28. fejezet

Sziasztok :)

Na, kinek hogyan telnek a hétköznapok? Eleget pihentek a hétvégén? Én szombaton egy négy órás tanfolyamon ültem, és rájöttem, hogy nem tudok újraéleszteni. Valahogy sosem nyílt ki a baba szája, amikor bele akartam fújni, és ez olyan idegesítő, mert beugrófeladat a vizsgán... ajj, ne mindegy is.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt van velem részről részre, támogat - akár pipával, akár díjjal, akár kommentárral. Örülök, hogy a legtöbben örömmel fogadtátok Cecily felbukkanását, mert az egyik leginkább mozgatható karakter a történetben. Nagyon sok mindent neki köszönhetünk majd, legyen az jó vagy rossz. Hát igen, erről inkább nem is mondanék többet,mert még lelövöm a poénokat.

Ebben a részben ismételten Miss Herondale lesz a főszereplő, és emellett lesz egy hatalmas időbeli ugrás, hogy Lily is jobban hozzászokjon az Intézethez. Remélem tetszeni fog!

Apropó, még mielőtt elfelejteném: sajnos Sophie-ról nem találtam elég előnyös képet/gifet, így le kellett cserélnem. Remélem nem haragszotok meg.

ui.: a modulsávba új videó került... a segítségért hálás köszönet FantasyGirlnek <3 

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Büvös csecsebecse

  A Nap már órák óta fenn ragyogott az égen, a Hold mégsem vette át az uralmat az égbolt felett, ahhoz még túl gyenge volt a fénye. A csipkézett függöny minden második percben meglibbent a lágy szellőtől, ami enyhülést hozott a nyüzsgő város lakosainak. Londonban szokatlan volt a túlzott napsütés, már az a huszonkilenc fok is kánikulának számított, ami körbelengte a légteret – nem hiába csordult le egy kósza verejtékcsepp az ágy szélén üldögélő fiú homlokán.

- Ne vágj grimaszokat, a végén még ráncos leszel – Cecily remegő kezekkel tornázta feljebb magát, hogy egy magasságba kerüljön a tekintete, bátyja kék íriszeivel, melyekből képtelen volt kiolvasni bármit is; abban túl sok érzelem keveredett össze egy azon pillanatban. Volt benne bánat, öröm, csalódottság és talán egy kevéske aggodalom is, bár az oldalához kapó lány egyikben sem volt száz százalékig biztos. Mindet csak sejtette. Cecily ajkaiból a felszínre szökött egy elhalt sóhaj, ahogy ajkait összeharapva, megpróbálta magában tartani fájdalmának kínkeserves sikolyát. Az előző este ugyanis nem csak a háta, de az oldala is megsérült – ezért vesztett olyan gyorsan, olyan sokat skarlátszín véréből -, csupán a démon mérgének köszönhetően nem érzett fájdalmat. Az érzékei addigra olyannyira eltompultak, hogy nem vette észre a vágást, ami két centiméter mélyen vájt a bőrébe.

  Will felkapta a tekintetét, mely mind ezidáig a padlót pásztázta s ösztönösen a húga felé kapott, aki azonban egy halovány mosollyal lerázta magáról a fiú bőrkeményedéses ujjait.

- Jól vagyok.

  A fiatal Árnyvadász egy beletörődő bólintással reagált a lány cselekedetére, mint aki már tegnap este eldöntötte, hogy sohasem fognak közel kerülni egymáshoz – legalábbis Cecily minden egyes elképzelhető és elképzelhetetlen eszmefuttatása után ide lyukadt ki. Ez az egy mondat ismételgette magát az agyában szüntelen, mintha az édesapja ósdi lemezlejátszóján beakadt volna egy fekete bakelitlemez. Will nem örült neki, és nem tudta, miért.

- Nem kellett volna idejönnöd. Anyáékra nem is gondolsz? – a fiatalabbik testvér felhúzta sötét szemöldökét, kétkedő tekintete lyukat égetett a másik homlokába, de a fiú állta a pillantását. Pont úgy, ahogy kiskorukban is, amikor még nem volt nagyobb gondjuk annál, hogy kelbimbót kaptak vacsorára, s amikor még a gyermekded harcok és szócsaták voltak az egyetlen verekedésre emlékeztető dolgok az életükben. Amikor a szörnyek az ágy alatt maradtak és nem keltek életre, hogy éles karmaikkal alvásra kényszerítsék hevesen lüktető szíveiket, ezzel elhozva számukra a végzetes halált.

- Ugye tudod, hogy álszent vagy? – kérdezte végül. A rosszallás megvetette a lábát a hangjában, ahogy a karjai keresztezték egymást a mellkasa előtt. - Mindent a hátad mögött hagytál, amikor Ella meghalt. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt egyszerre elveszteni mindkettőtöket – bár a hangja megremegett, a könnyei ezúttal nem törték át a védgátat, amit eléjük emelt. Túl sok éjszakát virrasztott át vörösre sírt szemeivel ahhoz, hogy akár egyetlen egy is kijátszhassa. Ismerte őket és felülkerekedett rajtuk.

- Ezt kellett tennem. – Will megköszörülte a torkát, eddig begörbített háta oly egyenessé vált, akár egy nyílvessző és az előbbi, emberi vonásait mintha beszippantotta volna tulajdon bőre. Az arca érzelemmentessé vált, kifejezéstelenné s csöppet idősebbé. Hiába kereste oly elkeseredetten, Cecily képtelen volt rábukkanni arra a mosolygós kisfiúra, akit az emlékeiben őrzött. Nem arról volt szó, hogy a bátyja boldogtalannak tűnt, csupán eme boldogság elvesztette az ártatlanságát. Valamiért nem tudott kiteljesedni.

- Ne aggódj, jól vannak – suttogta a lány, hátha ezzel könnyíthetett volna a testvére lelkén. Be akart tapasztani egy olyan lyukat, ami egy teljesen más okból vérzett.

- Tessék?

- Anyáék – Cecily óvatosan Will kézfejére helyezte a sajátját, amit a fiú – a lány várakozásaival ellentétben – nem húzott el azonnal. Hagyta, hogy a bőrében parányi petárdák módjára robbanjanak fel a vörösvértestjei, hogy az elektromos kisülések végigcikázzanak a bőre alatt, s csupán eme jóleső bizsergés után vette el a tenyerét az ágy széléről. - Igaz, hogy kiakadtak, amikor elmondtam nekik, hogy Árnyvadász szeretnék lenni, de jól vannak.

- Azt hittem elszöktél – Will rosszallóan megrázta a fejét, hosszúra hagyott tincsei belelógtak az arcába. A szemei alatt mély nyomott hagyott az este, az átvirrasztott órák lila karikákat rajzoltak hófehér bőrére. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes lett volna elaludni, s húga egy röpke másodpercig el is hitte, hogy rátalált az álomvilág.

- Egy szóval sem mondtam, hogy örömtáncot járva az utamra engedtek a nagy bejelentés után – húzta el a száját sértődötten. Cecy lelki szemei előtt ott lebegett édesanyja megrökönyödött alakja, aki az édesapja vállán sírta el minden bánatát. Akkor, azt a jelenetet látva, azt hitte jót tesz nekik azzal, hogy eljön… mostanra kételkedni kezdett mindebben. Az Árnyvadászok elvették tőlük a fiukat és – mintha csak a Sors fondorlatos ujjai szőtték volna a szálakat – évekkel később a lányuk is beleesett ugyanebbe a csapdába. Mert efelől semmi kétsége sem volt: a nephil lét nem volt más, mint holmi ostobaság, s csupán a bátyja miatt tévedt le a helyes ösvényről.

- Semmit sem változtál.

- Te pedig annál többet. Olyan letört vagy. Mi a baj? – kérdezte. Vékony ujjait ráfektette a fiú kézfejére, aki lassú, monoton mozdulattal emelte rá mélabús tekintetét.

- Semmi.

- Miért rekesztesz ki? – faggatózott tovább, egyre nagyobb vehemenciával. Cecily olyannyira felemelte a hangját, hogy vádaskodó kérdése köhögésbe fordult, s ahogy tenyerét a szája elé emelte, puha bőrét beszennyezte tulajdon, langyos vére. Egy gyors mozdulattal beletörölte a hálóruhájába a kezeit, még mielőtt Will észrevehette volna sunyi cselekedetét, és úgy folytatta elkezdett háborúját, amiben semmi kétség: vesztésre állt. - Ha tetszik, ha nem, itt fogok maradni! Miért nem engeded, hogy beléd lássak?

- Mert nem fogsz maradni. Veszélyes Cecy, értsd meg, hogy ez nem egy játék! – bár a fiú is felemelte a hangját, ezzel méltó ellenféllé válva, ettől függetlenül nem torzult el az arca, izmai ugyanolyan lazák maradtak, mintha egy ovis kisgyerekkel beszélgetett volna egy jelentéktelen apróságról, és nem a saját húgával egy kiszámíthatatlan jövőről, és annak életéről. Az életről, ami lehetett volna boldog és hosszadalmas is, mellőzve mindenféle veszélyt vagy halálos ellenséget, ha végül az otthona mellett tette volna le a voksát.

- Én pedig nem vagyok gyerek, hogy játszadozzam – replikázott felvágott nyelvével. Will még büszke is lett volna rá, hogy a húga ilyen határozott egyéniséggé forrott az elmúlt évek alatt, ha nem rajta gyakorolta volna a „minden úgy lesz, ahogy elterveztem” nézését. A lány szemei résnyire szűkültek, egy tiltott pillanat erejéig még a szemöldökei is összeértek, s összepréselt ajkai körül megjelentek az első szarkalábak, melyek még nevetőráncoknak is elmentek volna, ha a szituáció nem lett volna ilyen feszélyezett.

- De az vagy, hiszen még csak most töltötted be a tizenötöt! – Will vett egy mély lélegzetet, a talpával elrugaszkodott a földtől és öles lépteivel meg sem állt az ablakig, ahol beengedve a langyos levegőt, lehűtötte felborzolt idegeit. Hagyta, hogy a lágy szellő belekapjon a hajába, hogy lesöpörje az arcáról a homlokán gyöngyöződő verejtékcseppeket. Nem akart kiabálni, nem akart veszekedni, épp elég problémája volt a húga nélkül is – hiszen az idő nagy úr, s ahogy egyre teltek a másodpercek, úgy szorult a nyaka körül az a bizonyos hurok. Az Inkvizítor és a Tanács tagjai mind tényeket akartak, de az egyetlen nyom, amin elindulhattak volna zsákutcához vezetett, mindezen felül Charlotte még azt a nyavalyás gombot is elzárta.

- Te mennyi is voltál? – az ágy megnyikordult, ahogy a fiatalabbik testvér ülésbe tornázta magát, majd finoman a hideg padlóra helyezte felhevült bőrét. A testét szabályosan kirázta a hideg, ahogy a talpa érintkezett a fedetlen talajjal, amit nem borított se szőnyeg se deszka. Cecily ujjai belevájtak az ágy szélébe, ahogy összeszorított fogakkal visszaszívott egy feltörni kész sikolyt, hiszen az oldala minden mozdulatnál megfeszült. - Na és Jem, vagy Lily?

- Már mondtam, hogy megtettem, amit meg kellett, ők pedig Árnyvadásznak születtek. A kezdetektől fogva harcosnak nevelték őket – nem néztek egymásra: míg Cecy a járással próbálkozott, addig Will kirekesztett mindent és mindenkit. Próbált a jóra koncentrálni, felidézte Jem tegnap esti szavait, amikor arról győzködte, hogy a testvére is megérdemelte, hogy szabadon választhasson.  „Ő is egy közülünk, nem számít, hogy másképp nevelkedett. A vére az angyal vére, a te véred és az enyém. Adj neki egy esélyt, mert ha ráerőlteted az akaratod, pont az ellenkezőjét fogja csinálni. Olyan, mint te.”

- A lányon nem látszik. Szerintem még én is többet tudok a harcról, mint ő – horkantott, majd egész testsúlyával ránehezedett a lábaira. Egy pillanatra megtorpant, hagyta, hogy a végtagjai hozzászokjanak a teherhez, csak utána kezdett bele a rövid távba, ami az ablaknál ácsorgó testvéréig vezetett. A mozgása olyan volt, akár egy sérült madárfiókáé, aki eltörte a szárnyait, de már a fellegekbe vágyott. Egyeletlen, erőltetett és béna; készen az esésre.

- Nem ismered sem őt, sem a helyzetét – morogta, mint egy veszett vadállat. Tenyerei ökölbe szorultak, az ablakpárkány mégsem hajlott meg a masszív ütés hatására. Erősebb volt, mint amilyennek látszott, tökéletes merőlegest húzva az előtte ácsorgó fiúval, aki gyengébb volt, mint valaha.

- Valami fogyatékos?

- Eszedbe se jusson így nevezni, megértetted? – ripakodott rá a lányra, aki a váratlan kirohanás hatására megremegett s gyenge lábai felmondták a szolgálatot. Összeesett és nem volt senki, aki utána kapott volna; senki, aki megmentette volna a fájdalmas esésről. A feje hangos robajjal csapódott neki az éjjeliszekrénynek, mire elnyílt ajkain keresztül kiszökött egy kínkeserves sóhaj. Will azon nyomban felé kapta a tekintetét, kecses mozdulataival mellette termett és a térdhajlata alá nyúlva, a karjaiba fogta a sebesült leányt.

  Cecily nyögdécselve húzta magára a fehér takarót, belül hálát adott az égnek, amiért a vérfolt rejtve maradt és úgy emelte izzadsággal borított arcát a bátyjára.

- Csak nem szereted? – vékony ajkai megremegtek, ahogy Will végigsimított az arccsontja vonalán, majd egy szeretetteljes puszit nyomott a homlokára, elfelejtetve vele előbbi gyerekes vitájukat.

- Mennem kell. Igyál sokat, az pótolja a folyadékveszteséget. Magnus is ezt ajánlotta – suttogta, s ezt követően, sebes léptei egészen az ajtóig vitték. Ott megállt egy röpke másodperc erejéig, megeresztett egy félénk mosolyt a húga irányába, s csak ezután nyomta le a fémes kilincset.

- Will! Még nem fejeztem be! – kiabált, ahogy csak a torkán kifért, bár még így is túlontúl erőtlenül. Haja zilálva terült szét a tört fehér párnán, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt minden egyes lélegzetvételnél.

- Én viszont igen. Pihenj, Cecy!

  Ahogy bezárult az ajtó, a lány egyedül maradt, de valahányszor lehunyta a szemeit, maga előtt látta Will dühtől izzó íriszeit. Valamiért nem akarta, hogy ott legyen, csak azt nem értette, miért.

  Lily finoman végigsimított a legújabb fényképen, melynek megsárgult lapjáról saját édesanyja mosolygott vissza rá. A nőnek gyönyörű fogsora volt, szemeiben megcsillant a kedvesség és a lány hirtelen azon kapta magát, hogy ujjbegyei hófehérré váltak, ahogy szorosan rámarkolt a fotóra. Ez is egészben volt, csak úgy, ahogy az összes többi, így keserédes érzelmekkel tette vissza a kiürített dobozba, amit Will nem is olyan régen áthozott a szobájába. Lily még mindig megdöbbent, valahányszor visszagondolt a jelenetre, ahogy a fiú egy félmosoly kíséretében letette az ágyára a kartonpapírost.

  Két hét telt el azóta, hogy Cecily halálra váltan, de átlépte az Intézet küszöbét, s azóta mintha a fiú is szépen lassan megváltozott volna. Még mindig kedvére sértegette egykori szerelmét, de Lily egyre gyakrabban kapta azon, hogy apró, ám kedves gesztusokkal ajándékozta meg őt. A legutóbb például megmutatta neki az almás trükköt és addig hajtotta, amíg a lány ketté nem szelte a gyümölcsöt, amit végül az ablakpárkányra ülve majszolgattak el.

- Szia. Bejöhetek? – Cecily kopogás nélkül tárta ki a szobájával szemközt elhelyezett ajtót. Óvatosan bekukucskált rajta, ennek ellenére mégsem lépte át a küszöböt, ujjai egy másodpercre sem eresztették el a fémes kilincset.

- Persze – Lily finoman félre tette a kezei közt szorongatott képeket, hogy teljes figyelmét a fiatal lánynak szentelhesse. Korábban is találkoztak már, többször meglátogatta, amíg az ágyában feküdt, de még mindig különösnek találta, mennyire hasonlított a bátyjára. Valahányszor belenézett a szemeibe, Willt látta maga előtt és ettől felállt a hátán a szőr, a karjai pedig szabályosan libabőrbe borultak. - Mit szeretnél?

- Te vagy az egyetlen ebben a hatalmas házban, aki nincs elfoglalva a takarítással vagy azzal a titkos izével, amiről Will az égvilágon semmit sem hajlandó megosztani velem – Cecily összeszorított ajkain keresztül utat tört magának a levegő, így amikor lehuppant Emily mellé, a szemébe hulló hajszálak az ég felé röppentek. A képek, amik az elmúlt egy órában átestek egy speciális, mások számára átláthatatlan rendezésen, mind a földre estek, ezzel tönkretéve Lily eddigi nyomozói munkáját. A lány elkeseredetten nyúlt utánuk, de ahogy a homok is kifolyt az ember ujjai közül, úgy ezek is tehetetlenül a padlóra hullottak.

- Alvilágiakat mészárolnak le, a gyilkos után kutatnak – motyogta az orra alatt, ahogy leguggolt és megpróbálta menteni a menthetőt. Voltak olyanok, amelyeken ő is szerepelt, a legtöbb képen még kisgyerek volt, a szülei mosolyogtak vagy a levegőbe dobálták… az egyiken Will is szerepelt. Lily kíváncsi lett volna rá, vajon az édesapja kedvelte volna-e a fiút. De aztán eszébe jutott, hogy talán fordítva is fel kellett volna tennie a kérdést. Rögtön ez után pedig az a kósza gondolat, hogy Will kedvelt-e valakit Jemen – s a húgán – kívül.

- Akkor az Árnyvadászok tulajdonképpen felturbózott rendőrök? – Lily félszeg mosolyra húzta a száját, ahogy a füle mögé tűrt egy elszabadult, sötétbarna tincset. Bezzeg, amikor Sophie készítette el a frizuráját, akkor nem akadtak ehhez hasonló problémái!

- Ebben nem vagyok biztos… - kezdett bele, de egy erélyes hang belefojtott minden egyes kitörni kész szót. Lily a fiatalabbik Herondalere emelte a tekintetét, mint amikor egy korhadt fa összecsapott a dühöngő óceánnal - végül a víz maga alá temette az elhalt növényt, az hiába tartott ki oly soká.

- Pedig a többiek szerint te is egy vagy közülük – vágta oda félvállról, anélkül, hogy tisztában lett volna vele: a szavai mélyebb sebet ejtettek, mint a legélesebb penge, amit a polcain őrizgetett a kiképzőterem.  Már a július is a végét járta, lassan beköszöntött a nyár utolsó hónapja és Lily még mindig sötétben tapogatózott. Olyan volt, akár egy vak kisgyerek, akinek semmit sem jelentettek az olyan szavak, mint például sárga, mert nem tudta milyen is a Nap színe, a citrom vagy a banán.

- Miért jöttél el a családodtól? – kérdezte inkább. Óvatosan lehunyta a szemeit, a torkából felszínre kívánkozó epés megjegyzések végül a nyelve hegyén ragadtak. Esze ágában sem volt megbántani a lányt, aki egészen idáig a szobájában raboskodott, de úgy gondolta, ha tovább feszegeti azt a bizonyos húrt, az egyszer csak elpattan.

- Ugyanolyan bénán tereled el a témát, mint a bátyám – Lily elengedte a füle mellett Cecily gúnnyal átitatott megjegyzését, és egy halk s erőltetett nyelést követően megpróbálta a saját malmára hajtani a vizet. Hiszen Cecy ismerte Willt, ismernie kellett a miérteket is.

- Válaszolok a kérdéseidre, ha te is az enyémekre.

- Mit szeretnél tudni? – Cecily szemei felcsillantak, mintha csak a villany tompa fénye játszadozott volna az íriszeivel. Izgatottságában mocorogni kezdett az ágyon, de hiába túrta fel az ép kupacokat, már nem tudott nagyobb károkat okozni a stócokban. Lily egy percig néma csöndben gyászolta az összekuszált képeket, de próbált pozitívan hozzáállni a történtekhez: lehet, hogy észrevesz majd valamit, amit eddig figyelmen kívül hagyott.

- Hallottad a kérdést – válaszolta végül, s egy megadó sóhaj kíséretében helyet foglalt a lány mellett. Finoman arrébb söpörte a kartondobozt s annak tartalmát, hogy a könyökeire támaszkodva, tekintetét az égszín íriszekbe fúrhassa. Az édesanyja – vagyis a mostohaanyja – mindig azt mondta neki, hogy a szem a lélek tükre volt. Bízott benne, hogy ezzel a taktikával rájön majd, ha Cecily titkolózni próbál.

- Vissza akarom kapni a bátyámat és vissza is fogom! Ráveszem, hogy jöjjön haza velem, vagy ha nem sikerül, akkor maradok – Cecy arca meg sem rezdült, miközben minden egyes szót külön-külön kihangsúlyozott, ezzel megmutatva: igenis komolyan gondolta, amit mondott. Lily torka összeszorult a gondolatra, hogy Cecily képes lehet meggyőzni Willt arról, hogy otthon nagyobb szükség volt rá, mint az Intézetben. Ökölbe szorított tenyerei izzadni kezdtek, a szíve hevesebb ütemre kapcsolt, a szája pedig szabályosan kiszáradt. Nyelvével finoman végigszántott kicserepesedett ajkain, így próbált meg a soron következő kérdésére összpontosítani.

- Miért szökött el otthonról?

- Állítólag megtette, amit meg kellett tennie – Lilynek nem volt szüksége gondolatolvasói képességre ahhoz, hogy rájöjjön, a fiatalabbik Herondalenek nem volt ínyére bátyja ködösített kifogása, ugyanis Cecily egy feltűnően hangos horkantással kutakodott egy kényelmesebb pozíció után. - Sosem avat be semmibe, mintha semmit sem jelentenék a számára. Egyfolytában Jemmel van… mintha őt jobban szeretné, mint a saját testvérét.

- Jem közel áll a szívéhez, szerintem ugyanannyira fontos a számára, mint te, csak képtelen nyitni feléd, mert félt – a lány emlékezett rá, hogy két héttel ezelőtt Charlotte is ugyanezeket a szavakat használta, amikor Willről kérdezte. „Nem utál téged, egyszerűen csak félt. Nem akar még egyszer elveszteni, ahogy mi sem.” - Majdnem meghaltál a karjaiban, ezt sose felejtsd el.

  A szobára rátelepedett a némaság, ahogy Cecily megpróbálkozott a lehetetlennel; egy számára kellemetlennek titulált igazság megemésztésével. Lily egyszerűen csak hagyta, nem szólt közbe, a ki nem mondott ellenérvekre csöndességgel válaszolt. Pedig annyi kérdése lett volna, annyi rejtély várt még megfejtésre – apróságok, melyek számára sokat jelentettek, másoknak viszont jelentéktelenségeknek tűnhettek. Hol születettek? Will az anyukájára vagy az apukájára hasonlított jobban? Volt harmadik neve? Kiskorában is ilyen távolságtartó volt vagy sokkalta elevenebb?

- Miért vagy kattos? – Emily felemelte, eddig szorosan a tenyerébe temetett fejét, ahogy eljutott a tudatáig Cecily kérdése s annak mondanivalója. A lány meg akarta őt bántani, amiért kiállt a bátyja mellett, efelől egy szemernyi kétsége sem volt.

- Látom ugyanannyira empatikus vagy, mint a bátyád – nem húzta fel az orrát, pedig megsértették. A hangjába nem költözött rosszallás, pedig legszívesebben kiküldte volna a másikat a szobájából. Az a része, amelyik megelégelte a múltja körülkeringő titkokat, együtt érzett Cecilyvel, rátalált benne a lelki társára, arra a személyre, aki megértheti, ha kiönti neki a szívét. - Nekem sem mondanak többet, mint neked. Csak annyi tudok, hogy körülbelül egy éve történt valami, tettem valamit vagy fogalmam sincs – kezei össze-visszakalimpáltak a levegőben, ahogy utat engedve az érzelmeinek, heves gesztikulálásba kezdett. - A lényeg, hogy elvették az emlékeimet, és úgy egy hónapja Will a fejemre zúdított mindent, amikor véletlenül rám talált.

- Ó – Cecy elhúzta a száját, ezzel egy ocsmány grimasszal gazdagítva gyermeki vonásait -, ez tényleg rosszul hangzik – ismételten beköszöntött a tél, ami magával hozta a zord időjárást is, s a csönd ezúttal kínosabb volt, mint valaha. A két lány farkasszemet nézett egymással, várták, melyikük törik meg hamarabb, melyikük szövi tovább a beszélgetés fonalát, de nem történt semmi.

  A Nap, bár még fenn ragyogott az égen – hiszen nyáron hosszabbak voltak a nappalok -, hirtelen eltűnt a borús esőfelhők mögött. Már híre sem volt a két héttel ezelőtti kánikulának, mintha az újabb és újabb zsákutcák - melyekbe az Árnyvadászok futottak a gyilkosságok kapcsán -, elhozták volna a kegyetlen zivatart. A kertbe ültetett öreg tölgy ága minden széllökésnél nekicsapódott az ablak üvegének, félő volt, hogy bármelyik pillanatban betörhet; végül mégis kitartott.

- Mit csináltál, mielőtt bejöttem? – Cecily hangja elterelte Lily figyelmét, a vihar süvítése háttérzajjá csendesült, szinte teljesen elhalkult. Ahogy Cecily felé kapta a tekintetét, csupán az összegyűrt lepedőt találta az előbb még lelkes vagy esetenként gúnyos lány helyén, hiszen a fekete hajkoronával megáldott Árnyvadász palánta a padlón guggolt, kezei között Lily képeit szorongatva.

- Átnéztem a régi cuccaimat, amit a fiúk megmentetek, hátha megtalálom a fénykép másik felét – Lily teste félig az ágyon, félig a padlón pihent, ahogy az alkarjára nehezedve feltúrta a percekkel ezelőtt arrébb dobott kartondobozt. Alsó ajkát finoman beszívta, fogai ráharaptak a puha bőrre, szinte kicsordult belőle skarlátszín vére. Végül, pár pillanatnyi keresgélés után megtalálta azt a félbe tépett fényképet, amiről az anyukája mosolygott vissza rá, s aminek a hátulján ott lapult az ismerős szöveg. A vallomás, aminek a fele elveszett csak úgy, ahogy a lány múltja is. - Tudni szeretném, ki van rajta.

- Ő az anyukád? – Cecy rábökött a barna hajú alakra, aki résnyire összeszűkített szemeivel védekezett a fényképezőgép vakúja ellen. - Nagyon szép nő.

- Az volt. Kár, hogy elfelejtettem, milyen volt – motyogta az orra alatt, tekintete egy másodpercre sem szakadt el a képtől. Különös, hogy még csak a nevét sem tudta, ennek ellenére közelebb érezte magához, mint azt a francia asszonyt, aki az emlékei szerint felnevelte.

- Az is a tiéd? – Cecily kezei között megcsillant az ametisztmedál, amit Lily már többször is viszont látott egy-egy fényképen, de még sosem időzött el rajta huzamosabb ideig. A fiatal lánynak igaza volt, tényleg káprázatos darab volt, de Emily nem érezte magáénak – hiába bizonygatta Jem, hogy egykoron egy másodpercre sem vette le a nyakából. Kizártnak tartotta, hogy egy Árnyvadász ilyen hatalmas kövekkel a nyakában eddzen vagy harcoljon. Akkor vajon miért ragaszkodott hozzá az anyukája csak úgy, mint egykoron ő maga is? - Még sosem láttam ilyen szépet.

- Az övé volt. Legalábbis az egyik régi képen az ő nyakában is egy hasonló lógott – helyeselt.

  Egy ideig még dicsérgették a különböző ékszereket és tárgyakat vagy a különös helyeket, melyeken még egyikük sem járt. Ahogy telt az idő egyre közelebb kerültek egymáshoz, már nem köszöntött be olyan gyakran az a jellegzetes néma csend, ahogy a gúnyos megjegyzéseket is, mintha kiradírozták volna a beszélgetéseikből.

- Szabad – kiáltották egyszerre, ahogy meghallották azt a rendhagyó, kopogó hangot a folyosóról. Nem telt bele két röpke másodpercbe, az ajtó kitárult, Charlotte pedig átlépte a padlizsánszínű szoba küszöbét.

- Csak szólok, hogy kész a vacsora, és amint látom, már te is elég erős vagy ahhoz, hogy le gyere az ebédlőbe. Gondoltam elmondom a jó hírt, ha már a fiúk túl elfoglaltak ehhez – hetek óta először tűnt igazinak az arcán elterülő mosoly, amitől Lily is szemmel láthatóan boldogabbá vált. Talán tényleg igaza volt Charlottenak, amikor azt mondta, hogy a kettejüket összekötő kötelék nem szűnt meg azzal, hogy a Tanács ítélete szerint leégették a lány testéről a parabatai rúnát.

- Köszönöm – Cecily mosolyogva rohant át a szobájába, hogy magára kaphasson egy csinosabb ruhát, hiszen az, amit eddig viselt egy egyszerű, halvány rózsaszín hálóing volt csupán – semmiképp sem vacsorához illő öltözet.

- Azonnal megyek én is, egy pillanat – kiáltotta a folyosón ácsorgó nőnek, aki idő közben kilépett a szobából, hogy megnézze a többieket. Erre a hangra azonban megtorpant, lassan visszasétált Emily szobájához s a keretnek dőlve figyelte, ahogy a lány bekapcsolta az ametiszt nyakék csatjait. Ahogy a kövek hozzásimultak a bőréhez, kiemelve nyakának gyönyörű ívét, jobban hasonlított az anyukájára, mint valaha.

   Nem kellene itt lenned! Sajnálom, hogy elgyengültem. Örök életemre bánni fogom… - gondolta magában, ahogy összefonta a karjait a mellkasa előtt. A bűntudat mázsás súlyként nehezedett a nő mellkasára, minden egyes nap nehezebben vette a levegőt. Hiába kaptak haladékot a Tanács tagjaitól, az idő még így is sürgette őket, azok a lábnyomok pedig, amelyeket idáig követtek, hirtelen eltűntek, mint a homokba írt nevek egy szélvihar után.

- Tessék? – Charlotte ösztönösen felkapta a fejét Lily esetlen kérdésére. A lány felvont szemöldökkel meredt a londoni Intézet vezetőjére, aki megköszörülve a torkát, eltűntette az arcáról az érzelmeit. Hiszen nem mondta ki hangosan, a lány biztosan csak képzelődött, vagy meghallott egy kósza mondatot, ami a széllel együtt libbent be az eddig némaságba burkolózott utcáról.

- Nem mondtam semmit. Siess, mert kihűl a csirke – azzal sarkon fordult és megindult az edzőterem felé, magára hagyva a nagyokat pislogó lányt, hogy a többieket is értesítse a késői vacsoráról.