Sziasztok :)
Hmm, végre valahára elérkezett a tavaszi szünet első - és egyetlen - része. Remélem az érettségire/kisérettségire készülő emberkék mellett lesznek, akik szánnak pár percet erre a részre, s ha véleményt nem is, azért egy pipát hagynak a legvégén. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy a tételezés mellett nagy örömöt okoznátok vele. <3
A napokban, jobban mondva holnap, végre valahára felkerül az első rész a FantasyGirl-lel közös Útvesztős blogunkra, így ha valakit érdekel, na habozzon, nézzen be nyugodtan: POINTLESS!
Azt hiszen ez a rész, ahogy az előzőek is, önmagáért beszél, ezért nem szeretnék hozzáfűzni semmi egyebet, csupán azt: nagyon-nagyon sajnálom! Majd megértitek...
Nagyon szeretek mindenkit, pihenjetek amennyit csak tudtok!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Árulók vétkeHmm, végre valahára elérkezett a tavaszi szünet első - és egyetlen - része. Remélem az érettségire/kisérettségire készülő emberkék mellett lesznek, akik szánnak pár percet erre a részre, s ha véleményt nem is, azért egy pipát hagynak a legvégén. Biztosíthatok róla mindenkit, hogy a tételezés mellett nagy örömöt okoznátok vele. <3
A napokban, jobban mondva holnap, végre valahára felkerül az első rész a FantasyGirl-lel közös Útvesztős blogunkra, így ha valakit érdekel, na habozzon, nézzen be nyugodtan: POINTLESS!
Azt hiszen ez a rész, ahogy az előzőek is, önmagáért beszél, ezért nem szeretnék hozzáfűzni semmi egyebet, csupán azt: nagyon-nagyon sajnálom! Majd megértitek...
Nagyon szeretek mindenkit, pihenjetek amennyit csak tudtok!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Az épület kísértetiesen csendes és sötét volt, ezen még Gabriel
Lightwood kimért léptei sem változtattak. A fiú arca vizes volt a kinti
zivatartól, így a haja nedves csomókban tapadt hozzá falfehér arcához. A szíve a
torkában dobogott.
A fiú jobbra fordította a fejét, és amikor egy
kósza villám fényárba borította a tanácsterem felé vezető folyosót, az ujjai
ösztönösen rászorítottak a szeráfpenge markolatára.
A padlón ovális alakú, átlátszó tócsák éktelenkedtek, és ahogy a mesében
Jancsi, a nyomok alapján Gabriel is könnyen haza talált. Az apjához.
Az ifjú Árnyvadász remegő kezekkel lökte be a szoba ajtaját, és mintha ezzel egy
időben a világ is kinyílt volna, a hangok visszaszöktek a valóságba magukkal
rángatva a világosságot is. A plafonról alálógó lámpák pislákolva ugyan, de
égtek, a fiú mégis azt kívánta, bár összetörtek volna a harc közepette, mert
amit látott, az rosszabb volt mindennél, amire lélekben felkészítette magát.
Egy másodpercre elbizonytalanodott, már koránt sem volt olyan biztos benne,
hogy valaha viszontláthatja a bátyját, mint akkor, amikor elbúcsúzott
Cecilytől.
Benedict Lightwood összefont karokkal és enyhén gúnyos mosollyal
figyelte, ahogy az egyik lélektelen hibrid szörnyeteg a magasba emelte Moira
Waylandet. A fekete hajú nő ujjai belemartak a bestia kezébe, mégsem enyhült a
fájdalma, a hibrid csak még erősebben szorította az Árnyvadász torkát, akinek
időközben kibuggyantak a könnyei.
Gabriel gyomra felfordult az édesapja önfeledt nevetésétől és a padlón
szétterülő hullák látványától. Mindenhol vér és csonka testrészek pihentek
groteszk szőnyeget alkotva, mely beterítette az egész termet.
- Fejezd be! – kiáltotta
torkaszakadtából, bár ő maga sem tudta, hogyan tovább. Csak egy dologban volt
száz százalékig biztos: nem akarta némán végignézni, ahogy az a szörnyeteg
megöli az utolsó életben maradt tanácstagot is.
Benedict, hogy palástolja a döbbenetét, a tőle telhető leglassabban
fordult az ajtóban ácsorgó fiú felé, akinek a kezében felderengett egy
szeráfpenge, megvilágítva csalódott vonásait. A fiú lábai gyökeret eresztettek,
és bármennyire is szeretett volna, képtelen volt közelebb sétálni az apjához.
- Gabriel? – kérdezte enyhén szarkasztikus hangnemben. A férfi megmozdította a jobb kezét, mire a pokolfajzat
leutánozva a mozdulatait, még magasabbra emelte a tehetetlen nőt, akinek a
szemében másodpercről másodpercre elhalványodott a remény utolsó szikrája. Már
alig küzdött, csak nagy ritkán próbálkozott, akkor is csupán egy újabb adagnyi
levegőt csent, kihasználva Benedict figyelmetlenségét.
Gabriel fejében kényszeredetten forogtak a fogaskerekek, az elméje
mégsem tudta összerakni az információkat, képtelen volt megalkotni egy biztos alapra
épülő tervet. Amikor átlépte a démontornyok által képezett határvonalat, még
kész volt nekiesni az apjának, de most, hogy szemtől szemben álltak egymással,
egy része elbizonytalanodott.
- Mit művelsz? – kérdezte végül, mert
úgy döntött, ha fegyverrel képtelen, akkor majd a szavaival fogja megsebezi az
apját. Gabriel leeresztette a jobb kezében szorongatott szeráfpengét és
visszadugta a tartójába. Felemelt tenyerekkel biztosította a férfit arról, hogy
nem akarta bántani. - Ők a barátaink, a társaink…
Benedict arca megmerevedett.
- Tönkretették a családunkat! –
üvöltötte, akár egy sakál. A szájából csak úgy fröcsögött a nyál, és ha Gabriel
akár egy lépéssel is közelebb lett volna hozzá, könnyen az arcára hullhatott
volna egy eltévedt csepp.
A fiatal Lightwood nem tudhatta, de az apja egy hosszúra nyúlt pillanat
erejéig elveszett a múltban; az emlékek nem csak elözönlötték, de egyenesen
bekebelezték a tudatát. Benedict maga előtt látta a nagybátyját, aki mosolyogva
mesélt neki a mondén világról, a férfit, akit megfosztottak mindentől, ami
kedves volt a számára, az Árnyvadászt, akit bele akartak kényszeríteni egy
házasságba, és aki megölte önmagát, mert egy része képtelen volt feldolgozni a
veszteségeit. A legtöbb nephil nem tudta, hogy a férfi mondén szerelme valójában azért
nem emelkedhetett fel, mert a konzul lánya megkedvelte őt, és minden áron
magának akarta. Mindenki abban a tudatban élt, hogy elárulta a népüket és
képtelen volt elviselni a magányt, miután a családja hátat fordított neki.
Rupert Lightwood a Klávé miatt halt meg, és ez a tüske a mai napig szúrta
Benedict oldalát.
A félig vámpír, félig vérfarkas szörnyeteg karmai belevájtak a nő
oldalába. A bíborvörös cseppek lomhán folytak végig az testén, és amit nem
ivott magába a rúnákkal átszőtt textília, az tócsát kreált a kemény padlón.
- Fejezd be! – Gabriel ismételten
előrántott egy pengét, ezúttal egy egyszerű, bőrmarkolatú athamét. Sebes
léptekkel közelítette meg az édesapját, aki ahelyett, hogy megijedt volna vagy
felvette volna a megszokott védekező pozíciót, összefont karokkal méregette
legkisebb fiát. Nem látott benne komoly
ellenfelet, ezért inkább valami produktívra használva az energiáját, felemelt szemöldökével némán intett a bestiának, aki
erre még mélyebbre döfte a karmait. A nő fájdalmas sikolya pillanatokon belül
elhalt tátogássá csendesült. - Különben… - a fiú fogai összekoccantak, ahogy
megformálta a szavakat.
- Különben? – Benedict hátat fordított
a fiának, majd meglendítve a karját, megparancsolta a két méter magas, tetovált
lénynek, hogy törje ki az Árnyvadász nyakát.
Ahogy a nő feje kifordult a helyéről, a szörnyeteg elengedte az
áldozatát. Az arca nem volt több egy érzelemmentes maszknál, mintha csupán egy
porhüvely lett volna, egy üres test, amit egy pszichopata irányított. Amint
elvégezte a feladatát, üveges tekintettel várta a következő utasítást. A kezei
védekezően, harcra készen emelkedtek a mellkasa elé, míg a lábai megfeszültek,
mintha bármelyik pillanatban képes lett volna megölni bárkit, aki bántani
akarta a mesterét.
- Meg kell, hogy állítsalak – suttogta,
nem is igazán az apjának, mintsem saját magának. Muszáj. Nem hagyhatom, hogy azokat is megölje, akik már kiértek a
harctérre. Nem hagyhatom, hogy véletlenül meghaljon akár egyetlen idióta is az
Intézetből. A bal lábára helyezve a testsúlyát, enyhén előre dőlve eldobta
a kését, ami egyenesen a férfi vállába fúródott, ám nem ért fontos artériát,
szinte alig vérzett.
Benedict felszisszent, mire a hibrid elindult a fiú felé, de a férfi
nyugalomra intette, mielőtt komoly károkat okozhatott volna a fiatal
Lightwoodban. Az idősebb Árnyvadász kihúzta a vállából az éles fegyvert, és az
egyik pislákoló villanykörte felé tartva, némán gyönyörködött a vér
látványában. Elismerően fordult a fia felé.
- Sosem bántanád a saját véred. Ebben
nagyon is az édesanyádra ütöttél – a férfi elfintorodott, mielőtt visszadobta
volna a tőrt, ami súrolva Gabriel fülét, beleállt a fából készült ajtó
keretébe. A koppanás hangja visszhangot vert a kietlen folyosókon.
- És sosem hagynám, hogy bárki is
ártatlanokat öljön – válaszolta foghegyről. A tenyerei egyik pillanatról a
másikra ökölbe szorultak, míg a bőre alatt cikázó inak nekifeszültek a csontjainak.
A fiú ajkai megremegtek a nő emlékétől, de legyűrte azt, ahogy a torkában
növekvő üszkös csomót is. - Úgy látom, ebben is rá hasonlítok.
Benedict az ajtó felé mutatva elküldte a szörnyeteget, és amikor a lény
végleg eltűnt a látómezejéből, dühödt tekintete egy golflabda méretű lyukat
égetett a fiú mellkasába. Gabriel megrökönyödve vette tudomásul, hogy az
apjában nem maradt semmi jó – sem megbánás, sem szeretet. A fiú lehajtotta a
fejét, és egy röpke másodpercre elveszett a gondolataiban, miközben
kétségbeesetten keresett valamit, ami talán sosem létezett. Egy szép emléket,
egy kedves szót; kifogásokat és mentségeket.
Gabriel elnyílt ajkakkal fordult az athame felé, a tekintete elidőzött a
bőrből készített markolaton, majd egy mély lélegzetvételt követően, összeszorított fogakkal indult el az apja felé.
A férfi könnyedén kitért Gabriel jobb felütése elől, amitől a fiú
megtántorodott és elveszítette az egyensúlyát. Benedict a könyökével küldte a
padlóra a lendülettől tovább buckázó Árnyvadászt. A fiatal Ligtwood szemöldöke
felhasadt, ahogy a feje nekiütközött a kemény padlónak, a bíborszínű folyadék pedig egy teljes másodpercre ellehetetlenítette a látását. Eközben a fiú tüdejéből kiszökött minden
csepp oxigén, mintha megérezték volna a halál angyalának hűvös leheletét, de
Gabriel nem adta fel. Még mielőtt az apja ismételten megüthette volna, gyorsan
az oldalára fordult, és még két félfordulat után ténylegesen állásba tornázta
magát.
Az Árnyvadász fiú előkapott egy kisebb dobócsillagot, és az ellenfele
felé hajította. Nem hagyta figyelmen kívül az apja testtartását, a tényt, hogy
az egyik lábát jobban kímélte a másiknál, ezzel elárulva önmagát. A megfelelő
oldalra célzott, így a férfi nem tudott idejében kitérni a fegyver elől, a
csillag könnyedén belefúródott az oldalába, majd rögtön még kettő másik is,
melyek egyazon időben hagyták el a fiú tenyerét. Ezt a trükköt még Cecily
tanította neki.
- Ne kényszeríts! – sziszegte a férfi,
akár egy áspiskígyó, ami belemarva a hozzá közeledő kezekbe, még a
kisgyermekeket sem kímélte. A fiú megrántotta a vállait, és nem törődve a
szájában gyülekező vérrel, újabb támadást indított. Már szinte érezte a
győzelem mámorító ízét, ami olyan édes volt, akár egy szelet csokoládétorta. Elhitte,
hogy győzhet, mi több! Tudta, hogy győzni fog.
A fiú mosolyogva emelte a magasba a szeráfpengéjét, majd elmormolva a
megfelelő angyal nevét, a férfi felé döfött, akinek a tekintetét eltorzította a
düh. A szemei vérben forogtak. Már egy cseppet sem hasonlított arra az emberre,
aki a fiatal fiú emlékeiben élt. A bűntudat utolsó szikrái is kivesztek Gabriel
lelkéből. A fegyver célt talált.
Benedict arcából kiszökött a vér, magával rángatva a színeket, de nem
adta fel. Szabad kezével kihúzta az oldalából az egyik csillagot és ösztönből
fakadóan elmetszette Gabriel torkát.
A fiú ajkai elnyíltak a döbbenettől, az ujjai elengedték a szeráfpengét,
és rászorítottak Benedict ruhájának anyagára, de a textília, akár csak egy homokszem, kihullott a kezéből. A karjai tehetetlenül estek az oldala
mellé, a lábai alól pedig egyszeriben kicsúszott a talaj. A térdei nem bírták
tovább, már képtelenek voltak megtartani a testsúlyát. Ha az édesapja nem
kapott volna utána, a feje keményen neki csapódott volna a padlónak, így
viszont lassan hullott alá a deszkákra.
Gabriel szemeire egy leheletvékony fátyolréteg borult, a könnyek mégsem
törték át a gondosan megépített védgátjait. Nem akart gyengének mutatkozni az
utolsó pillanataiban, így a végsőkig erős és határozott maradt.
Az emberek azt mondják, hogy egy haldokló előtt lepereg az egész élete,
de Gabriel csupán homályos képeket látott. Egy szelíd mosolyt, ami az édesanyjára
emlékeztette, akit szinte alig ismert, így kételkedett benne, hogy tényleg ő
jelent meg a lelki szemei előtt. Egy büszkeségtől csillogó szempárt, amit
gondolkodás nélkül a bátyjához csatolt, hiszen ő volt az egyetlen, aki szüntelen biztatta. Benedict sírva ölelte magához a fiát, de Gabriel érzékei annyira
eltompultak, hogy ezt a gesztust is egy emlékként élte át. Ő azt hitte, Gideon
ölelte magához egy jól sikerült mozdulatsorozat után.
- Sajnálom… - motyogta. A fogait
elszínezte a vére, ami utat törve magának, egyre csak gyülekezett, ellepve a
fiú szájpadlását és a nyelvét. Benedict némán figyelte a legkisebb fiát. Azt,
ahogy Gabriel üveges szemmel bámulta a plafont, és kinyújtva a kezeit,
végigsimított a levegőn. Mintha nem is hozzá, hanem valaki egészen máshoz
beszélt volna. A lelke mélyén tudta, hogy ez valóban így is történt.
Gabriel kezei végül visszaestek az oldala mellé, és nem sokkal később a
szíve is abbahagyta a tehetetlen harcot. A mellkasa már nem emelkedett meg vagy
süllyedt a mélybe; egyhelyben maradt, emlékeztetve a férfit arra, mekkorát vétkezett.
Hogy milyen törékeny volt az emberi élet. Egy apró vágás is elégnek bizonyult
ahhoz, hogy végleg véget érjen.
Az ajtó durván neki csapódott a tanácsterem falának, melyről helyenként
lepattogzott a vakolat, nonfiguratív ábrákat rajzolva a seszínű festékbe.
Benedict ösztönösen hátratántorodott, és mintha a lelkiismerete átalakult volna
egy élő és lélegző lénnyé, megbotlott, akár egy kisgyerek, akit kigáncsolt a
sunyi ellenfele.
Lily szemei elkerekedtek a látványtól, és a kezét a szája elé emelve visszatartotta megrökönyödött sikolyát. Szinte futva tette meg az utolsó
métereket, melyek elválasztották Gabrieltől. Régen barátok voltak, és minden
sérelem ellenére nehezére esett feldolgozni, hogy a fiú már nem lélegzett többé.
- Halott – suttogta. A hangok akadozva
hagyták el a torkát, miközben az eszébe jutottak a barátai, akik talán már mind
halottak voltak. A szíve összeszorult a gondolattól, hogy Will nem élte túl a
hibridek támadását. Egyébként is nedves arcán végigfolyt egy kövér könnycsepp,
ami Gabriel testén talált rá a békére; a fiú pólója zokszó nélkül magába
kebelezte.
Benedict remegő kezekkel kúszott el a pódiumokig, ahol Noah Blackwell
teste pihent. A férfi nyöszörögve tolta arrébb a hulla merev kezeit, ezzel
szabaddá téve az övét, amiből kihúzott egy apró, világosbarna botot; egy irónt.
Gyors és suta vonalakat rajzolt az oldala köré, majd a vállán található
sérülésére. Egy pillanatig sem vesződött azzal, hogy bekösse a lassan gyógyuló
vágásokat.
- Mit tettem? – motyogta maga elé, mintha
csak akkor döbbent volna rá, hogy megölte a fiát, pedig egész idő alatt tisztában
volt a tetteivel. Lelkének egyik fele ugyanis az enyészeté lett, amikor
kiontotta egy ártatlan gyermek vérét, pedig nem ez volt az első eset, hogy a
halálba küldött egy fiatal Árnyvadászt. De bűnrészesnek lenni és bűnösnek… nem
feltétlenül jelentett egyet és ugyanazt.
- Miért? Mire volt jó mindez? –
kérdezte a lány. Nem üvöltött, de Benedict bármit megadott volna azért, ha Lily
kiabált volna, mert a halk és kimért szavak élesebben martak, mint a
legkiválóbb pengék bármelyike.
A lány megpörgette a kezeiben szorongatott késeket. A markolatuk különbözött
a hagyományos tőröktől, ezek ugyanis egyetlen lyukas karikából álltak, hogy az
ujjai könnyedén forgathassák őket.
Emily leguggolt Gabriel mellé, de nem ért hozzá. Mereven figyelte a fiú
elnyílt ajkait. A vér élénkvörösre festette a száját és a szemöldökét, hatalmas
kontrasztba állítva őket falfehér orcáival, melyeket még sápadtabbá változtattak
az arcát keretező, éjfekete tincsei. Jobban hasonlított Willre, mint azt valaha
bevallotta volna magának. Lily eltöprengett azon: vajon, ha velük nőtt volna
fel, akkor is ilyen aljassá vált volna? Vajon, ha tudta volna Will miért alázta
meg a húgát, akkor is elítélte volna?
- A Klávé elromlott. Valakinek meg
kellett javítania – Benedict a padlóra köpött. A vére rózsaszínre színezte a
nyálát. Az arca eltorzult, ahogy az iratze elkezdte a feladatát; befoltozta a
testét, hegeket varázsolva a mély sebek helyére.
- A fiad volt.
Benedict védekezően emelte maga elé a tenyereit, mire Lily megrázta a
fejét. Az ellenszenvéhez szánalom keveredett, és a kettő együttese bizsergette
a tenyereit. Meg akarta bosszulni Charlotte és Gabriel halálát, arról a nőről nem
is beszélve, aki kiállt mellette a gyűlésen, amikor a legtöbben csak nézték,
ahogy a Végzet Kardja térdre kényszerítette. Moira Wayland jó Árnyvadász volt,
kiváló harcos és támogató barát. Az édesanyja egy közeli barátnőjének rokona.
Nem ilyen halált érdemelt.
- Ellenem szegült. Önvédelem volt –
védekezett a férfi, mintha a tény, hogy a fiú nekihajított egy dobócsillagot,
felmenthette volna a bűnei alól. Pedig a mai nap már csak cseresznye volt a
habos tortán. Az egész egy éve kezdődött, azon a bizonyos éjszakán, amikor az
Inkvizítor megtalálta a tekercset, melyre a hibridek legendáját írták, na meg a
varázslatot, ami életre hívta a szörnyeket. Ha Benedict lebeszélte volna a
tervéről ahelyett, hogy mellé állt… De a megtört embereket mindig is csábította
a sötét.
- Jó útra tért – Lily szája halovány,
de őszinte mosolyra húzódott, így egy mély lélegzetvételt követően rátalált az
erejére. A tenyerei végigsimítottak Gabriel arcán, a fiú szempillái
megcirógatták a bőrét, ahogy lecsukta a szemeit.
- Ne érj hozzá! – üvöltötte a férfi, és
nem törődve az oldalába nyilalló tompa fájdalommal, pillanatokon belül állásba
tornázta magát. Benedict lecsatolta a hozzá legközelebb fekvő halott nephil
övét, és kifosztotta a hullát, mondván: neki már nem volt szüksége fegyverekre,
ő viszont harcolni készült. Minden az ő
hibája! Mindent elrontott – sziszegte érthetetlenül, szinte csak
gondolatban.
Gabriellel ellentétben Emily egy másodpercig sem hezitált. Gyorsan
felegyenesedett, és a mozdulat közepén előkapta a késeit, melyeket megforgatva
összepréselte a száját. A jobb kezét a magasba emelve kivédett két felé repülő
dobócsillagot, majd egy hátra szaltó segítségével elhajolt a harmadik és a negyedik elől is.
- Mégis mi volt a bűnük, hogy mind
halált érdemelt? – kérdezte a földön fekvő Árnyvadászokra mutatva. Csupán
nyolcan voltak, ami azt jelentette, hogy a Tanács még közel sem pusztult el, de
ezt sem tudhatta biztosra. Hiába ölte meg a folyosón sétáló hibridet, több
tucatnyi társa volt a harcmezőn ugyanazzal a céllal: el akarták pusztítani az
összes Árnyvadászt, aki hű maradt a Klávéhoz, és minden Alvilágit, aki az útjukat
állta.
- Megölték a nagybátyámat. Az ostoba
törvényeik miatt halt meg… - Lily arca megvonaglott, ahogy rájött a férfi kiről
is beszélt valójában. Rupert Lightwoodról, Pierre nagymamájának nephil
szerelméről, aki magára hagyta a nőt, ezzel összetörve a szívét. Már abban a
pillanatban, hogy kilépett a kórház ajtaján, kíváncsi volt a történet másik
felére, és most, hogy rákérdezhetett volna, hirtelen olyan szürreálisnak tűnt
az egész. Nem hagyhatta, hogy a gyerekes faggatózás elaltassa az éberségét. - A
Klávét meg kell javítani!
- Szörnyekkel? Gyilkolással?
Benedict futva közelítette meg a lányt, aki elrugaszkodva a faltól, az
utolsó másodpercben kitért a férfi ütése elől. Az idős Árnyvadász morogva támaszkodott
meg a falnál, a tenyerei vörös mintákat hagytak a világos festéken ezzel
kísérteties külsőt kölcsönözve a díszes teremnek. Lily meglendítette a kezét és
egy egyszerű mozdulattal többször is a keményfa keretbe verte a férfi fejét,
addig ismételve, amíg bele nem szédült.
- Mindent egy nagyobb jóért –
sziszegte, amikor Emily megmarkolva a haját, hátrarántotta a fejét. Benedict
nyaka ropogva adta meg magát a lány erejének. - Már a legutóbb is sikerült
volna, ha nem ütöd bele az orrod… - az Árnyvadász kiköpte a szájában
felgyülemlett vért és kihasználva a lány bizonytalanságát, kilopta az övéből az
egyik kését, amit aztán jó mélyen az oldalába szúrt.
Lily felüvöltött, a hangja olyan volt, akár a dörzspapír; fájdalmasan irritáló.
- Meg akarta ölni Willt! – morogta
összeszorított fogakkal, miközben a bal kezét a vérző sebre szorítva hátrált
pár lépést. Benedict mosolyogva követte, és az arcán végigszánkázó kárörvendő
érzelmek Emily tudtára adták, hogy ha nem talál ki valamit, akkor akárcsak
Gabriel vagy Charlotte, ő sem éli meg a napfelkeltét.
Még nem akart meghalni!
- Botorság! Meg akartuk gyógyítani.
Minden gyermek… - üvöltötte a férfi a földre lökve a sebesült lányt. Lily
közvetlenül Moira testére esett, így nem verte be a fejét, a gerince viszont
nekicsapódott egy éles tárgynak, ami felszakította a ruháját megkarcolva a
vérveszteségtől sápadt bőrét.
- Gyilkos! – mivel az ajtó eleve nyitva
volt, Cecily már a folyosó végéről kiszúrta a terem közepén fekvő fiú élettelen
testét. A könnyei másodpercek alatt ellepték az arcát, és mire elért a fiatal
Árnyvadászhoz, szinte már semmit sem látott, így az útjában fekvő, kar nélküli
tanácstagot sem. Arccal a padlóra esett, a bőrét pedig ellepték a megbarnult
vércseppek.
Lily elhúzott szájjal fordult a lány felé, aki önmagából kikelve hangos
ordítozásba kezdett, mintha a kiabálástól várta volna a megnyugvást. A lány
arca felduzzadt a sírástól, a kezei remegve karolták át Gabrielt, mintha egy
kedves gesztus is elég lett volna ahhoz, hogy újra kinyissa méregzöld szemeit.
- Kérlek szépen, ne hagyj el! Kérlek! –
zokogta, és őszinte könnyeit már Benedict sem tudta figyelmen kívül hagyni. A
lány felé fordult.
Emily vett egy mély lélegzetet és összeszorította a fogait, még mielőtt
a hátához nyúlva kihúzta volna Moira Wayland tokjából a nő fegyverét. Minden
egyetlen röpke másodperc alatt történt. Lily kirekesztette a fájdalmát és a tőle
telhető legcsendesebb mozdulatokkal a férfi háta mögé lépett, majd kihasználva
a figyelmetlenségét, elmetszette a torkát. Benedict szemei elkerekedtek. Hörögve kapott a vágáshoz, és mielőtt az utolsó erejével ellentámadást
indíthatott volna, Lily megfordította a tőrt és a markolatával erős ütést mért
a fuldokló halántékára.
A lány kezéből kihullott a kés, a látása elhomályosodott, ahogy a
fáradtság eluralkodott a testén, mégsem esett össze, mert nem engedhette meg
magának azt a luxust, hogy feladja. Lomha léptekkel vánszorgott el az ifjú
Herondale lányhoz, és amíg arra várt, hogy Cecily kiadja magából minden
fájdalmát, egy nyomókötést helyezett az oldalára, ezzel csökkentve a vérzés
mértékét.
Emily megszorította Cecy vállát, az ujjai szabályosan belevájtak a lány
vállgödrébe, mégsem tudta enyhíteni a fájdalmát. A fiatal Penhallow kételkedett
benne, hogy Cecily valaha is képes lesz túltenni magát a történteken.
Vicces – gondolta -, hogy az
élet anélkül is képes a padlóra küldeni, hogy komolyabb erőfeszítéseket tenne
érte. Vicces, hogy az elkeseredettség mennyi gyűlöletet szül. Vicces, hogy
valaki azért bánt másokat, mert őt is megbántották. Az egészben pedig az a
legviccesebb, hogy ez még csak nem is vicces.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésUgye tudod hogy most nagyon utállak? Igyekeztem lélekben felkészíteni magamat erre a jelenetre, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hozzámnőtt Gabriel karaktere és ilyen nehéz lesz elengedni. Két részletben kellett elolvasnom a részt, mert nem bírtam a fiú halála után továbblépni. Benedictet is utálom, de megvan a maga indoka, hogy miért tette azt, amit. Nagyon szerethette a nagybátyját, ha a vele történtek ilyen bosszúvágyat és keserűséget idéztek elő benne. Az apa-fia harc egy kicsit Jace és Valentin esetére emlékeztetett, aminek ráadásul a vége is majdnem ugyanilyen lett. Nem tudom, szándékos volt-e a párhuzam, de rám nagy hatást tett, pozitív értelemben, hiszen tényleg elültette bennem azt a gondolatot, hogy minden rossz csak valami rosszat szül és a múlt folyamatosan ismétli önmagát. Cecilyt nagyon sajnálom, nehéz lehet elveszteni valakit máris, hogy megszeretted. Előre félek a további részektől...
De azért imádlak is! <3
Ölel, FantasyGirl
Ui.: Szeráfpengéket nem csak démonok ellen használnak? Már nem emlékszem pontosan, de embereken nem úgy mennek át, mintha nem is lennének ott? (vagy ez a Percy Jacksonban lenne...?) Juj, de rég olvastam Csontvárost...
Édes, drága FantasyGirl!
TörlésSejtettem, hogy ezt fogod mondani, de ennek ellenére remélem, hogy mindez ideiglenes, a tettem pedig megbocsátható. Ugye? Én is teljesen így voltam Gabriel karakterével. Amikor eldöntöttem, hogy ő lesz az egyik áldozat nem érintett meg a halála, de amikor eljutottam ehhez a fejezethez, mintha Cecy megszállta volna a testem, nagyon nehezen jöttek a szavak. Komolyan mondod? Azta, hű, hát sosem gondoltam volna, hogy bárkinek két részletben kell majd elolvasnia ezt a részt, főleg nem emiatt... ezzel nagyon megleptél. Igen, Benedict nagyon szerette a nagybátyját, és igazából gondolkodom is azon, hogy ezt jobban kifejtsem-e a jövőben vagy sem... attól függ beleillik-e a folytatásba. Bevallom, semmi szándékosság sem volt bennem, de most, hogy mondod az apa-fiú harc tényleg egész hasonló lett, talán a tudatalattim hibája. Cecy pedig... nehéz lesz, de egy napon talán sikerül továbblépnie (ez attól függ nekem sikerül-e eljutnom odáig a történet írásában).
Jaj! Ne félj a folytatástól, annyira nem vagyok gonosz, vagy mégis?
Én is nagyon imádlak, köszönöm szépen, hogy vagy nekem, hogy mindig támogatsz, nem is tudom, mit csinálnék nélküled <3
Ami pedig a szeráfpengét illeti, sikerült elbizonytalanítanod azzal kapcsolatban, mennyire ártalmas egy Árnyvadászra, de mivel sem Benedict, sem Gabriel nem attól haltak meg, így ettől ezúttal eltekintenék és az írói szabadság címszó alatt így hagynám a fejezetet :") Tényleg fogalmam sincs így hirtelen van-e benne ilyen "mintha nem is lennének ott"...
Kellemes húsvéti ünnepeket!
Millio puszi Xx
Kedves szerecsendio!
VálaszTörlésTalán egy hete találtam rá a blogodra és azóta folyamatosan olvastam a fejezeteket! Nem tudtam letenni!
Esküszöm a történeted vetekedik a TMI-vel! Lenyűgözően fogalmazol és remekül viszed tovább a történet fonalát!
Huhh, elég nehéz 48 fejezetről véleményt írni, de megpróbálom a fontosabb eseményekről!
Lily Lucie Delonként élt napjai tökéletesen egyensúlyoztak az átlagos és a természetfeletti között, amit imádtam. Amikor véget vetett neki bár nagyon sajnáltam Pierret, örültem, mert mindig is Will párti voltam és vagyok. A személyisége a régi Lily és Lucie személyisége között született újjá, ezzel pedig csak még jobban megkedveltem. Rengeteget szenvedett (és gondolom még fog is), ami csak azt bizonyítja, hogy mennyire erős jellem.
Willről egyszerűen nem tudok mit írni... Számomra ő a tökéletes pasi, talán pont azért, mert közel sem tökéletes. Lenyűgöző kettőst alkotnak Lilyvel, remélem végleg együtt maradnak!❤
Az Intézet többi lakójáról csak röviden:
Jem a legjobb barát, akit az ember csak kívánhat magának, remélem még sokáig köztük lesz.
Lottiet hihetetlenül sajnálom. Annak ellenére, hogy nem szerepelt annyit, mint vártam (tekintve, hogy ő volt Lily társa), nagyon megkedveltem. Sok csapás érte, és szerintem megérdemelt volna egy Happy Endet, de teljesen megértem miért lett ez a sorsa, elvégre ez mégiscsak egy háború, amibe kellenek áldozatok.
Sophieról és Gideonról: össze kell jönniük!!❤❤ Imádom, imádom, imádom őket!!!
Gabriel, miért?? :( Komolyan mondom, megsirattam szegény fiút... A végén a jó utat választotta és ezt kapta cserébe?? Nem, nem, nem!!! Hozd vissza!!!! :(:'(
Cecilynek és Gideonnak lesz mit feldolgoznia... Ahogy a többieknek is Lottie miatt. Nagyon sajnálom mindüket!
És utoljára hagytam Benedictet: számomra kiérdemelte a világegyetem legrosszabb apja és embere címet!! Oké, teljesen megértem: szerette a nagybátyját és mérges volt, de komolyan?? A saját fiát is képes volt feláldoznia kicsinyes bosszúja érdekében??? Utálom! Utálom!! Sokkal rosszabb halált érdemelt volna!
Nagyon várom az elkövetkezendő fejezeteket!! :):) Csak így tovább!;)❤
Édes, drága Laura!
TörlésElőször is nagyon-nagyon köszönöm szépen, hogy írtál nekem, nagyon boldoggá tettél ezzel a kommentárral. Csupán egy hete találtál rá a blogra, mégis elolvastad? Hűha! Te aztán gyors vagy, meg kell hagyni.
Én is a kezdetektől fogva Will párti vagyok, így számomra nem volt nehéz elengedni Pierret (hmm, de rég írtam le a nevét), pedig az egyik barátnőm mérges is volt rám, amiért ennyire jelentéktelen szereplővé vált a többiekhez képest. Igazad van abban, hogy Lily rengeteget szenvedett már, és bár szeretném azt mondani, hogy a továbbiakban nem fog, sajnos ez nem igaz, főleg, ha végig tudom vinni a terveimet.. amiről majd később úgyis tudni fogsz.
Ha túlélik, szerintem evidens, hogy Lily és Will együtt fognak maradni, hiszen nagyon szeretik egymást és bármit megtennének a másikért... ha viszont nem... nos, ez rövid időn belül úgyis elválik.
Jemért nem kell aggódnod, hiszen a fent említett terv (ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan beavatlak) egy folytatásos történet, aminek ő lesz a főszereplője. Szóval, igen, egy darabig még biztosan közöttünk lesz.
Bevallom, Lottienak én is sokkal nagyobb szerepet szántam, ez valahogy mégis így alakult. Végül azért öltem meg, mert egy, gonosz vagyok, kettő: Henry nélkül számomra ő nem volt az igazi, így meg kellett válnom tőle.
Hahaha, Sophie és Gideon szálát még ne aggódj, tovább fogom szövögetni, ha már voltam olyan szemét és Gabrielét elvágtam. Őt én is megsirattam, nagyon nehezen fejeztem be azt a fejezetet, utólag nem is értem, hogy voltam képes ilyen szörnyűségre. Sajnálom!
Hahaha, igen, határozottan kiérdemelte a legrosszabb apa címet, ezt én is megadom neki! Egyébként érdekes, hogy szerinted rosszabb halált érdemel, ezen majd jót fogsz nevetni a későbbiekben :)
Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál és a kedves bókokat is! Imádlak <33
Kellemes hetet!
Millio puszi Xx