43. fejezet

Sziasztok :)
Eltelt újabb tíz nap, és nagyon úgy néz ki, hogy én már megint beteg lettem. Ezúttal nem csak köhögök, de még lázam is van, így előre elnézést kérek mindenkitől az esetleges elütésekért, mert így is másfél órámba telt, mire átolvastam ezt a csekély hosszúságú fejezetet (oké, a saját védelmemben: nem is olyan csekély).
Remélem velem ellentétben épek és egészségesek vagytok, ha nem, akkor pedig jobbulást mindenkinek. Szeretném megköszönni azoknak, akik írtak nekem egy-egy kommentárt az előző fejezethez, nagyon sokat jelentett, és reménykedem benne, hogy a mostani rész is írásra ösztönöz majd pár kedves olvasót. Vagy ha nem is, akkor pipáltok nekem a rész végén, mert annak is nagyon örülök ám <3 Nagyon-nagyon szeretlek titeket <3
Ezúttal nem szeretném elárulni mi lesz a részben, félek lelőném a fordulatokat, így csak:
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Az alku, az alku

  Miután a Nap nyugovóra tért, a Hold elfoglalta méltó helyét az elsötétült firmamentumon, mintha a mondénok világának egyszerre két királynője lett volna, akik szabályos időközönként, egymást váltogatva uralkodtak az égen. Lily az orrnyergére csúsztatta a tenyerét, majd a hüvelyk- és mutatóujja közé csípve, erőteljesen megnyomkodta azt, abban reménykedve, hogy a nem létező görcsökkel együtt majd a feszültsége is elpárolog.

  Közvetlenül Will és Jem között ült egy zöldre festett fapadon. A lábait maga alá húzva kémlelte a világ talán egyetlen, szabályos kört alkotó tavát, és az eső miatt kihalttá vált Hyde Park ösvényeit. Az esőcseppek már csak elvétve hullottak a hajára vagy a ruhájára.

- Szóval ez a nagy ötlet? – Will szavaira összerezzent, többé már nem tudta kirekeszteni a jelenlétét. A kezei ökölbe szorultak, mialatt az izmai megfeszültek, összerántva az állkapcsát. Az elmúlt másfél órában, amíg arra vártak, hogy a Nap eltűnjön a horizonton, leginkább a Halálmadár szavain gondolkozott és ostoba, esetlen terveket szövögetett. A fiú megjátszott fuldoklással hívta fel magára a másik két nephil figyelmét. - Csak úgy random besétálunk a Tündérek Udvarába, hátha önzetlenül átnyújtják az Üvegszívet, amikor elvben nem is lehetne a birtokukban? – Will felhúzta az egyik ívelt szemöldökét, amitől az arca felvette azt a tipikus lenéző kifejezését, amitől a lány már régebben is a falra mászott.

   A tó felszínén hatalmas, hófehér hattyúk úsztak, a Hold fényében minden egyes tollpihe ékkőként ragyogott. Lily ösztönösen a zsebében lapuló medalionhoz kapta a tenyerét. Az ujjai végigsimítottak az ametiszt kidolgozott, ám hűvös felületén.

- Ha ilyen lekezelően mondod, valahogy sokkal rosszabbnak tűnik, mint amilyen – Lily fanyar mosolyra húzta a száját, egy másodpercre mintha ténylegesen érezte volt a keserűséget, ami ellepte az ajkait.

   Ahogy a felhős ég felszakadozott, az ezüstösen ragyogó égitest egyre nagyobb felületet világított meg a Round Pond-ból, ami gyermeki izgatottsággal töltötte meg a levegőt. A lány még sosem járt a Tündérek Udvarában, és bár a szülei, különösen az édesanyja, óvva intették tőle, a vére pezsegni kezdett a gondolatra, hogy hamarosan átlépheti a titkos átjárót.

- Nem tűnhet rosszabbnak, mert nem létezik ennél rosszabb! – Will agresszívan szorított rá a pad peremére. Az ízületei teljesen elfehéredtek, mintha ettől a hirtelen mozdulattól minden csepp vér elpárolgott volna az ujjaiból. Lily képtelen volt elhinni, hogy a fiú még mindig ennyire mérges volt rá, amiért elhallgatta előle az ékszer titkát. Segélykérdően fordult Jem felé, de a fiú egy szót sem szólt. Önmaga elé emelt tenyereivel, védekezően meredt a vitatkozó barátaira.

- Pont te mondod, aki fogta magát és bármiféle épkézláb terv nélkül betört a Néma Városba? – a lány összepréselt fogai közül nyöszörögve szökött ki a levegő, ez mégsem tompított féktelen dühén, mely durván arcon csapta a fiatal Herondale fiút. Will ádámcsutkája fel-le liftezett, ahogy az alsó ajkába harapva lenyelte epés megjegyzéseinek egyikét a lány legújabb öngyilkos-akciójával kapcsolatban, ami csupán azért csúszott le az ostobaságok listájának második helyére, mert a legutóbbi alkalmat semmi sem szárnyalhatta túl. Azt a csorbát még a mai napig nem sikerült kiköszörülniük.

- Volt tervünk.

- Nekem is van!

  Will megforgatta kéklő szemeit. Lily még a sötét ellenére is látta az íriszeit körülölelő ibolyaszínű csíkot, amit annyira szeretett, hogy úgy gondolta, képes lett volna hosszú órákon át nézegetni. Bármit megadott volna érte, hogy visszakapja azt a szenvedélyes, ám kiegyensúlyozott kapcsolatot, ami egykor hozzáláncolta a fiúhoz.

  Jem összecsapta a tenyereit, dühében még a botjáról is megfeledkezett így az nekicsapódott a nedves fűszálakkal borított talajnak.

- Ha nem hagyjátok abba, nem engedem, hogy átlépjétek a bejáratot. Össze kell tartanunk, különben semmi esélyünk sincs – Lily pironkodva hajtotta le a fejét, ahogy mindig, valahányszor Jem felemelte a hangját. Az ifjú Carstairs ritkán kiabált, de valahogy még olyankor is inkább volt kimért és elegáns, mint féktelen; és épp ez volt a probléma. Ha meggondolatlan jelzőkkel sértegette volna őket, akkor könnyen visszavághattak volna, így azonban minden egyes szó a torkukon akadt. Will lemondóan tekintett fel a felhőtlen égboltra.

- Igazad van.

   Lassan, ráérősen állt fel a padról, komótosan nyújtogatta elgémberedett izmait. A gerincoszlopa tompa roppanással csúszott a helyére, ahogy finoman hátra dőlve, megmozgatta minden egyes csigolyáját.

- Mennyi időnk maradt a találkozóig? – Lily felhúzta a lábait, így a térdei egy vonalba kerültek csokoládébarna szemeivel, és a karjai könnyen rásimultak a térdkalácsaira. A körmei zavartan kapargatták a nyaklánc csatjában megülő vizes földet. A sár helyenként porszemmé száradt, de így csak még jobban belesüppedt az apró résekbe.

   Jem hunyorogva hajolt a karjára csatolt óra felé, a számlap előtt keringő mutatók a hetesen és a kilencesen pihentek.

- Bő fél óránk – suttogta, mintha bárki is meghallhatta volna. Azonban rajtuk kívül senki sem sétált a kerek tó partján, vagy annak közvetlen közelében.

- Kétlem, hogy Magnus elmenne nélküled – Will közbevetése nem volt gúnyos, szigorúan a tények ismertetésére szorítkozott, de a lányt már a legapróbb megjegyzés is bántotta, úgy fájt, akár a papírlap, ami néha kínzóbb karcolásokat okozott, mint egy élesre fent penge. Abban a pillanatban elhatározta: érzések ide vagy oda, ha ez továbbra is így fog menni, ismételten elhagyja az Intézetet, ezúttal önszántából. Már így is, mintha két évtizedet öregedett volna a sok felesleges összeszólalkozás miatt.

- Úgy mondod, mintha titeket nem várna meg – igazából nem ezt, hanem valami egészen mást szeretett volna a fiú arcába köpni. Úgy mondod, mintha Magnus csak azért várna meg, mert többször is szexelt az anyámmal és most bűntudata van, amiért majdnem tönkretette a családomat. Lily az oldala mellé ejtette a kezeit, a tenyerei hozzácsapódtak a zöldre festett gerendáknak.

  Jem megköszörülte a torkát, már ő is az eget kémlelte.

- Átbeszéljük újra, vagy mindenki tud mindent? – a fiatal lány a zsebébe száműzte a nyakláncot, ugyanis a legelső stratégiával ellentétben, a legutolsó taktikában már nem szerepelt a nyakék misztikus ereje. Egyikük sem mondta ki, de mind tudták, hogy ezt Will kedvéért tették. Felégették az egyetlen aduászukat, hogy a fiú figyelmét ne terelje el a tény, hogy Lily hallhatta volna a legféltettebb gondolatait.

- Inkább menjünk, és essünk túl rajta! – a lány leporolta a sötét nadrágját, amin megült pár sötétszürke szösz, végül vett egy mély lélegzetet és elindult egyenesen a Round Pond partja felé. A szél gyermeki játékától és a hattyúk lábainak kapálózásától egy pillanatra sem állt meg, szüntelen mozgása egyeletlen csíkokat rajzolt a felszínére. Lily megvárta, hogy a többiek mellé érjenek, majd a jelenlétükből merítve elegendő bátorságot, belegázolt a hűvös tóba.

  Will kecses mozdulataitól szinte meg sem mozdult a víz, Lily körül azonban óriási, fokozatosan kiszélesedő karikák keletkeztek. A lány prüszkölve forgatta meg a sötét szemeit, óriás léptekkel menetelt egyre beljebb és beljebb, míg el nem ért a tó közepére.

- Csak utánad, Lils! – a fiatal Árnyvadász végigsimított az övébe csúsztatott penge markolatán, majd egy bólintás kíséretében belépett a Hold tükörképébe, ami a szakadozott felhőktől csak percekkel később tisztult ki igazán. Akkor azonban némán magába nyelte a lányt.

   Beletelt egy kis időbe, mire Lily szemei hozzászoktak a tompa világossághoz, a sötét, földbe vájt alagutakban ugyanis csupán a furcsán foszforeszkáló mohák világítottak. A plafonról göcsörtös, karomszerű gyökerek hullottak alá, a lány hajába bele-belekapott az egyik, akár egy láthatatlan fantom. Lily, amint meghallotta a fiúk lélegzetvételeit, suttyomban közelebb araszolt hozzájuk.

   Hosszú percekig mozdulatlanul álltak, egyrészt, mert fogalmuk sem volt, merre lehetett a királynő, vagy az Üvegszív; másrészt pedig tudták, hogy esélyük sem lett volna észrevétlenül csatangolni a bonyolult alagútrendszerben. A tündék ugyanis kivétel nélkül, mindig tudták, mi történt a járatokban, mintha valamiféle különös mágia összekapcsolta volna őket az útvesztővel; mintha ők maguk lettek volna a labirintus.

   Egy hegyes fülű, szalmaszőke hajú férfi vált ki a sötétségből, a ruhája nem volt koszos, mégis a friss sárra emlékeztette a nephil lányt.

- Kövessenek! – a tündér hangja olyan volt, mint milliónyi harag kellemes kánonja, mint a karácsonyi dalok ismerős akkordjai, amitől melegség költözött az emberek szívébe. Szótlanul követték.

   A falból kiálló indák függönyként választották el a folyosókat, ahogy egyre beljebb jutottak, a gyökerekkel átszőtt kemény földet felváltották a simára csiszolt kövek, melyek közül alig egy-egy türemkedett ki. A padló sima, kemény anyagból készült; nem márványból, hanem egyszerű kőből, amit valamilyen porrá őrölt drágakőből álló minták díszítettek. Az összhatás lélegzetelállítóra sikerült; azt az érzést keltette az emberben, amitől többé nem vágyott haza.

- Még mindig jó ötletnek tartod? – Will kérdése visszarángatta Lilyt a valóságba, gyorsan meg is rázta a fejét, hogy eltűnjön belőle a tompa vágyódás. A lány összepréselt ajkakkal fordult a mellette ballagó fiú felé, a nyelvével finoman végigszántott a kicserepesedett ajkain.

- Számít még? – egy idegen számára fel sem tűnt volna, Will és Jem azonban egyből észrevették a lány hangjában megbújó bizonytalanságot. A kérdése magába foglalta azt a visszafogott félelmet, ami a fiúk ereiben is ott lüktetett. Will óvatosan megszorította a lány bal tenyerét, az ujjait összefonta a sajátjaival, ezzel biztosítva Lilyt arról, hogy ha rajta múlik, minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ezzel csupán az volt a baj, hogy nem ő irányított, hanem a királynő, akivel még sohasem találkoztak, és akiről még sosem hallottak semmi kedveset.

   Abban a pillanatban, hogy kifújta a tüdejében rekedt oxigént, egy döngölt-agyag padlójú, széles terembe jutottak, ahol méregzöld indákkal és színes virágokkal díszített magas kőoszlopok sorakoztak. Az oszlopok közé egy vékony, levendula színű szövetett feszítettek, köré sárga, rózsaszín és narancs szalagokat erősítettek. A termet betöltötte a fény, bár itt sem voltak fáklyák. Lily a szemeihez emelte a szabad kezét, és ökölbe szorított ujjaival megdörzsölte őket. A kör alakú terem olyan volt, mintha egy napfényben lubickoló lakban találták volna magukat, nem pedig egy agyagból, sárból, kövekből és gyökerekből álló üregben.

- Foglaljatok helyet! – a királynő hangja éles volt és kimért, a termete sovány, az arca szív alakú. Mélyen ülő szemei intelligenciáról, keskeny ajkai sunyiságról árulkodtak. Épp ezért szótlanul követték az utasításait. - Rég járt felénk nephil, minek köszönhetem a váratlan látogatást? – A nő kék haját táncra kérte egy lágy fuvallat, rövid tincsei kecsesen és lassan mozogtak, mint egy fiatal pár, akik keringőzni tanultak; pedig ablakok és ajtók híján a levegő párás és fülledt volt, mellőzve bármiféle légmozgást.

- Szeretnénk kérni egy szívességet – az elméleti kiképzés alkalmával mind a hárman megtanulták, mi jellemezte az Alvilágiak négy csoportját. A vérfarkasok hirtelen haragú, a vámpírok hideg és kiegyensúlyozott ragadozók voltak, míg a tündérek alattomosak, akik a hízelgés álcája mögé bújva csaptak le az áldozataikra. Egy tündér nem támad rád; a vízbe csábít, és a mélybe húz, és nem enged el, amíg a tüdőd meg nem telik vízzel, amíg a szíved el nem dobbantja utolsó ütemét. Lily megjátszott hidegvérrel nézett farkasszemet a vékony, ám igencsak magas nővel. A tündér testét körülölelő aranyozott lepel láttatni engedte hosszú, tejfehér lábait.

- Esetleg valami frissítőt? – Will megrázta a fejét, de a nő nem hátrált, makacsul próbálkozott. A tündérek ételei egészen máshogy hatottak az emberi szervezetre, megszédítették azt. Olyan volt, mint az alkohol vagy a drog, mert ha egyszer belekóstoltál, már nem tudtál leállni. Elhitette veled, hogy a földön megszűntek a problémák, hogy többé nem létezett az éhínség, a földrengés, az AIDS vagy a himlő. Eltüntették a szomorúságot, és képzelt vidámságba ringatták az embert, de a hamis boldogság hatására megfeledkeztek az alvásról, az evésről és az ivásról. Halálra kárhoztattak anélkül, hogy észrevetted volna. - Ételt? – Jem és Will egy emberként rázták meg a fejüket, egész idő alatt kerülték a szemkontaktust, mert az kihívásnak minősült volna.

- Köszönjük, de a világért sem pazarolnánk az értékes idejét – mindannyian természetesnek vették, hogy Jem beszélt, hiszen ő volt a legilledelmesebb, a legkimértebb. Ráadásul a tündérek imádták a szépséget, és mint minden teremtmény, vonzódtak a gyönyörű és tönkrement dolgokhoz. Az Angyal a megmondhatója, Jemnél szebb és törékenyebb személyt keresve sem találhattak volna. Volt valami a fakó bőrében, a sötét ereiben, melyek átszőtték a testét és az ezüstös szemeiben, melyekben megült a szeretet, ami a halálra emlékeztetett mindenkit, aki valaha találkozott vele. A tündérkirálynő ajkai természetellenes, már-már torz mosolyra húzódtak.

- Ragaszkodom hozzá! – Jem csilingelő hangon kuncogott és fesztelenül legyintett, mintha egy késő délutáni pikniken üldögéltek volna Párizs egyik legszebb parkjában, a Sans Elysse végében, és nem egy földalatti üregben beszélgettek volna egy ránézésre is ellenszenves teremtéssel.

- Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de halaszthatatlan okból jöttünk, máskülönben előre bejelentettük volna a látogatást – Jem udvarias szófordulatai egyáltalán nem tűntek erőltetettnek, a lány gondolatai el is kalandoztak a számára idegen bájcsevej közepette. Az ujjbegyei elfehéredtek, ahogy Will megszorította a kezét, a bőre pulzált, mintha a szíve apró darabjai az ereiben csordogálva keverték volna fel a vérét.

    A legtöbb tündér természeténél fogva gyönyörű volt, de ahogy a lány hunyorogva végigvezette a tekintetét a körülöttük ácsorgó Alvilágiakon, felfedezte a vonásaikban a gonoszságot - az egyik sarokban kuporgó pixie homlokán például piciny ördögszarvak díszelegtek -, hiszen angyalok és démonok gyermekei voltak. Kétszínűek és megtévesztőek, akár a cukrozott alma, ami belül már réges-régen rothadásnak indult.

- Miben segíthetek? – a tündérkirálynő leült a kifeszített fátylak előtt lévő aranyozott trónra, miközben végigvezette az ujjait a drágaköveken és a fiatalokra emelte a tekintetét. A hangja megtévesztően kedves akkordokkal szökött a levegőbe.

- Úgy tudjuk, a Tündérek Udvarában őrzik Bellandra Üvegszívét – Lily elnyílt ajkakkal szorította meg Will kezeit, de túl lassú volt, a fiú pedig túl türelmetlen, így nem tudta visszafogni. A fiú elengedte a lány kezét, és meredt tekintettel figyelte az uralkodó hibátlan bőrét. A tünde orrai körül éktelenkedő ráncok elárulták a gondolatait, és Lily hátrahőkölt a szemeiben ülő érzelmektől. A felkarján ezernyi domború pont keletkezett, ahogy a testét kirázta a hideg.

- Azzal gyanúsítasz, hogy elrejtek valamit a Klávé elől? – a nő megköszörülte a torkát. A fal mellett sorakozó, díszes egyenruhába öltözött Alvilágiak ugrásra készen várták az utasításait. Hiába voltak képzett harcosok, hiába emlékezett minden egyes mozdulatra, amit kisgyermekként tanult, Lily kételkedett benne, hogy a meglepetés ereje nélkül is elég erősek lettek volna ahhoz, hogy visszaverjék a tündérek támadását. Összeszorított fogakkal nézett hol az egyik, hol a másik fiúra. Végül nem bírta tovább és minden belső ösztöne ellenére, ami mintha az édesanyja hangján szólalt volna meg a fejében, beszélni kezdett. A hangszálai összedörzsölődtek, amitől a szavai rekedtessé, olykor kivehetetlenné váltak, de egy erőltetett köhögést követően minden a helyére billent.

- Nem – ismételte meg legalább harmadszorra. Verejtéktől gyöngyöző homlokán legurult egy izzadságcsepp. - Szeretnénk, ha kölcsönadná.

- Érdekes – a királynő tengerszínű íriszei elidőztek a lányon, majd elváltoztak, és ezúttal úgy ragyogtak, akár a piszkos borostyánkövek. - Ahogy a zsebeidben megbújó medalion is. Hol szerezted? – amíg le nem buktatták, a lány észre sem vette, hogy a tenyerei ismételten rásimultak az ékszerre. A láncot az ajkába harapva gyömöszölte vissza a sötét nadrág zsebének legmélyére.

- Az édesanyámé volt. Fogalmam sincs, kitől kaphatta.

- Ó, megmondom én neked! Ellopta neki egy meglepően feltűnő stílussal rendelkező boszorkánymester – Lily szemei elkerekedtek, miközben a döbbenet mély vonalakat vésett a homlokára. Ahogy a szája elnyílt, a nyelve összegabalyodott, és minden egyes elképzelt szó a torkára ragadt.

- Én… - most Willen volt a sor, hogy egy erőteljes, mégis szeretettel teli szorítással megfékezze a lány felelőtlen szavait. Mintha az egész napos veszekedésük egyszeriben semmissé vált volna, a fiú sértettsége érvényét vesztette. A hüvelykujja alig mozgott, Lily bőre mégis lángra kapott ott, hogy apró, csillag alakú mintákat simított rá – a hüvelyk- és mutatóujja közötti vékony részen.

- Szeretném visszakapni – a királynő nyájas hanglejtése túl mű volt ahhoz, hogy elhiggyék,  és ez gondolkodásra ösztökélte az Árnyvadászokat. Mind a hármukban ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg. A hasonlóság csupán puszta véletlen lett volna, vagy a "meglepően feltűnő" leírás mögött tényleg Magnus Bane lapult? S ami még ennél is nagyobb szöget ütött a fejükbe: mi oka lehetett arra, hogy ellopja, amikor ő maga is készíthetett volna egy hasonlóan praktikus, mágikus ajándékot?

  Lily finoman oldalra döntötte a fejét, a tenyereiben már ott lapult az ékszer, a körmei a csatba szorult porszemekkel viaskodtak, miközben a lehetséges megoldáson agyalt. Az idő mintha lelassult volt, a percek a végtelenségig nyúltak, a másodpercek alig mozogtak, ám a nő arckifejezésének acélos mimikáiból tudta, hogy nem állt meg. Valahogy el kellett érniük, hogy a tündérek királynője odaadja nekik az ereklyét, máskülönben a Halálmadár sosem segített volna rajtuk. Rajta. Egy félő pillantást vetett a barátaira, majd meghozta a végleges döntést.

- Odaadom – a lány szíve hevesen kalapált, a karja mégsem remegett meg, amikor vízszintesbe emelve azt, az uralkodó felé nyújtotta az ékszert. A tündér királynő széles mosolya láttatni engedte vakítóan fehér fogait, míg a szemeiben mohó láng pislákolt, ahogy a nyaklánc felé kapott. Azonban, még mielőtt megérinthette volna, Lily visszahúzta. - Csak az Üvegszívért cserébe.

  Az Alvilági harcosok mozgolódása különös melódiát kreált, a levegő egyszeriben fagyossá vált, mintha a járatok tényleg összekapcsolódtak volna a tündérekkel, és a hideg az alattvalók hűvös érzelmeit tükrözte volna. Emily állta a királynő gyilkos tekintetét, határozott parancsát egy egyszerű, baráti ajánlat álcájába bújtatta.

- Ez igencsak fair. – A nő mosolygott, jóllehet, a szája széle megremegett, ahogy kecses, vékony ujjaival végigsimított a színes haján. A fején díszelgő, csillogó korona meg sem mozdult, mintha ragasztóval rögzítették volna.

   Az Alvilági felemelte a jobb kezét, mire a tündér, aki elvezette őket a csarnokszerű bemélyedéshez, fejet hajtott és eltűnt egy indákkal benőtt üreg ajtaja mögött. Jem kérdően fordult a barátai felé, de egyikük tekintetében sem talált válaszokat, sem pedig megnyugvást. Feszélyezett csöndességben várták a fejleményeket. Hogy történjen valami. Akármi.

   A tündér férfi óráknak tűnő percekkel később egy apró, szabályos négyszög alakú, ébenfa dobozzal tért vissza. A ládika szélét ezüstös porral festett faragványok díszítették. Úgy nyújtotta át a királynőjének, hogy közben egy másodpercre sem nézett a nő szemébe. A doboz kapcsai elengedtek, a teteje tompa nyikorgással bicsaklott hátra, felfedve a nephilek előtt a keresett ereklyét. Kisebb volt, mint azt a könyvtárban található könyvek egyikének illusztrációja alapján képzelték.

- Ígérje meg! – Lily hangja határozottan csengett, mire a nő jól észrevehetően bólintott, a karja mégsem mozdult. A kölcsönös bizalmatlanságnak hála egyikük sem kezdeményezett szívesen.

- Ha megkapom a nyakláncot, személyesen adom át az ereklyét – Lily kinyújtotta a karját, az ujjai elengedték, így a nyakék az Alvilági tenyerébe esett. A nő megrészegült pillantásai elcsúnyították a vonásait, szív alakú arca többé már nem sugárzott kedvességet. Vicsorogva ejtette ki a szavakat. - Őrség! Vigyétek ki őket!

  A fal mellett sorakozó katonák egyike megszorította a lány kezét és felrángatta a párnáról, éles, karomszerű körmei belemélyedtek a lány húsába. Lily összeszorított fogakkal kapálózott, majd egy jól irányzott ütéssel gyomorszájon vágta az Alvilágit. Elvakultan lépett az uralkodó irányába.

- A tündérek nem hazudhatnak! – kiabálta, mialatt az övébe fűzött tőr átkerült a tenyerébe. A lány feje elvörösödött az indulataitól, a szemei hol a nő nyakán kidudorodó ereket, hol a kezeiben szorongatott ládát figyelte.

- Ó, nem is hazudtam, kislány. Át fogom adni, méghozzá személyesen. De nem most, és nem is a közeljövőben – a tündér gúnyos kacagása elnyelte a háttérben zajló csata hangját, mintha a világ hirtelenjében nem is létezett volna. Csak ő. Egy erős kar hátraszorította a lány kezeit, amitől Lily elejtette a pengét, így a kés némán hullott a földre.

   A fiatal Penhallow megemelte a jobb lábát, a sarkával oda ütött, ahol a legjobban fájt – ahol az Alvilági férfi lábfejének csontjai találkoztak a lábujjaiéval. A katona torkából a felszínre tört egy állatias hörgés, de mielőtt visszavághatott volna, Lily könyöke belemélyedt a tarkójába, ő pedig eszméletlenül terült szét a lány lábai előtt. Lily felemelte a fejét. A hatalmas felfordulásban eltartott egy ideig, mire megtalálta a barátait, de amikor a tekintete megpihent Will elégedett arcán, a gondolatai egyetlen tulajdonnévben összpontosultak.

- Will! – a fiú ösztönösen felé kapta a fejét, mire a lány a nő kezeiben szorongatott ládika felé intett. Az ifjú Herondale bólintott, vállmagasságba emelve a karját, kurtán válaszolt.

- Most! – Lily kitért a levegőben többször is megpördülő dobócsillagok elől. Az első beleállt a doboz szélébe, a második kilökte azt a nő tenyeréből. Lily megfeszített combokkal futott az ereklye felé, csupán egy tizedmásodperccel volt gyorsabb, mint az Alvilági. Jem Lily tőrének markolatával leütötte a királynőt.

- Siess! – a lány a markába szorította a pici, szív alakú követ, úgy követte az ezüstös fiút.

   A földbe vájt járatok ismeretlen hálózata megnehezítette a közlekedést, hiszen fogalmuk sem volt, merre lehetett a bejárat, így esztelenül rohantak, mindig az aktuális megérzéseikre hagyatkozva. A tündérkatonák szorosan a nyomukban loholtak, és méterről méterre egyre közelebb kerültek az Árnyvadászokhoz, mert a sötétben meg-megbotlottak egy-egy kitüremkedő gallyban, melyek mintha csak számukra léteztek volna.

- Jem, minden rendben? – kérdezte a lány a fiú sípoló lélegzetvételét hallva, ami komoly sérüléssel fenyegetőzött. Amikor hátranézett, a fiú az oldalát szorongatta, de nem állt meg, és neki sem hagyta. Sürgetően bólogatott.

- Persze. Nyomás, ha szerencsénk van, akkor még nem zárták be a Portált – ha szerencsénk van, és tényleg megtaláljuk a kijáratot, gondolta a lány. Nem Magnus miatt, hanem a labirintus miatt aggódott. Tudta, hogy a férfi nem hagyta volna magára.

   Még három jobb, és két balkanyart követően elértek egy falhoz, ami ezüstösen derengett, mintha a Hold fénye csupán ott szökött volna a légtérbe. Will gondolkodás nélkül beleugrott, magával rántva a többieket.

   A víz hideg volt, másodperceken belül eláztatta a zoknijaikat, és Lilynek csak akkor tűnt fel, hogy a járatba lépve nem érzett nedvességet. Azonban nem volt ideje ezen elmélkedni, egy erős kéz a Round Pond partja felé taszította. Ingatag léptekkel indult a megfelelő irányba.

  Egy kisebb örökkévalóságnak érezte, mire a talpai száraz talajt érintettek, de még akkor sem pihenhetett. Alighogy a háta mögé nézett a lassú fodrozódás egyre erőteljesebbé vált. Színes hajú, hegyes fülű tündék váltak ki a tó vízéből. Jem irányításával a megbeszélt találkozópont felé szaladtak, ami alig fél kilométerre volt tőlük, a park egy másik oldalán.

   Jem hörögve köhögött, Will arcán ékkőként csillogott az izzadság, míg Lily combjai megremegtek, valahányszor megtett egy újabb erőteljes lépést – így nem csoda, hogy a lelke megkönnyebbült, amikor a távolban pihenő fára két ismerős alak sziluettjét festette a Hold fénye.

- Magnus! Gideon! – kiabálta torkaszakadtából, amikor a háta mögött felfigyelt egy hangos puffanásra. Az egyik katona elkapta Jem lábát, a fiú pedig a földre esett a váratlan támadástól. A tüdejéből kiszorult minden csepp oxigén.

- Azok ott… - Gideon felállt a fa tövéből, és elkerekedett szemekkel figyelte a többieket. Lily abban a pillanatban vetette rá magát arra a tündérre, aki hátba támadta Jemet, amikor a szőke Árnyvadász észrevette a mozgolódást.

- Mondd, hogy nem tündérek! – nyöszörögte a mellette álldogáló boszorkánymester, aki a jelenet láttán nekilátott a Portál megnyitásának utolsó szakaszához. Az ujjai fürgén mozogtak, így a kék fény pillanatok alatt ellepte a köréjük épített fák törzseit és lombjait. – Csak az átkozott tündéreket ne!

   Gideon figyelmen kívül hagyta a férfi szitokszavait, és öles lépteit tényleges futásra gyorsítva megindult a barátai felé.