47. fejezet

Sziasztok :)
Képzeljétek, az elmúlt napokban több dolog is történt. A legfontosabb: végre valahára sikerült megszereznem a jogosítványomat, szóval óvatosan közlekedjetek, mostantól Budapest és környéke veszélyzóna lett! Sajnálom, de annyira örülök, hogy képtelen voltam nem leírni ide!
Szeretném megköszönni nektek a folytonos támogatásotokat, azt, hogy ilyen jól viseltétek az utóbbi fejezetek történéseit. Bevallom, miközben írtam kicsit féltem, hogy túl gyors lesz a tempó.
Nem tudom, milyen gyakran írom ide, de szükségét érzem: nagyon szeretlek titeket!
Viszont nem is húznám nagyon az időtöket:
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

ui.: nagyon olyan érzésem van, mintha kihagytam volna valamit innen elölről... fogalmam sincs, miért

--------------------------------------------------------------------------------

Tortúra

   A néma csöndességet, melyben visszhangot vert az Árnyvadászok lélegzetének tompa nesze, egy hangos csattanás törte ketté. Lily ijedten kapta fel a fejét, a kezei ösztönösen az éjjelszekrény felé nyúltak, melynek fiókjában ott lapult az egyik kisebb tőre.

- Te is hallottad? – kérdezte elfojtott, rekedtes hangján. A Hold ezüstös fénye visszatükröződött a penge élén, egy keskeny vonalat rajzolva a lány arccsontjára, amitől az amúgy finom vonásai megkeményedtek. Összeszűkült szemekkel fülelt, hátha ismételten meghallja majd azt a tompa csörömpölést, ami felébresztette, de a külvilág némaságba burkolózott, és miközben a nem létező zajokra összpontosított, csokoládészín tincsei kócosan az arcába hullottak, pár rakoncátlan szál pedig megcsiklandozta az orrát, amitől ösztönösen fintorogni kezdett.

- Valami nem stimmel. Túl nagy a…

- Csönd. – Elhúzott szájjal fordult Will felé, majd lerázva magáról a fiú oltalmazó karjait, kibújt a takaró puha öleléséből. Egy másodpercig sem hezitált. Nem törődött a padló hűvös érintésével, és nem várta meg, hogy a teste hozzászokjon a hideghez, végigszaladt a szobán, egyenesen a gardróbszekrény kétszárnyas ajtajáig.

  Lily ujjai rászorítottak a pizsomaként használt póló legaljára, az ujjbegyei elfehéredtek, ahogy letépte magáról a világos textíliát. Ugyanígy tett a rövidnadrágjával is. Nem vesződött sokat, magára rántotta az első ruhadarabokat, amelyek megragadták a tekintetét, és mire elkészült, Will testét már átszőtték a sötét vonalak alkotta rúnák.

  Emily leguggolt a ruhásszekrény legaljához, és felfeszítette az egyik gerendát, ami alatt egy tucatnyi különböző fegyver bujkált. Gyorsan a vállára kötötte az édesapja tegezét, amit pillanatok alatt megtöltött a sarokban tartott nyílvesszőkkel, majd az íja után kapva, mereven bólintott a rá várakozó fiúnak.

  A néma csöndet egy kínkeserves sikoly fájdalmas akkordja törte apró darabokra. Az üvegszilánkok senkit sem kíméltek, mélyen belevágtak mindenbe és mindenkibe. Lily jobb keze megállt a levegőben, már nem ért el a kilincsig. A teste kétrét görnyedt a fájdalomtól. A lány nyöszörögve kapott a mellkasához, az ujjbegyei alatt perzselt a ruha, mintha láthatatlan lángnyelvek nyaldosták volna bőrét, ami könnyedén felmelegítette az anyagot.

- Jól vagy? – Will egyik keze a lány lapockájára, a másik a hóna alá simult, ezzel megtartva az egyensúlyát, amire Lily egyedül képtelen lett volna. Botladozva támogatta el a franciaágy széléig, ahol kihasználva a tehetetlen másodperceket, rúnákat rajzolt a lány testére.

- A… - a szavak a torkán ragadtak, mintha egy hatalmas, nedves csomó az útjukba állt volna, pedig Emily szája száraz volt. A szíve erőteljes, ám ritmustalan üteme megszédítette, mintha egyszerre két lélekért zakatolt volna. És akkor az eszébe jutott, amit Lottie mesélt a könyvtárban, amikor még Lucie Delonként faggatózott. A nő azt mondta neki, hogy a kötelék, ami egykoron összefűzte az életüket, bár megtört, nem szakadt el véglegesen. Vajon most pont ez történt? - Charlotte.

  A lány lélegzetvisszafojtva figyelte az őt támogató fiút, aki egy mély sóhajtást követően összekulcsolta az ujjaikat. Will hüvelykujja apró, nonfiguratív ábrákat hagyott a lány kézfején, amitől lassan, de rendeződött a szívverése. Már nem akart minden egyes másodpercben kiugrani a helyéről, szétfeszítve a lány bordáit és lyukat ütve a mellkasán. Bőven megelégedett annyival, hogy átlátszó karmaival belevájt Emily húsába, akárcsak egy féreg, ami szabadságra vágyott.

- Gyere! – Will finoman maga után húzta a még kába lányt, a karjai könnyen feltárták a szoba ajtaját.

  Az alsó szintről tompa puffanások és halk csattogások egyvelegét hozta magával a hűvös szél, ami az egyik ripityára tört ablak amorf repedésén tört utat magának. A fiatalok a falhoz simulva sétáltak le a lépcsőn, a felkarjukra rajzolt rúnáknak köszönhetően nesztelen léptekkel közelítették meg a nappalit.

  Will tenyere rásimult a lány kulcscsontjára, ezzel visszatartva egy meggondolatlan cselekedettől, majd kilesett a menedéke mögül, onnan ugyanis nem látott mást, csupán a feldöntött kanapét, és a széttépett párnákat, melyek körül tejfehér pamacsok éktelenkedtek.

  A konyhában leszakadt az egyik polc, a porcelántányérok ricsaját egy állatias üvöltés követte. Lily ujjai rászorítottak a tőrére, majd egy mély lélegzetvétel után előbújt a fal takarásából. Semmit sem látott.

  A villanykörték szilánkosra törve, szőnyegként borították be a parkettát, a sötétség mégsem volt bénító, a csillagoktól kopár égen ragyogó Hold gyér fénye ugyanis kellemes félhomályt vont a Penhallow birtok köré. A pult előtt egy sötét árnyék görnyedt egy másik alak felé, mintha észre sem vette volna a lányt közeledtét.

- Jézusom! – Emily lábai megálltak a mozdulat közepén, majd visszaesve a padlóra, átadták magukat a gravitációnak. Az álma, melyben fekete szemű, éles karmú lények kísértették, egyik pillanatról a másikra megelevenedett. A bestia gúnyos mosolyra húzva keskeny ajkait, felállt, és elindult az Árnyvadász felé. Lily belül üvöltözött, a hangok könnyek formájában törtek a napvilágra, a szája beleremegett a néma segélykérésbe, melyet egyedül Will hallott meg. Fogalma sem volt róla, hol lehettek a többiek.

  A fiatal Herondale fiú a lány elé állt, akár egy emberi pajzs, ami felfogta volna a felé repülő repeszeket. Gyorsan előrántotta a szeráfpengéjét, majd elmormolva a megfelelő angyal nevét, nekirontott a szörnyetegnek. A fegyver éle felsértette a hibrid bőrét, a bestia hörögve védekezett, majd támadott. Éles, karmokban végződő kezei mély csíkokat rajzoltak az Árnyvadász nyakára.

  Lily szorosan a fal mentén lépkedett, és kikerülve a bestiát, aki épp abban a pillanatban üvöltött fel torkaszakadtából, elsétált a konyha közepéig, ahol egy mozdulatlan test feküdt. Figyelmetlenségében belerúgott egy puha valamibe, és amikor lenézett, a vértócsa közepén egy emberi szívet talált. Árnyvadászként már sokkal rosszabbakat is látott, de lelkének Lucie Delon-fele beleremegett a látottakba. Ijedten kapta a szája elé a tenyerét, néma sikolya ostoba tátogássá változott.

- Jézusom… - motyogta az orra alatt. Nem akart, nem tudott a földön fekvő alak irányába nézni. Félt, hogy ha megtette volna, egy számára kedves személy holtestét pillantotta volna meg. A szíve zakatolt, az ütemek rendezetlenül követték egymást, mintha haldoklott volna. Végül megemberelve magát, jobbra fordította a fejét. Az Árnyvadász teste kissé kifordulva pihent a hideg padlón, hosszú, barna haja kiengedve omlott a vállaira, a tincsek végét már eláztatta a nő tűzvörös vére. A ruhájából Lily arra következtetett, hogy épp egy pohár vízért jött le az éjszaka közepén. - Nem! – üvöltötte. A kezei megremegtek, ahogy leguggolt Charlotte teste mellé. Ezúttal nem szabott gátat a sós könnyeknek, a langyos cseppek ugyanis megmelengették, amúgy kihűlt szívét. Azzal, hogy egykori parabataija meghalt, a lelkének egyik oldala mintha örök sötétségbe borult volna. - Nem!

  A lány végigsimított az Árnyvadász arcán és lecsukta a plafon felé meredő szemeit. Természetellenes bűntudatot érzett, amiért nem tudott elbúcsúzni tőle, amiért egyedül hagyta, amiért így kellett meghalnia. Szipogva motyogott, a teste hol előre, hol hátra dülöngélt, mintha álomba ringathatta volna saját magát, pedig igazából semmi másra sem vágyott, csupán az ébredésre. Hezitálás nélkül visszaadta volna az emlékeit, ha azzal megmenthette volna Lottie életét.

- Lily! – a lány felkapta a fejét, de amikor meglátta Magnust, ismételten visszaejtette, a tekintetét a londoni Intézet vezetőjére vezetve. Az ujjai a hajával babráltak, eljátszva egy hamis valóságot, ahol minden rendben volt. Nem rontott rá a férfira, pedig meg szerette volna tenni. Kiabálni, amiért nem jött le időben, ordítozni, mert úgy minden könnyebb lett volna.

- Nem, nem… - A lány nyála összekeveredett a könnyivel, vékony vonalban csorgott végig az álla mentén, de a férfi nem foglalkozott vele. A boszorkánymester egy könnyed mozdulattal a lány csuklója köré fonta az ujjait, ezt követően pedig felrángatta a padlóról.

- Ki kell jutnunk, mert ez itt egy hatalmas halálkamra. – Emily nem figyelt a férfi szavaira, ugyanis képtelen volt elfordítani a tekintetét Charlotte mellkasáról, amin egy ökölnyi lyuk tátongott, melynek szélét vörösre festette önnön vére. Az Alvilági hosszú ujjai az Árnyvadász álla alá kúsztak és erélyesen maga felé fordította a lányt. Nem érzett bűntudatot azért, mert az érintése csúnya foltokat hagyott Emily bőrén, a tompa fájdalom ugyanis a javát szolgálta. Elterelte a figyelmét a szívéről, ami apró darabokra hasadt. - Egy ketrec.

- Én…

  Magnus megrázta a fejét.

- Ha azt akarod, hogy a többiek túléljék, akkor neked is küzdened kell! A gyász ráér később. – Lily szipogva bólintott. Hagyta, hogy a boszorkánymester letörölje a könnyeit, és felfogja a haját, az ő kezei ugyanis megdermedtek Charlotte vérétől.

   Darabokra esni könnyű volt, nem telt bele mindössze egyetlen gyenge másodpercbe, de összeszedni a megtépázott darabokat… néha egy teljes emberöltő is kevésnek bizonyult hozzá. Nekik viszont nem volt ennyi idejük, és ezt Lily is tudta.

  Mialatt a kijárat felé futottak, egyszer sem nézett hátra, pedig semmi másra sem vágyott, csak egy utolsó, félve lopott pillantásra. De Magnusnak igaza volt, a gyász ráért később, most az élőkkel kellett foglalkoznia, feltéve, hogy maradtak túlélők.

  Kilépve a Penhallow ház félbetört ajtaján, Lily tekintete a barátait kereste, de könnytől fátyolos szemei senkit sem találtak. Magnus tenyere belesiklott az övébe. Az Alvilági határozott mozdulatai az erdő felé sodorták a lányt, aki átadva magát a férfi irányításának, szótlanul követte őt. Még sosem érzett hasonlót, mintha az élet és a halál között lebegett volna, mintha egy része kényszeresen a túlvilág felé vágyakozott volna, mintha a lelkének egy darabkája kiszakadt volna a testéből.

- Lils! – Az ismerős becenév hallatán összeszorult a gyomra, futva tette meg az utolsó métereket. Will karjai óvón ölelték körbe, támogatták és szerették, egy röpke pillanatra a feledés homályába száműzve a veszteséget, ami később elemi erővel mászott vissza a lány elméjébe. Lily teste megremegett, a könnyei azonban már nem buggyantak ki, mintha kiszáradtak volna a szemei. Azt is elvették tőle.

  Az erdő szélén haragos üvöltések kánonja keveredett össze a hajnali, csípős széllel, ami új hibridek támadásának ígéretét írta a levegőbe. Ami az előbb még halálra rémítette, az most harcra ösztökélte a fiatal Penhallow lányt. A veszteség érzése csillapíthatatlan bosszúvággyá alakult. Lily megigazította a vállára erősített tegezt, rámarkolt az íjra, és végignézve a társain, némán bólintott. Szavak nélkül is tudta, mi volt a dolga.

  Will és Jem vállvetve védekeztek és támadtak, Magnus ujjaiból mélykék szikrák repültek a szörnyetegek felé, míg Lily Gideont támogatva feszítette ki az íját, melybe egy nyílvesszőt helyezve eltalálta az egyik bestiát. A két fiúval ellentétben ügyetlenül mozogtak, olykor-olykor egymásnak ütköztek, mert nem voltak összehangolva a lépteik, de abban a percben az volt a legkisebb problémájuk.

  Lily összepréselt ajkai finoman elnyíltak, utat engedve a tüdejében keveredő levegőnek, ezt követően újabb nyílvesszőt eresztett a tőle nem messze fekvő áldozatába, majd egy könnyed lendítéssel levágta a fejét. A hibrid egyetlen éjsötét pupillából álló szemei végleg lecsukódtak, a teste elterült az erdő harmatos fűcsomóin. A lány – akárcsak régen, amikor még Lottie mellett küzdött – hátrakapta a fejét, hogy kötelék híján leellenőrizze a társát, amikor észrevett valamit, amit az idősebbik Lightwood fivér nem. Egy lelketlen szörnyeteget, aki felmászva az egyik bükkre, kész volt rávetni magát az Árnyvadászra.

- Gideon! – üvöltötte, majd három sorozatot lőtt a fa irányába, melyből kettő a bestia homlokába, egy a szívébe fúródott. A különleges fémből készített hegyek mentén a szörnyeteg bőre perzselt, mintha tüzes vasat szorítottak volna a testéhez. Nem halt meg, de az üvöltése tele volt fájdalommal. Gideon szemrebbenés nélkül vágta le a fejét.

- Kösz – kiáltotta, az arca akár egy érzelemmentes maszk, a szája mégis megremegett, mintha mosolyogni szeretett volna.

  Lily figyelmen kívül hagyta a fiú hálálkodását, és visszafordult a saját területe felé.

   A hibrid túl közel volt, az idő pedig túlságosan felgyorsult ahhoz, hogy reagálni tudjon. A szörnyeteg éles karmai, akárcsak az álmában, belemélyedtek az oldalába. A sokktól nem érzett fájdalmat, a tompa bizsergés, és a bőrén végigcsordogáló langyos folyadék azonban lebénította. Elkerekedett szemekkel nézett végig a testén, az ajkai elnyíltak, amikor meglátta, hogy a szörnyeteg karja hol veszett bele az oldalába. A tíz centiméteres karmok mélyen a húsába vágtak.

  A jobb oldala teljesen elzsibbadt, már nem tudta megmozdítani a kezét, jóllehet a bal tenyere könnyedén rámarkolt az övébe csúsztatott kések egyikére. A pengét hörögve mélyesztette bele a lény nyakába, amitől a szörny ösztönösen hátrált egy lépést. Azzal, hogy a karmai eltűntek, a vér szabad utat kapott, immáron kétszeres sebességgel zubogott alá, elszínezve a fű harmatos szálait. Emily gyorsan az öt apró lyukra szorította a tenyerét, de mire támadhatott volna, a szörny feje leesett a helyéről. Ahogy a hibrid teste összecsuklott, a lány szemei felfedezték a mögötte álldogáló alakot. Will egyik lába csúnyán megsérült, amitől a mozgása akadozottá vált, bár még így is megjátszott könnyedséggel lépkedett.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben a lány hóna alá nyúlva, eltámogatta a legközelebbi fáig. Lily körmei belevájtak a göcsörtös törzsbe, úgy tartotta meg az egyensúlyát, míg Will felhúzva a felsőjét, kanyargós és határozott vonalakat rajzolt az oldalára, közvetlenül a sérülései köré.

- Túlélem.

  A fiú mosolyogva biccentett, majd egy gyors puszi után visszasietett Jem mellé, aki egyszerre két hibriddel viaskodott.

  A portál kéklő fénye különös árnyékot festett az összegyűltek arcára, majd végleg bezárult, ezzel teret adva a csillagoktól kopár éjszakának. A percek némán peregtek, lassan és elkínzottan, ami magával hozta az elégedetlenség csíráit. Az Alvilágiak pusmogva szidták az Árnyvadászokat, egészen addig, amíg a távolban ki nem rajzolódott az első hibrid torz alakja, amit a második és a harmadik követett. Gabriel gyors számlálásba kezdett, és mielőtt kitört volna a káosz, harminc megtermett bestiáig jutott.

  A vámpírok kieresztették éles fogaikat, az íriszeik vörösen világítottak, akár a walesi halloween-i lámpások, melyeket Cecily úgy szeretett. A lány a kezébe fogott két recés szélű dobócsillagot, és meglendítve a kezeit, elhajította őket. Mosolyogva konstatálta, hogy mind a kettő belefúródott a feléjük közeledő, két méter magas bestiába. Az sem érdekelte, hogy eredetileg a szívüket, és nem a gyomrukat célozta, mert már tudta, a hibrid milyen gyorsan mozgott, ezáltal azt is, hogy mikor kellett eleresztenie az éles korongokat, ha a megfelelő pontokat szerette volna eltalálni. Újra támadásba lendült.

  Ezalatt Gabriel egy szeráfpengével sietett a vámpírhercegnő segítségére, aki egy rosszalló morgással köszönte meg az életét. A fiú szemforgatva húzta ki a fegyverét a bestia testéből, a vérét a nadrágjába törölve kereste a következő potenciális áldozatát, míg a tekintete meg nem akadt egy ismerős, csuklyás alakon és annak társán. Az ismeretlen, mégis ismerős idegen az erdő felé rohant, míg Gabriel apja Alicante irányába sietett. Benedict átverekedte magát pár harcra kész Árnyvadászon, és eliszkolva a démontornyok mellett, sietős léptei a Tanács épülete felé repítették.

  A fiatal fiú már épp elindult volna, amikor az éjszaka egy ismerős hangot sodort az irányába. Képtelen volt otthagyni anélkül, hogy biztonságos helyre küldte volna. A lelkének egyik fele tudta, hogy a szüntelen aggodalom elnehezítette volna a mozdulatait, márpedig minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megállítsa az édesapját. Gyorsan visszafordult, és a tőle jobbra küzdő lány felé szaladt. A torkából a felszínre szökött egy éles kiáltás, mely leginkább egy veszett kutya hörgésére emlékeztette, és futás közben olyan magasra emelte a fegyverét, hogy amikor Cecily mellé ért, egy könnyed mozdulattal levágta a bestia fejét.

  A lány elkerekedett szemei boldogságtól csillogtak, amikor felnézett a megmentőjére.

- Vigyázz magadra! – Gabriel az ujjai közé szorította a lány két, hosszabb tincsét, melyek kihullottak a szorosan összefogott hajából. Egy röpke pillanat erejéig összeért a homlokuk, majd egy fájdalmas puszit nyomott a lány fejének legtetejére. Tisztában volt az erejével és a kötelékkel, ami az édesapjához kötötte, de csak ő látta, csak ő tudta, hogy a férfi nem volt ártatlan. Ha nem ment volna utána, senki sem tette volna meg.

  Lehunyta a szemeit, vett egy mély levegőt, és hátat fordított a lánynak.

  Cecy azonban nem hagyta annyiban, tettre készen kapott a fiú karja után. Apró körmei belevájtak a fiú bőrébe, aki erre gúnyos mosolyra húzta a száját. Legbelül számított rá, hogy a lány nem fogja megkönnyíteni a dolgát, és a délelőtti vallomása után egy része el is várta tőle, hogy így cselekedjen.

- Hova…?

- Keresd meg Gideont, és a többieket! – kiabálta, hogy a hangja biztosan elérjen a lányhoz. Cecily teste ösztönösen összerezzent, jóllehet, ha bárki rákérdezett volna, mindent a vállára hulló jéghideg esőcseppre fogott volna. A tekintetét az égre, és az azt beborító szürke felhőkre vezette. Kíváncsi lett volna rá, miért esett az eső minden nagyobb csata közben, felhígítva a földre hullott vért. Gabriel bocsánatkérően nézett rá, de nem lépett közelebb. – Szeretlek.

  A lány ajkai megremegtek, ahogy ráismert a fiú hangjában bujkáló búcsúzkodásra. Nem akarta elengedni.

- Veled megyek! – akaratoskodott, akár egy kisgyerek, akit az anyukája a játék legizgalmasabb pillanatában akart hazarángatni az óvodából, azzal a különbséggel, hogy a körülöttük kibontakozott káosz nem volt játék. Akik meghaltak, többé nem keltek fel, örökre hullák maradtak. A fiú az utolsó pillanatban rántotta maga felé a lányt, ezzel megmentve egy felé repülő dobócsillagtól, ami még így is levágott egy jókora darabot Cecily copfjából.

  A fiatal Herondale lány remegve ölelte magához a fiút, aki megengedve magának egy utolsó másodpercet, végigsimított Cecy fején, majd az ajkait az ajkaira nyomta. Csupán abban a percben döbbent rá, mennyire fontos volt a számára a lány, és hálás volt neki, amiért visszalökdöste a helyes útra. Az útra, ami bár nehéz volt és hatalmas áldozatokkal járt, a végén ott várt rá a boldogság. Megfogadta, hogy amint vége lesz a harcnak és legyőzik a hibrideket, minden hazugságért kárpótolni fogja.

- Keresd meg őket! – utasította valamivel kedvesebben, de még mindig határozottan. Lerázta magáról a lány karjait, és belevetette magát a tömegbe.

- De…

  Cecilynek egy másodperce sem volt arra, hogy felfogja a történteket, egy üvöltő szörnyeteg ugyanis visszarángatta a jelenbe, ahol megvolt a maga feladata. Meg kellett keresnie a testvérét.

  A durva esőcseppek elhomályosították Lily látását, és bár már szinte teljesen kifogyott a nyílvesszőkből, a hibridek mégsem fogytak el. Mintha minden megölt szörnyeteg után újabbak és újabbak születtek volna, pedig a szíve mélyén tudta, hogy ez nem volt igaz. Az oldala még mindig szúrt, a fájdalom azonban viszketéssé csendesedett, ami a seb gyógyulását jelentette. Amikor Gideon észrevette, mi történt a lánnyal, egy gyors kötést tekert az oldalára, és onnantól kezdve egy tapodtat sem mozdult mellőle, mintha ezzel akarta volna jóvátenni a hibáját.

   Az Árnyvadászok az erdő fáinak oltalma alatt közlekedtek, és a Penhallow birtokot maguk mögött hagyva, monoton meneteltek Alicante tornyai felé, mert a várostól, és annak lakóitól remélték a segítséget.

  A távolban kibontakozó csata zaja fülsüketítő volt, a lány szemei szabályosan elkerekedtek, ahogy meglátta a hibridekkel viaskodó Alvilágiakat. Emily nekidőlt az erdő szélén húzódó kérges növények egyikének, és leellenőrizte a fegyvereit. Öt nyílvessző, két tőr, egy szeráfpenge. Még nyerhettek.

  Gideon összeszűkített szemekkel figyelte a harc szélén közlekedő Árnyvadászokat. Csupán ketten voltak, de a hibridek valamilyen különös oknál fogva nem támadtak rájuk, mintha féltek volna. Mintha ők lettek volna a játékmesterek, akik megölték az Alvilágiakat egy bonyolult átváltoztató varázslat kedvéért.

  Túl messze voltak ahhoz, hogy kivehetőek legyenek a vonásaik, ráadásul az egyik egy csuklya mögé rejtette az arcát, a fiú mégis talált valami ismerőset az alacsonyabbik alkatában, a léptei gyorsaságában, és abban, ahogy a karjai meglendültek minden egyes méter megtétele után. A felfedezéstől ökölbe szorultak a tenyerei.

  Lily értetlenkedve figyelte a fiú rezdüléseit. Gideon vállai előreestek, mintha a düh kétrét görnyesztette volna a testét. A lány vett egy mély lélegzetet, és maga felé fordította az idősebbik Lightwood fivért. Az ajkai többször is elnyíltak a megfelelő szavakat keresve, mert nem tudta, mi gerjeszthette és mi enyhíthette volna a fiú haragját.

- Benedict… - suttogta maga elé, és Lily már épp rákérdezett volna, miről beszélt, amikor egy kisebb csapat lelketlen szörnyeteg rontott rájuk, a nyomukban egy csuklyás férfival.

  A történések felgyorsultak, a másodpercek egymást kergetve diktálták az esztelen tempót. Lily előkapta a szeráfpengéjét, és elsuttogta Uriel nevét, melynek következtében a penge hideg felülete halvány derengésbe kezdett. Az esőcseppek elnehezítették az Árnyvadászok testét borító ruhákat, a rúnáknak hála azonban könnyedén mozogtak.

  Lily felkapaszkodott az egyik bestia hátára, és belemélyesztette a fegyverét a nyakánál található vékony bőrbe. A szörnyeteg felsikoltott, de a lány egy másodpercig sem hezitált. Ütközésig nyomta a pengét, majd egy erőteljes mozdulattal balra rántotta azt, így a hibrid feje elvált a törzsétől. Emily egy kecses hátraszaltóval ért földet. Pont idejében ahhoz, hogy szemtanújává váljon a csuklyás alak támadásának.

  Az Inkvizítor karja meglendült, a neki háttal álló Will pedig - aki épp Jemen segített - a földre esett fájdalmában.

- Ne! – Lily sikoltozva rohant a csuklyás férfi felé, és mintha a történelem megismételte volna önmagát, ezúttal sem hezitált. A megmaradt nyílvesszőit megfelelő ütemben és gyorsasággal lőtte ki a megfeszített íjból, és bár a férfi mindegyiket kivédte, a lány arcán elterebélyesedett egy keserű mosoly, ugyanis az akciójának hála Gideon könnyűszerrel elkapta az Árnyvadász torkát, ezzel földre kényszerítve az ellenséget. Lily habozás nélkül a mellkasába szúrta a kését, hűvös arccal, markolatig nyomta az éles pengét.

  A férfi hörögve köhögte fel a vérét, ami a nyálával keveredve, világos csíkokban folyt végig az állán. Az Inkvizítor fejéről lehullott a rúnákkal átszőtt csuklyája, a szemei fennakadtak, és senki sem volt, aki megadva neki a tiszteletet, lezárta volna őket.

- Will! – a lány kúszva bukdácsolt el a földön fekvő fiúig, aki mosolyogva figyelte Emily mozdulatait. Will tekintete elhomályosodott a hirtelen vérveszteségtől, a sebre szorított ujjai között patakokban folyt végig a langyos vér. A lány az ölébe vette a fiú fejét, úgy simított ki az arcából pár izzadt hajszálat. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább. A sokk megbénította a gondolatait és elállta az észérvek útját.

- Semmi baj! – a fiú fogait rózsaszínre színezték a vércseppek, kísérteties külsőt kölcsönözve az arcán díszelgő mosolynak. Will szabad keze a levegőbe emelkedett, de már nem volt elég ereje ahhoz, hogy megérintse Lily könnytől csillogó arcát, így félúton visszahullott az oldala mellé. - Már először is így kellett volna történnie.

- Nem. Nem. Nem! – Emily a fiú mellkasára hajtotta a fejét, a füleiben zubogó vér ellenére tisztán hallotta Will szívének egyre lassuló dobbanásait. Olykor-olykor már kihagyott egy teljes ütemet.

  A csata üvöltései háttérzajjá váltak, mert már semmi sem számított. Nem érdekelte, hogy az óvatlanságának hála meghalhatott volna, mert valahányszor engedett a kétségbeesésnek, és belegondolt, hogy túlélve a harcot, minden egyes éjszakát Will nélkül kell majd átvészelnie, úgy érezte haldoklik.

- Mögötted! – Will hangja túl későn ért el a lányhoz, Lily nem mozdult, mégsem történt semmi, mintha valaki megvédte volna. Csak akkor döbbent rá, hogy nem volt egyedül. A barátai mellette voltak, segíthettek neki.

  A lány letörölte a könnyeit, így a durva érintés vörös foltokat kreált a szemei alá, de a tompa fájdalom elhalt a lelkében dúló érzelmek mellett.

- Add az irónod! – a hangja megremegett, ahogy Jem irányába nyújtotta felfelé fordított tenyerét. Semmi sem történt. - Jem! – kiabálta torkaszakadtából, a fiú mégsem válaszolt.

  Lily arca eltorzult, a vonásait átszőtte a düh, úgy fordult a fiú felé, aki csak állt, akár egy kőszobor. A lány ajkai megremegtek, ahogy a barátja a térdeire esett. Jem száját vörösre festette a vér, mely vízként zubogott végig az álla mentén, le egészen a harmatos fűszálakig. Lily sikolya a torkára fagyott, néma segélykiáltása tehetetlen tátogássá változott.

  Ne ess szét! Szedd össze magad! Ne ess szét! – ismételgette, akár egy mantrát, mintha az égiek meghallhatták volna a könyörgését. Kiszedte Will övéből a benne lapuló dobócsillagokat és állásba tornázva magát, elhajította az egyiket. Nem talált célt.

- Francba! – szitkozódott egy újabb darab után kutatva, de valahányszor megemelte a karját, az megremegett, a csillag pedig méterekkel a szörnyeteg felé repült. Már csupán három lépés választotta el a lánytól, amikor a feje lerobbant a helyéről, kék füstöt hagyva maga mögött. - Magnus!

  A férfit a ziháló Gideon Lightwood követte, aki megtörölve a kardját, összehúzott szemöldökökkel meredt a sebesültekre. Már egyetlen hibrid sem volt a közelükben, mind a tornyok tövében harcoltak.

- Vigyétek őket egy biztos helyre! – Lily leguggolt Jem mellé, és kitapogatta a fiú pulzusát, majd ugyanezt megtette Willel is. Egyenlőre mind a ketten életben voltak, de még a gyógyító rúnáknak is hosszú órákba telt volna begyógyítani a sérüléseiket. Nem voltak biztonságban.

  Magnus és Gideon szótlanul teljesítették a lány kérését, az Alvilági Will, az Árnyvadász pedig Jem hóna alá nyúlva, felhúzta a földről a félájult fiút. Emily leszerelte róluk a fegyvereiket. Tíz csillag, két szeráfpenge, két kisebb tőr.

- És te? – Lily sután emelte meg a fejét, de a tekintete határozottságról árulkodott. Tudta mit akart, és kész volt mindenkit a túlvilágra küldeni, aki az útjába állt.

- Megölöm Benedictet.