan felsőbbrendűen és lekezelően, ahogy azt a fiú szokta. A túl sok közösen eltöltött óra megtette a hatását; átvette a tulajdonságait.

- Nem tehetek róla, hogy nem tudsz suttogni. Egyébként meg edzeni jöttem, mert tudtommal ma tovább gyakorlunk, de ha feladod… - Will széttárta a kezeit, akár egy repülésre kész ragadozó, tekintetéből sütött a sunyiság: heccelte a lányt. Megpróbálta kizökkenteni, meglepni, akadályok elé állítani. - Szólj nyugodtan, akkor nem vesztegetem rád az időmet.

- Tudom, hogy nem Charlotte miatt teszed – a fiatal Árnyvadász lány nem bírta tovább, muszáj volt kijátszania a legütősebb kártyáját, a kikotyogott információval mégsem érte el a kellő hatást. Will nem fagyott le, nem rökönyödött meg, még csak kérdőre sem vonta. Csupán a szája szélén megbújó vigyor szélesedett ki.

- Akkor mégis miért? Miattad? – égszínkék íriszeiben megcsillant a fiatalokra jellemző kacérság, sötét tincsei az arcába hullottak, ahogy rosszallóan megrázta a fejét. Harctól kérges ujjaival végigszántott az ajkain, melyeket egy évszázadnak tűnő idővel ezelőtt a lány is megízlelhetett. Tegnap este tisztán hallotta a fiú fejében gúnyolódó hangokat. Egyfolytában rá gondolt, a múltra, arra a lányra, aki volt, és aki szerette. Mi változhatott? - Ne röhögtess!

- William!

- James!

- Ha nem miattam, akkor miért? – szegezte neki a legkézenfekvőbb kérdést. Időközben leugrott az asztalról, talpai kecsesen csókolták meg a padlót, haja fel-fellibbent a magasba. Közelebb sétált a fiúhoz, mert a szemeiben látni akarta önmagát, és remélte, akkor majd kiolvashatja belőlük a keserű hazugságokat.

- Önsanyargatás?! – tippelt szórakozottan, mintha ez az egész egy ostoba activity lett volna, mintha nem épp a lány érzelmeivel játszadozott volna, hanem csupán a táblán lépkedő bábukkal.

- Egy seggfej vagy Will! – szinte köpte a szavakat, de az ő megszólalásai koránt sem voltak olyan sértőek, minta a fiúé. Mintha a másik maga köré emelt volna egy átlátszó falat, amiről egyszerűen leperegtek, az amúgy igencsak fájó kijelentések.

- Lehet, de én még javíthatok rajta, te viszont most jelentetted ki, hogy megőrültél – Lily szája elnyílt döbbenetében, majd rögtön egy vékony vonallá préselődött. Nem akarta elhinni, hogy Will képes volt azt mondani, amit, és magában eldöntötte: a mai edzésnek ott és akkor vége szakadt. Öles lépteivel megindult a kijárat felé, mert a terem levegője egyszerre fojtogatóvá vált, mintha valaki a nyaka köré tekert volna egy masszív kötelet, ami kidörzsölte a bőrét, véres csíkot hagyva maga után. Fulladozott, mintha mentőkötél nélkül hánykódott volna a sós óceánban. - Hova mész?

- Eressz el!

- Menj és vedd fel az alapállást, különben ez lesz az utolsó közös edzés, amire eljöttem – szűrte ki a fogai közül, és ezt követően megrántotta a lány kezét. Lilynek nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú minden durvasága ellenére figyelt arra, hogy még véletlenül se okozzon neki komoly fájdalmat, de abban a pillanatban és helyzetben ez érdekelte a legkevésbé. Finoman Will arcához hajolt, mint egy szerelmes lány, aki egy apró csókkal szerette volna behinteni a másik orcáját. De, amikor már csak egy centiméter választotta el őket egymástól – kihasználva az Árnyvadász figyelmének lankadását -, egy erélyes mozdulattal kirántotta a karját Will fogságából.

- Fordulj fel! – kiáltotta, és végszóra becsapta maga mögött az edzőterem ajtaját.

   Talpai gyors egymásutánban csapódtak a lépcsőfokoknak, kis híján fellökte a vele szemben sétáló Sophiet, amikor átrohant az előtéren. A haja kiszabadult a szoros copfból, immáron zilálva omlott a vállaira, szabad utat engedve a kinti levegőnek, ami bele-belekapott hullámos tincseibe. London utcái nedvesek voltak a tegnap esti esőzéstől, a fűszálakon, akár az apró gyémántok, megcsillantak a vízcseppek, valahányszor a Nap gyenge sugarai megsimogatták őket. A környék talán még sosem volt ilyen szép, a megbántott lány mégis ridegnek és sivárnak érezte. El akart tűnni - valahova, bárhova -, hogy minél messzebb kerüljön a kastélyban hagyott fiútól.

  Végül egy sor értelmetlen forgolódást követően, szíve balra húzta őt. Alsó ajkát beszívva, lesütött szemekkel menetelt az ismeretlen felé. Edzőcipőbe bújtatott lábai belerúgtak minden egyes kavicsba és fadarabba, arcán halovány mosoly éktelenkedett, amikor egyszerre két akadályt is eltalált. Ahogy telt az idő, felborzolt idegei szépen lassan lenyugodtak, szíve visszatért megszokott ritmusához, már nem akart minden áron kiugrani a torkán.

  Az út szélén pöfögő, egyszintes busz hangos robajjal fékezett le a járda szélénél, amit már Lily sem hagyhatott figyelmen kívül. A maga monoton mozdulataival a hatalmas gépezetre emelte a tekintetét, majd se szó, se beszéd felszállt rá. Sebtében kifizette az utazás árát, majd egy kedves biccentés után helyet foglalt az egyik üresen hagyott ülésen.

   A színes vászonnal bevont székek kényelmesebbek voltak, mint amilyenre számított vagy amilyenre az első napokról emlékezett. Fejét finoman a bepárásodott ablaknak döntötte, ujjaival nonfiguratív ábrákat vésett az üvegre, akár egy csíntalan kisgyerek. Valahányszor lefékezett a pokoli gépezet, a homloka nekicsapódott a plexinek, mégsem vette el onnan egy másodpercre sem, ahhoz túlságosan kimerült. Igaz, hogy még csak akkor kezdődött el a nap, de előző éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Szüntelen a vacsoránál hallottakon gondolkozott, megpróbált a múltra koncentrálni, hátha ezzel felszínre hozhatja az emlékeit; mindhiába. A régmúlt képeit mintha kiradírozták volna az agyából.

   Lily combjait egy idegen kéz súrolta, ahogy tulajdonosa óvatlanul befészkelte magát a mellette lévő, szabad helyre. A fiatal Árnyvadász hunyorgó szemekkel meredt a jövevényre, megpróbálta feltűnés nélkül felmérni a fiút, ahogy azt Will tanította neki az ellenségek kapcsán. Igaz, a nyurga és szemüveges srác aligha számított potenciális ellenfélnek, azért a nyakán virító, halálfejes tetkó dobott valamit, ijesztőnek aligha nevezhető megjelenésén. Általa érdekessé vált. A srác fekete farmerjéből kilógott színben hasonló árnyalatokban tündöklő, matt telefonja, melynek fülhallgatója halkan ontotta magából az akkordokat. Ismerős dallam – Imagine Dragons. Lily lábai ösztönösen dobolták a megfelelő ütemet, ujjbegyei anélkül mozogtak, hogy észrevette volna. Az ismeretlen idegen arca megrándult, ajkai felfelé ívelő vonallá változtak, amikor észrevették a lány reakcióját.

  Lily amilyen gyorsan csak tudott, elfordult, végtagjai szabályosan lefagytak, mintha jeges vízbe mártották volna őket. Jobb elfoglaltság híján a tájat kémlelte – egy-egy színes vagy különös alakú házat, zöldellő parkokat és fényes butikokat, melyek a párán keresztül is kitűntek az egyhangúságból, ezzel magukra vonva a figyelmét. Fogalma sem volt róla, hol volt vagy hova tartott, csupán két dologban volt száz százalékig biztos; egy: elég messze került az Intézettől ahhoz, hogy ne találhassanak rá, kettő: ha a buszon marad, a sofőr előbb-utóbb visszaviszi a megfelelő megállóba.

 Egyre laposabbakat pislogott, ajkai résnyire nyíltak, ahogy visszafogott egy felszínre kívánkozó ásítást. Időközben szépen lassan elhagyták a belvárost, a Temzét, mindent, ami még egy kicsit is ismerős volt a számára. A tetkós srác is eltűnt, már nem dübörgött mellette a Bleeding out vagy a Monster, csupán a buszon kreálódott tömeg beszélgetésének kirekeszthetetlen zaja.

   Lágy. Kellemes. Finom. Egyszerre ismerős és ismeretlen. Lily a különös hang feltételezett forrása felé kapta a fejét, haja belehullott a szemébe, ahogy egy hirtelen mozdulatával összeborzolta a tincseit. Körmei belevájtak az ülésbe, lélegzetvisszafojtva meredt egy, az ablaknál üldögélő, fiatal férfi felé. Füttyszó – tudatosult a lányban, ahogy a másik összeszorított, csücsöri ajkait vizslatta. Minden idegszálával az idegenre összpontosított, és elképedve vette tudomásul, hogy napbarnított bőre fokozatosan elszíneződött. Ahogy egykoron az Intézet ablakai is összeálltak az összetört üvegdarabokból, úgy a férfi nyakára, arcára, és lassan az egész testére is tollpihe nőtt. Mint egy madár, akit egy ember testébe száműztek.

  A borostyán tekintet a semmiből fúródott a barnába, mintha a karamell és a csokoládé összekeveredett volna, ezzel valami földöntúli finomságot alkotva. Lily pedig óvatlan volt: belekóstolt, ezzel átadva az irányítást egy szörnyetegnek. A talaj kihullott a lábai alól, a végtagjai elolvadtak, akár egy jégkocka a tűző napsütésben…

Érzem, ahogy az adrenalin szerteáramlik a szervezetemben, mégsem látok semmit, mintha beleestem volna egy fekete lyukba. Az igazság leple alatt azonban valami teljesen más rejtőzködik: megöltem egy magamfajtát. A kezeim között szorongatott penge hangos csattanással hullik a földre, bánja a füleimet minden egyes koppanás, pedig a csata zaja sokkalta hangosabb – mellette el kéne törpülnie. Elnyílt ajkaim közül a felszínre szökken egy kínkeserves kiáltás, ujjaimmal ösztönösen kapok a fájó ponthoz, melyből lassan a felszínre zubog tulajdon, langyos vérem. A kezeim mégsem ettől lettek bíbor színűek, azok már percekkel ezelőtt is eme színben tündököltek. Az Ő vére. Próbálom lenyugtatni hevesen zakatoló szívemet és csakis a jóra koncentrálni. Willre.

   Fejemet hol jobbra, hol balra fordítom, mindenhol őt keresem, mert a nagy felfordulásban szem elől elvesztettem. A félelem elemi erővel csap le megtépázott testemre, mert rettegek attól, hogy elbuktam. Hogy túl későn vettem észre mire is készült Ő, hogy túl későn jutottak el hozzám a gondolatai.

- Mögötted! – Charlotte hangja betölti a légteret, mégsem óvó figyelmeztetése az, ami megment a szörnyetegtől, hanem egy sötétkék lángcsóva, ami elszánkázik a fülem mellett, belecsapódva gyanútlan áldozatába.

- Köszönöm – suttogom, majd amilyen gyorsan csak tudom, felkapom a földről, vérben tocsogó fegyverem és elindulok az ismeretlen felé. Meg kell találnom, hogy megnyugodhassak.

   A hajam száll a levegőben, ahogy egy akrobatikus mozdulattal a magasba szökkenek, átugorva egy kétfejű behemótot. Repülés közben kecsesen suhintok a fémes pengével, ezzel sikeresen levágva az egyik fejét. A zöld trutyi mindent beterít, a bőrömet égeti a démoni vér, de kirekesztem a fájdalmat, mert ezt kell tennem. Egy másodpercre lehunyom a szemeimet, gyorsan átgondolom a lehetőségeimet, tervezek, mérlegelek. Ahogy összeáll a fejemben a kész taktika, hangos üvöltéssel rohanok a démoni lény felé, a tőrt egyenesen a nyakába szúrom, ennek segítségével mászok fel a hátán. Az övemből előhúzom a szeráfpengémet, és miután halkan elmormolom a hozzá tartozó angyal nevét, belemélyesztem azt a szívébe. A szörnyeteg hangos kiáltással rogy a földre, aprócska végtagjai nem mozognak többé, a teste köddé válik.

- Én sem csinálhattam volna jobban – idegesen fordulok a hang irányába, nem merek mosolyogni. Addig nem, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg ő az. Will arcát elcsúfítja egy mély vágás, de a szemeiben a fájdalom helyett a vidámság félreismerhetetlen lángja lobog. Futva szelem át a közöttünk tátongó teret, nem foglalkozom a körülöttünk folyó harccal. Ujjaimmal gyengéden simítok végig testének minden egyes négyzetcentiméterén - sebeket, vágásokat keresek, de szerencsére egyik sem bizonyul életveszélyesnek. Amit akkor érzek, azt képtelenség szavakba önteni. Öröm, gyász, megkönnyebbülés.

- Itt vagy – suttogom, ajkaimmal megcirógatom az övét, mert ki szeretnék használni minden egyes másodpercet, ami megadatik nekünk. Nem tudhatjuk, ki fog élni és ki vész feledésbe az ütközet során.

- Imádom, hogy ilyen érzelmeket váltok ki belőled, de a démonokra kéne összpontosítanod, nem rám – mosolyog, majd egy gyors puszi után ismételten beleveti magát a morajló tömegbe.

  Lily végigsimított az ajkain, ahogy csokoládészín íriszei ismételten megpillantották a napsugarakat. Arca verejtékben úszkált, tekintete homályossá és kábává vált a keserédes boldogságtól. Egyrészt örült, amiért a sejtései beigazolódtak és egykoron tényleg fontos volt Willnek, másrészt elkeseredett, hiszen a jelenlegi felállás szerint a rózsaszín ködfelhő réges-rég elpárolgott a fiú szemei elől.

  A fiatal Árnyvadász érdeklődve futtatta végig a tekintetét a busz utasterén; a különös férfit kereste, akinek a helyére időközben egy szeplős kislány került, aki egy nyalókát falatozgatva lóbálta piciny lábait az anyukája mellett. Lily sietősen lökdöste arrébb az útjába álló embereket, és még mielőtt ismételten elindult volna a piros jármű, ujjaival megállította a bezáródni kész ajtót. Egy köpcös férfi lihegve kapaszkodott fel a legalsó lépcsőfokra, sebtében elmormolt egy köszönömöt a figyelmes lánynak, aki abban a pillanatban le is ugrott a gépezetről. Az arcába belekapott a csípős szél, magas házak híján nem volt, mi tompította volna az időjárás viszonytagságait.

- Álljon meg! – kiáltotta egy mogyoróbarna hajkoronával megáldott szerzet felé, öles lépteivel kétszer akkorákat lépett, mint általában. Ahogy a lány ujjai megérintették a férfi vállát, a sértett felmordult, ajkai közül cifra káromkodások szöktek az éterbe. Dús szemöldökeit felvonva fordult a lány felé, sárga fogai vicsorogtak a dühtől, hiszen késésben volt a munkahelyéről és Lilynek köszönhetően újabb értékes másodperceket vesztett. – Sajnálom, összekevertem valakivel – motyogta a lány, majd útjára engedte az idegent.

  Fejét hol jobbra, hol balra forgatta, de két téves célpont után feladta és leült az átellenben épített buszmegálló padjára. Még nem volt kedve hazamenni, ráadásul a fából eszkábált ülőke egész kényelmesnek bizonyult, a külváros növényei pedig sziporkázóan gyönyörű látványt kreáltak.

  Már az ötödik tömegközlekedési eszköz püfögött el mellette, de ő egyre csak az emléken merengett. Willen, Magnuson, a történteken. Azon a töménytelen véren, ami ellepte a bőrét és a tudaton, hogy kevésbé érzett bűntudatot a tette miatt, amikor rájött, hogy megmentette a fiút, akiért a szíve dobogott. Miatta ölt, efelől egy szemernyi kétsége sem volt.

- Hé! – a lány a hang irányába kapta a tekintetét. Jem eszeveszett integetett az utca másik oldaláról, mint aki attól félt, hogy Lily nem veszi észre és elmegy, még mielőtt annyit mondhatna: kaktusz. De a lánynak esze ágában sem volt eltűnni. Egy része örült, amiért a fiú utána jött és nem adta fel a keresését. - Azt hittem sosem találok rád – Jem igencsak szaporán vette a levegőt, amitől beszéde kissé szaggatottá vált. Lily egy kicsit arrébb csúszott a padon, hogy elegendő hellyel kínálhassa barátját.

- Nem kellett volna utánam jönnöd – motyogta a semmibe meredve. Nem mert a másikra nézni, mert félt, hogy kiolvasta volna belőle az igazságot. Hogy mennyire fontos volt számára a fiú bajtársa, hogy minden sérelme ellenére abban reménykedett: Will is utána jön majd.

- Hiszen barátok vagyunk – finoman oldalba lökte a mélabús lányt, mire Lily szája halovány, ámbár őszinte mosolyra húzódott. Imádta, hogy Jem másodpercek alatt képes volt elfelejtetni minden bánatát, hogy a borongós időt egy kedves gesztusa napsütéssé változtatta. Finoman felhúzta a lábait, kezeivel átkulcsolta a térdeit, úgy fordult a fiú felé. - Hagynom kellett volna, hogy valami hülyeséget csinálj?

- Hogyan? – hosszú pillákkal keretezett szemei értetlenségtől csillogtak, ahogy Jemre emelte őket. Kíváncsi volt a fiú válaszára, hiszen nála jobban senki sem ismerte a gondolataiban fel-felbukkanó fiút, és a hozzá láncoló szoros köteléket, de képtelen volt megfogalmazni a lelkében érlelődő kérdését.

- Mit hogyan? – Jem ezüstös szemöldökei a homlokára szaladtak. Lily már az első találkozásukkor meg szerette volna kérdezni a fiút, miért voltak ilyen fakóak a színei, hogy így született-e vagy sem. Jem bőre ugyanis napról-napra világosabbá vált, sötétkék és halványlila erei jól láthatóan szőtték át az egész testét. Egyszerre volt lélegzetelállítóan félelmetes és gyönyörű.

- Hogyan voltam képes feladni mindent?! – Lily vett egy mély lélegzetet, tekintete belefúródott azokba a csodálatos seszínű íriszekbe, melyekben számára megfejthetetlen érzelmek kavarogtak. - Őérte.

- Honnan…?

- Amikor jöttem a buszon, hallottam egy különös dallamot, amit egy különös szerzet énekelt, és eszembe jutott egy röpke pillanat – a lány olyan közel ült a fiúhoz, hogy érezte, ahogyan az megfeszítette az izmait. Kíváncsi lett volna rá, mire gondolhatott abban a pillanatban. Ő mire számíthatott, melyik másodpercet adta vissza neki az élet egy emlékkép formájában? - Véres volt a kezem, mégis boldog voltam, mert Will élt.

  Néma csönd szállt a semmibe meredő kettősre, miközben egy újabb busz fékezett le a megállóban, ezúttal a lány oldalán, nem az átellenben kiépített buszöbölben. Az utasok mintha észre sem vették volna őket, pedig egyiküket sem rejtette álca.

- Szeretted, ahogy ő is szeretett téged – válaszolt végül a lány kérdésére, de alighogy kimondta az utolsó szavakat, légzése egyeletlenné vált a levegőbe keveredő kipufogófüsttől. Ahogy a jármű tovább baktatott, Jem teste megfeszült, remegő kezeit a térdén pihentetve tartotta meg testsúlyának egy részét.

   Minden nagyon gyorsan történt, a lány alig fogta fel, barátja szájából máris vér fröccsent a karjára. 

- Jézusom! – elkerekedett szemei a vörösen csordogáló folyadékra meredtek, a cseppek úgy kebelezték be egymást, mint az üvegen versenyző eső, egyre vastagabb csíkot hagyva maguk mögött. - Jem, felhívjak valakit? Charlotte? Will? – kérdezte kétségbeesetten és már nyúlt is a zsebében rejtegetett készülék felé, amikor rájött, hogy az edzésre szánt öltözetében viharzott ki az Intézetből, így nem volt nála az új telefonja, csupán egy markényi apró a legutóbbi alkalomból, amikor Will úgy próbált meg gyorsítani a reflexein, hogy a levegőbe dobta őket, és a lánynak el kellett kapnia mindet, mielőtt megérintették volna a talajt.

- Nem kell, jól vagyok.

- Nem vagy jól, hiszen tiszta vér lettél! – csattant fel, mikor Jem kedvesen a combjára fektette jobb kezét, amiről egy kövér csepp csöppent a lány nadrágjára. A fekete anyag azonnal magába itta a bíborszín folyadékot, ezzel eltüntetve Lily szemei elől a valóságot. - Mi a baj?

- Semmi – a fiú lesütött szemeivel kerülte a vádló tekintet kereszttűzét, mert esze ágában sem volt válaszolni. Lily azonban túl rámenős volt, rövid ujjaival felemelte Jem állát és szemkontaktusra kényszerítette őt.

- Azt mondtad a barátom vagy – a lány beszívta az alsó ajkát. - A barátoknak pedig nincsenek titkaik egymás előtt. - Mondd el!

- Lily…

- James Carstairs!

- Haldoklom – a fiatal Penhallow lány ajkai elnyíltak döbbenetükbe, ujjait magával ragadta a gravitáció – tehetetlenül hullottak az ölébe, szabadon engedve Jem márványszerű bőrét. Ezernyi kérdés kavargott az elméjében, mégsem tudta, melyikkel kellett volna kezdenie, így szinte az összeset egyszerre eresztette a fiúra.

- Tessék? Hogyan? Mióta? – semmi. Jem elfordította a fejét, szemeivel az utcán száguldozó autókat figyelte. Nagyon régen nem beszélt már senkinek sem arról a napról, ami gyökereiben változtatta meg az addigi életét.

- Amikor kisgyermek voltam, egy démon megölte a szüleimet és majdnem engem is. A mérge… - a szemeire egy leheletvékony fátyolréteg borult, amitől az előttük közlekedő autók színes csíkokká váltak a számára. Amikor annak idején befogadta a londoni Intézet, még ugyanolyan sötét szemei és haja volt, mint a szüleinek, akiknek az emléke szépen lassan megfakult az elméjében. Már nem tudott felidézni minden egyes apróságot velük kapcsolatban, már nem emlékezett édesanyja nevetőráncaira vagy arra, hogyan köszönt el tőle lefekvés előtt - és ez elszomorította.

- Nincs rá valamiféle gyógyszer? – Lily megpróbálta megőrizni a lélekjelenlétét, hogy a hangja könnyed és légies legyen, mellőzve mindenféle fájdalmat, de még így is beleremegett a végébe. Képtelen volt elképzelni egy olyan világot, amiben Jem nem volt mellette; és nem is akart! Elkeseredetten kapaszkodott egy nem létező megoldásba.

- Olyan, ami megmenthetne... nincs – Jem leküzdötte a torkában növekvő gombócot, az érzelmek rajta is úrrá lettek, már nem tudta elfojtani őket - de van, ami meghosszabbítja a hátra maradt időt. Jin fen, ami szépen lassan megöl.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte oly halkan, hogy senki se hallhassa az érintetten kívül. Eme mondat légies volt, mellőzött mindenfajta neheztelést, majdnem, hogy szárnyra is kélt, ahogy a lány kimondta. Csokoládészín íriszei Jem véres karjára terelődtek, melyről saját pólójával törölte le a ragacsossá vált folyadékot, amibe beleszállt az autók által felkevert por.

- Nem akartam, hogy sajnálj. Olyan jó volt tiszta lappal kezdeni, anélkül, hogy tudtál volna róla – mormolta lehajtott fejével. A lány kezeit nézte, azt, ahogy egyetlen mozdulatával semmissé tette a történteket.

   Miután az utolsó folt is eltűnt a fiú karjáról, Lily óvatosan összekulcsolta az ujjaikat és felhúzott lábaival nekidőlt a másiknak. A lány feje Jem vállán nyugodott és ugyanezt megismételve, a fiatal Carstairs fiú is a lány hajára döntötte az arcát. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsék egymást, némaságba burkolózva kémlelték a napsugárban fürdőző tájat. A kellemes, nyári szellő olykor-olykor megcirógatta az arcukat. Mosolyuk halvány volt, mégis törődéssel teli, megmutatva ezzel, mennyire fontosak voltak a másiknak. Barátok… szinte már testvérek.

- Szeretlek, Jem – suttogta a kezét szorongatva, miközben megpróbálta minden egyes lélegzetvételével magába szippantani a pozitivitást. Mert szüksége volt erre, pont úgy, ahogy a fiúra is.