40. fejezet

Sziasztok :)
Nos, kinek hogy ment az első hét? Szerintem borzalmasan sok volt agy egyszerre ez a hat nap, mintha egy másodpercet sem pihentem volna. Épp ezért jó érzés újra itt lenni, posztolni és olvasgatni a kedves szavakat, amelyekkel megajándékoztok. Nagyon hálás vagyok mindenért, a huszonegy pipáért (ez hatalmas szám!) és hasonlók. Nagyon szeretlek titeket!
Nem is olyan régen linkeltem egy novellát, amit FantasyGirl versenyére írtam, és képzeljétek, egy nagyon édes ajánlót kaptam ajándékba, amit bár kilinkeltem a modulsávba, a történet szövegdobozba, itt is szeretném megmutatni. Eszméletlen lett!
Ebben a fejezetben a fiatalok újabb tervet készítenek és végre mindenki tudomást szerez a Halálmadár létezéséről, hiszen a váratlan fordulatoknak köszönhetően egyesek kimaradtak a jóból. Szerintetek Will hogy viseli majd?
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Halálmadár

   Charlotte Branwellnek végül igaza lett. Alighogy bezárult mögöttük a portál, a Klávé emberei elözönlötték az Intézetet és feltúrták az épület minden egyes szegletét. A könyvtárral kezdték, ahol megtalálták a Néma Város alaprajzának egy leszakadt darabkáját, de az túl kevés volt ahhoz, hogy elítéljék őket, így az Árnyvadászok fellélegezhettek, és a továbbiakban csöndben tűrték, ahogy a Klávé küldöttei könyörületet nem ismerve felforgatták a hálószobáikat. Will szitkozódva nyúlt a kedvenc könyvei után, melyek kivétel nélkül, mind a földön végezték. Az, amelyiket még Lily javított meg, ismételten elszakadt.

  A konyhából nyíló raktár polcai leszakadtak, az egyik vendégszoba karnisa kettétört a durva akciótól. Adrien Whitelaw bocsánatkérő pillantásokat küldött Charlotte felé, aki összefont karokkal és merev arckifejezéssel fogadta az elnézését. Ő volt az egyetlen nephil, aki nem ítélkezett, pedig a nő biztos volt benne, hogy tudta az igazságot.

  Benedict kérésére az Inkvizítor kiharcolta a Konzulnál, hogy megfigyelés alatt tartsák az Enklávé vezetőjét, így Charlotte szinte rabként élt a falak között. Két napig bírta visszatartani Willt, a második nap reggelén azonban elvesztette a csatát, és a fiú kérésére elengedte őket. Gideon – aki beköltözött az egyik vendégszobába -, Will és Jem egy portál segítségével léptek át Idrisbe, és ha bárki kérdezte volna, épp a titokzatos gyilkos után kutattak. Ezért nem is volt túl sok idejük, csupán két óra kimenőt kaptak.

- Hol van már? – Gideon türelmetlenül fordult a kanapén elnyúló boszorkánymester felé, aki egy nugátos fánkot falatozgatva rekesztette ki a külvilágot. Magnus hümmögve harapott bele a világosbarna édességbe, miközben egyszer-egyszer megrántotta a vállát. - Azt mondtad öt perc!

- Majd én megnézem – Will megveregette az idősebbik Lightwood fivér lapockáját, és elindult az emelet felé. Már nem esett nehezére elvonatkoztatni a fiú családnevétől, ennek ellenére még mindig volt benne valamiféle ellenszenv, amit egyszerűen képtelen volt leküzdeni. Gideon talán az első estét sem úszta volna meg komoly sérülések nélkül, ha Jem nem lépett volna közbe. A két fiú fegyverrel a kezében készült a párbajra, amikor kicsapódott az edzőterem ajtaja és Jem lehívta őket a vacsoraasztalhoz.

  Will kettesével szelte a lépcsőfokokat, úgy rohant fel az emeletre. Először a bal első szoba ajtaján kopogtatott; mindhiába. Amikor lenyomta a fémes kilincset, csupán teletömött dobozokat és üres táskákat talált. A raktárként funkcionáló szoba éppoly rendetlen volt, mint az Intézet padlása, amit utolsójára tízéves korában takarított ki a megszeppent Lily társaságában.

  A fürdőszoba és a vendégszoba után – amiben a fiú szerint Magnus aludhatott -, sikeresen megtalálta a lányt. Will kopogásra emelte a jobb kezét, az ujjai pedig ökölbe szorultak, még mielőtt hozzáértek volna a fehér tölgyhöz.

- Szabad – a fiatal Árnyvadász lenyomta a kilincset és kitárta a szobát. Csupán az ablakpárkányon éktelenkedő porréteg árulkodott az elhagyatottságról, a bútorok nagy része ugyanis régi fényében tündökölt. Emily az ágyon feküdt, amiről a felsőtestének egy része lelógott, csokoládészín tincsei a földet súrolták. Apró kezeiben egy papírdarabot tartott, amit összehúzott szemöldökökkel szuggerált. Will némán hajtotta be maga mögött az ajtót.

- Te egész este fent voltál? – kérdezte mosolyogva, kissé gúnyosan, ahogy a régi szép időkben. Lily horkantva fordult a fiú irányába, majd lassan a hasára feküdt, így egy valamivel kényelmesebb pózban folytatva az igencsak értelmetlen tevékenységét. Az elmúlt ötven órában már többször is elhatározta, hogy rákérdez az Alviláginál, de egyszer sem tudta megtenni, mintha az ajkai képtelenek lettek volna megformálni a megfelelő szavakat.

- Ne kritizálj, te sem vagy lélegzetelállító – suttogta. Will lassú léptekkel sétált el az ágyig, a takaró anyaga finoman fodrozódott, amikor leült a szélére. Egy ideig némán figyelte, ahogy a lány a kinyújtott alkarjára fektette a fejét, a barna tincsek eltakarták előle Emily csokoládészín szemeit. Will tenyere bizonytalanul simított végig a lány gerince mentén, egy ideje már senkivel sem foglalkozott, így nehezére esett megnyugtatni egy látszólag kialvatlan és zsörtölődő személyt, még annak ellenére is, hogy fontos volt a számára.

- Mi zaklatott így fel? – próbálkozott. Lily értelmetlen szavakat motyogott, a válasza ugyanis kivehetetlenné vált az alkarjától, ami szinte az egész arcát belepte. A fiú tudta, hogy alig másfél órájuk maradt a „nyomozásra”, de ahelyett, hogy sürgette volna, inkább lefeküdt a lány mellé. A két fiatal oldala összesimult, akár egy kirakós két elválaszthatatlan darabkája, melyek csak együtt alkothattak egészet.

  Lily felemelte a fejét, elhúzott ajkakkal nyújtotta át a fiúnak a kezeiben szorongatott papírdarabot.

- Nézd meg magad! – Will felhúzott szemöldökkel vette el a megtépázott fényképet. A bőre bizsergett, ahogy Lily ujjai hozzáértek érdes tenyeréhez. Először a hátuljára írt szöveg ragadta meg a figyelmét, amin a lány édesanyjának jellegzetes betűi díszelegtek, pont úgy, ahogy azon a másik darabkán. „… az életemet, a családom. Szeretem, hisz…” Will mohó érdeklődéssel fordította meg a fotót, melynek másik oldalán egy ismerős férfi mosolygott rá. Magnus Bane macskaszemei körül eddig sosem látott nevetőráncok éktelenkedtek, kifigurázva az Alvilági igazi korát. Will kíváncsi lett volna rá, a nő végül hogyan talált vissza a férjéhez. A fejét tette volna rá, hogy Emily megfogantatása tette tönkre az idilli kapcsolatot. A lány is pont erre gondolt. Ez volt az oka annak, hogy képtelen volt Magnus szemébe nézni. Hogyan kérhetett volna bocsánatot tőle azok után, hogy meggyanúsította az édesanyja megölésével?

- Lehet, hogy ez egy másik félbetépett kép – Will maga sem hitt a véletlenekben, ennek ellenére játékosan oldalba lökte a lányt, mint aki megpróbálta a helyes irányba terelgetni az elveszett lelkét. A fiú a hátára fordult és a plafont bámulta, a kezeit összefűzve hajtotta a mellkasára. Lily követte a példáját, és az addig mellőzött hajszálrepedéseket mustrálta. Igazából fogalma sem volt róla, miért akadt ki annyira, amikor ezerszer rosszabbul is járhatott volna. A szülei végül egymásra találtak és felnevelték. Magnus is a család barátja maradt, mintha semmi sem történt volna. Akkor mégis mi volt a probléma? A múlt elmúlt, már képtelenség lett volna átírni vagy megmásítani. A jelenre kellett volna koncentrálnia és arra, hogy életben maradjon.

- Ja, én meg lehet fiúnak születtem – horkantotta. Lomha mozdulatokkal ülésbe tornázta magát, majd elvette Willtől a képet és az éjjeliszekrény legfelső reteszének legmélyére száműzte. A barna fiók hangos robajjal csúszott a helyére, ám a gomb alakú fogantyú a lány görcsös ujjai között maradt. Will elkerekedett szemekkel támaszkodott az alkarjaira, elnyílt, keskeny ajkai többször is összeértek, mielőtt válaszolt volna.

- Az elég kellemetlen lenne, mert Magnussal ellentétében, én nem vagyok biszex.

- Will! – Lily mérgében az asztal tetejére csapta a fogantyút, a fából készült bútordarab teteje megkarcolódott a hirtelen ütéstől. A forgács, akár a por, a földre hullott a lány zihálásától, a levegőben himbálóztak jobbra és balra, míg végül el nem érték a parkettát. Emily hatalmas dózisokban szippantotta be a levegőt, a tüdeje zakatolt a bordái alatt, míg végül meg nem érezte a vállán a fiú hatalmas tenyereinek egyikét. Akkor egy pillanatra megállt a világ, és a zűrzavar teljesen elcsendesült.

- Rákérdeztél már?

- Mégis hogyan? – nyögte magatehetetlenül. A francia közjáték előtt sohasem borult ki ehhez hasonló apróságokon, sohasem hagyta, hogy az érzelmei felülkerekedjenek rajta, most mégis olyan volt, akár egy csonka játékbaba, amit egy bűzös kuka mélyére száműztek; törött, méghozzá javíthatatlanul. Lucie Delon személyisége ellágyította és egy teljesen új Emily Penhallowt alkotott. Lily bosszúsan markolta meg az ágy szélét. - Hé, szia, tudom, hogy egy ideje már nem felhőtlen a kapcsolatunk, de véletlenül nem te hemperegtél az anyámmal, miközben együtt volt az apámmal?

  A lány ráncos homloka láttán Will ajkain egy őszinte mosoly játszadozott. Az elérhetetlen szépség, a szilaj és szeszélyes harcos egyszeriben törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Ő pedig ismételten beleszeretett. Egy új, mélyebb szerelemmel.

- A hemperegtélt kicserélném szexre, egyébként okés – mondta alig halhatóan, mire a lány megforgatta sötét szemeit. Lily szája megremegett, a fejét sután ingatta hol az egyik, hol a másik irányba. Hosszú haja kócos loknikban omlott a vállaira, könnytől csillogó pupillái olyanok voltak, akár a csillagos éjszaka. Will magához ölelte a lányt és egy lágy puszit lehelt a hajába.

- Javíthatatlan vagy – szipogta. Emily némán, könnyek nélkül sírt, a válla meg-megrázkódott az érzelmi hurrikánban, mely végigsöpört az egész lényén. Utálta, hogy olyanná vált, amilyen sohasem akart lenni. Gyengévé és kiszolgáltatottá, akár egy esendő mondén. Egy része képtelen volt a mellette ücsörgő fiú szemébe nézni, azonban valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a lelkének egy másik fele örült, hogy Will látta őt. Hogy nem ítélte el, hogy mellette volt.

- Te pedig késésben vagy – a fiú felállt, az ujjaival Lily ujjait szorongatva húzta fel az ágyról a lányt. - Már mindenki rád vár. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de ez ráér azután is, hogy ismételten szabadon járkálhatsz London utcáin, nem? – a válasz egyszerű volt, szinte már magától értetődő, így egyikük sem várt feleletet. Lily elmélázva hümmögött, majd mintha semmi sem történt volna, mintha sosem omlott volna össze, kihúzta magát és megtörölte a szemeit. Lassan és mélyeket lélegzett, mintha megkóstolta volna az oxigént, kiélvezve annak könnyed ízét. Az arcán keletkezett pipacsok fokozatosan elhalványodtak, végül teljesen eltűntek.

  Will büszkén csodálta a lány kitartását. Azt, ahogy önmaga ellen harcolt egy véget nem érő csatában. El akarta mondani neki, mennyire tisztelte ezért, de a szavak a torkán ragadtak. Lily incselkedő tekintete börtönbe zárta a vallomását.

- De – a fiatal Árnyvadász közelebb hajolt a fiú füléhez, langyos leheletétől elektronok milliói cikáztak fel-alá Will bőre alatt. - Tényleg érzéketlennek tűnsz.

   Will jóleső vigyorral az arcán karolta át Lily testét. Egy pillanatra gondtalan tinédzsernek érezte magát, aki előtt még ott állt az egész élet. Erős kezeivel az ajtó felé tolta a lányt, aki egy másodpercig sem ellenkezett.  Élvezte a fiú közelségét, hogy hosszú idő után ismételten vele lehetett.

- Nézd a jó oldalát – magyarázta heves gesztikulálások közepette. Szabad tenyerét a plafon felé emelte és úgy simított végig a levegőn, mintha a Csendes-óceán homokos partját érintette volna. - Biztos, hogy nincsenek elfeledett féltestvéreid. – Lily lemondóan csóválta meg a fejét.

- Miért van az, hogy sosem értem a Herondale-féle jó oldalakat? – Will lezseren vonta meg a vállait. A lépcső előtt finoman a falnak nyomta a lányt és egy szenvedélyes, durva csókot lopott az ajkairól. Lily eleinte lefagyva, merev izmokkal állt, akár egy élettelen kőszobor, de aztán észhez tért, és úgy viszonozta a fiú csókját, mintha az élete múlott volna rajta. Mintha soha többé még csak meg sem érinthette volna, és ez lett volna a búcsú. A tény, hogy bármelyik pillanatban rájuk törhettek volna, és elhurcolhatták volna, egyszerre rémítette meg és tette bátrabbá. Ki akart élvezni minden egyes másodpercet, ami még megadatott nekik. Akkor és ott eldöntötte, hogy a többiekhez is így fog viszonyulni. El akarta mondani Charlottenak, hogy rúnák ide vagy oda, még mindig rábízta volna az életét, elnézést szerette volna kérni Magnustól, és megköszönni Jemnek, hogy mellette volna, amikor mindenki más magára hagyta.

- Gyere! – Will összekulcsolta az ujjaikat és a nappali felé húzta a lányt. Lily nagyokat pislogva trappolt le a lépcsőn.

   A nyitott szoba, ami legalább kétszer akkora volt, mint a szülei egykori hálója, még mindig poros volt, senki sem vette a fáradtságot, hogy kitakarítsa. A barátai egy szabálytalan kört alkotva, egymás szavába vágva ötletelgettek. Jem alig bírta nyugalomra inteni a fellelkesült Gideont, aki Magnust ostromolva vázolta fel a tényeket. A boszorkánymester egy nugátos fánkot majszolgatva bólogatott, fekete haját kékre színezte az ablakon áttörő napsugár.

- Szóval, hogyan tovább?

- Egyszerű! – Lily erélyes kijelentésére minden szem az egymás kezét szorongató, különös kettősre szegeződött. Jem mosolyogva figyelte, ahogy a barátai egymást támogatva álltak a legalsó lépcsőfok előtt. Emily egy néma hello-t tátogva lépett közelebb az összegyűltekhez. Már az első éjszakán kitalálta, hogyan tisztázhatták volna a nevét, csak a félbetépett kép felborította a fontossági sorrendet.

- Bebizonyítjuk az ártatlanságát, és akkor mind megússzuk a szörnyű következményeket, hiszen jogtalanul tartották fogva – Gideon összefont karokkal figyelte, ahogy Will befejezte a lány gondolatmenetét. A fiatal Penhallow helyeslően bólintott, majd elengedve a fiút, összecsapta a tenyereit és megfeszítette az állkapcsát. A lány szemöldökei megremegtek, ahogy megpróbálta tökéletesen visszaidézni a misztikus lény vonásait, a tollszerű pihéket az orcáján és az egész testén. A hangot, ami elhozta számára a végzetes pillanat képlékeny mását.

- Megkeressük a Halálmadarat, aki megmutatja nekik, hogy mi történt azon az estén, amikor megöltem az Inkvizítort. – Hosszú idő óta először nem esett nehezére kimondani a szavakat. Beismerni, hogy gyilkolt és, hogy újra megtette volna. A tény, hogy lassan visszatalált az igazi énjéhez, boldogsággal töltötte el a szívét. Ha tudta volna, hogy csupán egy esetlen lelkizésre volt szüksége mindehhez, hamarabb túlesett volna rajta. Magabiztos mosollyal az arcán folytatta. - Ha nekem nem is hiszik el, hogy elárulta a Klávét és meg akarta ölni Willt, hogy felhasználja, akkor neki majd igen, hiszen képtelen a hazugságra – lopva a kanapén pihenő Alvilágira sandított, aki elismerően bólogatott. Magnus büszke volt rá, amiért a segítsége nélkül is rátalált a helyes válaszokra, még ha ezt nem is teljesen egyedül csinálta.

- Miről maradtam le? Mi az a Halálmadár? – Gideon Lightwood értetlenül pislogott, azonban nem ő volt az egyetlen, aki úgy érezte, sötétben tapogatózott. Will kérdően fordult a lány felé, akit látszólag egy csöppet sem ért váratlanul a reakciója.

   A szobára észrevétlenül hullott alá a csöndesség, a nyomasztó, számon kérő fajtából, ami felemésztette az embert. Lily tekintete elveszett a fiú jégkék íriszeiben, néma csatájuk minden csepp levegőt kiszipkázott a szobából.

- Egy mitikus lény, aki a segítségükre lehet - végül Jem volt az, aki kimondta a tényeket. Ha lehetséges, a feszültség még hatalmasabb méreteket öltött. Will már csak azon csodálkozott, hogy ezen tényleg meglepődött. Számítania kellett volna rá, hogy Jem tudta a lány titkait, hiszen vele ellentétben a parabataija mindig ott volt neki.

- És mégis hol találunk rá? – Gideon fel-alá járkálva kérdezősködött, a léptei kreálta kánon körbelengte az egész helyiséget. Emily nem hibáztatta, amiért ennyire türelmetlen volt, ő is hasonlóan viselkedett, amikor Magnus mesélt neki a Halálmadarakról. Többször is ki akart szökni az Intézetből, hogy felülve a megfelelőbuszra, fel-le utazgasson a viszontlátás reményében. Annyira bezsongott, hogy nem érdekelte az eltiltás, sem pedig a lebukás veszélye. Ha Lottie nem tartotta volna szemmel, minden bizonnyal hamarabb elkapták volna. A Néma Város börtöneinek emlékétől kirázta a hideg.

- Fogalmam sincs – suttogta elhaltan.

   A kezdeti lelkesedés hamar elpárolgott a testéből, a helyére a csalódottság és a tehetetlenség költözött, egyfajta kötelet tekerve a lány nyaka köré, ami percről percre egyre szorosabbá vált. Lily leült az időközben üressé vált kanapéra. Magnusnak hála a párnás huzat már egészen tiszta volt, így a porszemek nem ragadtak meg a ruháján. A lány a tenyereibe temette az arcát, úgy hallgatta Gideon Lightwood elégedetlen háborgását.

- Pazar! – a léptei gyorsabb tempóra váltottak, szinte futott, egyik faltól a másikig, mintha ezzel a haszontalan, rögtönzött edzéssel szerette volna levezetni a felesleges energiáit. A szőke fiú állkapcsa megfeszült, merev arckifejezéssel szorította össze keskeny ajkait. Gideon ujjpercei elfehéredtek, ahogy keresztbefont kezei rászorítottak a felkarjára. Legszívesebben egy doboznyi fémes dobócsillaggal dekorálta volna ki a Penhallow ház falát. - Erre azelőtt is gondolhattunk volna, hogy betörtünk a Néma Városba! – fújtatott, akár egy megvadult bika. Bőrből készült cipőjének orra a padlót rugdosta.

  Aztán az értelmetlen járkálás abbamaradt. Lily elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy Will a falnak nyomta a fiút. A fiatalabbik Árnyvadász görcsösen szorította Gideon fekete pólóját, amitől a finom anyag összegyűrődött a tenyerei alatt. Az ifjú Herondale maga sem értette, miért akadt ki ennyire, hiszen Gabriel bátyja semmit sem ártott neki, sőt! Ő volt az egyetlen, aki hozzá hasonlóan, még sohasem hallott a Halálmadarakról. Az egyetlen, aki nem támadta hátba.

- Akár el is mehetsz, Gideon – morogta, mint egy veszett korcs. Jem tekintete a megszeppent lányra vándorolt, aki a fiú csúnya grimaszára egy vállrándítással felelt. Nem tudták eldönteni, melyikük lépjen előbb, hogy Will melyikük közelségét viselte volna jobban, vagy kevésbé rosszul.

- Már nyakig benne vagyok. Ha elkapnak… - Gideon arca meg sem rezzent, felemelt állal, büszkén nézett farkasszemet az Árnyvadásszal, aki szinte pislogni is elfelejtett, miközben az arcába hajolt. Will forró lehelete égette Gideon bőrét, fogcsikorgatva ismételte meg az előbbi szavait. „Akár el is mehetsz.”

- Mindenki nyugodjon le! - Will sziszegve húzódott el Gideontól, az idősebbik Lightwood keletlenül porolta le a ruháját. Emily esdeklően fordult a megbántott fiú felé, de Will figyelmen kívül hagyta és elsétált mellette, mintha a lány nem lett volna több egy kósza látomásnál. Lily jobb karja csalódottan esett vissza az oldala mellé, egy halk sóhajtással, és egy hangos torokköszörüléssel szedte össze a darabokra tört tekintélyét. - Szerintetek hol kéne elkezdeni a keresést?

  Az idő kereke lassan forgott, mintha gúnyolódva vánszorogtak volna a másodpercek. Will az egyik szikkadt nugátos fánkot majszolgatva számolta a porszemeket, Jem egy ismeretlen ütemet kopogtatott a botjával, Gideon az ujjait ropogtatva kereste a megoldást; mindhiába. Lily fel-alá járkált, tenyereit egymáshoz préselve, élüket az ajkához érintve törte a fejét. Hogyan találhatták volna meg, ha egyáltalán nem akarta, hogy ráleljenek? Ahhoz egy kisebb csodának kellett volna történnie. Varázslatnak.

- Magnus… - motyogta. A megoldás egész idő alatt egy karnyújtásnyira volt tőlük, olyan közel, hogy szinte kiszúrta a szemüket. Egy helymeghatározó igézet, csupán erre volt szükségük. A barátai helyeslően hümmögtek.

   Lily izgatottsággal vegyített boldogsággal fordult a kanapé irányába, majd a konyhapulthoz. Addig észre sem vette, hogy a boszorkánymester elhagyta a nappalit.

- Oké – Will összecsapta a tenyereit és felállt a gránitszínű kanapéról. Öles lépteivel kikerülte a lányt, miközben a tekintete a kihívó külsejű Alvilágit kereste. - És ő hol van? – sötét, íves szemöldökei a homlokán ragadtak, ahogy széttárt karokkal, kérdően meredt a tanácstalan társaság tagjaira.

- Azt hiszem, megtaláltam – Jem az ablaknál állt, ezüstös íriszei a Penhallow ház kertjét fürkészték, azon belül is egy ismerős árnyékot, ami a kerítésnek támaszkodva, némán figyelte az ébredező természetet.

  Emily sietve lépett a fiú mellé, majd az ujjait Jem vállgödrébe vájta.

- Majd én beszélek vele.

   Lily arcát megcsapta egy kora őszi, hűvös fuvallat. Csokoládészín tincseivel táncra kélt a szél. A lány összehúzta magán a vékony kardigánját, és úgy menetelt az Alvilági felé.

- Magnus!

- Hmm? – Lily lefékezett a férfi mellett és a Nap gyenge sugarait figyelte, ahogy azok átverekedték magukat Alicante erdején. A fák túl közel voltak egymáshoz ahhoz, hogy láthassa a napfelkeltét, de így, órákkal később olyan volt, mintha a hatalmas golyóbis ismételten ébredezett volna.

- Segítened kéne megtalálni egy Halálmadarat – suttogta maga elé meredve. A válla minden egyes levegővételnél megérintette a férfi sötétkék felsőjét. Magnus tüdejéből kiszakadt egy adag megfáradt levegő, Lily pedig résnyire préselt szemekkel nézte, ahogy az Alvilági teste megrázkódott a jóleső nevetéstől. Ismerte már annyira, hogy tudja: a mosolya mögött igazi fájdalom lakozott, hiszen mindig ezt csinálta. Egy álca mögé rejtőzött, elhitette a többiekkel, hogy minden veszteség után egyre könnyebb volt elviselni az űrt, amit a szeretteink hagytak maguk mögött, de a lány tudta, hogy hazudott. A halál sosem lett könnyebb vagy kevésbé fájdalmas, kivétel nélkül, mindig szíven ütötte azt, aki életben maradt.

- És én még azt hittem a fényképről fogsz kérdezni – olyan halkan beszélgettek, hogy az ablakban ácsorgó Árnyvadászoknak esélyük sem volt kihallgatni őket. Magnus tekintete a nap folyamán először időzött el a lány megviselt vonásain. Már az első reggel észrevette a változást, de valahányszor elhatározta magát, megfutamodott. Olyan sokáig titkolózott, hogy az igazság irreálisnak tűnt. El akarta dobni a múltat, és nem azért mert rossz volt, hanem mert meghalt. - El akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan kezdjek bele.

- Honnan tudod, hogy megtaláltam? – mintha a kíváncsiság átragadt volna a természetre, még a felhők is visszatartották a lélegzetüket. Lily beszívta az alsó ajkát, míg a nyelve végigszántott a puha bőrön, úgy várta a férfi válaszát. Az elmúlt napokban alig beszéltek, mégis, mindent megtudtak egymásról, amit el akartak titkolni.

- Nem vagyok hülye. A szokottabbnál is távolságtartóbb voltál – mindketten az utolsó veszekedésükre gondoltak, arra a napra, mikor Emily magából kikelve, idegtől remegő testtel ordibált az Alvilágival. A szavak kelletlen ismerősként kopogtattak szívük tölgyfa ajtaján: Tudom, hogy miattad nem bűntettek meg azért, amiért kilógtunk. Hallottam, ahogy rólad és a szüleimről beszéltek. A te hibád, minden a te hibád. Gyilkos vagy, nem kell a szánalmas bűnbánatod. Hagyj békén, ne érj hozzám! Persze egy héttel később már minden szót visszaszívott volna, de addigra Magnus már elutazott, ő pedig sosem kért bocsánatot.

- Sajnálom – mondta egy figyelemfelkeltő torokköszörülés kíséretében. A boszorkánymester közelebb húzta magához és egy laza öleléssel elfogadta a bocsánatkérését.

  Egy ideig így álltak, de aztán egy türelmetlenkedő kiáltás tönkretette a pillanatot. Will az ajtóban állt, ujjaival a bal csuklóját ütögette, mint egy nem létező óra számlapját. Magnus elengedte a lányt.

- Szükségem lesz pár gyertyára, krétára és… - elmélázva vakarta meg a halántékát - azt hiszem jobb lesz, ha készítek egy listát.