32. fejezet

Sziasztok :)

Hirtelen nem tudom, mivel kezdjem. Kaptam egy kritikát, amiben azt írták, hogy azzal, hogy minden rész előtt megköszönöm nektek a visszajelzéseket, igazából mintha magamat dicsérgetném. Ti is így érzitek? Nekem ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben, én tényleg azért írok ide, mert hálás vagyok.

Szóval köszönöm a pipákat, a kommentárokat, a visszajelzéseket. Mindent!

Remélem jól telik a szünetetek, és sikerül mindenkinek legalább tízig  aludnia, mert én ezzel töltöm a napjaim egyharmadát. Alszom, amennyit csak tudok.

Ebben a részben fény derül a Halálmadarak rejtélyére, hogy kik is ők, mire is képesek. Egyszóval arra, miért is pont ez lett a blog címe. Emellett Jem élménybeszámolót tart, vagyis megtudhatjátok, hova tűntek az Árnyvadászaink, miközben a többiek a bálon táncoltak.

Jól olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

ui.: készítettem egy új blogot, ami bár nem lesz túl aktív, hiszen csupán a novelláim lesznek rajta, azért gondoltam megosztom veletek. Ha bárkit érdekel, nézzen be nyugodtan: BLIND

--------------------------------------------------------------------------------

Kárpótlás

  A közelben magasodó templom tornya megütötte a delet, és a harang belekezdet szűnni nem akaró muzsikájába, mely a járókelők tudtára adta a pontos időt. Lily megnyálazta a mutatóujját, úgy lapozta fel a soron következő könyvet. A fiatal lány együtt kelt a Nap első sugaraival, sebtében lerohant a konyhába, és egy tálca pirítós, s megannyi Alvilágiakról szóló rege kíséretében magára zárta a szobája ajtaját. A háta közepére sem kívánta az Intézet lakóit, egyszerűen nem akart összefutni velük, mert félt, ha egyszer kinyitja a száját, ott kő kövön nem marad.

  Emily tekintete a sarokba dobott fehér ruhára, és a rajta pihenő tollas maszkra tévedt, mire keserű szájízzel hajolt a lapok fölé. Fájt a feje a sok olvasástól és úgy érezte, már simán megkülönböztetett volna egy kötésmágiát egy egyszerű rontástól, mégsem jutott előrébb. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy megkeresi Magnust és kivallatja, de fogalma sem volt róla, hol kellett volna keresnie. Ahhoz viszont túl makacs volt, hogy megkérdezze az Intézet lakóit. Reszketeg ujjaival beletúrt a kócos hajába és egy mély, rekedtes sóhajt követően folytatta a megkezdett fejezetet.

   Ez így ment hosszú percekig, lap követett lapot, míg végül egy hangos kopogás megállásra nem késztette a kutakodó lányt. Lily összevont szemöldökökkel kapta fel a tekintetét, mely a fából készült ajtóra szegeződött. Ma ez volt a harmadik alkalom, hogy Sophie megpróbálta lehívni az étkezőbe, de a lány mind a reggeli, mind az ebéd alól talált kibúvót.

- Nem, Sophie, még mindig nem vagyok éhes! – kiabálta torka szakadtából, akár egy veszett eb, pedig a cselédlány semmit sem ártott neki. Ő nem tudhatta, hogy Charlotte meg fogja tiltani neki a bálozást, ahogy Cecily se, mégsem beszélt egyikükkel sem. A fiatal Árnyvadász ülésbe tornázta magát és kinyújtott karjával elvette az éjjeliszekrényen hagyott hajgumit, hogy ezt követően összefoghassa megzabolázhatatlan loboncát. Kezdte irritálni, hogy minden második szál a szájában keresett menedéket, mintha a tincsei megérezték volna a közelgő katasztrófát és az életükért játszották volna eme gyermeteg bújócskát.

- Az nagy kár, ugyanis hoztam neked egy tálca sütit – Lily eltátott ajkakkal figyelte a szobába lépő alakot, aki sem kötényt, sem fejfedőt nem viselt. A kezei nem friss ágyneműkkel, hanem süteményekkel voltak tele, és a haja sem volt a Sophietól már megszokott sötétbarna színű, sokkalta inkább ezüst, már-már teljesen fehér. Jem mosolyogva csukta be maga mögött az ajtót, lábai kecses mozdulatokkal indultak el a lány irányába. Lily bosszús pillantások millióit küldte felé, kelletlenül fonta össze a karjait, ezzel a jövevény tudtára adva: a fiú sem volt különb a többieknél. Elárulta, amikor nem állt ki mellette.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz. Rád is haragszom – szűrte ki a fogai közül, de a fiú, mintha meg sem hallotta volna. Fogta magát és leült Lily mellé, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se kuszálja össze a lepedőn pihenő papírokat, hiszen nem szerette volna még jobban magára haragítani a lányt, aki már így is a lehető legtávolabb húzódott tőle. Jem elmélázva figyelte Lily mozdulatait, arcának minden rezdülését, miközben az ebéd eseményein gondolkodott. Azt hitte a lenti vita után Will feljön majd és beszélget a lánnyal, de mégsem így történt, helyette kiviharzott a házból.

- Csak nem maradhatsz itt életed végéig – Jem Lily felé nyújtotta a megpakolt tálcát, amit még Bridget készített a feszült társaságnak, amolyan nassolni való gyanánt. Will ugyanis kiverte a balhét, és úgy összeveszett a testvérével, mintha kezdettől fogva ősellenségek lettek volna. Jem alig bírta követni az eseményeket, csak kapkodta a fejét hol az egyik, hol a másik kipirult Herondalere. Végül Charlotte volt az, aki segített neki szétszedni a kakasviadal résztvevőit, és lehűteni a felforrósodott hangulatot. - Ne légy gyerekes!

  A szobára néma csönd borult, ahogy a két fiatal farkasszemet nézett egymással. A csatározás hosszú volt és fárasztó, Lily szinte érezte, ahogy a tarkóján és a homloka mentén kirajzolódtak a verejtékcseppek, melyek lomha ütemükben folytak végig a bőrén. Ő vesztett, és hogy leplezze csalódottságát, elvett a tálcáról egy kerek süteményt, mely tele volt csokoládédarabkákkal. Durcásan harapott bele.

- Pár napig simán kibírtam volna – motyogta az orra alatt, de ebben már nem volt semmi felsőbbrendű vagy éppenséggel lekezelő. Még csak komolynak sem lehetett nevezni, hiszen a következő másodpercben, amikor találkozott a tekintete azokkal a sokszor csodált jégszínű szemekkel, hangos nevetésben tőrt ki. Lily kacaja betöltötte a szoba fagyos légterét és életet csempészett bele – felhőtlen másodperceket.

- Hát persze.

  Jem is elvett egy darabot az édes finomságból, majd követve a lány példáját, eldőlt az ágyon, teste teljes egészében elnyúlt a fehér lepedőn. Érezte, ahogy a füle megérintett egyet a körülöttük elterülő lapokból, de nem foglalkozott vele. Örült, hogy a terve bevált, és Lily már nem haragudott, vagy legalábbis megbékélt a kialakult helyzettel. Kár lett volna zsörtölődnie, a múlton úgysem tudott volna változtatni, és talán jobb is, hogy így alakult. Különben még összekaptak volna Willel, amikor meglátta volna, a fiú miként rángatta el a húgát a Lightwood birtokról.

- Mondd, hogy semmi jóból nem maradtam ki – suttogta a lány. A válla minden egyes lélegzetvételnél összeért a fiúéval, így nem kellett oldalra fordulnia, hogy tudja, Jem valóban csak egy karnyújtásnyira volt tőle. A fiú lélegzete egyenletes volt, Lily mégis képtelen volt kiverni a fejéből a legutóbbi, eget rengetően nagy jelentőséggel bíró beszélgetésüket, melynek során megtudta a keserű igazságot. Félt, hogy a mostani sem lesz mézes-mázas finomság, azonban nem hagyhatta ki ezt a vissza nem térő alkalmat. Most megkaphatta volna az áhított válaszokat, csupán azt kellett kitalálnia, hogyan vezesse fel a témát. Mégsem vágtathatott fejjel a falnak – az inkább Will stílusa volt, mintsem az övé.

- Semmi jóból nem maradtál ki – ismételte el a lány szavait, aki erre egy kisebb ütéssel felelt. Jem kezei egy újabb ropogós falat felé kaptak, aminek letörte az egyik felét és a nagyobb részét Lily szájába nyomta. A lány heves köhögések közepette fordult a hasára, még a könnyei is kicsordultak ijedtében, amire megint csak egy vállba bokszolással válaszolt.

- És akkor most meséld el, milyen volt valójában! – parancsolt rá, miközben kíváncsi tekintetét Jem íriszeibe fúrta. Lily a tenyereire támaszkodva mustrálta a fiút, akinek fekete pólója és színben hasonló nadrágja elárulta a lánynak, hogy edzeni készült. Onnan tudta, hogy még nem végzett a gyakorlással, hogy egyetlen izzadságcsepp sem borította a testét vagy itta be magát a ruha finom szövetébe. Jem makulátlan volt, mint mindig – nem csak külső, de belső tulajdonságaiban egyaránt. Lily hálás volt neki, amiért nem futamodott meg egyetlen gúnyos szó után, amiért kitartóan próbálkozott a kiengesztelésével, pont úgy, ahogy azt Willel is tette alkalomról alkalomra.

- Csak a szokásos. Fényűzés, hatalmas oszlopok, rengeteg lépcső, palladianista stílus – legyintett, fejét a plafon felé fordítva.

- Ne akard beadni, hogy unalmas volt. Hiszen az ember nem mindennap vesz rész álarcosbálokon – a lány megforgatta a szemeit, és nekilátott a könyvek és cetlik rendszerezéséhez és elpakolásához. Az éjjeliszekrényen landolt minden olyan mese, amit még nem böngészett át kellő figyelemmel – vagyis nem olvasta el minden oldalát egynél több alkalommal -, a földre pedig azok, melyek átestek a rostán, majd megbuktak. Jem csöndben figyelte Lily mozdulatait - nem szeretett volna belekontárkodni a dolgaiba, bár érdekelte, mit is csinálhatott a lány, miközben egy kisebbfajta könyvtárrá változtatta a szobáját. Ránézésre keresett valamit. De vajon mit?

- Mondjuk úgy, hogy nem a bálteremmel voltam elfoglalva – suttogta, miközben egy újabb csokis kekszért nyúlt. Finoman leharapott egy kemény darabot a széléből, és az így keletkezett morzsákat a tenyerében tartva, visszaejtette őket a tálcára. Nem akart felesleges koszt csinálni, hiszen tudta, hogy azzal csak Sophie munkáját nehezítette volna meg – nem mintha a lány nem porszívózta volna fel az emeleti szobákat minden egyes hétvégén.

- Ezt értsem úgy, hogy…? – Lily szemöldökei az egekbe szöktek, ahogy szépen lassan összeállt egy kép a fejében, mely nem volt elég kidolgozott ahhoz, hogy szavakba tudja önteni. Értetlensége hosszú, hullámos csíkokat rajzolt a homlokára, míg szemöldökei olyan közel merészkedtek egymáshoz, hogy szinte teljesen összeértek.

- Will és én körülnéztünk a fenti szobákban, hogy alátámasszuk a feltételezéseinket – fejezte be a félben hagyott mondatot, ami kelletlenül lógott a levegőben. Jem elégedetlenkedve idézte fel a tegnap este eseményeit, kezdve a kutakodással, ami végül majdnem verekedésbe torkollott. Épp Benedict Lightwood dolgozószobájának íróasztalát kutatták fel, amikor hangos kacaj ütötte meg a füleiket – az ismerős dallam a hátsó kertből érkezett, onnan szökkent be a nyitva felejtett ablakon keresztül. Amikor Will kinézett a függöny takarásából, megpillantotta a húgát, aki szinte teljesen összegabalyodott a fiatalabbik Lightwood fiúval. Ha Jem csupán egy másodpercig is hezitált volna, esélye sem lett volna megállítani parabataiját, Will azonnal nekiesett volna Gabrielnek.

- Azt hiszitek, hogy a Lightwood család egyik tagja gyilkolja az Alvilágiakat? – kérdezte kételkedő stílusban, és bár egyetlen Árnyvadászt sem ismert az Intézet lakóin és Gabrielen kívül, képtelen volt elhinni, hogy pont abban a családban élt volna a merénylő, amelynek egyik tagjába Miranda néni annak idején szerelmes volt. Hiszen rokonoknak kellett lenniük, a nephil családnevek megkövetelték a vérségi kapcsolatot, ellenben a Földön élő, több ezer Smith-szel.

- Csak annyit tudunk, hogy egy nephil is benne van, és Benedict nem jó ember. Nem hagyhattuk ki ezt a vissza nem térő alkalmat – Lily összepréselte az ajkait, ahogy eszébe jutott Mrs. Bourg meséje arról a különleges nephilről, akiért az életét is képes lett volna feláldozni, és aki végül csúnyán magára hagyta. A fiatal Árnyvadász lány kíváncsi lett volna rá, vajon Mirandához hasonlóan, ő is rátalált-e a szerelemre. Vajon ha elment volna a bálra, találkoztak volna?

- Találtatok valamit?

- Semmit – Jem szomorúan rázta meg a fejét, tenyereit a tarkójára simítva hunyta be a szemeit. A szempillái olyanok voltak, mint ezer és egy pillangó csápjai, sűrűn keretezték a fiú íriszeit, mégis összpontosítani kellett ahhoz, hogy láthatóvá váljanak. - Ha engem kérdezel, túlságosan is nagy volt a tisztaság – legalábbis addig nagyon is makulátlannak tűnt, amíg ki nem viharoztunk az épületből, gondolta magában. Fanyar vigyorra húzta az ajkait, ahogy maga elé képzelte Gabriel kiguvadt szemeit. Alkoholtól mámoros állapotban – és fegyver híján -, képtelen volt védekezni. Will jobb egyenese azonnal célba talált, és talán többet is kapott volna, ha a barátja nem fogja le. Persze erre a kis afférra mindenki felkapta a fejét, hiszen Cecily sikolya áthasította a légteret, elérve a teraszon beszélgető, szusszanásra vágyó Árnyvadászokig. Instant botrány, Herondale módra… nem is lett volna igazi a bál egy ilyesfajta affér nélkül.

- Egy ember addig ártatlan, amíg be nem bizonyul az ellenkezője – okoskodott Lily, miközben megpróbálta pontosan idézni a történelem tanárját, aki fiatal korában jogot tanult, végül mégis az ő iskolájuk tanszékén kötött ki. Mrs. Nado sokszor hangoztatta, hogy mennyire kicseszett vele az élet, és, hogy nála képzettebb tanárt nem is kívánhattak volna maguknak a diákok, a szokásos „meg sem érdemlitek, hogy bent ülhettek az órámon” monológjairól már nem is beszélve, melyek végül önsanyargató komédiává változtatták az előadásokat. Lily nem hiába rettegett attól az évzárója napján, hogy meghúzták történelemből. Képtelenség volt figyelni a nő hangos rikácsolásától, így kénytelen volt otthon tanulni, ami a nevelőszülei miatt, megint csak lehetetlennek bizonyult.

- Ezzel nem vitatkozhatok. Hogy ízlik? – Jem finoman a süteményestál felé biccentett, amiről már megannyi omlós korong hiányzott.

- Ugye tudod, hogy ennyivel nem tudsz kiengesztelni? – kérdezte a lány, aki megpróbálta megtalálni a legkényelmesebb pozíciót. Ezúttal az üléssel próbálkozott, oly túlbuzgóan, hogy kis híján beverte a fejét az éjjeliszekrény szélébe. Jem szája felfelé ívelő vonallá változott, ahogy követte a lányt, majd hátát az ágy kemény támlájának döntve, oly közel került hozzá, mint egy hete a buszmegállóban. Most nem fogták meg egymás kezét, még csak rá sem néztek a másikra; mindketten az egész-alakos tükröt bámulták, benne saját képmásukkal. Jem haja összekuszálódott a sok forgolódástól, bár még így is volt a megjelenésében valamiféle hanyag elegancia, míg a lány szimplán csak kócos volt, nélkülözve bármiféle kedves jelzőt.

- Azért egy próbát megért – motyogta az orra alatt, miközben nekidőlt a lány vállának. - Na, halljam, mit akarsz tudni?

  Lily szíve hevesebb tempóra kapcsolt, elnyílt ajkai hóbortossá varázsolták fáradt arcát. Álmaiban sem gondolta volna, hogy barátja ilyen könnyen beadja majd a derekát, hiszen eddig mindenki olyan titkolózó volt vele szemben, és valahányszor érdeklődni próbált, mintha az Intézet falainak beszélt volna; nem kapott választ. Vagy ha mégis, az csak még több lyukat ütött a fejébe, még több kérdést kreált az elméjében.

- Tudod, ki az a Rupert Lightwood? – Jem összeráncolta a homlokát, úgy fordult a lány irányába. A fiú felsőteste nekifeszült Lily vállának, de egyikük sem foglalkozott ezzel, pontosan úgy, ahogy a kisgyerekek sem az óceán hideg vizével… töretlenül haladtak a céljuk felé, egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedve. Hiszen mindketten tudták, hogy ez a kérdés még csak meg-megkapargatta a felszínt, mely alatt ott vártak a legalattomosabb fejtörők.

- Benedict nagybátyja. Miért?

- Emlékszel Pierre? – Jem bólintott, így Lily valamivel lelkesebben folytatta az emlékeinek szavakba öntését. Tisztában volt vele, hogy ez nem az ő titka volt, s hogy ezzel meg fogja szegni a titokgazdák íratlan szabályait, de bízott a fiú diszkréciójában és amúgy sem tudta volna mivel magyarázni kimagasló érdeklődését eme család iránt, ha most csöndben maradt volna. - A nagymamája tud a létezésetekről, ő is olyan, mint Sophie. Lát titeket, még akkor is, amikor álcát használtok. Régen, amikor annyi idős volt, mint én, szerelmes volt egy Árnyvadászba, akit így hívtak. Él még? – hadarta el egyetlen lélegzetvétellel, igencsak felületesen, kihagyva a legfájóbb részeket. A napot, amikor a gyászoló lány szíve egyszerre könnyebbült meg és hullott darabokra. Amikor a fiatal Miranda utoljára látta az Árnyvadász fiút.

- Nem, tíz éve halott – Lily szomorúan gondolt a kórházi ágyon fekvő, idős nőre. Arra a hölgyre, aki süteményt készített neki, és aki elültette a füleiben a különös neveket, melyek végül elvezették őt a múltjához. Kíváncsi lett volna, Miranda néni megérezte-e annak idején a férfi halálát – hiszen annak idején abban a kopottas, lime színű és igencsak steril szobában a nő kerek perec kijelentette: Rupert Lightwood mindig is Árnyvadász volt, a vérében volt a harc és a vakmerőség, és ennél fogva nem tartja valószínűnek, hogy még életben van. Mindez a véletlen műve lett volna, vagy azzal, hogy a férfi ellopta a szívének egy darabkáját, önkénytelenül összekötötte a lelkület is?

- Voltak gyerekei? Felesége? – kérdezte a lány. Lily oldalra biccentette a fejét, mint mindig, amikor a kíváncsiság szinte már szétfeszítette belülről. Ajkai résnyire nyíltak, szemei kitágultak, pupillái magukba kebelezték az íriszeit. Jem viccesnek találta a másik hirtelen lelkesedését, így képtelen volt megállni, sunyi vigyorra húzta az ajkait.

- Tudtommal ugyanolyan egyedül élt, mint amilyen egyedül rátalált a halál. Nem volt jóban a bátyjával. A családja, ha nem is hivatalosan, de elég látványosan kitagadta. – A fiú sohasem találkozott a szóban forgó férfival, hiszen amikor az Intézetbe került, már több éve halott volt, viszont a bálok nem csak a táncolni vágyó Árnyvadászokat, hanem a pletykás hírvadászokat is vonzották. Az Intézetben töltött, legelső Karácsonyán hallotta először ezt a nevet, és a történetet, mely derékba törte az ígéretes nephil „karrierjét”. Állítólag ő lett volna a legfiatalabb Konzul - végül nem csak a kinevezést, de a családját is elvesztette egy heves vita következtében, mely egy mondén lány felemelkedése miatt robbant ki.

- Miranda néni miatt?

- Fogalmam sincs – válaszolta a fiú, de a szemei egészen másról árulkodtak. Ezüst íriszein táncra kéltek az ablakon beszűrődő fénysugarak, ezzel azt az illúziót keltve, hogy egy másodpercre a múlt képkockái, a két fiatal elevenedett meg a lelkében. Lily szavak nélkül is megértette a másikat, kiolvasta belőle a tragikus történéseket, így nem erőltette a témát. Nekik ehhez semmi közük sem volt, és voltak dolgok, melyek jobb, ha örökre belevesztek a homályba.

  A szobára alászállt a csöndesség, abból a leírhatatlanul kínos fajtából, ami akár két kéz, mely óvatlan áldozatának nyakára tekeredett, szépen lassan elállta a levegő útját. A szobából eltűnt minden csepp éltető oxigén, így Lily jobbnak látta kinyitni az összes ablakot. Óvatosan a tenyereire támaszkodott, úgy lökte el magát az ágy hátától, hogy ezt követően, mezítelen talpai megérintsék a hideg padlót.

- Miért nem mehettem el veletek? – kérdezte, ezzel ripityára törve a némaságot. Léptei esetlenek és bénák voltak, többször is megállt, hogy összeszedje az erejét, mert a végtagjai teljesen használhatatlanná váltak az egész napos henyéléstől. A zsibbadás jóleső bizsergése ezúttal idegesítő remegéssel párosult. Lily torkából a felszínre szökött egy megkönnyebbült sóhaj, ahogy ujjai végigszántottak a fehérre mázolt keretek belsején. Alul és felül is volt egy-egy fémes kampó, amit elforgatva, kitárta az üvegablakokat. Lily arcát megcsapta a londoni levegő, vonásai torz grimaszba fordultak, ahogy megérezte a koszos folyó jellegzetes szagát. Nem volt olyan vészes, mint ahogy azt a középkori könyvekben olvasta, de szeretett Párizsa kimagaslott volna az itteni környezetből. Lily keserű mosollyal fordult vissza a csendes barátjához, aki hatalmasra nyílt szemeivel egész végig őt mustrálta. - Ne nézz így rám, inkább válaszolj!

- Nem tehetem – Jem lesütötte a szemeit, így nem láthatta, hogy a fiatal Penhallow lány összepréselte az ajkait, majd ugyanígy tett a szemeivel is. Dús pillái elrejtették csokoládészín íriszeit, miközben egyensúlyával küszködve, visszaballagott az ágyhoz.

- Barátok vagyunk, a barátoknak pedig nincsenek titkaik egymás előtt – ismételte el azokat a szavakat, amiket egy héttel ezelőtt mondott, rögtön azután, hogy a fiú szájából vér hullott a melegítőnadrágjára. Az elmúlt héten egyetlen egyszer sem látta, hogy Jem hasonló tünetekkel küszködött volna, ami hiú ábrándok millióit hívta életre a lány lelkében. Bízott benne, hogy ez a gyógyulás előszele volt, hogy valami csoda folytán mégsem volt olyan súlyos a fiú mérgezése, mint azt mindenki más hitte. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy Jem eltitkolta előle az igazságot.

- Nem hiheted, hogy ez minden egyes alkalommal be fog válni – dorgálta meg a fiú. A fiatal Árnyvadász rosszalló pillantásokat küldött a lány felé, melyek lassan, de biztosan semmivé foszlottak, helyüket valami egészen más vette át. Kétkedéssel vegyített boldogságérzet. Jem egy része büszke volt a lányra, amiért ennyire kitartóan kutakodott, amiért nem adta fel az első pofára esés után, amiért képes volt felállni a földről, kimászni a gödörből, melybe kényszeresen beletaszították újra és újra. Először Will, aki képtelen volt dűlőre jutni a saját érzelmeivel, ezért eltaszított magától mindenkit, akit valaha képes lett volna szeretni. Majd Charlotte, aki egyfolytában titkolózott a lány előtt. S néha talán ő is, bár a lány sosem rótta fel neki, a mai esetet kivéve, melyet két percre rá már meg is beszéltek.

- Épp elég, ha most beválik – incselkedett a nyelvét nyújtogatva. Lily játékos pajkossággal csapta meg Jem lábait, majd ezt követően elterült a lepedőn. Sötétbarna tincsei ezerfelé álltak, a hajgumi alig tartott valamit a sűrű zuhatagból, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna szétpattanni, ezzel a halálba menekülve a kócos loknik elől.

- Legyen – sóhajtott a fiú, és magában azért imádkozott, hogy Charlotte megértse majd: jó oka volt rá, hogy elárulta a válaszokat, melyekre a lány oly régóta áhítozott. - Egyszer úgyis meg kell tudnod, hiszen a vak is látja, hogy közöttünk maradsz. Szóval, az egész azon a napon történt, amikor megtámadták a Tanácsot és minden Árnyvadászt csatába hívtak. Nem számított, hogy még nem töltöttük be a tizennyolcat, szükség volt ránk. Azon a napon megölted az Inkvizítort, ami főben járó bűnnek számított. Nephil nem gyilkolhat nephilt.

- Miért tettem? – kérdezte a lány önkívületlen állapotban, miután lenyelte a torkában keletkezett, hatalmas gombócot. Lily nem értette, miért viselték meg ennyire Jem szavai, amikor már hosszú hetek óta sejtette az igazságot. Talán egy része úgy volt vele; ha nem mondja ki hangosan, akkor meg nem történtté változtathatja minden bűnét. Azonban bármennyire is el szeretett volna menekülni, ideje volt szembenézni a valósággal. Nem kockáztathatta meg, hogy veszni hagyja ezt a vissza nem térő alkalmat. - Willért?

- Nem tudom. Azt sem tudtam, hogy túlélted. Amikor eljöttek a cuccaidért, azt mondták, megfizettél a bűneidért. Halottnak kellene lenned, mégsem vagy az – amikor Lily egy bő hónappal ezelőtt átlépte az Intézet küszöbét – új életében először, még Lucei Delonként -, Will és Jem elmesélték neki, mit tett a Klávé a régi holmijaival. Emily Penhallow létezésének minden egyes bizonyítékát – a ruháit, a könyveit – kicipelték az udvarra, egymásra hajigálták, majd felégették. Megpróbálták eltörölni őt a föld színéről, azonban a Sors kegyetlen, és a maga módján igencsak vicces fintoraként, a lány előkerült a semmiből; életre kelt hamvaiból, akár egy kecses főnix, akinek nem árthatott a tűz egyetlen lángcsóvája sem.

- Ha elmentem volna az álarcosbálba, akkor rájöttek volna, hogy élek. Charlotte megmentett – suttogta a fiatal lány, ahogy eljutott a tudatáig a felismerés. Egyszeriben kedve támadt kirohanni a szobájából és meg sem állni a nő szobájáig, hogy rátörve az ajtót, megköszönhessen neki mindent. Mégis nyugton maradt, még csak meg sem mozdult, egyedül mellkasának monoton emelkedése és süllyedése biztosította azt őt figyelő fiút arról, hogy életben volt.

- Nem csak téged, de minket is védelmez. Ha rájönnek, hogy egy kitaszítottat bújtatunk, annak nem lesz jó vége – ezúttal Jemen volt a sor, hogy elszoruljon a torka, bár a hangja nem remegett meg, ahogy az ilyenkor szokás. Kiegyensúlyozott maradt, rendíthetetlen; tökéletes támasz arra az esetre, ha Lilynek túl sok lett volna a megszerzett információ.

- Értem.

  A nap folyamán sokadszorra köszöntött be a némaság, de ezúttal nem volt benne semmilyen érzelem. Nem volt sem kínosan fojtogató, sem könnyed vagy légies. Csak volt. Körbelengte a szobát, kitöltötte az űrt, amit a szótlanság kreált. Jem lehunyta a szemeit, míg Lily monoton, érzelmektől mentes mozdulatokkal emelt a szájához egy csokis süteményt. A teteje megszikkadt, ezáltal keményebbé vált, így nehezebb volt megrágni, a lányt mégsem zavarta. Hangos majszolása legalább elvonta a figyelmét az élet igazi problémáiról. A tényről, hogy ha az Árnyvadászok tényleg felturbózott rendőrök – mint ahogyan azt Cecily mondta alig egy hete -, akkor ő egy veszélyes és egyben körözött bűnöző.

- Na, és mit csinálsz? Mi ez a sok könyv? – Lily felkapva a fejét, tekintetét Jemre szegezte, akinek hosszú ujjai között ott pihent az egyik bőrkötéses könyv. A lány már anélkül is tudta, hogy melyik volt a kezében, hogy elolvasta volna a gerincre vésett szavakat. Alvilági mitológia – teremtéstörténet. - Még mindig édesanyád szeretőjét keresed?

- Arról már letettem – Lily nemtörődöm mód legyintett, miközben beleharapott az utolsó süteménybe. Szabad keze még később is a levegőben kalimpált, ujjai hol az éjjelszekrényen pihenő könyvekre, hol az ágy mellé ejtett lapokra mutattak. - Most Halálmadarak után kutatok.

- Holló? – Jem felvonta seszínű szemöldökeit, homlokába mély ráncokat vájt az értetlenkedés. Egyszerűen képtelen volt rájönni az összefüggésekre, vajon miért pont ezeket a könyveket hozta el a lány, ha igazából egy közönséges madár után kutatott – amit nem mellesleg a közeli parkokban is könnyedén megtalált volna. Hiszen az ősz, és a hideg közeledtével, nem csak az eget rengető viharok, de eme égi ragadozók is fel-felbukkantak.

- Először én is azt hittem, de Magnus felvilágosított róla, hogy nem közönséges madarakról van szó. Valamiféle Alvilági? – kérdezett rá a nyilvánvalóra, hiszen a fiú már annyi mindent elmondott neki, talán ebben is a segítségére lehetett volna. Lily a könyökeire támaszkodva figyelte, ahogy a fiú megnyálazva csontos ujjait, lapozott egyet a kezeiben szorongatott könyvben.

- Én még nem hallottam róla – mondta végül, mire Lily kelletlenül beletemette az arcát a tenyereibe, és azoknak puha felületével megdörzsölte fáradt szemeit. Bár már egy ideje felhagyott az olvasással, a papírhalmok láttán ismételten szúrni kezdett a szemgolyója, mintha a fájdalma nem is fizikai, sokkalta inkább pszichés lett volna. - Talán a Fehér Könyvben találunk valamit.

- Nem a Szürke Könyvre gondolsz? Azt már átnéztem – motyogta. Lehunyt szemei előtt milliónyi apró buborék járt macska-egér játékot.

  Minden egyik pillanatról a másikra történt, Lily szinte fel sem fogta, de Jem már az ajtóban állt, és csak arra várt, hogy a lány feltápászkodjon a földről, ahova a fiú heves mozdulatainak hála, hangos csattanással érkezett. Lily szitkozódva szedte össze a szétszóródott lapokat, miközben minden mozdulata után megsimogatta sajgó porcikáit.

- Szürkét mondtam, vagy Fehéret? – Jem mosolyogva fonta össze a karjait, kezei a mellkasa előtt pihentek. Volt egy ötlete, ez tisztán látszott magabiztos megjelenésén, bár Lilynek fogalma sem volt róla, mit forgatott a fejében.

- Oké, megyek már! – morogta végül, és maga mögött hagyva a szétzilált papírrengeteget, kezeit belecsúsztatta a fiúéba. Jem lábai hosszabbak voltak, ezért gyorsabban közlekedett, mint a lány, aki lihegve kétszerezte meg már így is sietős tempóját. Szerencsére hamar odaértek az ismerős, kétszárnyú ajtóhoz, mely mögött rátaláltak a könyvtárra. Jem határozottan tárta ki a fából készült nyílászárót, melynek küszöbén egy-kettőre berántotta a lányt.

- Ha ebben sincs benne, akkor fogalmam sincs, hol kereshetnénk. – Jem olyan halkan beszélt, hogy ha Lily nem állt volna közvetlenül mellette, talán meg sem hallotta volna. Így viszont kíváncsian fürkészte a fiú mozdulatait, aki egy elrejtett széfhez menetelve, kinyitotta annak számkombinációs zárját.

- Mi is ez pontosan? – kérdezte, az apró, tört-fehér könyvecskét bámulva. Hiszen olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt a többi között, hogy ha szem előtt lett volna, akkor sem foglalkoztatta volna különösképpen.

- Elég, ha annyit tudsz: rossz kezekbe kerülve, veszélyes fegyver – Lily visszanyelt pár gúnyos megjegyzést, és inkább szótlanul figyelte, ahogy a fiú fellapozta az ígéretesnek tűnő fejezeteket. A percek lassan órákká nőtték ki magukat, időközben leültek a bézsszínű kanapéra, hogy valamivel kényelmesebben bogarászhassák át a megkopott lapok sorait. Lily szemei előtt ismételten összefolytak a betűk, szemhéja elnehezedett, feje Jem vállára bukott, valahányszor utat engedett a fáradtságának. A fiú azonban nem adta fel, kitartó keresésének hála megtalálta a bűvös bekezdéseket.

- Azt hiszem megtaláltam. Nézd! – Lily hangos horkantással tért vissza a jelenbe, Jem mosolyogva nyomta az orra alá a Fehér Könyvet. A lány megtörölte nyáltól nedves ajkait, kezeivel kidörzsölte a szemeiből álmának utolsó porszemeit is. Olvasni kezdett.

„Sok ezer évvel ezelőtt, amikor Káin kioltotta önnön fivérének vérét, annak kegyetlenségéből megszületett az első Halálmadár. Eme lények örök életűek, hiszen létezni fognak, amíg a gyilkolás bűne el nem tűnik a Föld színéről.

A Halálmadarak különösen kegyetlen gyilkolások pillanatában születnek – akkor, amikor a gyilkos elhatározza: ölni fog -, szívükben elraktározzák fogantatásuk másodpercét, mely emlékeket képesek életre hívni, hisz abból táplálkoznak. (…)”

  A fiatal Penhallow lány kényszeríttette az elméjét, hogy maga elé tudja idézni a buszon látott emlékfoszlányt, annak minden egyes másodpercét. Azt, ahogy a kezei elejtették a tőrt, mely hangos csattanással ért földet. Akkor nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, pedig az olvasottak alapján a szívében valami másnak is lennie kellett volna. Égető vágynak, örömmel vegyített kegyetlenségnek. De nem volt, ami csak annyit jelenthetett, hogy nem miatta született meg a buszon látott varázslény. Ha nem miatta kelt életre, akkor valaki más kegyetlensége miatt fogantatott meg…

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte a lány, szavai elhaltan, félve szöktek az éterbe. Gyorsan elhadarta a fiúnak igencsak gyönge lábakon álló elméletét, melyet a buszon történtekkel támasztott alá, és ezt követően addig-addig keverte az összefüggéseket, amíg Jem el nem hitte minden egyes szavát. - Ha megtaláljuk a Halálmadarat, ami ott volt annál a pillanatnál, amikor megöltem az Inkvizítort, tisztázni tudnánk a nevem.

- És akkor velünk maradhatnál, bujkálás nélkül – Lily örömmámorban úszkált, mosolya elért, egészen a füléig, ahogy félretéve a könyvet, Jem karjaiba vetette magát. A fiú először meglepődött, majd oly közel húzta magához a lányt, hogy tisztán érezte virágos samponjának jellegzetes illatát.