33. fejezet

Sziasztok :)

Először is nagyon, de nagyon (!) köszönöm a sok-sok visszajelzést, amit az előző fejezet alatt hagytatok, még életemben nem kaptam ennyi pipát (ebben a történetben pedig a három kommentár is nagyon soknak számít), szóval le a kalappal előtettek.

A blogger kicsit szarakszik, az előnézetben szép a betűtípus, a jellegzetes Book Old Style - ha jól emlékszem a nevére -, de a piszkozatban valami egészen más, így csak remélni tudom, hogy ti a megszokott módon látjátok majd a fejezetet.

Ebben a részben fény derül, bár csak rejtetten, a gyilkos személyére, az áruló kilétére és a végjátékban szereplő szörnyek elnevezésére. Remélem tetszeni fog!

Emellett, ha valakit érdekel, tegnap túlestem életem első vezetés óráján, és imádtam. Mindenkinek ki kellene próbálnia, mert eszméletlen élmény. Alig várom a szerdát, hogy ismételten a volán mögé ülhessek.

Jól olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Farkasfalka

  A szürke felhők bekebelezték a Napot, ami túl erőtlen volt ahhoz, hogy áthatoljon sűrű takarójukon. London utcáit sötétre színezte az eső, az átlátszó cseppek némán robbantak szét, ahogy hozzáértek a járdához. Will és Jem ráfordultak a Culross Streetre, ami a vámpír klán főhadiszállásához hasonlóan, közel volt a Hyde parkhoz, azzal az apró különbséggel, hogy a zöldövezet egy teljesen másik oldalán feküdt.

- Nagyon szótlan vagy – Will csak hümmögött, mintha egy teljesen másik dimenzióban lett volna, és nem parabataija mellett, akinek léptei kétszeres visszhangot vertek a néptelen utcán. A vérfarkas falka búvóhelye már alig pár saroknyira volt tőlük, és bár idáig sem beszélgettek túl sokat, a némaság egyre zavaróbbá vált. Nem mintha Jem nem szerette volna a csöndet, hiszen annak is megvolt a maga szépsége, viszont ezúttal ott bujkált benne a csúf igazság, melyet elhallgatott barátja elől. Tegnap délután, amikor megtalálták a Halálmadarak legendáját, azonnal el akarta mesélni Willnek, hiszen ha Lily valóban ártatlan volt, akkor itt volt az esély arra, hogy bebizonyíthassa, amit egy éve nem tudott. A lány azonban megeskette, így lakatott tett a szájára, és csak tűrte, hogy a kimondatlan szavak árkot ássanak kettejük közé. Jem reménykedett benne, hogy Lily hamarosan lépni fog, különben kénytelen lett volna választani közülük; és biztos volt benne, hogy végül Will pártjára állt volna, ahogy mindig is tette. Hiszen ő volt a társa, a lelkének egy másik darabja.

- Épp ötletelek, ahhoz pedig csöndre van szükségem – mondta végül, kezei lazán lógtak az oldala mentén, ahogy megrántotta a vállait. Jem felvont szemöldökkel méregette barátját, nem értette, miről beszélt a másik. Hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy megkeresték a vérfarkasok, kissé hóbortos vezérét, aki valamilyen különös oknál fogva egyszerre tűnt méltóságteljesnek és hibbantnak. Hisz ez is ugyanolyan lesz, mint amilyen az összes többi. Megkérdezik: tud-e valamit, amivel segíthetne a nyomozásukban, majd elmennek, az élet pedig pereg tovább.

- Szerintem egyszerűen csak menjünk be és kérdezzünk rá – javasolta. Botjával megkocogtatta Will oldalát, aki erre összerezzent. Kérdőn fordította felé átható tekintetét.

- Kérdezzük meg, segítenek-e megölni Gabrielt? – Will szemeiben igazi düh csillogott, ezúttal nem a boldogságtól, hanem a bosszúságtól mosolyogtak kéklő íriszei. Jem tisztában volt vele, hogy Will nem kedvelte Gabrielt, főleg, hogy megpróbálta megölni Lilyt, és most még a húgával is kikezdett. Ennek ellenére eddig eszébe sem jutott, hogy Will képes lett volna elvenni az életét. Még most, ahogy végigmérte méregtől ökölbe szorult kezeit, sem gondolta, hogy valóban megtette volna.

- Hogy mi? – Jemmel párhuzamosan Will is megtorpant, úgy álltak egymás mellett, mint két kőszobor, melyek örök szemkontaktusra kárhoztattak. Will beletúrt ázott tincseibe, némelyik felkunkorodott a füle mögött vagy a tarkója vonalán.

- Egyetértek – mondta erélyesen, kijelentése közben helyeslő bólintások százaival ajándékozta meg barátját, aki elnyílt ajkakkal, és visszafojtott nevetéssel figyelte az eseményeket. Időközben ismét megiramodtak, gyors egymásutánban hagyták maguk mögött a divatbutikok kirakatait, melyek mögött élettelen, és agyoncicomázott próbababák meredtek rájuk írisz nélküli szemeikkel. - Nincs is rájuk szükség. Egyedül gyorsabb és kegyetlenebb vagyok.

- És szétszórtabb is. Rossz irány! – Jem kacaja betöltötte a légteret, ám jóízű nevetése erőltetett köhögéssé változott. Will tett felé egy bizonytalan lépést, aggodalmasan figyelte Jem minden rezdülését, de barátja mozdulatlanságra ítélte egyetlen határozott pillantásával. Jól volt; amennyire egy haldokló ember jól lehetett.

- Csak teszteltelek – mondta végül, ezzel elterelve nem csak a saját, de parabataija gondolatait is. Lassú, elnyújtott léptekkel sétált el a botjára támaszkodó Árnyvadászig, majd a vállára simítva verejtéktől nedves tenyerét, megszorította azt a ballonkabáton keresztül. Biztatni akarta, a támasza szeretett volna lenni, ahogy annak idején ő is tette. Miket beszélt? Még most is szüntelen ezt csinálta, mintha nem lett volna jobb dolga annál, hogy egy tizennyolc éves fiút pesztráljon. - Gratulálok, átmentél.

  Ezt követően hátat fordított neki, és anélkül, hogy visszanézett volna, balra fordult jobb helyett. Nem beszéltek többet, nem kellettek szavak ahhoz, hogy rájöjjenek, mire gondolt a másik. Régebben, amikor Will megtudta, hogy Jem haldoklott, úgy gondolta, lesz ideje megtalálni a gyógymódot, mielőtt meghalna. Még mindig hitt benne, de a remény napról napra egyre halványabb lánggal égett, és mára már csak egy apró, parázsló fadarabra hasonlított. Nem hunyt ki teljesen, de nem is lobbant fel. Még képes volt megégeti az ember kezét, de már nem pusztított.

  Lépteik elhalkultak, ahogy egyre több ember bukkant fel a közelükben. Lassan akkora tömeg alakult ki a város ezen, turistáktól túlzsúfolt részén, hogy álca nélkül is átnéztek rajtuk. Nem foglalkoztak velük, csakis önmagukkal, mert az emberek ilyenek voltak. Ösztöneikből fakadóan önző lények. Will még abban is kételkedett, hogy a segítségükre siettek volna, ha barátja összeesik – az már egészen más tészta, hogy egyetlen mondént sem engedett volna a közelébe.

  Tíz perc sétát követően lefékeztek egy masszív kőépület előtt, melynek hátsó bejárata egy kivilágítatlan sikátorban volt. A titánium, kétszárnyas ajtó felhangosította Jem kopogását, mintha az akkordok, a levegőben cikázó hanghullámok visszaverődtek volna a szemközti fal felületéről. Will összehúzta a vállait, ahogy kinyílt az ajtó. Az esőcseppek behullottak a kabátja alá, a hidegtől libabőrbe borult az egész teste.

- Jó napot! Gregorian Granwiellt keressük – Jem megvárta, hogy a küszöbön álló Alvilági becsukja mögöttük a fémes nyílászárót, csak utána adta a vérfarkas tudtára, miért jelentek meg a falkájuk főhadiszállásán. Az ismeretlen férfi vicsorítva nyitotta el felduzzadt ajkait; előző éjszaka verekedésbe keveredett a Phantom Café egyik vámpír vendégével, és a küzdenem nyomai temérdek apró, még beforratlan sebet hagytak a testén. A szemöldökcsontját egy felületi, karcolásra emlékeztető vágás szabdalta ketté. Will úgy gondolta, nem sokkal korábban még mély, vérző sebhely éktelenkedhetett a szemöldöke helyén.

- Akkor szerencsétek van, ugyanis megtaláltátok! – mind a hárman a dörmögős hang irányába kapták a fejüket. A lépcső tetején ott állt maga a Hold Gyermekeinek vezére. Gregorian haja leért egészen a háta közepéig, füleiben különféle fülbevalók és piercingek éktelenkedtek. A férfi széttárta hatalmas karjait, emberfelettien hosszú kezeinek fesztávja megközelítette a két métert. - Joe, engedd be nephil barátainkat.

- Nekem ők nem a barátaim! – sziszegte a Joe nevű lükantróp, amit mind Jem, mind Will figyelmen kívül hagyott. Ostobák lettek volna beleharapni abba a kézbe, amitől eledelt vártak. Ha kivágták volna a balhét, lehet, hogy Gregorian lakatott tett volna a szájára, és ezt nem kockáztathatták meg. Will ökölbe szorította a tenyereit, az ujjai elfehéredtek, ahogy minden csepp vére tovavándorolt. Bele sem akart gondolni, hogy elbukhatnak, és elhatározta, hogy addig nem teszi ki a lábát az épületből, amíg meg nem kapta a kívánt információkat. Nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát, mint pár hete Cassandra kúriájában.

- Gyertek! Mi járatban? – a nagydarab, izmos férfi néma kérésére Joe kikerült a képből, így hármasban vonultak el Gregorian dolgozószobájába. Amikor becsukódott a fakeretes üvegajtó, a vérfarkas vezér leült az íróasztala mögé, és öntött magának egy pohárral a borostyánszínű Bourbon whiskyből. Az alkohol és a jégkockák különös táncot jártak, ahogy meglötyögtette a poharat. - Charlotte levele nem árult el túl sok konkrétumot.

- Bizonyára maga is észrevette, hogy vérfarkasok tűnnek el, majd bukkannak fel teljesen kivéreztetve – Gregorian biccentett, így Will egy kíváncsiskodó kérdéssel folytatta. - Tud róla bármit is?

  Az idősödő férfi vonási megkeseredtek, komor tekintetét a félig üres pohárra szegezte. Nézte, ahogy a jégkockák lassan elolvastak, a csönd egyszerre volt nyomasztó és letargikus. Mintha a fiú szavai megöltek volna valakit, aki közel állt a szívéhez. Will tisztán emlékezett rá, hogy a vámpírkirálynő szerint csupán jelentéktelen Alvilágiakat gyilkoltak. Ésszerű feltevésnek tűnt, hogy ez a vérfarkasoknál is így volt. Vagy tévedett? Lehet, hogy az elkövető ezúttal hibázott? Esetleg személyes bosszú hajtotta?

- Sajnos fogalmam sincs róla, ki lehet az elkövető, vagy miért csinálhatja, de a falkám nyugtalan – Gregorian Granwiell megköszörülte a torkát és egy húzásra kiitta a whiskyvel töltött poharat. Az ádámcsutkája fel-alá járt, valahányszor nyelt egyet, mintha meg sem érezte volna a szesz mámorító, ám keserű ízét, ami végigmarta az ember nyelőcsövét. A kiüresedett pohár végül hangos csattanással csapódott neki az asztalnak. A férfi ujjai szorosan markolták az átlátszó tárgyat, mint aki attól félt, hogy ha elengedi, összedől a világ. - Az Éjszaka Gyermekeire gyanakodnak.

- Nem ők a bűnösök!

- Bár nem kizárt, hogy benne vannak – Jem elkerekedett szemekkel mérte végig társát, ajkai elnyíltak a döbbenettől. Számon kérő pillantások millióit küldte Will felé, aki erre megrántotta a vállait. Az ifjú Herondale ugyanis nem tréfálkozott, ahogy azt Jem hitte. Ahogy végignézett az idősödő vérfarkason, egyfolytában azon kattogott, milyen veszteség érhette. Egyszerűen nem tudta kizárni azt a lehetőséget, hogy a vámpírok is benne voltak. Hiszen Cassandra is megmondta, hogy a klánjának csupán egy-két jelentéktelen tagját véreztették ki. Ők nem vesztettek semmit, minden emberük pótolhatónak bizonyult. - Esetleg pár szuicid hajlamú vérszívó…

- Nem ők a bűnösök, mert nem csak vérfarkasokat, de vámpírokat is gyilkolnak – Jem kijelentése erélyesebb lett, mint szerette volna, de legalább elérte vele a kívánt hatást: Will kezei lehullottak az oldala mellé, már nem fonta össze őket, nem simogatta az állát, mint egy kigúnyolt tudós. Elhallgatott.

- Érdekes – Granwiell ujjai végigsimítottak a pohár peremén, fájdalmasan gyönyörű melódiát kreálva, ami körüllengte az egész szobát. Finoman megszívta az alsó ajkát, a fogai belemélyedtek a bőrébe, mialatt borostás arcán megjelent pár gondterhelt ránc. A szemei alatt már nem csak a halovány karikák, de a szarkalábak is otthonra találtak. - Azt mondjátok, hogy kivéreztetés? – A fiúk bólintottak. - Van egy régi mendemonda, amit még az apám mesélt nekem, valahányszor rossz fát tettem a tűzre. Szörnyekről szólt, akik erősebbek voltak, mint bármely másik Alvilági. Vámpírok, akiket nem égetett el a Nap fénye és vérfarkasok, akik gyorsabbak, erősebbek voltak, ráadásul könnyűszerrel uralták az átváltozásaikat.

  A vérfarkas vezér időközben felállt a robosztus székről és elsétált az ablakkal díszített falig. Nekidöntötte a vállát, ujjaival óvatosan eltolta a leheletvékony függönyt, így tökéletes rálátása nyílt a nyüzsgő utcaszakaszra. Az emberek gondtalanul sétáltak, némelyikük a gyermeke kezét fogta, némelyikük munkába sietett, mert túl hosszúra nyújtotta az ebédszünetét. A legnagyobb problémájuk egymás gyűlölete volt, vagy önmaguké. Fogalmuk sem volt róla, hogy a háttérben egy háború volt kibontakozóban.

- Tökéletes sereg a világ meghódítására – Jem meg sem mozdult, miközben beszélt. Kemény szavainak súlya azonban még így is rányomta bélyegét a szobában tartózkodókra. Egyszeriben meghűlt a levegő, és mintha a hőmérséklet ténylegesen lecsökkent volna; mindhármukon végigcikázott a hideg.

- Pontosan, bár ez csak mese – Gregorian Granwiell megigazította a függönyöket, a szobára alászállt az előbbi félhomály. Izmos felsőteste megfeszül, valahányszor megformált egy-egy szót, mintha pengék lettek volna a szájában, és tényleges fizikai fájdalmat okozott volna neki a kommunikáció. A londoni Intézet Árnyvadászai nem tudták eldönteni, hogy mi üthetett a mindig bohó férfiba. Miután Will megemlítette neki a veszteségeket, teljesen kicserélték.

- Minden rémtörténet igazságon alapszik – motyogta az ifjú Herondale. Will oldalra döntötte a fejét, úgy méregette a neki háttal álló Alvilágit. Az ablakon átszűrődő fény miatt az egész teste egy nagy, sötét árnyéknak tűnt, és látó rúna híján csak akkor volt képes kivenni a színeket, ha jobban koncentrált. A férfi már-már rögeszmésen igazítgatta az ablak elé lógatott textíliákat. Azokat is, amikhez eddig hozzá sem ért, hiszen a szoba másik oldalán voltak.

- Akkor az ellenség veszélyesebb, mint gondoltuk – Jem volt az, aki kimondta a nyilvánvalót, ezzel porrá zúzva a kezdeti sokkot, amit a hallottak váltottak ki a többiekből. Will megrázta a fejét, tekintetét Gregorianról a barátjára vezette.

- Még nem érte el a célját. Nem sikerült kifejlesztenie a hibrideket, így egyelőre ártalmatlan – Jem helyeslően bólogatott, egyetértett parabataijával, és már épp szólásra nyitotta a száját, amikor egy mélyről jövő hörgés némaságra kárhoztatta. Granwiell összeszorította a fogait, arca torz grimasszá változott, mintha dühében előtört volna belőle a farkas. Karmokban végződő ujjai elszakították az egyik függönyt.

- A magad nevében beszélj, nephil! – morogta. Sárga szemei csak percekkel később nyerték vissza eredeti, tejcsoki színűket.

- Köszönjük a segítséget – mondta Jem, majd egy apró biccentést követően megfogta Will kabátjának ujját, és egy határozott rántással a tudtára adta, hogy eljött a távozás ideje. Barátja kivételesen nem ellenkezett; vetett egy utolsó, lesajnáló pillantást a félig farkas, félig ember Gregorianra, majd átlépte a dolgozószoba küszöbét. Kifelé menet szerencsére nem találkoztak senkivel, csupán a Joe nevű lükantróp állt az útjukba, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Will megfigyelte, hogy a sebhelyei szinte teljesen eltűntek, csak rózsaszín forradások maradtak utánuk.

- Most már legalább tudjuk, mi ellen harcolunk – Will mosolyogva hagyta, hogy az esőcseppek végig gördüljenek az arcán, úgy érezte, semmi sem szeghette kedvét, hiszen végre találtak egy szálat, amibe kapaszkodhattak. Ahogy Ariadné fonala kimenekítette Thészeuszt a labirintusból, úgy ez a kötél majd őket is megmenti a biztos haláltól.

- Szüksége lesz egy boszorkánymesterre – ez a gondolat már a dolgozószobában is szöget ütött Jem fejében, azonban a vérfarkas indulatai okozta alakváltás miatt elfelejtette megosztani a többiekkel. Most eszébe jutott, és Will helyeslő bólogatása csak megerősítette a hitét. Már akkor tudta, hova mennek majd, amikor bajtársa szólásra nyitotta ajkait.

- Kérdezzünk körbe a Phantom Caféban!

 Amikor Will kinyitotta a természetfeletti bár ajtaját, megcsapta őt a meleg, alkoholtól bűzlő levegő. Jem fintorogva követte társát, nem kérdezte honnan tudta, kit kellett keresniük, de még csak az sem érdekelte, a fiút miért bámulta meg a pultnál álló férfi, aki épp egy korsó sört csapolt egy bőrdzsekis Alviláginak, akinek a karján egy farkas fej képmása hirdette hovatartozását. Dél-London, Brixton, az elfajzott negyed, ahol különféle nemzetek szülöttei támaszkodtak egymásra.

- Szia Trix! – a pincérlány jellegzetes, mályvaszínű haja ezúttal laza kontyban pihent a feje tetején, így manófülei a szokottabbnál is feltűnőbbek voltak. Bézs pólóján sötét pöttyök díszelegtek, melyek széle fokozatosan elhalványult, amiből Will arra következtetett, hogy a lány nem is olyan régen kint volt az utcán. Talán új szállítmány érkezett, amit neki kellett behordani a raktárba.

- Will Herondale – a pixie égővörös tekintete egyszerre volt kacér és számon kérő, Jem addig a pillanatig elképzelni sem tudta, hogy ezt a két érzelmet bárki is össze tudta volna egyeztetni anélkül, hogy az arca ostoba grimaszba torzult volna. A félig ázsiai, félig európai Árnyvadász nagyon ritkán járt a Phantom Caféba, amikor mégis, akkor leginkább Will kedvéért tette. Azzal természetesen tisztában volt, hogy Trixi és Will nem ellenségeskedtek, de arról még csak álmodni sem mert, hogy egyenesen baráti viszonyt ápoltak egymással. Pedig az Alvilági mosolyából elfojtott öröm szivárgott a felszínre. -  Csak nem hiányoztam?

- Információkra lenne szükségünk – Trix felhúzta egyik sötét szemöldökét, kecses íve még sosem volt ilyen kétkedően határozott. A jobb sarokban egy ősz hajú nő és egy szalmaszőke fiú beszélgetett, miközben türelmetlenül intettek a pincérlány felé. Trixi ügyet sem véve az Árnyvadászokra, elindult a fizető vendégek felé, akik már negyed órája vártak a rendelésükre.

- Én meg már azt hittem visszafizeted, amit elloptál – mondta nemtörődöm mód, de ahogy megfeszültek az izmai, valahányszor letett egy tányért vagy egy poharat az tündék asztalára, elárulta önmagát. A pixie ujjai rátekeredtek az üvegre, a gyér világítás zöld pacát vetített a pohár árnyéka helyére. A csillogó ital gyönyörű volt, bár Willnek sosem ízlett igazán, úgy gondolta, titkon spenóttal színesítették.

- Tisztességesen nyertem.

- Egy vérfarkas ellen, aki már az anyaméhben is kártyázott? – Trixi a hóna alá csapta az üressé vált tálcát, szabad kezének mutatóujja a nephil mellkasán koppant. A lány szemei elszíneződtek a neon fényétől, tekintete egyszeriben sokkalta veszélyesebbnek tűnt, pedig egyébként egy légynek sem ártott volna. Szinte köpte a szavakat, ahogy összeszorított fogain keresztül a felszínre engedte őket.

- Mennyivel tartozik? – Jem finoman szétválasztotta a vitatkozó egyedeket, hosszú, vékony ujjai belemarkoltak Will vállgödrébe, amitől a fiú azonnal ellazult. Már nem nézett ki úgy, akár egy prédára leselkedő vadász, aki bármelyik pillanatban elharaphatta áldozata torkát.

- Semmivel – vetette oda lazán, kezei összefonódtak a mellkasa előtt, miközben vele egy időben az Alvilági is előállt a maga válaszával:

- 150 font.

- Nyertem, Derek vesztett… - a fiatal Herondale nem emelte fel a hangját, de összefont karjai kellőképp tükrözték az elutasítását. Csak rá kellett nézni, és bárki rájöhetett, hogy sosem fogja visszaadni az elnyert összeget. Jem összevont szemöldökkel mérte végig a barátját, és megfogadta, hogy amint alkalma adódik rá és kettesben lesznek, megkérdezi, mire kellett neki a szóban forgó százötven font. El sem tudta képzelni, mi vehette rá a másikat arra, hogy csaljon. Ennyire kétségbeesett volna? A félelem nagy úr, ezt senki sem tagadhatta, de vajon mi rémíthette meg? Annyi kérdése lett volna, hogy a kimondatlan szavak szinte égették belülről. Jem elfojtott kíváncsisága fizikai fájdalommá hevült, sovány ujjai mereven markoltak rá a jáde sétapálcára.

- A rúnáid kijátszása minden, csak nem tisztességes – motyogta a lány, miközben elsietett egy másik asztalhoz, ami köré új vendégek sereglettek. Egy csapat vérszívó tért be szokásos Bloody Mary adagjára. Az egyikük végigsimított a lány oldala mentén, aki erre rácsapott hullasápadt kezére és szégyenlősen elfordította a tekintetét. Will majdnem elnevette magát, amikor rájött, Trix miért lett vörösebb, mint egy paradicsom. A fiú szája mindentudó mosolyra húzódott, és elnyílt ajkai minden bizonnyal meg is fogalmazták volna a rá jellemző sértéseket, ha Jem nem ütötte volna meg a botjával.

- Hé! Ezt most miért?

- Ha ezt kérdezni kell, az már régen rossz – Will arcára ráfagyott a hamis értetlenkedés, mellkasa elé emelt kezeivel mentette a menthetőt, mintha az megvédhette volna egy újabb ütéstől. Mintha Jem bántani akarta volna. A fiú tisztában volt vele, hogy parabataija sosem ártott volna neki, az előbbi sem volt több egy erőtlen lendítésnél. A pálca vége épphogy csak megsimogatta a combját.

- Hajlandó vagy segíteni nekünk, vagy sem? – kérdezte, amikor a lány levegőnek nézve őt, elment mellette. A pixie válla nekiütközött az övének, Trix gúnyos mosolyra húzta keskeny ajkait.

- Mi kéne? – az Alvilági megfordult saját tengelye körül, kontyba fogott frizurájából kiszökött pár mályva lila szál. Jem csak akkor, a lámpa különös megvilágításában, vette észre, hogy Will íriszeinek körvonala hasonlított a pixie hajára. Bár lehet, hogy tévedett, a következő pillanatban ugyanis elvesztette a hasonlóság fonalát, mintha sohasem tartotta volna az ujjai között.

- Láttál mostanság bármiféle gyanúsat? – Will magasabb volt, mint a lány, így eleve lenézett rá, de ahogy felszegte a fejét, a magasságkülönbség miatti szemkontaktus még torzabbá vált.

- Láttad te már, hol dolgozom? – horkantott, szabad kezével körbemutatott az épület belsején. Jem követte a tekintetével. A jobb sarokban a már látott tündék falatoztak, tőlük balra három boszorkánymester diskurált egymással, ki-ki a maga portékáját istenítve. Az üvegcsékbe zárt porok és belsőségek gusztustalan egyveleget alkottak az eléjük pakolt, felismerhetetlen ételekkel. Trixi háta mögött a szokásos vérfarkas banda pókerezett, az Árnyvadászok holtterében a pár perce érkezett vámpírcsapat szkanderezett. S akkor még meg sem említette a csapost, a többi Alvilági felszolgálót, a bárpultnak támaszkodó vendégeket… - Több kell!

- Boszorkánymester, aki egy Árnyvadásszal tárgyalt? – Will nevetve tette fel ezt az abszurd kérdést, ujjaival megvakarta a szemöldökét. Igazából sem ő, sem a mellette álló nephil, nem gondolta, hogy ennyire egyszerű lesz. Ez csak úgy jött, mert nem talált találóbb példát. Azok alapján, amit megtudtak az elkövetőről, azok után, hogy már több hónapja sötétben tapogatóztak, egyszerűen szürreálisnak hatott egy ekkora hiba – maga a feltételezés is.

- Hmm – Trix oldalra döntötte a fejét, és lehunyt szemeivel felidézte az elmúlt napok, hónapok eseményeit. A pixie kissé beszívott alsó ajkai felduzzadtak, ahogy rágcsálni kezdte őket, ám Will ezúttal visszanyelt egy ide illő megjegyzést a lányról és élőhalott szerelméről. Feszülten várta az Alvilági válaszát. Hiszen neki is volt egy szerelme, akinek az élete ezeken a szavakon és az idő könyörületességén múlott. - Két hete volt itt egy csuklyás fazon, de nem láttam az arcát. Egy szőke boszorkánymesterrel vitatkozott. Emlékszem a nephil olyan ideges lett, hogy nem vett észre, amikor kiviharzott, így nekem jött.

- Semmit sem láttál belőle? – bár Will ajkai nyíltak el, végül Jem volt az, aki feltette a fiúban megfogalmazódott kérdést. Trixi felé kapta a tekintetét, elmélázva mustrálta ezüstös vonásait.

- Amikor rám borult a tálca sör, egy pillanatra megállt – a lány az ajtó felé mutatott, pontosan arra a helyre, ahol megtorpant a furcsa illető. A csuklya olyan nagy volt, hogy sötét árnyékot vont a férfi arca elé, elrejtve annak minden rezdülését. Állának ívét, szájának teltségét, hajának jellegzetes színét és formáját. - Nem láttam rúnákat, ha ez érdekel, de biztosan Árnyvadász volt. Ott volt rajta az a gyűrű.

- Mi volt rajta? – minden Árnyvadász családnak megvolt a maga családi gyűrűje. Willén gémek szálltak, Jemén várak sorozata magasodott, míg Charlotten – az esküvőjük napjától kezdve a Branwell családhoz tartozott – vízhullámok mostak egy nem létező partot. Ha Trixi látta a jelképet, megtalálták az elkövetőt, így hát senkit sem lepett meg az izgatottság, ami ott bujkált Will hangjában.

- Nem tudom – a pixie elhúzta a száját, ahogy megrántotta a vállait. Őszintén sajnálta, amiért nem tudott többet segíteni, még annak ellenére is, hogy mérges volt az előtte álló fiúra, akinek egyszerre elsötétültek a vonásai. Ismételten elvesztette a reményt.

- Mi van az Alvilágival? – kapott egy újabb cérnaszál felé, bár láthatóan kevesebb lelkesedéssel.

- Hiszen te is láttad már – mondta, mire Will szemei felragyogtak. Jem úgy gondolta, az előzővel ellentétben, most nem a lámpa játszadozott, barátja tényleg örült a fejleményeknek. - Aznap is itt volt, amikor olyan letört voltál, mert felültettek. Emlékszel?

  Hogyan is felejthette volna el? Aznap csókolta meg először Lucie Delont, aki, akár a mesebeli békák, végül átváltozott. Will szemöldökei teljesen összeértek, ahogy végigpörgette a nap eseményeit. Trixi egész idő alatt azzal cukkolta, hogy Lily felültette, mire idegesen a sarokban ülő, szőke boszorkánymester felé kapta a tekintetét, és ő pedig azzal a fiúval vágott vissza. Sovány testalkat, közepesen hosszú haj, kék szemek és szakadt ruha jellemezte. Karmokban végződtek az ujjai, az volt a jegye – ugyanis minden boszorkánymesternek megvolt a maga jellegzetessége. Hegyes fülek, különös pupillák, elszíneződött bőr, eggyel több végtag. A lehetőségek felértek a millióval.

- Azóta nem láttam. Többet nem tudok – suttogta, miközben végigjáratta a tekintetét az újonnan érkező fiatalokon. Újabb tündék.

- Köszi, Trixi – Will megveregette a lány vállát, majd összeborzolta a haját, amitől kiesett belőle a fekete gumi. A szálak aláhullottak a vállára, ezzel eltakarva hegyes manófüleit. A lány leguggolt, hogy felvegye a földre esett kiegészítőt, széles mosolya láttatni engedte fehér fogait. Gyönyörű volt.

- Öröm a kedvedben járni, Will.

  Az ifjú Herondale csak biccentett, majd elindult a kijárat felé, de Jem nem követte azonnal. Ezüst íriszeit a lányon legeltette, majd a zsebébe nyúlt és elővette a barna pénztárcáját. Trix érdeklődve figyelte minden mozdulatát, és eltátott ajkakkal vette tudomásul, hogy a nephil hét húszfontost és egy tízfontost nyújtott felé.

- Jem, gyere már!

- Egy pillanat – a fiú belenyomta az Alvilági kezébe Will tartozásának minden centjét, majd anélkül, hogy megvárta volna a lány köszönetét, kisétált a bárból, és felvette parabataija lépteinek sietős tempóját.