35. fejezet

Sziasztok :)

Hűha! Ide is elérkeztünk. Ti nem tudjátok, de ez volt a második jelenet, ami megfogalmazódott a fejemben a történet kapcsán így már nagyon vártam, hogy kidolgozhassam ezt a fejezetet. Mint minden érzelmesebb résszel, ezzel sem vagyok teljes mértékben megelégedve, ennek ellenére az átolvasásnál koránt sem tűnt olyan vészesnek, mint hittem. Ez meglepett! S épp ezért remélem, hogy nektek is tetszeni fog. Willy shipperek előnyben <3 Ó, és erről jut eszembe! Ezt a fejezetet szeretném FantasyGirl-nek ajánlani. A kedd emlékére. :)

Szeretném megköszönni azt a sok-sok támogatást - legfőképpen pipákat, és azt a pár kommentárt -, amivel részről részre megleptek. Hihetetlenek vagytok, nagyon szeretlek titeket!

Sok sikert a héthez.

Ó, és még valami nagyon fontos. A fejezet második felében található dőlt betűs mondatok nagy része ebből a videóból származik. Ez adta az ihletet, így kötelességemnek érzem, hogy megosszam veletek. Érdemes megnézni, mert csodaszép.

Jól olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Fordulópont

   A süvítő szél belekapott a hajamba, a tincsek örvénylő táncot jártak az arcom körül, némelyik még a számba is belerepült. A jobb kezemmel kisepertem a szemem elől a zavaró szálakat, így feltárult előttem egy kietlen tisztás látképe. Hiába kerestem az elmémben, a legféltettebb emlékeim között, nem találtam rá a válaszokra. Hogyan kerültem ide? Hol voltak a többiek? Merre volt a kijárat? Létezett egyáltalán?

  Mivel mindig is úgy tartottam, hogy a tehetetlenségnél nem létezett rosszabb taktika, elindultam egy véletlenszerű irányba. Mintha milliónyi apró üvegszilánkon sétáltam volna, minden egyes lépés fájdalommal töltötte el a testem, de nem adtam fel. Valahol itt kellett lenniük.

  A percek monoton lassúsággal vánszorogtak, nem kergették egymást, de még csak nem is jártak a megszokott ütemükben. Teljesen lelassultak, elkínzott tempójuk hatására egyre inkább kétségbeestem. Fogalmam sem volt róla, mit kellett volna tennem, hova kellett volna mennem. Megpróbáltam rendszerezni a gondolataimat, rábukkanni az utolsó épkézláb emlékfoszlányra, de valahányszor megérinthettem volna, kicsúszott a kezeimből. A szél egyre csak erősödött, oly hatalmassá vált, hogy botladozni kezdtem, de nem estem el. Tartottam magam, harcoltam egy életért, amiben egyre kevésbé hittem. Az egész csupán álom lett volna? Vajon mindvégig ez volt a valóság? Teljesen kiábrándultam. Legszívesebben leültem volna a földre és megvártam volna a halál angyalát, hátha megkönyörült volna rajtam, és feloldozott volna a keserű, kietlen lét alól. De akkor különös hangot hallottam, mely pontosan a hátam mögül érkezett.

   Kissé sután fordultam az irányába, de bár ne tettem volna! A szörnyeteg éjfekete szemei mereven bámultak, majd elnyílt ajkai közül egy állatias üvöltés szökött a légtérbe. Bűzös nyála ellepte az arcom, remegő kezekkel kaptam az övemhez, de sehol sem találtam a szeráfpengém vagy a késemet. Szitkozódva kerestem a kiutat, tekintetem hol a szörnyetegen, hol a tájon időzött, de még egy apró buckát sem láttam, ami mögött elrejtőzhettem volna. Szabad prédává váltam.

  Mivel nem volt jobb ötletem, sarkon fordultam és rohantam, ahogy csak bírtam. Éreztem, ahogy az adrenalin szerteáramlott a szervezetemben, és ez felgyorsította a mozgásom. Szinte szárnyaltam, mintha egész idő alatt pár centiméterrel a talaj felett lebegtem volna. Viszont nem voltam elég sebes, így egy éles karom fúródott az oldalamba, amitől azonnal a földre estem. Az arcom durván csapódott neki a kemény homokszemeknek, egy pillanatra hátracsuklott a fejem. Éreztem skarlátszín vérem jellegzetes ízét, a vas és a só különleges egyvelege ellepte a szájpadlásom, így gyorsan kiköptem, még mielőtt belefulladtam volna.

  A bestia köddé vált, de még mindig éreztem a jelenlétét, mintha láthatatlan lénye engem vizslatott volna azokkal a mélyfekete szemekkel, melyek egyetlen üres pupillából álltak. Gyorsan állásba tornáztam magam, a lépteim akadozottak voltak, de legalább haladtam és már ennek is örültem.

  Olyan volt, mint egy délibáb, de amikor megdörzsöltem a szemeimet, még mindig engem bámult. Arcának kifejezéstelen vonásai megijesztettek, mégis megkönnyebbültem, hogy többé már nem voltam egyedül. Megkétszereztem a tempóm, de mintha meg sem mozdultam volna, nem kerültem közelebb sudár alakjához.

- Will – kiabáltam torkom szakadtából, de mintha meg sem szólaltam volna, hátat fordított nekem és beleveszett a semmibe. Jobb kezemmel beletúrtam a hajamba, finoman meghúztam a barna szálakat, de nem ébredtem fel a fájdalomra. Még mindig ott álltam a sivár táj kellős közepén, egyedül, akár a kisujjam. Vajon ki találta ki ezt a hülyeséget? Hiszen ahogy ránéztem a tenyeremre, tisztán láttam, hogy a kisujjamnak megvolt a maga társasága. A hüvelykujjam volt az, ami magányosan, a többiektől távol, a mélybe süllyedve pihent.

  Ismételten hallottam azt az állatias üvöltést, így futni kezdtem. A combomban megfeszültek az izmok, jóval a tűréshatáromon kívül egyensúlyozgattam, egy bizonytalan szakadék szélén. A lábaim egymásba gabalyodtak, esetlenül bukfenceztem a kemény talajon, és amikor felnéztem, egy csapat szörnyszülött alkotta kör közepén találtam magam. Bekerítettek, és sehol sem leltem rá a kiútra.

- Hol vagytok? – kérdeztem elkeseredetten. Hitetlenségem a tető fokára hágott, amikor megláttam őket a bestiák mögött. Engem figyeltek, tisztes távolságból a kivégzésem helyszínétől. Charlotte arca mereven méregetett, Jem mindig mosolygós vonásai egyszeriben megkeményedtek. Cecily lekicsinylően, nevetve figyelte, ahogy az egyik lelketlen teremtmény közelebb lépett hozzám, és meglendítve hosszú karját, belém vájta éles karmait. Először nem éreztem fájdalmat, csupán a langyos és sűrű folyadékot, ami végigfolyt a felkaromon és az arcomon. A sokk elmúltával azonban egyszerre csapódott nekem a kín. Egyenes vonallá préselt szám elnyílt, és ordítottam, mert ettől vártam a megnyugvást.

- Segítsetek! – könyörögtem. Sérült kezem feléjük nyújtva, reményvesztetten vártam a barátaim könyörületére. Az ujjaimról a földre hullott egy vörös csepp, ezzel egy időben az arcomon is végigszánkázott egy kósza könny. Will arcát nézve rájöttem, hogy nem fognak segíteni. Azok az égszínkék íriszek tudatták velem, hogy eljött a vég. Kimondták rám a Game Over-t.

  Ennek ellenére nem hajtottam le a fejem, nem hunyászkodtam meg. Esetlenül tápászkodtam fel, remegő lábaim bármelyik másodpercben képesek lettek volna bedobni a törölközőt, én viszont még nem voltam kész minderre. Egy másodpercre lehunytam a szemeimet, rendeztem zihált légzésem. Amikor kinyitottam őket, már egy kész tervvel vágtam bele az öngyilkos hadműveletembe. Magammal akartam rántani a lehető legtöbb fenevadat.

  Hangosan üvöltöttem, puszta kézzel rohantam a hozzám legközelebb álló szörny felé, de egy egyszerű mozdulattal belém fojtotta a lelkesedést. A kezei lyukat ütöttek a gyomromba, amikor lepillantottam, láttam, ahogy éles karmokban végződő tenyere elveszett a testemben. Fájt. Leírhatatlanul fájt, de ez semmi volt ahhoz az érzéshez képest, amit a többiek árulása okozott. Cserbenhagytak. Csöndben nézték, ahogy a többi mutáns is követte vezérük példáját. A testem darabokra hullott a kezeik között, és nem maradt utánam egyéb, csak egy kínkeserves kiáltás.

  Lily szemei ijedten pattantak szét, reszketeg testét ellepte egy vékony verejtékréteg. Hangos zihálása egyre kuszábbá vált, dübörgő szíve szabadságra áhítozva zakatolt a mellkasa mögött, mintha felgyorsult tempójával kiszakadhatott volna a helyéről. Ám mielőtt ez ténylegesen bekövetkezhetett volna, a kezén megérezte egy másik kéz finom nyomását. Valaki a tenyerét simogatta, és nonfiguratív ábrákat rajzolgatott izzadt bőrének felforrósodott felületére.

- Csak egy álom volt – Will halk mormolása megtörte a szoba csöndjét, nyugalmat csempészett a feszült légkörbe. Lily gyors légzése lassan, de biztosan normalizálódott, már nem érezte szívének sebes ütemét, testének folyamatos lüktetése egyszeriben köddé vált. A világ a helyére billent. - Csak egy álom.

- Olyan valóságosnak tűnt. Én… - Will szabad keze megérintette Emily kipirult arcát, és amikor a fiú elemelte onnan az ujjait, összemorzsolt egy kósza könnycseppet. Lily ajkai elnyíltak a döbbenettől, a levegő hangosan szakadt ki a tüdejéből, ahogy végigdörzsölte a fogait.  

- Semmi baj – suttogta a fiú, mintha mindez az ő kis titkuk lett volna, amiről senki sem szerezhetett tudomást. Lily aprót bólintott, szipogva hunyta be csokoládészín íriszeit. Hirtelen nem tudta eldönteni, felébred-e már. Vajon most is csak álmodom, vagy tényleg itt van? A hideg, éjszakai levegőtől libabőrbe borult az egész teste. Minden négyzetcentiméter, ahova elért a ragacsos izzadság. - Már itt vagyok, és nem hagyom, hogy bántsanak. Ugye tudod, hogy sosem engedném, hogy bántsanak?  - a fiú hangjában ott bujkált az elkeseredettség és a lány nem tudta mire vélni Will erőteljes szorítását. Mintha kétségbeesésében belé kapaszkodott volna, elkerülve a zuhanást, pedig kettejük közül Lily volt a kiszolgáltatottabb és a másik Árnyvadász a horgony, ami megakadályozta abban, hogy szétessen.

- Nem – Lily hangja rekedtebb volt, mint egy sebesült halálhörgése, és bár a lány elborzadt saját magától, ennek ellenére folytatta. Folytatta, mert úgy gondolta, épp itt volt az ideje annak, hogy tisztázzák a dolgokat. Hiszen olyan sokáig tűrt, olyan sokáig húzta ezt az egészet. Talán, ha már az elején elmondta volna a fiúnak, mit gondolt róla – nem gúnyolódva, hanem úgy igazán, komolyan és rendületlenül –, akkor nem fajultak volna idáig a gyerekes veszekedéseik. Hisz mióta nem edzette, egyetlen röpke pillanatra sem maradtak kettesben. - Nem tudom.

   Még a szobában uralkodó félhomály ellenére is tisztán kivehető volt, ahogy Will arcáról elpárolgott minden érzelem. Lily elhúzta a száját és belül jól leszidta magát, amiért elrontotta a tökéletes másodpercet. Már olyan közel volt hozzá, simogatta, nyugtatgatta… miért nem volt elég ennyi? Miért kellett belekeverni a múltat, amikor az a nevében hordozta az elmúlást?

- Azt hiszem jobb, ha megyek – a fiú felállt és elsétált, mindezt anélkül, hogy ránézett volna a lányra, akinek az arcán megcsillant egy átlátszó csík, amit még a sós könnycseppek hagytak maguk után. Will öles léptekkel közelítette meg a nyitva felejtett ablakot, és óvatosan behajtotta, ellenőrizve minden egyes reteszt. Lily magára húzta a takarót, az ujjbegyei elfehéredtek, olyan görcsösen szorította a halvány textíliát.

   A fiatal lány beszívta az alsó ajkát, a fogai belemélyedtek a rózsaszín bőrbe, szemeit egy másodpercre sem vette le a fiú sudár alakjáról. Will járásában megmutatkozott a törhetetlenség, léptei kiegyensúlyozottan és monotonon sétáltak a fából készült ajtóig. Lily azt hitte, hogy a válla fölött majd hátra pillant majd, és akkor a tekintetével, szavak nélkül is elárulhatja, mennyire sajnálta az előzőt, de a fiú nem adott neki második esélyt. Will tenyere rásimult a fémes kilincsre és egy mély lélegzetvétel után, kész volt elhagyni a szobát.

- Maradj! – Lily hangjára megállt az idő. A fiú izmai megmerevedtek, a homlokán ezernyi mákszem méretű verejtékcsepp keletkezett, melyek egymással versengve nőttek gigászi méretűre, végül bekebelezték egymást. Will hezitált, ő maga sem tudta, melyik döntés lett volna a helyes. Elmenni, vagy maradni? - Kérlek.

  A fiú becsukta az ajtót, miközben Lily arrébb csusszant, és finoman megütögette maga mellett a hatalmas ágy matracát. Will felhúzott szemöldökökkel meredt a fiatal Penhallowra, aki erre megrántotta a vállait és félszeg mosolyra húzta félelemtől összepréselt ajkait. Az ifjú Árnyvadász végül nem feküdt le a felkínált helyre. Leült az egyik székre, amit a fésülködőasztal mellett talált.

- Hogy kerülsz ide? Ilyen hangos voltam? – a lány kérdése egyszerű volt, amolyan „szüntessük meg a csöndet, mielőtt kínossá válna” típusú, de a fiú ettől is zavarba jött. Zavartan kémlelte a takaró gyűrődéseit, az alaktalan formákat, melyeket a lány teste kreált a finom anyagra. Azt kívánta, Lily bárcsak valami teljesen mást kérdezett volna! Nem mondhatta el neki az igazságot.

- Miről álmodtál? – kíváncsiskodott, gyáván megfutamodva a felelet elől. Emily ismételten megszorította a takaróját, ujjai a szabályos téglatest alakú textília sarkával játszadoztak. Emlékezett rá, mit mondott neki Cecily, amikor először beszélgettek. Be kellett vallania, hogy a fiatal lánynak igenis igaza volt. Will és ő eszméletlenül bénán tereltek.

- Lelketlen szörnyetegekről, hatalmas, fekete szemekkel, mintha az egész egy hatalmas pupillából állt volna. – Lily tekintete az ablakra terelődött, a Hold vékony kifliből telt karikává változott az elmúlt hetek során. Olyan gyönyörű volt, mégis, mint minden gyönyörűség, ez is árnyékként hordozta magában a szomorúságot. Emilynek elég volt felidéznie az álmát, és a keserűség pillanatok leforgása alatt ellepte az elméjét, a szívét és a lelkét. Tisztában volt vele, hogy az Intézet lakói szerették, még annak ellenére is, hogy nem egyszer veszekedtek már haszontalan apróságok miatt, de a kép annyira valóságos volt, hogy egy része elbizonytalanodott. Vajon tényleg magára hagyták volna, ha úgy hozta volna a jövő? Ha kiderült volna, hogy mégsem halt meg, vajon a Klávé elé dobták volna, hogy megmentsék a saját életüket? Gyorsan megrázta a fejét, de a lehetetlen elméletei folyton folyvást visszatértek. - Hiába kiabáltam, hiába vergődtem, nem hallottátok. Csak némán néztétek, ahogy darabokra téptek. Annyira valóságos volt. Szinte éreztem… - Lily hangja elcsuklott, a torkában növekvő gombóc eltorlaszolta az őszinte szavak útját. Will ösztönösen a kezéért nyúlt, de túl messze volt, így nem érhette el.

- Most már minden oké – motyogta, pedig tudta, hogy ennél nagyobbat aligha hazudhatott volna, ugyanis semmi sem volt oké. Még mindig vaktában tapogatóztak, nem tudták ki lehetett a titokzatos csuklyás Árnyvadász, ugyanis a szőke boszorkánymestert elnyelte a föld. Csupán a nevét derítették ki, de ezzel semmire sem mentek. Nem volt a lakásán, nem találkozott a barátaival, még csak a kuncsaftjait sem fogadta.

- Az előbb nem válaszoltál – a fiatal Herondale némaságba burkolózott, sietősen kutatott egy lehetséges kifogás után. Nem akarta bevallani, hogy egész idő alatt a szemközti falnak dőlve üldögélt, készen egy esetleges kimenekítésre. Charlotte kérését ugyanis megvétózta a Tanács, az idrisi Árnyvadászok akár abban a pillanatban is rájuk törhették volna a londoni Intézet ajtaját. A nephilim nép a nyakukban lihegett, akár egy veszett korcs, nem ismerve könyörületet.

- Épp erre sétáltam és meghallottalak, de nem voltál hangos, csupán a rúna hatása – Will felhúzta a sötétkék pólóját, izmos felsőteste magára vonta a lány figyelmét, aki így csupán hosszú másodpercekkel később vette észre a fiú oldalára rajzolt, határozott vonalakat. Már korábban is látta ezt a rúnát, ami valóban segített az ember hallásán, így egy pillanatig sem kérdőjelezte meg Will szavait. - Azt is hallanám, ha szemközti épületben kiabálnál.

- Értem.

- Régebben is volt már ehhez hasonló álmod? – kérdezte a fiú, de kivételesen nem azért, hogy elterelje magáról a figyelmet, hanem mert már régóta fúrta az oldalát ez a kérdés. Körülbelül másfél hónapja, amikor az a bájgúnár és Lily összevesztek miatta a kórházban, a francia fiú a lány „helyzetéről” beszélt, amit azóta sem tudott hova tenni. Mégis mit tudhatott, amit ő nem?

- Ilyen még sohasem, de amikor a szüleim meghaltak és később, amikor Londonba jöttem, egyfolytában rémképek gyötörtek – Will beleharapott az alsó ajkába, hogy még véletlenül se javítsa ki a lányt, aki oly sok idő után először beszélt neki a nevelőszüleiről és a másik életéről. - Félek, hogy visszatérnek, és ezúttal nem tűnnek el – a fiatal Penhallow lesütötte a szemeit, ujjai a gomboknak készített lyukakat piszkálták, melyeket sorra kiszélesített, ahogy erőteljesen megrántotta őket. A textília hangosan szakadt szét, Lily ijedten ejtette vissza az oldala mellé remegő kezeit. Már magától a feltételezéstől is libabőrös lett a háta, az idegei pedig pattanásig beszültek a rémülettől. Úgy érezte, már csak napok kérdése volt, hogy a belső démonjai ismételten a felszínre rágják magukat, hátrahagyva megtépázott testét.

- Jobban szeretted Párizst? – Lily elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét, tekintetét azokba az égszínkék íriszekbe fúrta, melyek érdeklődve bámulták. A lányt kirázta a hideg a gondolatra, hogy Will belelátott a gondolataiba, és csupán az ő kedvéért terelte másfelé a beszélgetést. Erről eszébe jutottak Miranda néni szavai, melyeknek eddig nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, most azonban keresve sem találhatott volna illőbb kijelentést: A lelki társad az, aki jobban ismer, mint a világon bárki. Jobban, mint te önmagad. Tényleg igaz lett volna? Hiszen eddig olyan rideg volt. Valahányszor találkoztak a folyosón, Will szánt szándékkal a másik irányba fordult, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami halaszthatatlan dolog.

- A város és a kultúra mindig kedves lesz a számomra, de semmi pénzért sem mennék vissza oda – válaszolta végül, hiszen nem szerette volna, hogy a fiú kimenjen a szobából. Nem akart egyedül maradni, mert egymagában védtelenebb volt, mint egy kisbaba. Szüksége volt Willre, szüksége volt a belőle áradó biztonságérzetre.

- Miért?

- A nevelő szüleim utáltak – mióta megtudta, hogy a lány egyszer valóban létezett, már koránt sem volt olyan nehéz Lucie Delonról beszélnie. Könnyebb volt, mintha önmagáról mesélt volna a fiúnak, akinek szemmel láthatólag megfeszült az állkapcsa a lány kijelentésére. - Szerintem megérezték, hogy csak egy parazita vagyok és nem az a lány, aki a családjukhoz tartozott. Bár ki tudja, az is megfordult a fejemben, hogy alapból ilyen utálatosak. Emlékszem, egyszer összemostam a fehér ruhákat egy piros zoknival és az a nő végigkarmolta az arcom az ocsmány műkörmeivel.

  A szobára mélységesen mély, semmitmondó csönd ereszkedett, ami utat engedett a képzelt szörnyetegeknek. Amikor a lány becsukta a szemeit, maga előtt látta azokat a kifejezéstelen, éjfekete íriszeket, és ismételten érzete a karmokat, melyek mélyen belevájtak az oldalába. Lily a szájában érezte a vér sós ízét, így ijedten nyitotta ki a szemeit. Kezével az oldalához kapott, de nem talált sebhelyet. Csak később jött rá, hogy igazából ráharapott a nyelvére, amikor visszanyelt egy kínkeserves sikolyt. Eddig úgy gondolta, az Intézet segített neki megtalálni önmagát, hogy Lily Penhallow már sokkal erősebb személy volt annál, hogy maga alá temesse egy gyerekes tévképzet, de ott és akkor rájött, hogy nagyobbat nem is tévedhetett volna. Kíváncsi lett volna rá, hogyha visszaszerezte volna az emlékeit, akkor elmúltak-e volna a gyötrő álmai, ahogy arra is, képes lesz-e valaha az emlékezésre.

- Sajnálom – Will hangja tele volt bűnbánattal, amitől a lányban felszínre törtek a védelmező ösztönei és legszívesebben magához ölelte volna a fiút, és a fülébe suttogta volna, hogy minden rendben lesz. Pedig tudta, hogy semmi sem lesz rendben. Addig nem, amíg a Tanács bűnözőként kezelte. Csupán egyetlen esélyük volt, de azóta még egyszer sem látta a különös, madárszerű férfit. Hogyan is találhatott volna rá, ha Charlotte rabként kezelte?

- Ugyan… - Lily kedves mosolyt erőltetett az arcára, ami azonnal grimasszá vált, amikor Will felállt az ágy mellé húzott székről. A fiú egy kézzel emelte fel a könnyű tárgyat, monoton léptekkel indult meg a fésülködőasztal irányába. Lily alig akarta elhinni, pedig egy pillanatig sem tagadhatta le: Will képes lett volna otthagyni őt akadozott beszélgetésük kellős közepén. - Azt hitted meghaltam – fejezte be sértődötten, majd a másik oldalára fordulva, magára húzta a takarót, hogy még véletlenül se lássa, ahogy az Árnyvadász átlépi a küszöböt. Olyan ostobának érezte magát, amiért elhitte, hogy a fiú végre megnyílik neki.

- Nem erre gondoltam – a hang közvetlenül a háta mögül érkezett, a kényelmes matrac besüppedt az ajtóhoz közelebbi oldalán. Lily összehúzott szemöldökökkel szedte le magáról a lepedőt, hitetlenkedve fordult át a másik oldalára, ezzel sikeresen beleütközve Will izmos mellkasába. A fiú csupán egy milliméterre volt tőle, és a lány talán még sosem érezte magához oly közel, mint akkor. - Sajnálom, hogy utálatos vagyok, de meg kell értened, hogy miattad teszem. Hogy megvédjelek.

- Mitől? – Will kezei a tarkójánál pihentek, tekintetével az egész alakos tükröt pásztázta, de hogy önmagát, vagy a lányt nézte benne, az megfejthetetlennek bizonyult Lily számára. A fiú lábai kinyújtva épphogy csak az ágyon maradtak, pedig a lánynak még sosem tűnt föl, hogy Will ennyire magas lett volna – egészen mostanáig.

- Magamtól – mondta egyszerűen, egy kis éllel a hangjában, mintha a lánynak tudnia kellett volna a választ. Lily ismételten Miranda néni szavaira gondolt, melyeket még a baleset előtti időszakban mondott neki. Akkor nem értett velük egyet, mert azt a szerelmet, amit akkor érzett Pierre iránt, nem jellemezte ez az állítás. A lelki társad az a személy, aki vigyáz rád, aki az életed a sajátja elé helyezi. Will pontosan ezt tette. Miatta képes volt feladni a boldogságát és boldogság nélkül egyetlen élet sem lehetett teljes. - Egy átok vagyok, aki mindenkire bajt hoz.

- Nem érdekel! – vágta rá akkora vehemenciával, hogy a fiú fülénél kunkorodó sötét tincseket táncra kérte a lehelete. Will szánakozóan figyelte a lány vonásait, de Lily nem tudhatta, hogy igazából nem őt, hanem saját magát sajnálta. Azt, amit elvesztett, és amit kész volt újra és újra eldobni magától. Emily feltétel nélküli szeretetét gyászolta egyetlen, sokatmondó pillantással. Will képtelen volt felfogni, a lány mégis hogyan bízhatott meg benne azok után, amiket vele tett. Pedig a válasz egyszerűbb volt, mint az egyszer egy. A lelki társad az a személy, aki már akkor hisz benned, mielőtt bárki más megtenné, még mielőtt te magad megtennéd. Már a kezdetekkor elrendeltetett. - Az élet túl rövid ahhoz, hogy minden percét a baj kerülgetésével töltsük.

- Ha emlékeznél arra, milyen voltam, nem ezt mondanád – suttogta a fiú, mintha ezzel nagyobb nyomatékot kaptak volna a szavai, pedig még önmagát sem tudta becsapni velük. Már akkor tudta, hogy hiba volt a maradás mellett döntenie.

- Látom milyen vagy, és mégis ezt mondom. – A lelki társad az, aki elfogad a legkibírhatatlanabb tulajdonságaiddal együtt. Minden hibád ellenére, vagy épp azokért szeret. Will közelebb húzta magához a lányt, így Lily feje hosszú idő után először, ismételten a mellkasán pihent. Magába szívta a fiú illatát, hagyta, hogy az orrát ellepje az a különleges, férfias illat, amit önkénytelenül a harccal és a mágiával azonosított.

- Túl makacs vagy – Will egy gyengéd puszit nyomott a lány homlokára, bőrkeményedéses ujjai apró, csillag alakú mintákat rajzoltak a lány csupasz vállára. Annyira hiányzott már neki ez az egész, hogy legszívesebben pofon vágta volna magát, amiért képes volt napról napra a lány lelkébe gázolni a semmiért. A lelki társad nem az, aki sohasem küld padlóra, hanem az, aki mindezek ellenére képes felhúzni a szakadék széléről. Lily pedig pontosan ezt érezte. Amikor Pierrel veszekedett, mindig ő volt az, aki belegázolt a fiú önbecsülésébe, végül mégsem ő kért bocsánatot. Willel ez egészen máshogy volt. Bántották egymást, de mindez elvesztette a jelentőségét, hiszen mit számított az a sok hátba szúrás, ha kitartottak a másik mellett? Will gondolkodás nélkül megmentette az életét, amikor Gabriel megtámadta. Lily egy másodpercnyi hezitálás nélkül feláldozta önmagát, hogy a fiú élhessen.

- Ezek szerint összeillünk – motyogta az orra alatt, mialatt az egyik kezével belemarkolt a fiú felsőjébe, és közelebb húzta magához, elzárva előle a menekülés útját. Nem akarta elveszíteni… nem akart veszekedni vele. Többé már nem.

   Alig telt bele pár csöndes percbe, és a lány álomba szenderült, ám ezúttal elkerülték a szörnyek, mintha a fiú jelenléte megvédte volna a rémképek csapásaitól. Will minden porcikája magába szippantotta a lányt, nem tudott betelni szívének egyenletes dobbanásával vagy lélegzetének elfojtott hortyogásával. A fiú tüdejéből kiszakadt egy adag megfáradt levegő, a vállairól, mint két óriási szikladarab, mely a tengerbe hullott, elválva a masszív szirttől, elszálltak a gondok. Csak akkor jött rá, mennyi felesleges feszültséget gerjesztett a környezetében.

   A lelki társad az, aki jobb emberré tesz. Vagyis akiért jobb emberré akarsz válni, hiszen szüntelen a jóra ösztönöz. Will kész volt megváltozni, bár tisztában volt vele, hogy a szokásnak nagyon nagy hatalma volt, nagyobb, mint az akaratának.