39. fejezet

Sziasztok :)
Szeretnék mindenkinek sikerekben gazdag, Boldog Új Évet kívánni. Remélem mindenkinek legalább olyan jól telt a szilvesztere, mint nekem, ha nem jobban.
Szeretném megköszönni a visszajelzéseket, a kommentárokat és a pipákat is, mert nagyon sokat jelent. Mindig olyan jó érzés olvasni a találgatásaitokat, az észrevételeiteket. Remélem most is megajándékoztok vele páran.
Sajnos rossz szokásom, hogy a fejezet elején annyira belelkesülök, amikor ezt a részt írom, hogy túl sok információt mondok az aktuális részről, így ezt ezúttal megpróbálom kiküszöbölni. Szóval, egyszerűen csak:

Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

ui.: igaz, hogy még van egy egész hétvége, de akkor is: kitartást az utolsó félévi hajrához!

--------------------------------------------------------------------------------

Egy méterre a szabadság

   A lenyugvóban lévő Nap utolsó sugarai narancssárgára színezték a börtön folyosóját, és annak falát. Emily hunyorogva figyelte, miként játszadoztak a porszemek, hogy szellő híján hogyan kérték fel egymást egy néma keringőre. A lány vett egy mély levegőt, és még egyet, csak ezt követően csukta be a szemeit. A tenyereivel kitapogatta a bordáit ért zúzódásokat, és akaratlanul, de felszisszent, ahogy a bőre találkozott a sebesült részekkel. A legutóbbi kivallatáson már képtelen volt fenntartani a gátjait, a Néma Testvérek gond nélkül behatoltak az agyába, felfedve a titkait. Csupán két dolog maradt rejtve: az, hogy egészen idáig az Intézetben bújtatták és, hogy a nyaklánc a szekrényében lapult egy barna kartondoboz mélyén. Lily elgyötörten várta a másnapot. Félt, hogy legközelebb már nem lesz elég ereje, és végleg megtörik. Sürgősen cselekednie kellett, a többiekért és saját magáért is. Az első, ami az eszébe jutott, miután rájött, hogy túl gyenge a szökéshez, az öngyilkosság volt. A lány feje fokozatosan elvörösödött, az oxigénhiánytól lilássá váltak az orcái, de másfél perc után automatikusan beleszippantott az áporodott levegőbe. Az ösztönei nem segítettek neki, a teste élni akart.

  Lily lassan megfordult, a körmeit feketére festette a por, ahogy megpróbálta kifeszíteni az egyik tégladarabot a börtön falából. Ha azt kettétörte volna, elvághatta volna az egyik artériáját, és megmenthette volna a többieket.

- Lily! – a hang nagyon is ismerős volt a számára, mégsem tudott konkrét arcot kapcsolni a kellemes, barátságos tónushoz. Emily a rács felé kapta a fejét, és hunyorogva emelte a homlokához a jobb tenyerét, aminek az éle felborzolta a szemöldökeit. A narancssárga eltorzította az idegen vonásait, így hosszúra nyúlt másodpercekbe tartott, mire elkerekedett szemei felismerték a zárral babráló fiút.

- Jem? – kérdezte reménykedőn. Lily kezei visszaestek a padlóra. - Tényleg te vagy az? – Az előző este egy hasonló kép kúszott be az álmába, bár ott Will jött érte. Lily megdörzsölte a szemeit, négykézláb kúszott el a kijáratig. Hideg kezei alatt szinte perzselt a fiú bőre. Jem feszült mosollyal az arcán emelte az irónja hegyét a bonyolult zárrendszerhez.

  A rácsos ajtó hangos robajjal repedt meg, a lakat, ami elzárta a szabadság útját, tehetetlenül esett le a földre. Emily hátracsúszott, mezítelen talpát felsértették az esetlen mozdulatok. Ha Jem megkérdezte volna tőle, hova tűnt a cipője, képtelen lett volna a normális feleletre, ugyanis reggel már úgy ébredt, hogy nem volt a lábán.

- Fel tudsz állni? – Lily összehúzott szemöldökökkel meredt zsibbadt végtagjaira, a lábujjai bizseregtek, mintha parányi hangyák izegtek-mozogtak volna a talpai alatt. A fiatal Penhallow minden erejét összeszedve szorította össze a fogait, és úgy kapaszkodott bele a vékonyka rácsokba.

- Azt hiszem… - motyogta, miközben függőlegesbe tornázta magát. Jem többször is felajánlotta a segítségét, de Lily túl makacs volt ahhoz, hogy elfogadja. Most, hogy visszatértek az emlékei, tisztában volt a képességeivel, a fájdalomküszöbével és a mozdulatokkal, melyeket nehézkesen, de újra megtanult. Már nem csak sejtette, de tudta, miben különbözött egymástól egy kötésmágia és egy rontás; tudta, miben hasonlított az emlékek tényleges törlése és a tudatmódosítás. - Hogy kerülsz ide?

- A helyes kérés az: hogyan kerülünk ide? – Jem nevetése ideges álarcként simult a fiú arcára. Arra a tizenhárom éves fiúra emlékeztetve a lányt, aki eltörte a kedvenc íját, amit még az édesapjától kapott, mielőtt a férfi meghalt volna.

- Ti? – kérdezte kétkedően, szinte már számon kérően. A szíve hevesebben vert a gondolatra, hogy Will is ott volt valahol a Néma Városban, de a fiú hiánya és a csöndes folyosó aggodalmat csepegtetett a lány vénáiba. Ismerte már az ifjú Herondalet annyira, hogy tudja: a közelében a nyugalom semmi jót sem jelenthetett, és sohasem volt végleges. Csupán a vihar előszele, mint amikor a hollók károgva üdvözölték a rossz időt.

- Pontosan. Mind eljöttünk, hogy megmentsünk. – Lily meg akarta kérdezni, hogy mégis kiket rejtett az a mind, és merre tovább, miután kilépnek a cellából, de a lábai megremegtek, még mielőtt szólásra nyithatta volna az ajkait. Jem sebesen kapott a lány után, így Lily körmei apró, félhold alakú nyomokat hagytak az Árnyvadász hófehér bőrén. A fiú átvetette a lány karját a vállán, és így támogatta ki a börtön folyosójára. Az egyenletes talajban sokszor megbotlottak, ezerszer lassabban haladtak, mint azt eltervezték, ami bosszantotta a lányt. Utálta, hogy miatta mindannyian hatalmas veszélybe keveredtek.

- Gyere! – Jem hangja egyszeriben sürgetővé vált, és a talpai embertelen tempót diktáltak, nem törődve saját egészségügyi állapotával. A fiatal Árnyvadász kapkodva vette a levegőt, a jin fen szinte már teljesen kiürült a szervezetéből. - Sietnünk kell! – Lily kérdően nézett végig a fiún, aki csak percekkel később árulta el az esztelen sietség igazi okát. - Az a helyzet, hogy akadt egy kis malőr.

- Malőr? – Lily lelassított, majd végleg megállt. Esze ágában sem volt vakon belesétálni egy lehetetlen szituációba, hiszen úgy képtelen lett volna megvédeni önmagát, és a többieket. A lány csípőre tett kezekkel rekesztette ki a fájdalmat, csokoládészín tekintette fogva tartotta az ezüstszín íriszeket. Jem elgondolkodva vakarta meg a halántékát, a levegő megadóan szakadt ki a tüdejéből.

- Pár kiszámíthatatlan tényező – magyarázta, miközben a hézagos tervükre gondolt. Amikor átléptek a portálon, egyikük sem tudhatta, hogy a Klávé emberei pont azt az útvonalat és pontosan azt az időpontot választják majd a soron következő kivallatásra. Egyenesen egy kelletlen kelepcébe sétáltak, ahonnan ő is csak Will segítségével tudott meglógni. A fiú előhúzta a zsebéből az álarcát, és egy ugyanolyan fehér maszkot nyújtott a lány felé is. Nem szeretett volna többször megállni, így kihasználva az alkalmat, úgy döntött, felvázolja a legfontosabb tudnivalókat. - Árnyvadászok, akiknek itt sem kellett volna lenniük.

- Adj egy pengét, valamit, amivel harcolhatok! – a lány felfelé tartott tenyérrel parancsolt rá a fiúra, aki csak akkor döbbent rá, hogy Lily visszatért régi önmagához. A tartásából tisztelet sugárzott, a szemeiben eddig láthatatlan erő csillogott. Jem előhúzott az övéből egy kisebb athamet és a lány kezeibe nyomta. Lily határozottan szorított rá az éjszínű markolatra.

- Reméljük nem lesz rá szükség - suttogta a fiú Lily mosolya láttán. - Senkit sem akarunk bántani, csak miattad vagyunk itt.

  Ahogy egyre közelebb értek ahhoz a szabályos kör alakú teremhez, amiben a délelőtt egészét töltötte, Emily testét kirázta a hideg. Nem csupán az emlékektől, hiszen azokkal, ha nem is olyan könnyedén, mint régen, de azért sikeresen megbirkózott. A csata félreismerhetetlen zaja, a fegyverek ismerős csörömpölése volt az, amitől úrrá lett rajta az izgalommal vegyített félelem.

  Lily lenézett a kezében szorongatott fehér maszkra. Egy egyszerű, plasztik anyagból készült, mellőzve bármiféle cicomát vagy díszt, mégis a bál estéjére emlékeztette. Arra a másodpercre, amikor megpillantotta az öltönybe bújtatott fiút, amikor legszívesebben végigsimította volna az ujjait a fekete rúnákon, melyek a vékony ing alatt pihentek. A lány egy hangos nyelést követően öltötte magára az álarcot. A műanyag rásimult a vonásaira, amitől kirázta a hideg.

   Jem megvárta, amíg bólintott, és csak azután nyomta le a fémes kilincset, hogy a lány kifújta a tüdejében rekedt oxigént.

    Emily Penhallow határozott léptekkel tört át az őrök alkotta tömegen. Némán és veszélyesen, akár egy bosszúálló szellem. A lány a mellkasa elé emelte a fegyverét, gyors tempóra váltva sietett a földre lökött Cecily segítségére. Futás közben megfordította a tört, és rászorított a pengére. Nem törődött a langyosan aláhulló vérrel, sem a tompa fájdalommal. Az ajkába harapva csapott le a neki háttal álló nephil fejére. A markolat vége olyan erőteljesen csapódott a koponyájának, hogy egyetlen másodperc nem sok, azonnal a földre esett.

- Mi tartott eddig? – kérdezte számon kérően, miközben Lily segített neki felállni. Cecy megigazította az igényes kontyba fogott haját, melyből már milliónyi apró szál meredezett az ég felé.

- A rács… - magyarázta. A lány tekintete a többieket kereste. Charlotte pontosan vele szemben, egy ismerős, szeplős Árnyvadásszal harcolt. A gyakorlatlan mozdulatok eltökéltséggel keveredtek, ezzel megfelelő ellenféllé változtatva a fiút. Lottie verejtéktől csillogó homlokán megjelentek az első ráncok. - Tudod vastag, erős, szinte áttörhetetlen.

- És egy kulccsal könnyen kinyitható. – Will hangjára őszinte mosoly kúszott a lány arcára. Érezte is, ahogy felforrósodott vére ellepte az orcáit. Emily hirtelen fordult a fiú felé, az ujjai szinte már megérintették verejtéktől csatakos tincseit, amikor Cecily ordítása tönkretette a tökéletes pillanatot.

- Erre! Találtam egy biztos helyet, már a portál is elkészült – a fiatal Herondale lány elkapta a bátyja karját, a másik kezével Lily csuklóját szorongatta. Erélyes mozdulatokkal lökdöste őket a terem végébe, ahonnan balra fordultak, a Beszélő csillagok pavilonja felé.

  Magnus az egyik mozaikokkal díszített falnak döntötte színes nadrágba és csíkos felsőbe bújtatott testét. A haja pontosan olyan bohókás volt, mint mindig, és ettől az állandóságtól Lily is megnyugodott, hiszen megtalálta az egyetlen biztos pontot a zűrzavar kellő közepén.

- Először te – nem volt ideje ellenkezni, Will szó szerint átlökte a portálon, melynek felülete olyan volt, akár egy tiszta tó tükre, amin megtört a hajnali fénysugár.

   A lány elkerekedett szemekkel fordult körbe a másik oldalon, hiszen a kép, ami a szemei elé tárult, egy olyan ház nappalija volt, ami kedves volt a szívének, de amiben még sosem járt azelőtt. Annyira belefeledkezett a poros bútorokba, a tölgyfa parkettába és a mocsoktól sötét alakokba, hogy elfelejtett ellépni az útból, és amikor Charlotte is átlépett a portálon, egyenesen a hátának ütközött. Nevetéssel kevert szitkozódással estek a kemény padlóra.

- Hol vagyunk? – kérdezte, miközben finoman letolta magáról Lottie fenekét. Esze ágában sem volt megvárni, hogy Cecy, vagy bárki más átessen rajtuk, még nagyobb fájdalmat okozva zúzódással teli felsőtestének. Már így is nehezen vette a levegőt, mintha a tüdeje tiltakozott volna az élet ellen.

- A szüleid egykori otthonában. A születésed előtt itt laktak, Idris peremén – magyarázta a kezét Lily felé nyújtva. A lány ezúttal elfogadta a felkínált segítséget, hiszen Lottiet és őt régen összekötötte a parabatai kötelék. Senkiben sem bízott annyira, mint a fiatal nőben.

- Gyönyörű – motyogta. A tenyerei végigszánkáztak Charlotte ruhájának puha anyagán és eltávolítottak róla minden szennyeződést, amit a koszos helyiség okozott. Lily mosolyogva vette szemügyre az általuk kreált foltokat a faparkettán. Úgy néztek ki, mint azok a hóangyalok, amiket még azon a télen csináltak az Intézet előtt, amikor beköltözött a kastélyszerű épületbe.

- Itt maradunk éjszakára – Lily levette magáról a tejfehér álarcot, és mire felkapta a fejét, már a többieket sem takarta el a plasztik maszk -, amíg ki nem találjuk, hogyan tovább.

  Emily részletesen végigmérte a megmentőit. Jem fekete pólóján nem talált szakadást, sem pedig vért, a felkarján mégis volt egy sötétvörös csepp. A tüdeje fel-le vágtázott, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna kiszakadni a helyéről. Lilynek semmi kétsége sem volt afelől, hogy a betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta.

  Gideon a rojtos függönyök mellett állt, a tartása olyan volt, akár egy szobornak; merev és rendíthetetlen. Ő nem lihegett, de még csak nem is szuszogott, a tüdeje a megszokott ütemben szívta be az éltető oxigént. Lily őszintén meglepődött a fiú jelenlétén, de nem hagyta, hogy a szemei elkerekedjenek. A világért sem szerette volna megsérteni őt, hiszen sosem voltak barátok, mégis eljött megmenteni. A lány kíváncsi lett volna rá, ennek mennyi köze lehetett Sophie gondolataihoz, jobban mondva: azokhoz a színben hasonló, zöld íriszekhez, melyek a cselédlány fejében jártak azon a bizonyos vacsorán, amikor a nyakában volt az édesanyja nyaklánca.

  Magnus közvetlen Cecily mellett állt, közel és óvóan, mintha a férfi a kiskori énjét látta volna az ifjú lányban. Lily emlékezett rá, hogy a boszorkánymester minden egyes alkalommal segített neki, amikor bajba keveredett. Miután a szülei meghaltak, csak még inkább támogatta, mintha kötelességének érezte volna, hogy megvédje. A kamaszodó Emily első gondolata akkor az volt, hogy az Alvilágit csupán a bűntudat hajtotta, és azért tette mindazt, amit, mert ő tehetett az édesanyja haláláról. Egyszer számon is kérte, és az ordításba torkollott vitát követően Magnus elhagyta Angliát, és végleg New Yorkba költözött. Attól kezdve csak levelek útján kommunikáltak egymással, és csak a szülinapján látogatta meg a lányt.

- Szerintem jobb lenne, ha páran visszamennénk az Intézetbe, ugyanis, amint rájönnek, hogy Lily eltűnt, eljönnek és felforgatják az egész épületet – Charlotte kijelentését megosztóan fogadták. Az összegyűltek csendes pusmogása felélénkült, egymás szavába vágva adtak hangot a saját véleményeiknek. Lily elmélázva figyelte, ahogy Cecy nekiesett a bátyja mellkasának. A lány vékony ujjai erélyesen ütögették a fiút, de Will még csak meg sem rezzent.

  Emily segélykérően fordult a háttérben megbújó boszorkánymester felé, aki a poros kanapé hátának dőlve követte figyelemmel az eseményeket. Magnus egy laza vállrándítással válaszolt, a szemöldökei az egekbe szöktek, mintha csak azt kérdezték volna a lánytól, hogy miért rontsa el a szórakozást. Lily megforgatta a szemeit és nekidőlt az Alvilági vállának. Tudta, hogy a férfi sosem hagyta volna cserben, ezért nem sürgette. Hagyta, hogy egy tökéletes másodpercig rájuk szálljon a viszontlátás nyugodt öröme, majd megköszörülve a torkát, cselekvésre ösztökélte a boszorkánymestert.

  Magnus kettőt tapsolt, mire mindenki rá szegezte a tekintetét. Az ujjaiból színes fénycsóvák szöktek a plafon felé, apró tűzijátékot kreálva, melyek táncoltak a tenyerében. Lily mosolyogva emlékezett vissza a hatodik születésnapjára, amikor életében először látott ehhez foghatót.

- Menjetek mind, majd én vigyázok rá! – Emily lemondóan csóválta meg a fejét, az arcát a tenyereibe temetve nyöszörgött, mint egy tehetetlen sebész egy beteg felett, akinek végleg leállt a szíve. Képtelen volt elhinni, hogy Magnus ezzel próbálta meg lezárni a veszekedést, amikor legalább annyira ismerte Will Herondalet, mint ő. A lány ajkai némán formálták meg a szavakat, csöndes visszaszámlálása katasztrófát sejtetett. Három. A padlódeszkák sikoltozva nyikorogtak a fiú talpai alatt, miközben közelebb lépett az Alvilágihoz. Kettő. A levegő megfagyott, amitől Lily karján és hátán felálltak a pihés szőrszálak. Egy. Will vett egy mély lélegzetet. 

  A bomba felrobbant.

- Nem azért törtem be a Néma Városba, hogy aztán magára hagyjam – olyannyira belehajolt Magnus arcába, hogy az Alvilági hosszúra hagyott tincsei megmozdultak a hirtelen légáramlattól. Will ujjai ökölbe szorultak, az inak megfeszültek, szinte teljesen hozzásimultak a bőréhez. A fiú állkapcsai görcsösebbek voltak, mint a vállai, és a levegő hatalmas robajjal szakadt ki a tüdejéből, valahányszor megmozdult a mellkasa. Lily jól ismerte ezt az arcot, ezt a jellegzetes testtartást. Ráébredt, hogy Magnusnak semmi esélye sem volt. Varázserő ide vagy oda, a mágia hasztalan volt a fiú intenzív védelmező ösztönével szemben. Egykoron pont ezért nem avatta be a tervébe, aminek a bukásáért egy évnyi száműzetéssel vezekelt. - Maradok.

- Pedig pont ezt fogod tenni! – Lily ujjai a fiú pólójának nyakára tekeredtek, a tenyerei finoman gyűrték össze a puha anyagot. Erélyesen és határozottan fordította maga felé a fiút, majd rögtön ezután odasuttogta Magnusnak, hogy nyisson egy portált az Intézet könyvtárába. A boszorkánymester felemelt kezekkel engedelmeskedett, de macskaszerű szemei többször is megfordultak a saját tengelyeik körül. Utálta, ha parancsolgattak neki, és nem is tűrte el. Emilynek is csak a szülei miatt engedelmeskedett. A bűntudat összeláncolta őt a lánnyal, egy vastag, elvághatatlan fonalat szőve köréjük.

- Ha azt hiszed, hogy lebeszélhetsz róla, akkor tévedsz – makacskodott a fiú. A világ megszűnt létezni, már senkit sem látott és senkit sem hallott a lányon kívül, akinek meg-megremegtek a szemöldökei, valahányszor feszülten koncentrált. Will elővette az irónját az övére erősített, sötétbarna tartóból és félrebiccentett fejjel vizsgálta meg a lány minden egyes négyzetcentiméterét egészen a lábujjától a feje tetején pihenő hajszálakig, melyek kócosan magasodtak az ég felé. Lily lábai enyhén berogyasztva tartották meg a lány testsúlyát, de ez még nem volt olyan nagy sérülés, hogy szüntelen fájdalmat okozzon a fiatal Árnyvadásznak, valahányszor elfelejtette kirekeszteni a kínt.

- És ha azt mondom mindenre emlékszem? – kérdezte, ahogy Will közelebb lépett hozzá és kitapogatta a bordáinál lüktető zúzódásokat. A fiú mintha meg sem hallotta volna az esetlen vallomást, egy határozott mozdulattal felrántotta Lily fölsőjének anyagát, ezzel felfedve hegekkel borított bőrét, mely a sötétvörös és a lila egy különleges keverékében tündökölt. A véraláfutások teljes egészében átszelték a lány mellei alatti érzékeny területet. - Csak egy éjszaka – Will a lány bőréhez érintette az irón vékony hegyét. Az ujjai kissé remegve rajzolták meg a megfelelő vonalakat. A fájdalom azonnal tompult, mintha a vénáiba fecskendeztek volna egy teherautónyi morfiumot. Will anélkül simította vissza a helyére a textíliát, hogy akár egy pillanatig is elidőzött volna szerelme fedetlen bőrén. Tiszteletben tartotta, hogy már nem volt az övé. - Meg tudom védeni magam, Magnus pedig az egyik legerősebb boszorkánymester, akit ismerek.

   Az utolsó szavakat hallva, Will elkerekedett szemekkel kapta a lányra a tekintetét.

- Minden mindenre?

  Lily mosolyogva bólintott.

- Minden mindenre.

  Időközben elkészült a portál, aminek kék fénye különös vonalakat rajzolt a fiatalok arcára, ezzel megacélozva eltökélt vonásaikat. Will kétkedően figyelte a vele szemben álldogáló lányt. Annyira könnyű lett volna elhinni, amit mondott, mégis képtelen volt rá. Már nem volt elég egyetlen szó, valami többre vágyott. Igazi bizonyítékokra és igazi emlékekre. Valamire, amit csak ők ketten tudtak.

- Amikor betöltöttem a tizenhatot… - a fiú szemei előtt megelevenedtek a múlt képei. A pillanat, amikor az Intézet tagjai hangos énekszóval ébresztették fel hajnali negyed egykor. A fiú kapkodva húzta magára a takaróját, mezítelen lábait a meleg paplan alá bújtatva pislogott a csendháborítókra. Sophie egy óriási csokoládétortát nyomott az orra alá, amin pontosan tizenhat fénylő gyertya égett.

- A világ legocsmányabb dobozát adtam neked ajándékba – fejezte be a mondatot, mintha az ametiszt nyaklánc még mindig a nyakában lógott volna, és kiolvasta volna a fiú fejéből a válaszokat. Will szíve hevesebb tempóra kapcsolt, már szinte hármat vert egyetlen ütem alatt. A vére felpezsdült, a levegő felforrósodott körülötte. - Utáltad, de sosem mondtad volna el. Csak éjfél előtt negyed órával kaptad meg az igazi meglepetést.

- Ami? – kérdezte mohón, akár egy kiszáradt mondén, akinek a nyelvére egy csepp, friss esővizet csöpögtettek. Lily egy határozott lépéssel megszüntette a közöttük tátongó centimétereket, így a lány ajka csupán egyetlen hajszálnyira volt a fiú fülcimpájától. Emily langyos lehelete megcirógatta Will bőrét, kicsiny tűzrózsákat kreálva ott, ahol hozzáértek a puha ajkak. Ha a lány rosszul válaszolt volna, Willt az sem érdekelte volna. A cselekedetei, a határozott és incselkedő mozdulatai… minden, ami volt, elárulta őt. Tényleg visszakapta.

- Egy kovácsoltvas penge, aminek az élét ezüstbe mártották. Kiváló fegyver a tündérek és a vérfarkasok ellen – alighogy kimondta, Will közelebb húzta magához és úgy ölelte, mintha az élete múlott volna rajta. Mintha a padló bármelyik pillanatban kettéhasadhatott volna, hogy elnyelve őt, örökre elválassza Lilytől. A lány hajának állott illatától émelyegni kezdett, de mit sem törődve a börtön cellájának undorító szagával, ajkait az ajkaira simította. A csókjuk egyszerre volt követelőző és végtelenül gyengéd, felemelő és elkeserítő, rövid és végtelen. Lily zihálva simított végig a fiú arcán, az ujjai képtelenek voltak betelni az ismerős vonásokkal. Az apró, leheletvékony heggel Will szemöldökénél és a vastag sebhellyel a nyakánál, amit eddig a pillanatig valahogy figyelmen kívül hagyott. Minden, ami egy külső szemlélőt elrettentett volna, számára csábítónak hatott; a bőrkeményedéses tenyerei, a vérben forgó szemei, melyeket rózsaszínre festettek a vékony hajszálerek.

- Khmm… - Magnus erőltetett köhögésére Will és Lily finoman elhúzódtak egymástól, de nem rebbentek szét. A fiú óvatosan a lány fejére tette az állát, és csukott szemmel olyan titkokat suttogott neki, amelyekkel mindannyian tisztában voltak. Hogy mennyire hiányzott neki, hogy mennyire sajnálta, amiért goromba volt vele, hogy mennyire szerette. Lily némán hümmögött, elismételve a fiatal Árnyvadász szavait, majd egy puszit lehelve a fiú arcára, végleg elengedte őt. - Már csak rád vár.

  Will ellépett a lánytól, lehajtott fejjel sétált a portál felé, ami a bejárati ajtó melletti falon díszelgett, egy hatalmas, fénylő-kék lyukat kreálva a ház oldalán. Eldöntötte, hogy nem fog visszanézni, mégis, amikor elhaladt a boszorkánymester mellett, határozott léptei megtörtek. Lelassított, majd megállt.

- Vigyázz rá! – kérte. A hangja egyszerre volt parancsoló és esdeklő, akár egy bizonytalan kisgyereknek, akinek hirtelen és gyorsan kellett felnőnie, akinek túl sok problémát akasztottak a nyakába, és ezért kis híján belefulladt az erőlködésbe. A fiú visszatartott lélegzettel bámulta a falat, ami mögött a barátai vártak rá. Nem húzhatta tovább a búcsút, mert Charlottenak igaza volt. Ha a Klávé rájön, hogy Emily eltűnt, ők lesznek az első számú gyanúsítottak.

- Nyugalom Casanova! – Magnus tenyerei férfias ütéseket mértek a fiú vállára. A férfi mosolya mindentudóan virított kreolbőrű arcán. Will horkantva rázta le magáról az Alvilági érintését, majd minden fogadalmát félredobva, még egyszer hátrapillantott. Tisztában volt vele, hogy a búcsú nem szólt örökre, de nem akart kockáztatni. Ha a Klávé vasra verte volna, amint átlépett a portálon, legalább lett volna egy kedves emléke, ami tartotta volna benne a lelket.

- Sietek vissza – Lily mosolyogva integetett, Will pedig beleolvadt a vízszerű falba, mintha csupán egy vízesés másik oldalára sétált volna.

  A derengő kékség fokozatosan halványult el, és hosszú másodperceke telt, mire végleg eltűnt. Lily a poros kanapénak döntötte a hátát, és úgy mustrálta a falat, mintha még mindig ott lettek volna a többiek. De már nem volt ott senki, csupán Magnus. Emily hirtelen nem tudta, mit mondhatott volna. Annyi éve volt már, hogy normálisan, szemtől szemben beszélgettek egymással – direkt nem számolt a legutóbbi alkalommal, amikor még emlékek nélkül társalogtak. A mondén Lily, aki Árnyvadásznak képzelte magát, merőben más volt, mint ő.

- Nem gond, ha lefekszem? – kérdezte végül. Zavarában a haját csavargatta, mint egy szende szűz, aki életében először látott férfit. Jem kése még mindig a kezeiben ékeskedett, most azzal játszadozott, tesztelve az egyensúlyérzékét. A fegyver a mutatóujján pihent, néha-néha megremegett, de egyszer sem esett a földre.

- Dehogy… - Magnus lezseren legyintett, mintha egy cseppet sem feszélyezte volna a kínos szituáció. A boszorkánymester nevetve vakarta meg a homlokát. A halántékán gyöngyöződő verejtékcseppeket az ajtón beengedett hűvös levegővel próbálta palástolni. - Pihenj, én addig kerítek egy kis kaját valahonnan. Megleszel, vagy kösselek magamhoz, ahogy a szívszerelmed parancsolta?

- Vicces vagy! – a lány megforgatta csokoládészín szemeit, Magnus mégis tudta, hogy ezzel a kérdéssel lyukat ütött a kettejüket elválasztó betonfalon. A fiatal Penhallow szemei ugyanis szebben mosolyogtak, mint a Sarkcsillag, mely utat mutatott az elveszetteknek; a reményvesztetteknek. Emily összefont karjai az oldala mellé estek, addig görcsös vállai fokozatosan ellazultak. - Menj csak – közelebb sétált a kilincset szorongató férfihoz és a füléhez hajolt - és megsúgom, hogy még mindig odavagyok a nugátos fánkokért.

- Ki gondolta volna?! – Magnus leemelt a nyakából egy aranyláncon lógó vörös medaliont, amit Lily tenyereibe ejtett. A nyakék varázserővel bírt, a mágiája a védelemben rejlett. Ha démonok jártak a közelben, a közepén pihenő rubin azonnal felizzott. Magnus elmormolt egy halk igét, és kissé módosított a riasztás feltételein. - Tessék, ezt azért tartsd magadnál. Ha a védővarázslat nem használna.

- Köszönöm – motyogta, teljesen belefeledkezve a rubin vérvörös csillogásába. Mire ismételten az ajtó felé kapta a fejét, Magnus már beleveszett az éjszakába.

   Emily gyorsan a nyakába vette az ékszert, és lomha, elnyújtott léptekkel kikerülte a gránitszínű bútordarabokat, míg végül elért a legalsó lépcsőfokhoz. Az emeleten négy ajtó nyílt négy különböző helyiségbe. Az egyik egy fürdőszoba, a másik egy raktár lehetett, a harmadikban rátalált a szülei régi, szintén poros hálószobájára.

  A lány mosolyogva hajtotta be maga mögött a fehér tölgyből készült nyílászárót, és hangtalan léptekkel osont az ágyhoz. Nem törődve a kosszal, hanyatt feküdt a puha takarón, ami meg-meggyűrődött a teste alatt, alaktalan mintákat hagyva a citromsárga anyagon.

   Hangos csattanásra ébredt, ijedten fordult az ablak irányába. A kezei rászorítottak a medalionra, de amikor észrevette, hogy csupán egy fekete madár hangos kaparászása okozta a zajt, a felismeréstől megkönnyebbült. Lily összeszorított szemekkel próbált visszamászni az álmába, de sehogy sem tudott elaludni, ahhoz túlontúl felélénkült. Unalmában átnézte az elhagyatott szoba minden egyes négyzetcentiméterét. A szekrényekkel kezdte. Az édesanyja ruhái meglepően nőiesek voltak, az egyiken például hatalmas, rózsaszín virágok díszelegtek. Az édesapja ellenben csupán fekete, fehér és szürke ruhákat hordott. A kettejük közötti ellentét hosszú évek elteltével először tűnt föl a lánynak. Hogy lehettem ilyen vak?

  Lily bizonytalan léptekkel hátrált el a gardróbtól. Figyelmetlenségében nekiütközött az ágy melletti fiókos asztalkának, amiről leesett a rajta pihenő ernyős lámpa. A villanykörte apró darabkákra hullott, a lány ujjait pedig véresre szaggatták az éles szilánkok. Az Árnyvadász zavartan túrt bele a hajába, a barna tincseket pillanatok alatt vörösre színezte a tenyere. A lány sehol sem találta a kukát, így az egyik fiókba rejtette a lámpa maradványait, de még mielőtt visszazárhatta volna, olyat talált benne, amit már régóta elveszettnek hitt. Egy félbetépett fényképet, amin egy férfi mosolygott.

  Az anyja szeretője.

  Magnus Bane.