37. fejezet

Sziasztok :)

Már csak egy hét! Nekem szüntelen ez lebeg a szemeim előtt, na és nektek? Hihetetlen, hogy lassan itt a téli szünet, hogy ma már a harmadik gyertyát gyújtjuk az adventi koszorún.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában nyomott hagyott maga után - bizony, láttam a chat ablakban is, borzasztó aranyos volt!

Ebben a fejezetben megismerkedhettek a Néma testvérekkel, és reménykedem benne, hogy azok számára is érthető lesz, akik nem olvastak még Cassandra Claretől. Ha túl ködösen fogalmaztam, kérdezzetek bátran, szívesen elmagyarázom a dolgokat.

Jut eszembe, az elmúlt napokban jelentkeztem egy novella versenyre/karácsonyi játékra, amit boldogan ajánlanék mindenki számára, aki ismeri FantasyGirl nevét, blogjait: információk a linkre kattintva. <3

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Néma börtönök

   Miután elhurcolták őt, Gabriel és két másik Árnyvadász – közöttük az a lány is, aki gondolkodás nélkül meggyanúsította Emilyt -, átkutatták a szobáját. Feltúrták a szekrényeket, kibelezték a párnákat és az újonnan felhúzott takarót, szétzúzták a fésülködőasztalt. A padlizsánszínű szoba falairól helyenként lepattogzott a festék, és ha Charlotte nem állította volna le a nephileket, nagy valószínűséggel még a függönyöket is leszaggatták volna.

- Nem hagyhatjuk, hogy megöljék! – Will fel-alá járkált a könyvtárban, Cecily már abba beleszédült, hogy a tekintetét neki szegezve, követte minden egyes mozdulatát. A fiú remegő kezekkel túrt bele fekete hajába, miközben idegesen rágcsálta az ajkait, mintha ezzel képes lett volna meg nem történtté tenni az alig egy órával azelőtti eseményeket.

- Megmentett minket, mi is találunk módot arra, hogy életben tartsuk – az Intézet vezetője Will vállára tette a jobb tenyerét, hosszú ujjai belemélyedtek a bőrébe, mégsem volt képes nyugalomra inteni. Ezúttal nem!

   Charlotte egy mély, beletörődő sóhaj kíséretében engedte szabadon a fiút, és hátat fordítva neki, elsétált az ablakig. Egyetlen felhő sem volt az égen, mégsem látta a hatalmas gömbóriást, mintha azt magába kebelezte volna egy felsőbb erő. Valami, amivel szemben tehetetlen volt, pont úgy, mint ők, amikor az emeleti folyosót elárasztották a Klávé emberei. Hunyorogva seperte arrébb a lehelet vékony függöny selymes anyagát.

- Csak tudnám, hogyan jöttek rá! Gabriel pontosan tudta, melyik szobát nézze át – Jem szemöldökei az egekbe szökkentek, hiszen Will pontosan azt a kérdést tette fel, ami az ő elméjében is folyton folyvást megjelent. Először akkor, amikor a fiatalabb Lightwood fiú két szobát is kihagyva, kitárta a megfelelő ajtót, majd később, amikor ott maradt, bár a többiek már továbbálltak. Az életét tette volna rá, hogy jó helyen kutatott, pedig már egyetlen személyes tárgy sem árulkodott a szoba egykori lakójáról. A fiatal fiú a pálcájára támaszkodva elevickélt a kanapéig, majd helyet foglalt Cecily mellett. A lány a szokásosnál is furcsábban viselkedett, kerülte az emberek tekintetét. - Még szerencse, hogy Cecy és Sophie elég gyorsak voltak.

  Will egy halovány, mégis őszinte mosolyt küldött a testvére felé, amitől az ajkai megremegtek, mintha a lányban egy teljesen más ember vonásait ismerte volna fel. Pedig semmiben sem hasonlítottak Lilyvel, a makacsságot leszámítva, ami abban a pillanatban, mintha kiveszett volna a fiatalabb Herondaleből.

- Az én hibám – suttogta a lány. A fejét egy másodpercre sem emelte fel, a tekintete inkább a lábait és az ölében heverő kezeit mustrálta. Cecily beszívta az alsó ajkát, a nyelve végigszántott a puha bőrön, a fogai felszaggatták a száját; a torkában érezte önnön vérének jellegzetes, sós aromáját. A bűntudat elemi erővel csapott le a testére, és ezt követően egy újfajta érzés, a félelem lett úrrá felette. Nem mert szembenézni a valósággal, mert rettegett attól, hogy az utcára teszik. Hogy Will még inkább eltaszítja magától.

- Mégis miről beszélsz? – mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel, Will végtagjai szó szerint megfagytak, és képtelen volt megmozdítani őket, így egy erőltetett köhögést követően, addig ismételgette a kérdését, amíg a húga könnytől csillogó tekintete fel nem emelkedett.

- Én esküszöm nem tudtam. Azt hittem, hogy kedvel – Cecily szemeire egy vékony könnyréteg került, a látása másodpercről másodpercre egyre inkább elhomályosodott, a torkában növekvő gombóc miatt pedig úgy érezte, hogy pillanatok kérdése volt csupán a fulladásos halál. Az ujjait tördelve szipogott, a feje hol jobbra, hol balra fordult, egyre gyorsabb és hevesebb mozgásra késztetve a lányt.

- Mit tettél? – Will tenyerei ökölbe szorultak, az ujjai bizseregtek, ahogy megérintették egymást. Egyszer, amikor még kisfiú volt és az édesapja enyhén illuminált állapotban tért haza, rajtakapta, hogy beleevett az édesanyjuk születésnapi tortájába, még mielőtt felköszönthették volna a nőt. Csupán a cukormázat kóstolta meg, az édesapja mégis felpofozta. Akkor és ott megfogadta, hogy soha életében nem emel kezet olyan emberekre, akiket szeret, most mégis kísértésbe esett. Egy röpke pillanatra elsötétült az elméje, és semmi kétség, ha közelebb állt volna a lányhoz, olyat tett volna, ami miatt később képtelen lett volna a tükörbe nézni.

- Tudta, hogy Lily életben van, azt mondta régen barátok voltak. – Cecily a tenyereibe temette az arcát, mialatt a torkában éktelenkedő csomóval viaskodott, a szavak mégis maguk alá temették a testét. Jem óvatosan közelebb ült hozzá. Vékony, csontos ujjpercei gyengéden simogatták a lány haját és a hátát. - Utána meséltem neki az Intézetről, hogy milyen kényelmes a szobám, és király, hogy pont Lilyével szemben van, mert este át tudok menni hozzá, ha beszélgetni szeretnék.

  Cecily keserű mosolyra húzta az ajkait, ahogy ismételten felidézte a napfényes délutánt, amikor még minden olyan tökéletesnek tűnt. Azt hitte végre valahára talált valakit, akivel megoszthatta a kételyeit, aki hozzá hasonlóan, szintén elismerésre, figyelemre vágyott, és a tudat, hogy Gabriel kihasználta, hogy hazug, ámbár édes szavakat suttogott a fülébe… olyan ostobának érezte magát!

- Elárultad őt! – mire a lány kettőt pislogott, Will már mellette volt és felé magasodott, mint egy hóhér, aki még egyszer utoljára az áldozata tekintetét fürkészte. Cecy zavarában a füle mögé törte a tincseit, elmélázva, komor ábrázattal nézett farkasszemet a testvérével. Will íriszeiben vad düh lobogott, amitől olyanná vált, mint egy bosszúra szomjazó, megkeseredett ember, akitől már mindent elvettek, ami valaha fontos volt a számára, és így nem maradt többé vesztenivalója.

- Sajnálom, én nem tudtam.

   Will idegesen kapott a lány felé, aki az utolsó pillanatban felállt a kanapéról és elmenekült bátyja láncként köré tekeredő tenyerei elől. Hazudott volna, ha azt mondja: nem félt, ennek ellenére biztos volt benne, hogy Will sosem bántotta volna. Csak aggódott, úgy, ahogy mindenki más. Ez az intenzív érzelem pedig eltorzította a gondolatait, a cselekedeteit, és őt magát.

- Miattad fogják bántani! – kiabálta a fiú torkaszakadtából. Összepréselt ajkaitól szinte egyetlen szót sem lehetett érteni, a szemei vérben forogtak, ahogy megpróbálta lehűteni felforrósodott indulatait. Szüntelen szép dolgokra gondolt; felidézte a gyermekkorát, az első születésnapját, amire emlékezett, az első csókot, amit Lily ajkiról csent, mégsem történt semmi. A nyugalom messziről elkerülte, valahol egészen máshol szállt alá a földre.

- William! – James hangja egészen közelről érkezett, mégis olyan távolinak tűnt. Nyugtató szavai háttérzajjá váltak az ifjú Herondale túlbuzgó gondolatai mellett.

- Megígértem neki, értitek? – kérdezte fennhangon, miután lerázta magáról barátja béklyóit. Úgy érezte, Jem ujjai megperzselték a bőrét, pedig az igazság valahol egészen máshol gyökerezett. Nem Jem bántotta, hanem a tudat, hogy képtelen volt betartani az ígéretét. A bűntudat martalékává vált, és a rég elfojtott érzelmek máglyahalálra kárhoztatták. Hazudott neki, becsapta, és félt, hogy Lily majd azzal a tudattal búcsúzik el ettől a világtól, hogy kijátszotta őt. - Megígértem, hogy megvédem.

- Kiszabadítjuk! – Charlotte erélyes hangja visszarángatta a fiút az önmarcangolás szakadékának ingatag pereméről. A Will íriszeit szurkáló könnycseppek semmisé lettek, nem folytak le az arcán. A fiú megrázta a fejét, végül a tokát köszörülve vett egy mély lélegzetet. Nem eshetett szét, mert a gyengeség olyan luxus lett volna, amit egyszerűen nem engedhetett meg magának. Az idő egyre csak zakatolt, nem állt meg, nem lassított le. Ha valóban ki akarták szabadítani Lilyt, akkor nem vesztegethették el az értékes perceket. - A Tanácsnak mindenképpen meg kell vitatnia a sorsát, ma még biztonságban van – az Intézet vezetője hűvös és kimért vonásai tiszteletet parancsolóan óvták a fiatalokat. Mindannyian erőt merítettek belőle, nem sejtve, hogy mélyen belül Charlotte is ugyanannyira megtört, mint ők.

- Ma még – suttogta a fiú maga elé meredve, ezt követően elsétált a könyvtár egyetlen tölgyfa asztaláig és kiszedve a fiókjából egy poros térképet – Alicante térképét -, nekilátott az „A terv” elkészítéséhez.

  A terem a hatalmas belmagasság, az óriási üvegablakok és a szándékosan nyitva felejtett kétszárnyas ajtó ellenére is fülledt volt, már-már fojtogató. Lily csokoládészín tekintete körbejárt az egybegyűlteken, minden porcikája ismerősök után kutakodott; mindhiába. Charlotte ezúttal nem tehette be a lábát a gyűlésre.

   Emily lehunyta a szemeit, az ujjai rámarkoltak a hűvös pengére, a bőrét pillanatok alatt felsértette a kezeiben szorongatott Kard. Már rengeteg illusztrációt, kézzel festett rajzot és képet látott a Végzet Ereklyéiről, köztük a Kardról is, de élőben merőben más volt. Nagyobb és könnyebb, mint amilyennek valaha képzelte.

- Miért jöttél vissza? Tudsz valamit, bármit az Alvilági gyilkosságokkal kapcsolatban? – Lily a pódium felé kapta a fejét, hosszú, hullámos tincsei az arcába hullottak, ahogy megmozdította a testét. A konzul fakó-barna haja kicsit hosszabb volt, mint Willé, a szemei fáradtabbak, a vonásai elgyötörtebbek, és talán épp ezért, bölcsebbek is. A testét borító köpenyszerű ruha, melyen több, arany cérnával hímzett rúna díszelgett, megfeszült a karjánál, ahogy a lány felé nyújtva bal kezét, beszédre ösztökélte Lilyt. A lány teste összerezzent, és bár már a nyelve hegyén volt a hazugság, végül mégis az igazat mondta.

- A barátom miatt. Meglátogattuk a családját. – Pierre sötét íriszei és az orcáján pihenő apró anyajegyek bekúsztak a lány tudatába, hosszú hetek óta először látta maga előtt a fiú vonásait. A lábai megremegtek, és ha a csizmája nem tartotta volna olyan biztosan a bokáit, minden bizonnyal kicsúszott volna alóla a talaj. Lily megrázta a fejét, hogy kirázza belőle egykori szerelme emlékét, a fiú csókjai azonban kopogó szellemként tértek vissza újra és újra. A lány ajkait égette a képlékeny érintés. - Szinte semmit sem tudok az Alvilágiak ügyéről – hebegte, majd megköszörülve a torkát, farkasszemet nézett a Tanács tagjaival. A legtöbben jól láthatóan idősebbek és mogorvábbak voltak a nevelőszüleinél, de azért volt pár kedves Árnyvadász is, aki helyeslően bólogatott, valahányszor választ adott egy feltett kérdésre. Mintha pontosan azokat a szavakat várták volna, amelyek elhagyták az ajkait.

- Mikor kezdtél el emlékezni? – a fiatal Penhallow lány merengve ízlelgette a lehetséges válaszokat. Nem tudott pontos dátumot, és tekintettel arra, hogy a szülei halála után nem lehettek rémálmai, mert még csak nem is úgy haltak meg, ahogy emlékezett rájuk, fogalma sem volt róla, mit kellett volna mondania. A fejébe belenyilallt a fájdalom, Lily teste ösztönösen összekuporodott, mintha ettől a kín is enyhülhetett volna. A fogai összekoccantak, vicsorogva vette a levegőt, a beszéde kissé zavarossá, zihálttá vált.

- Már régebben is voltak álmaim – sziszegte, miközben az ujjai rászorítottak az éles pengére. A bíborszín folyadék lomhán folyt végig a tenyerében, és hatalmas, kövér cseppekben hullott a padlóra. Az Árnyvadászok többsége szánakozóan nézett végig a lányon, aki egykor még az egyik legjobb volt, vagy legalábbis lehetett volna közöttük. Most olyan másnak, olyan emberinek, olyan kiszolgáltatottnak tűnt.

- Hogyan kerültél az Intézetbe? – a konzul hangja barátságos volt, látszott rajta, hogy törődött a lánnyal, bár Lily elképzelni sem tudta, mi oka lehetett ilyesmire. Talán miatta élte túl az előző ítéletet? Talán neki köszönhette azt az egy évet, amit Párizsban töltött a Csontváros helyett? A fiatal lány megpróbálta rendszerezni a légzését, és ahogy teltek a másodpercek, szívének heves üteme is normalizálódott. Már nem akart minden áron kitörni a mellkasából.

  Emily tisztában volt vele, hogy amíg a kezeiben tartotta a Végzet egyik Ereklyéjét, addig ha belepusztult sem tudott volna hazudni, így valamiféle kibúvó után kutakodott az elméjében. Nem mondhatta, hogy az édesanyja miatt, mert nem volt igaz. Nem mondhatta, hogy Will miatt, mert azzal újabb kínos kérdések lavináját zúdította volna magára, aminek az lett volna a vége, hogy az Intézet összes lakóját a Tanács elé állították volna. A lány homloka ráncokba szaladt, a mély gödrökben megültek a verejtékcseppek.

- Először egy Alvilági mesélt róla, én pedig megkerestem – válaszolta végül. A tüdejéből kiszakadt a levegő, megkönnyebbülten konstatálta, hogy a fegyver nem okozott neki fájdalmat. Lily ajkai elégedett mosolyra húzódtak, a szája sarkában magabiztos érzelmek bujkáltak. Egy pillanatra oldalra fordította a fejét, így a tekintete találkozott Gabriel dühös arcával. A fiú izmai görcsösen tapadtak a csontjaira, az állkapcsa pedig olyannyira megfeszült, hogy amúgy is éles vonásai még inkább kihangsúlyozták méreggel átitatott mimikáit. Ha szemmel ölni lehetett volna, Lily már holtan feküdt volna a keményfa padlón.

- Tudod, miért száműztünk? – az egyik Tanácstag hangja torokköszörüléssel párosult, a vörös hajú nő türelmetlenül kopogtatott az ujjbegyeivel.

- Ne… - Lily arca megrándult, a teste sikoltott a fájdalomtól, a lábai remegve tartották a súlyát, de akár egy függőhíd, aminek termeszek csócsálták a darabkáit, könnyedén felmondták a szolgálatot. Lily térdre esett, a tüdeje az egyik pillanatban még a magasba emelkedett, a következőben már a mélybe zuhant. A haja kócosan hullott az arcába, a homlokán gyöngyöződő izzadságcseppek lecsorogtak a halántéka mentén. - Igen. Megöltem valakit, egy Árnyvadászt – helyesbített, és bár a fájdalom nem múlt el, már az elviselhető határain belülre került. A lány teste elzsibbadt a tompa bizsergéstől. Fél térdre ereszkedve tartotta meg az egyensúlyát.

- Nem csak egy közönséges Árnyvadászt! – üvöltötte az egyik nephil. A lány túl kimerült volt ahhoz, hogy ránézzen, de a hangját azonnal felismerte. Ugyanaz a férfi volt, aki elkapta a nyakát, amint átlépte Will szobájának küszöbét. Az Árnyvadász vaskos ujjainak nyomai apró, piros foltokat hagytak a bőrén, a lilás zúzódások ékszerként tekerték körbe a nyakát. - Az Inkvizítort.

   Lily kihúzta magát, csak ezt követően emelte fel a fejét, a tekintete a dühödt férfiét kereste, de csak hosszú másodpercek múltán talált rá. Ugyanolyan vastag szövetű köpeny borította a testét, mint a konzulnak, de az ő kisugárzása már korántsem árulkodott bölcsességről. Intelligenciáról talán, de azt is elnyomta a fékezhetetlen vadság, így abban a másodpercben nem volt több egy nagyra nőtt gyereknél. Komor arcvonási hasonlítottak a terem másik végében álldogáló Lightwood fivéréhez, és Lily az életét tette volna rá, hogy ugyanaz a vér csordogált az ereikben.

- Sosem öltem ártatlanokat – válaszolta fölényeskedően, amitől a férfi dús szemöldökei az ég felé szökkentek. Menekültek a dühe elől, ami ostorként csattant a lány megsebzett bőrén. Ez a fájdalom azonban semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor a Kard kínozta, így töretlenül állta a gyilkos pillantásokat. Még soha azelőtt nem érzett magában annyi bátorságot, annyi erőt, annyi merészséget.

- Hogy van merszed? Gyilkos vagy, és ezúttal senki sem fog megmenteni! – ordította. A szájából fröcsögve törtek elő a szavak. A férfi rámarkolt az állvány szélére és felállt a székből, amiben addig üldögélt. A tenyerei nagyot csattantak a kemény bútordarab felületén, Lily összerezzent a hangjától.

- Benedict!

  A teremben megfagyott a levegő, már nem volt tikkasztó, mint a legelején, a lány mégis fuldoklott. A vére rátapadt a Végzet Kardjára, a tekintete lomhán követte a kövér cseppeket. A Tanácstagok morajló vitája háttérzajjá csendesült, a fülébe tóduló vér lüktető ütemétől semmit sem hallott. A látása elmosódott, már nem léteztek számára éles kontrasztok, a színek összekeveredtek, mint amikor a rajzóráin kimosta az ecseteit. Eleinte még szépen fodrozódtak a minták, végül mindent beterített a barnásszürke festék.

- Blackwell konzul, én… - a konzul egyetlen kézmozdulattal képes volt csöndre inteni a férfit, akinek mintha szó szerint a torkán akadtak volna a szavak. A feje fokozatosan elszíneződött a mellőzéstől, a szemei vérben forogtak, az apró hajszálerek vörösre festették az íriszt körülölelő fehérséget.

- Úgy gondolom, semmire sem megyünk a válaszaival, amíg a gátak ott vannak a fejében – a legtöbben helyeslően bólogattak, páran rosszallóan megrázták a fejüket. Az elégedetlenség megosztotta az egységes társaságot. Most, amikor valaki kénye-kedve szerint öldöste az Alvilágiakat, most, amikor a cérnaszálba kapaszkodó béke még inkább a mélység felé zuhant, képtelenek voltak összefogni. - Vigyék vissza a cellájába, én addig beszélek az egyik Néma Testvérrel, és feloldjuk a gátakat.

  Két izmos nephil rángatta fel Lilyt a földről, miközben az Inkvizítor a lány mellé lépkedett és kivette a felfelé fordított tenyereiből a Kardot. A penge mentén egy vastag, skarlátszín csík maradt Lily bőrén.

- Hiszen mindenki tudja, hogy megölte az Inkvizítort – akadékoskodott Benedict Lightwood. A hangjában nem volt könyörület, csupán színtiszta gyűlölet. Egy hosszú, szőke hajú nő visszhangként ismételte a szavait, úgy csüngött az Árnyvadászon, mintha az élete múlott volna rajta. Lily beleborzongott a gondolatba, hogy ha még többen csatlakoztak volna hozzájuk, fittyet hányva a konzul parancsára, akár helyben kivégezhették volna. - Voltak szemtanuk, akik a mai napig biztosak abban, amit láttak.

- Megvolt az oka annak, hogy nem öltük meg. Talán kételkedsz a döntésemben? – Noah Blackwell erélyes kérdésére a teremben álló és ülő Árnyvadászok mindegyike hátrahőkölt, és ezzel egy időben a Lilyt tartó nephilek eleresztették a lány kezét, aki a hirtelen szabadság hatására kis híján orra esett. Még soha életében nem látott a szemei előtt kirajzolódó jelenethez foghatót.

- Természetesen nem, de úgy vélem…

- Az ülést ezzel berekesztem – jobb kezével a pódium szélén pihenő kalapács felé kapott, majd három kimért mozdulattal hangos kopácsolásba kezdett. Senki sem nézett rá, mindenki Benedict reakciójára várt. A Lightwood család feje mereven figyelte Emily Penhallow reszketeg alakját, lekicsinylő pillantásait egy szánalomra méltó hörgés követte. Egy másfajta szituációban talán még le is köpte volna, hogy azután belemárthassa mérgezett pengéjét. Lily elképzelni sem tudta, miért utálta ennyire. Úgy tudta, az egykori Inkvizítornak semmi köze sem volt a Lightwood családhoz. - Vihetik!

   A Nap eltűnt a horizontról, a cella hűvös volt és nyirkos, mintha egy barlang vájatába száműzték volna, és nem a Néma Város egyik börtönébe. Lily a falnak döntötte a hátát, a fejét hátra szegve, csukott szemmel számolta a másodperceket. Az ujjai ritmustalan ütemben kopogtatták a térkalácsát, a talpai kánont alkottak a gyermeki dallammal. Csupán órák teltek el azóta, hogy kivonszolták a Tanácsteremből, mégis éveknek érezte.

   Emily Penhallow, kérlek, kövess! – a színtelen kérés közvetlenül a fejében szólalt meg, így nem csoda, hogy a lány szemei úgy pattantak szét, mintha a pupillái tüzes vasként égették volna a bőrét. Lily zavarodottan hordta körbe a tekintetét, ami végül egy fehér csuklyás, arctalan férfin állapodott meg. Egy Néma Testvéren. Emily gyorsan feltápászkodott a földről, heves mozdulatainak hála megszédült, de egy röpke pillanatnyi hezitálás és egy mély lélegzetvétel után a különös alak felé sétált. A kezeit rátette a vasból készült rácsokra, és erőteljesen megrántotta a kijáratot, ami az előbbi próbálkozásaival ellentétben, azonnal kitárult.

- Nem kapok láncokat? – kérdezte, amikor a férfi szótlanul elindult jobbra, anélkül, hogy ránézett volna. Óvatlanság volt tőle a háta mögé ereszteni a rabot. Legalábbis ez volt az első, ami a lány eszébe jutott. Amikor Will még hajlandó volt edzeni őt, három fontos dolgot tanított neki az ellenfelekről. Egy: sose becsülje le őket, mert az az életébe kerülhet. Kettő: mindig mérje fel a másik képességeit, ezzel egy időben próbálja meg leplezni a rejtett tehetségeit, hátha az ellensége elköveti az előbb említett hibát. Három: sose engedje, hogy a háta mögé kerüljenek. Soha, még ha ezzel komolyabb sérüléseket is szerezhet. A sérülés ugyanis jó, tudatta az emberrel, hogy még életben volt.

   A folyosók émelyítő, rothadásra emlékeztető szaga egyszerre volt ismerős és idegen. Lily ezért úgy sejtette, nem ez volt az első alkalom, hogy ezek közé a falak közé zárták. Biztos volt benne, hogy az első alkalommal is itt ült, amíg meg nem hozták a végső ítéletet. Talán akkor beletörődve várta a történet végét, most azonban képtelen volt elfogadni a halál gondolatát. Élni akart!

   A Néma Város börtönei az első szint alatt voltak, a Beszélő csillagok pavilonján túl. Egy sötét lépcsőház vezetett a mélybe, de ezúttal nem lefelé, hanem felfelé közlekedtek. A Testvér egy óriási, szabályos kör alakú szobába vezette Lilyt. A lány elkerekedett szemekkel vette tudomásul, hogy az eleinte szobroknak nézett alakok egyszerre mozdították meg a kezeiket. Mindegyikük ruháját egy színben hasonló kötéldarab szorította össze, a kezeikben egy-egy kard ékeskedett – kisebbek, mint a Végzet Kardja, ami közvetlenül Emily feje fölött, a terem közepén lógott.

   Ki gyilkolja az Alvilágiakat? – a kérdés nem volt követelőző, de még így is fájdalmat okozott. Lily a halántékához kapta a kezeit, az ujjai gyengéden masszírozták a lüktető ereket. Fogalma sem volt róla, ki gyilkolhatta meg az Alvilágiakat, és ha azt hitték, hogy ő volt, akkor hatalmasat hibáztak. Hiszen mi oka lett volna arra, hogy bántsa őket?

   Az emlékfoszlány durván csapódott a lány arcának, még soha azelőtt nem volt ilyen intenzív. Mintha újra átélte volna a perceket; érezte az illatokat, a meleget, a füst émelyítő ízét, ahogy végigmarta a torkát. A földön feküdt, nehezére esett a mozgás, mégis négykézlábra tornázta magát. A bokája sikoltott a fájdalomtól, ugyanis kificamodott, amikor nekivágták az egyik szekrénynek, melynek üvegajtaja felsértette a lány bőrének minden szabadon hagyott négyzetcentiméterét. Nyöszörögve fordította oldalra a fejét. Alig egy karnyújtásnyira tőle egy nála pár évvel idősebb, szőke hajú fiú feküdt. Eltörték a nyakát. Lily esetlenül húzta maga után a bal lábát, nyöszörögve sántikált el Caliban testéig, de hiába próbálta, képtelen volt megmozdítani. A füst egyre sűrűbbé vált, a tűz megperzselte a hajszálait, a bűz a tetőfokára hágott.

   Milyen kapcsolat fűz a londoni Intézet tagjaihoz? – Lily megrázta a fejét. A szájában érezte saját végének sós ízét, amitől émelyegni kezdett a gyomra. A fogai felsértették az alsó ajkát, ahogy megpróbálta visszafojtani a kiabálását. Caliban emléke bűntudatot ébresztett a lelkében, pedig Willnek igaza volt, semmit sem tehetett a fiúért.

   Lily látása elhomályosult, az ujjai kétségbeesetten kapargatták a padlót, de amikor ismételten felnyíltak az íriszei, már valahol egészen máshol volt, egészen más emberekkel. A szobájában egyetlen bútor sem árválkodott, a falak fehéren meredeztek az ég felé. Az ajtó hatalmas vehemenciával csapódott a meztelen falnak, Lottie két vödörrel és két ecsettel egyensúlyozgatott, de Lily még csak a kisujját sem mozdította, hogy segítsen neki. Összefont karokkal, az ablakpárkánynak dőlve figyelte a mulatságos jelenetet. Előző este töltötte be a tizenegyedik születésnapját, így Charlotte szülei megengedték neki, hogy átfesse a szobáját. Őszinte szeretetet érzett, valahányszor a házaspárra gondolt, mosolyára már nem vetett szomorú árnyékot a gyász. Természetesen még mindig hiányoztak neki a szülei, de tudta, hogy a halál az élethez tartozott. Hálás volt az Intézet igazgatójának, amiért befogadta, és saját gyermekeként szerette. Sokaknak soha életében nem adatott meg az oltalmazó család, ő rövid időn belül kettőt is magáénak tudhatott.

   Mire emlékszel a harc estéjéről? – minden kérdéssel egy újabb és újabb emlék tért vissza, mintha a gátak szépen lassan ledőltek volna Lily fejében. A rombolás azonban irdatlan küzdelemmel járt, ami egy másodpercre sem kegyelmezett a lánynak. Emily egyenes vonallá préselte az ajkait, a fejét a hűvös padlóra hajtva, megpróbálta lehűteni parázsló bőrét.

   Az égen milliónyi csillag táncolta körbe a fogyóban lévő Holdat, hiszen egyetlen felhő sem takarta el az égitest vakító fényét. Az idrisi tisztás tele volt Árnyvadászokkal, mindenki feszülten várta a közelgő csatát. Az utóbbi időben egyre több és több démon fenyegette a mondénokat, a világ kifordult önmagából, az inga mutatója a rossz felé hajladozott, elfeledve a jót és azt a rengeteg életet, amelyet védelmeztek. Lily feszülten szorította az íját, a hátára erősített tegezben legalább húsz halálos nyílvessző lapult. A szeme körbejárta az összegyűlteket, idegesen mustrálta a Tanács tagjait.

   Miért ölted meg az Inkvizítort? – a fiatal Penhallow arcán végigfolyt egy átlátszó könnycsepp, szikrázó csíkot húzva kipirult orcáján. A légzése egyenetlen, erőltetett köhögéssé torzult. A nyállal keveredett vér ellepte a földet, mégsem segítettek neki. Tovább folytatták.

    Az egyik kcylon démon rávetette magát a lányra, aki előrántva az övére erősített tokból a tőrét, azonnal belevágta a bestia oldalába – csupán az alhasa melletti vékony bőrt nem fedte kitinszerű páncélja. A szörnyeteg vére égette a lány tenyerét, ahogy zubogva a fegyverére, majd az alkarjára folyt. Miközben megpróbálta lerázni magáról a tehetetlenül vergődő kcylont, különös hangot hallott. Ijedten pislogott körbe, de sehol sem találta Willt, így a félelme másodpercről másodpercre egyre intenzívebb lett. S talán épp ez adott neki elegendő erőt ahhoz, hogy lelökje magáról a szörnyeteget. Egy utolsó metszéssel átvágta a torkát, majd beleveszett a tömegbe. Sietősen lökte arrébb az útjába kerülő nephileket, a kezeiben szorongatott szeráfpengével sorra szabdalta a dühöngő fenevadakat, melyekből mintha egyre több és több lett volna. Amikor jobbra fordította a fejét, látta, hogy Charlotte és Henry váll-vállvetve küzdöttek, a mozgásuk teljesen egymásra hangolódott. Egyszeriben szúrni kezdett a mellkasa, ahogy a különös szitkozódással teletűzdelt monológra és Willre gondolt. Meg kellett találnia az Inkvizítort, még mielőtt túl késő lett volna.

- Kérem, fejezzék be! Kérem! – sikoltotta, a hangja idegennek hatott, ahogy visszaverődött a terem faláról. Lily görnyedt háttal, ökölbe szorított tenyerekkel ütögette a padlót, de senki sem figyelt a szenvedésére. Eleinte próbált szép dolgokra gondolni, de ahogy teltek a percek, egyre nehezebben ment. Will arca elhomályosodott, Jem kedves gesztusai háttérbe szorultak a fájdalom mellett. Eltűntek, mintha sosem léteztek volna, mintha a kín lett volna az egyetlen igazi az életében. Hörögve szorította a füleire a kezeit.

   Honnan tudtad, hogy gonosz szándékok vezérelték? – ugyanaz a Testvér szólította meg, aki kinyitotta neki a cellája ajtaját. Jakob Testvér hangja gyengédebb volt, mint a többieké, a kérdése sem okozott többet egy tompa szúrásnál. Lily az orrán keresztül fújta ki stagnált levegőjét. Egy pillanatra ellazultak az izmai.

   A tizenéves Lily megszorította a nyakában díszelgő ametiszt nyakéket, lehunyta a szemeit és mereven összpontosított. A körülötte küzdő Árnyvadászok gondolatai összekeveredtek a téli levegő csípős molekuláival, képtelenség volt kiválasztani belőle egyetlen hangot. Az egész szituáció olyan volt, mintha egy tűt keresett volna, nem is egy szénakazalban, hanem egy halom másik tű között. Nem tudta, mihez kezdhetett volna a megszerzett információval, nem tudta, hogyan akadályozhatta volna meg a gyilkosságot, csupán a rossz útra tért nephil szándékait ismerte. Létre akart hozni egy felsőbbrendű fajt. Boszorkányok és Árnyvadászok gyermekeit. Hibrideket, akik egyszerre birtokolták a mágiát és az Angyal vérét.

   Honnan szerezted azt a medált? – a fiatal lány feje lüktetett a megpróbáltatásoktól, a teste egyetlen, heves impulzussá változott, a szíve egyszerre volt jelen a lábaiban, a karjaiban és a gyomrában; mindenhol. Eddig bármit megadott volna a régi életéért, viszont abban a percben legszívesebben hátat fordított volna Emily Penhallownak. Újra normális életet akart, újra Lucie Delon szeretett volna lenni. Szabad, boldog, hétköznapi tinédzser.

   Lily apró kezei között egy rongybaba pihent. A kislány az édesapja dolgozószobájában játszadozott, amíg a férfi egy fontos levelet olvasott. Emily felállt a szőnyegről, betakargatta a játékát, és elsétált az egyik fából font dobozig. Sebtében körbepillantott a szobában, és amikor megbizonyosodott róla, hogy az apukája nem figyelt, felnyitotta a fedelét. Gyermeki ujjai végigsimítottak az egyik nyílvesszőn, boldogságtól csillogó szemekkel méregette az éjfekete tegezt, amire a családi címerüket vésték. Alig várta a születésnapját, hogy végre valahára elkezdhesse a kiképzést.

   Az ajtó a semmiből csapódott ki, egy barna hajú, barna szemű nő lépte át a küszöböt, kezei között egy tálca süteményt szorongatva. Az édesség illatából ítélve csokoládés kekszek lehettek, amitől a lány szájában összefutott a nyál. Az édesanyja felemelt szemöldökökkel méregette a csintalan Penhallow lányt, majd egy rosszalló fejrázás kíséretében visszazárta a doboz tetejét és megsimogatta a kislány fejét. A nyakában akkor is, mint minden egyes alkalommal, ott pihent az ametiszt medál.

   Az édesanyád kitől kapta azt a medált?

- Hagyják abba! Ez fáj! – könyörgött, már nem volt benne büszkeség, az két kérdéssel azelőtt kiveszett a testéből. Lily kezei remegtek, ahogy beletúrt a hajába. Olyan erősen rántotta meg a tincseit, hogy pár gyengébb szál az ujjai között maradt.

   Hol van most? Hol rejtegeted? - a Néma Testvér kérdése apró darabokra zúzta az utolsó védgátat is, így a forróság elöntötte a lány testét. Lily bőrének minden négyzetcentimétere égett, és akár egy kecses főnixmadár, ő is újjászületett a hamvaiból. Verejtékben úszó teste összerogyott, az elméje elködösödött, a szemei lecsukódtak, és már nem nyíltak ki. Eszméletlenül, de békésen terült el a körterem padlóján.