Sziasztok :)
Képzeljétek, az elmúlt napokban több dolog is történt. A legfontosabb: végre valahára sikerült megszereznem a jogosítványomat, szóval óvatosan közlekedjetek, mostantól Budapest és környéke veszélyzóna lett! Sajnálom, de annyira örülök, hogy képtelen voltam nem leírni ide!
Szeretném megköszönni nektek a folytonos támogatásotokat, azt, hogy ilyen jól viseltétek az utóbbi fejezetek történéseit. Bevallom, miközben írtam kicsit féltem, hogy túl gyors lesz a tempó.
Nem tudom, milyen gyakran írom ide, de szükségét érzem: nagyon szeretlek titeket!
Viszont nem is húznám nagyon az időtöket:
Jó olvasást!
Képzeljétek, az elmúlt napokban több dolog is történt. A legfontosabb: végre valahára sikerült megszereznem a jogosítványomat, szóval óvatosan közlekedjetek, mostantól Budapest és környéke veszélyzóna lett! Sajnálom, de annyira örülök, hogy képtelen voltam nem leírni ide!
Szeretném megköszönni nektek a folytonos támogatásotokat, azt, hogy ilyen jól viseltétek az utóbbi fejezetek történéseit. Bevallom, miközben írtam kicsit féltem, hogy túl gyors lesz a tempó.
Nem tudom, milyen gyakran írom ide, de szükségét érzem: nagyon szeretlek titeket!
Viszont nem is húznám nagyon az időtöket:
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
ui.: nagyon olyan érzésem van, mintha kihagytam volna valamit innen elölről... fogalmam sincs, miért
--------------------------------------------------------------------------------
Tortúra
A néma csöndességet, melyben
visszhangot vert az Árnyvadászok lélegzetének tompa nesze, egy hangos csattanás
törte ketté. Lily ijedten kapta fel a fejét, a kezei ösztönösen az
éjjelszekrény felé nyúltak, melynek fiókjában ott lapult az egyik kisebb tőre.
- Te is hallottad? – kérdezte
elfojtott, rekedtes hangján. A Hold ezüstös fénye visszatükröződött a penge
élén, egy keskeny vonalat rajzolva a lány arccsontjára, amitől az amúgy finom
vonásai megkeményedtek. Összeszűkült szemekkel fülelt, hátha ismételten
meghallja majd azt a tompa csörömpölést, ami felébresztette, de a külvilág
némaságba burkolózott, és miközben a nem létező zajokra összpontosított, csokoládészín tincsei kócosan az arcába hullottak, pár
rakoncátlan szál pedig megcsiklandozta az orrát, amitől ösztönösen fintorogni
kezdett.
- Valami nem stimmel. Túl nagy a…
- Csönd. – Elhúzott szájjal fordult
Will felé, majd lerázva magáról a fiú oltalmazó karjait, kibújt a takaró puha öleléséből.
Egy másodpercig sem hezitált. Nem törődött a padló hűvös érintésével, és nem
várta meg, hogy a teste hozzászokjon a hideghez, végigszaladt a szobán,
egyenesen a gardróbszekrény kétszárnyas ajtajáig.
Lily ujjai rászorítottak a pizsomaként használt póló legaljára, az
ujjbegyei elfehéredtek, ahogy letépte magáról a világos textíliát. Ugyanígy
tett a rövidnadrágjával is. Nem vesződött sokat, magára rántotta
az első ruhadarabokat, amelyek megragadták a tekintetét, és mire elkészült,
Will testét már átszőtték a sötét vonalak alkotta rúnák.
Emily leguggolt a ruhásszekrény legaljához, és felfeszítette az egyik
gerendát, ami alatt egy tucatnyi különböző fegyver bujkált. Gyorsan a vállára
kötötte az édesapja tegezét, amit pillanatok alatt megtöltött a sarokban
tartott nyílvesszőkkel, majd az íja után kapva, mereven bólintott a rá várakozó
fiúnak.
A néma csöndet egy kínkeserves sikoly fájdalmas akkordja törte apró
darabokra. Az üvegszilánkok senkit sem kíméltek, mélyen belevágtak mindenbe és
mindenkibe. Lily jobb keze megállt a levegőben, már nem ért el a kilincsig. A
teste kétrét görnyedt a fájdalomtól. A lány nyöszörögve kapott a mellkasához,
az ujjbegyei alatt perzselt a ruha, mintha láthatatlan lángnyelvek nyaldosták
volna bőrét, ami könnyedén felmelegítette az anyagot.
- Jól vagy? – Will egyik keze a lány
lapockájára, a másik a hóna alá simult, ezzel megtartva az egyensúlyát, amire
Lily egyedül képtelen lett volna. Botladozva támogatta el a franciaágy széléig,
ahol kihasználva a tehetetlen másodperceket, rúnákat rajzolt a lány testére.
- A… - a szavak a torkán ragadtak,
mintha egy hatalmas, nedves csomó az útjukba állt volna, pedig Emily szája
száraz volt. A szíve erőteljes, ám ritmustalan üteme megszédítette, mintha
egyszerre két lélekért zakatolt volna. És akkor az eszébe jutott, amit Lottie
mesélt a könyvtárban, amikor még Lucie Delonként faggatózott. A nő azt mondta
neki, hogy a kötelék, ami egykoron összefűzte az életüket, bár megtört, nem
szakadt el véglegesen. Vajon most pont ez
történt? - Charlotte.
A lány lélegzetvisszafojtva figyelte az őt támogató fiút, aki egy mély
sóhajtást követően összekulcsolta az ujjaikat. Will hüvelykujja apró,
nonfiguratív ábrákat hagyott a lány kézfején, amitől lassan, de rendeződött a
szívverése. Már nem akart minden egyes másodpercben kiugrani a helyéről,
szétfeszítve a lány bordáit és lyukat ütve a mellkasán. Bőven megelégedett
annyival, hogy átlátszó karmaival belevájt Emily húsába, akárcsak egy féreg,
ami szabadságra vágyott.
- Gyere! – Will finoman maga után húzta
a még kába lányt, a karjai könnyen feltárták a szoba ajtaját.
Az alsó szintről tompa puffanások és halk csattogások egyvelegét hozta
magával a hűvös szél, ami az egyik ripityára tört ablak amorf repedésén tört
utat magának. A fiatalok a falhoz simulva sétáltak le a lépcsőn, a felkarjukra
rajzolt rúnáknak köszönhetően nesztelen léptekkel közelítették meg a nappalit.
Will tenyere rásimult a lány kulcscsontjára, ezzel visszatartva egy
meggondolatlan cselekedettől, majd kilesett a menedéke mögül, onnan ugyanis nem
látott mást, csupán a feldöntött kanapét, és a széttépett párnákat, melyek körül
tejfehér pamacsok éktelenkedtek.
A konyhában leszakadt az egyik polc, a porcelántányérok ricsaját egy
állatias üvöltés követte. Lily ujjai rászorítottak a tőrére, majd egy mély
lélegzetvétel után előbújt a fal takarásából. Semmit sem látott.
A villanykörték szilánkosra törve, szőnyegként borították be a
parkettát, a sötétség mégsem volt bénító, a csillagoktól kopár égen ragyogó
Hold gyér fénye ugyanis kellemes félhomályt vont a Penhallow birtok köré. A
pult előtt egy sötét árnyék görnyedt egy másik alak felé, mintha észre sem
vette volna a lányt közeledtét.
- Jézusom! – Emily lábai megálltak a
mozdulat közepén, majd visszaesve a padlóra, átadták magukat a gravitációnak.
Az álma, melyben fekete szemű, éles karmú lények kísértették, egyik pillanatról
a másikra megelevenedett. A bestia gúnyos mosolyra húzva keskeny ajkait,
felállt, és elindult az Árnyvadász felé. Lily belül üvöltözött, a hangok
könnyek formájában törtek a napvilágra, a szája beleremegett a néma
segélykérésbe, melyet egyedül Will hallott meg. Fogalma sem volt róla, hol
lehettek a többiek.
A fiatal Herondale fiú a lány elé állt, akár egy emberi pajzs, ami felfogta
volna a felé repülő repeszeket. Gyorsan előrántotta a szeráfpengéjét, majd
elmormolva a megfelelő angyal nevét, nekirontott a szörnyetegnek. A fegyver éle
felsértette a hibrid bőrét, a bestia hörögve védekezett, majd támadott. Éles,
karmokban végződő kezei mély csíkokat rajzoltak az Árnyvadász nyakára.
Lily szorosan a fal mentén lépkedett, és kikerülve a bestiát, aki épp
abban a pillanatban üvöltött fel torkaszakadtából, elsétált a konyha közepéig,
ahol egy mozdulatlan test feküdt. Figyelmetlenségében belerúgott egy puha
valamibe, és amikor lenézett, a vértócsa közepén egy emberi szívet talált.
Árnyvadászként már sokkal rosszabbakat is látott, de lelkének Lucie Delon-fele
beleremegett a látottakba. Ijedten kapta a szája elé a tenyerét, néma sikolya
ostoba tátogássá változott.
- Jézusom… - motyogta az orra alatt.
Nem akart, nem tudott a földön fekvő alak irányába nézni. Félt, hogy ha
megtette volna, egy számára kedves személy holtestét pillantotta volna meg. A
szíve zakatolt, az ütemek rendezetlenül követték egymást, mintha haldoklott
volna. Végül megemberelve magát, jobbra fordította a fejét. Az Árnyvadász teste
kissé kifordulva pihent a hideg padlón, hosszú, barna haja kiengedve omlott a
vállaira, a tincsek végét már eláztatta a nő tűzvörös vére. A ruhájából Lily
arra következtetett, hogy épp egy pohár vízért jött le az éjszaka közepén. - Nem!
– üvöltötte. A kezei megremegtek, ahogy leguggolt Charlotte teste mellé.
Ezúttal nem szabott gátat a sós könnyeknek, a langyos cseppek ugyanis megmelengették,
amúgy kihűlt szívét. Azzal, hogy egykori parabataija meghalt, a lelkének egyik
oldala mintha örök sötétségbe borult volna. - Nem!
A lány végigsimított az Árnyvadász arcán és lecsukta a plafon felé
meredő szemeit. Természetellenes bűntudatot érzett, amiért nem tudott
elbúcsúzni tőle, amiért egyedül hagyta, amiért így kellett meghalnia. Szipogva
motyogott, a teste hol előre, hol hátra dülöngélt, mintha álomba ringathatta
volna saját magát, pedig igazából semmi másra sem vágyott, csupán az ébredésre. Hezitálás nélkül
visszaadta volna az emlékeit, ha azzal megmenthette volna Lottie életét.
- Lily! – a lány felkapta a fejét, de
amikor meglátta Magnust, ismételten visszaejtette, a tekintetét a londoni
Intézet vezetőjére vezetve. Az ujjai a hajával babráltak, eljátszva egy hamis
valóságot, ahol minden rendben volt. Nem rontott rá a férfira, pedig meg
szerette volna tenni. Kiabálni, amiért nem jött le időben, ordítozni, mert úgy minden
könnyebb lett volna.
- Nem, nem… - A lány nyála összekeveredett
a könnyivel, vékony vonalban csorgott végig az álla mentén, de a férfi nem
foglalkozott vele. A boszorkánymester egy könnyed mozdulattal a lány csuklója
köré fonta az ujjait, ezt követően pedig felrángatta a padlóról.
- Ki kell jutnunk, mert ez itt egy
hatalmas halálkamra. – Emily nem figyelt a férfi szavaira, ugyanis képtelen
volt elfordítani a tekintetét Charlotte mellkasáról, amin egy ökölnyi lyuk tátongott,
melynek szélét vörösre festette önnön vére. Az Alvilági hosszú ujjai az
Árnyvadász álla alá kúsztak és erélyesen maga felé fordította a lányt. Nem
érzett bűntudatot azért, mert az érintése csúnya foltokat hagyott Emily bőrén,
a tompa fájdalom ugyanis a javát szolgálta. Elterelte a figyelmét a szívéről,
ami apró darabokra hasadt. - Egy ketrec.
- Én…
Magnus megrázta a fejét.
- Ha azt akarod, hogy a többiek
túléljék, akkor neked is küzdened kell! A gyász ráér később. – Lily szipogva
bólintott. Hagyta, hogy a boszorkánymester letörölje a könnyeit, és felfogja a
haját, az ő kezei ugyanis megdermedtek Charlotte vérétől.
Darabokra esni könnyű volt, nem telt bele mindössze egyetlen gyenge
másodpercbe, de összeszedni a megtépázott darabokat… néha egy teljes emberöltő
is kevésnek bizonyult hozzá. Nekik viszont nem volt ennyi idejük, és ezt Lily
is tudta.
Mialatt a kijárat felé futottak, egyszer sem nézett hátra, pedig semmi
másra sem vágyott, csak egy utolsó, félve lopott pillantásra. De Magnusnak igaza
volt, a gyász ráért később, most az élőkkel kellett foglalkoznia, feltéve, hogy
maradtak túlélők.
Kilépve a Penhallow ház félbetört ajtaján, Lily tekintete a barátait
kereste, de könnytől fátyolos szemei senkit sem találtak. Magnus tenyere
belesiklott az övébe. Az Alvilági határozott mozdulatai az erdő felé sodorták a
lányt, aki átadva magát a férfi irányításának, szótlanul követte őt. Még sosem
érzett hasonlót, mintha az élet és a halál között lebegett volna, mintha egy
része kényszeresen a túlvilág felé vágyakozott volna, mintha a lelkének egy
darabkája kiszakadt volna a testéből.
- Lils! – Az ismerős becenév hallatán
összeszorult a gyomra, futva tette meg az utolsó métereket. Will karjai óvón
ölelték körbe, támogatták és szerették, egy röpke pillanatra a feledés
homályába száműzve a veszteséget, ami később elemi erővel mászott vissza a lány
elméjébe. Lily teste megremegett, a könnyei azonban már nem buggyantak ki,
mintha kiszáradtak volna a szemei. Azt is elvették tőle.
Az erdő szélén haragos üvöltések kánonja keveredett össze a hajnali,
csípős széllel, ami új hibridek támadásának ígéretét írta a levegőbe. Ami az
előbb még halálra rémítette, az most harcra ösztökélte a fiatal Penhallow
lányt. A veszteség érzése csillapíthatatlan bosszúvággyá alakult. Lily
megigazította a vállára erősített tegezt, rámarkolt az íjra, és végignézve a
társain, némán bólintott. Szavak nélkül is tudta, mi volt a dolga.
Will és Jem vállvetve védekeztek és támadtak, Magnus ujjaiból mélykék
szikrák repültek a szörnyetegek felé, míg Lily Gideont támogatva feszítette ki
az íját, melybe egy nyílvesszőt helyezve eltalálta az egyik bestiát. A két
fiúval ellentétben ügyetlenül mozogtak, olykor-olykor egymásnak ütköztek, mert
nem voltak összehangolva a lépteik, de abban a percben az volt a legkisebb
problémájuk.
Lily összepréselt ajkai finoman elnyíltak, utat engedve a tüdejében
keveredő levegőnek, ezt követően újabb nyílvesszőt eresztett a tőle nem messze
fekvő áldozatába, majd egy könnyed lendítéssel levágta a fejét. A hibrid egyetlen éjsötét pupillából álló szemei végleg lecsukódtak,
a teste elterült az erdő harmatos fűcsomóin. A lány – akárcsak régen, amikor
még Lottie mellett küzdött – hátrakapta a fejét, hogy kötelék híján
leellenőrizze a társát, amikor észrevett valamit, amit az idősebbik Lightwood
fivér nem. Egy lelketlen szörnyeteget, aki felmászva az egyik bükkre, kész volt
rávetni magát az Árnyvadászra.
- Gideon! – üvöltötte, majd három
sorozatot lőtt a fa irányába, melyből kettő a bestia homlokába, egy a szívébe
fúródott. A különleges fémből készített hegyek mentén a szörnyeteg bőre perzselt,
mintha tüzes vasat szorítottak volna a testéhez. Nem halt meg, de az üvöltése
tele volt fájdalommal. Gideon szemrebbenés nélkül vágta le a fejét.
- Kösz – kiáltotta, az arca akár egy
érzelemmentes maszk, a szája mégis megremegett, mintha mosolyogni szeretett
volna.
Lily figyelmen kívül hagyta a fiú hálálkodását, és visszafordult a saját
területe felé.
A hibrid túl közel volt, az idő pedig túlságosan felgyorsult ahhoz, hogy
reagálni tudjon. A szörnyeteg éles karmai, akárcsak az álmában, belemélyedtek
az oldalába. A sokktól nem érzett fájdalmat, a tompa bizsergés, és a bőrén
végigcsordogáló langyos folyadék azonban lebénította. Elkerekedett szemekkel
nézett végig a testén, az ajkai elnyíltak, amikor meglátta, hogy a szörnyeteg
karja hol veszett bele az oldalába. A tíz centiméteres karmok mélyen a húsába
vágtak.
A jobb oldala teljesen elzsibbadt, már nem tudta megmozdítani a kezét,
jóllehet a bal tenyere könnyedén rámarkolt az övébe csúsztatott kések egyikére.
A pengét hörögve mélyesztette bele a lény nyakába, amitől a szörny ösztönösen
hátrált egy lépést. Azzal, hogy a karmai eltűntek, a vér szabad utat kapott,
immáron kétszeres sebességgel zubogott alá, elszínezve a fű harmatos szálait.
Emily gyorsan az öt apró lyukra szorította a tenyerét, de mire támadhatott
volna, a szörny feje leesett a helyéről. Ahogy a hibrid teste összecsuklott, a
lány szemei felfedezték a mögötte álldogáló alakot. Will egyik lába csúnyán megsérült,
amitől a mozgása akadozottá vált, bár még így is megjátszott könnyedséggel
lépkedett.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben a lány
hóna alá nyúlva, eltámogatta a legközelebbi fáig. Lily körmei belevájtak a
göcsörtös törzsbe, úgy tartotta meg az egyensúlyát, míg Will felhúzva a
felsőjét, kanyargós és határozott vonalakat rajzolt az oldalára, közvetlenül a
sérülései köré.
- Túlélem.
A fiú mosolyogva biccentett, majd egy gyors puszi után visszasietett Jem
mellé, aki egyszerre két hibriddel viaskodott.
A portál kéklő fénye különös árnyékot festett az összegyűltek arcára,
majd végleg bezárult, ezzel teret adva a csillagoktól kopár éjszakának. A
percek némán peregtek, lassan és elkínzottan, ami magával hozta az
elégedetlenség csíráit. Az Alvilágiak pusmogva szidták az Árnyvadászokat,
egészen addig, amíg a távolban ki nem rajzolódott az első hibrid torz alakja,
amit a második és a harmadik követett. Gabriel gyors számlálásba kezdett, és
mielőtt kitört volna a káosz, harminc megtermett bestiáig jutott.
A vámpírok kieresztették éles fogaikat, az íriszeik vörösen világítottak,
akár a walesi halloween-i lámpások, melyeket Cecily úgy szeretett. A lány a
kezébe fogott két recés szélű dobócsillagot, és meglendítve a kezeit,
elhajította őket. Mosolyogva konstatálta, hogy mind a kettő belefúródott a
feléjük közeledő, két méter magas bestiába. Az sem érdekelte, hogy eredetileg a
szívüket, és nem a gyomrukat célozta, mert már tudta, a hibrid milyen gyorsan
mozgott, ezáltal azt is, hogy mikor kellett eleresztenie az éles korongokat, ha
a megfelelő pontokat szerette volna eltalálni. Újra támadásba lendült.
Ezalatt Gabriel egy szeráfpengével sietett a vámpírhercegnő segítségére,
aki egy rosszalló morgással köszönte meg az életét. A fiú szemforgatva húzta ki
a fegyverét a bestia testéből, a vérét a nadrágjába törölve kereste a következő
potenciális áldozatát, míg a tekintete meg nem akadt egy ismerős, csuklyás
alakon és annak társán. Az ismeretlen, mégis ismerős idegen az erdő felé
rohant, míg Gabriel apja Alicante irányába sietett. Benedict átverekedte magát
pár harcra kész Árnyvadászon, és eliszkolva a démontornyok mellett, sietős
léptei a Tanács épülete felé repítették.
A fiatal fiú már épp elindult volna, amikor az éjszaka egy ismerős
hangot sodort az irányába. Képtelen volt otthagyni anélkül, hogy biztonságos
helyre küldte volna. A lelkének egyik fele tudta, hogy a szüntelen aggodalom
elnehezítette volna a mozdulatait, márpedig minden erejére szüksége volt ahhoz,
hogy megállítsa az édesapját. Gyorsan visszafordult, és a tőle jobbra küzdő
lány felé szaladt. A torkából a felszínre szökött egy éles kiáltás, mely
leginkább egy veszett kutya hörgésére emlékeztette, és futás közben olyan
magasra emelte a fegyverét, hogy amikor Cecily mellé ért, egy könnyed
mozdulattal levágta a bestia fejét.
A lány elkerekedett szemei boldogságtól csillogtak, amikor felnézett a
megmentőjére.
- Vigyázz magadra! – Gabriel az ujjai
közé szorította a lány két, hosszabb tincsét, melyek kihullottak a szorosan
összefogott hajából. Egy röpke pillanat erejéig összeért a homlokuk, majd egy
fájdalmas puszit nyomott a lány fejének legtetejére. Tisztában volt az erejével
és a kötelékkel, ami az édesapjához kötötte, de csak ő látta, csak ő tudta,
hogy a férfi nem volt ártatlan. Ha nem ment volna utána, senki sem tette volna
meg.
Lehunyta a szemeit, vett egy mély levegőt, és hátat fordított a lánynak.
Cecy azonban nem hagyta annyiban, tettre készen kapott a fiú karja után.
Apró körmei belevájtak a fiú bőrébe, aki erre gúnyos mosolyra húzta a száját.
Legbelül számított rá, hogy a lány nem fogja megkönnyíteni a dolgát, és a
délelőtti vallomása után egy része el is várta tőle, hogy így cselekedjen.
- Hova…?
- Keresd meg Gideont, és a többieket! –
kiabálta, hogy a hangja biztosan elérjen a lányhoz. Cecily teste ösztönösen
összerezzent, jóllehet, ha bárki rákérdezett volna, mindent a vállára hulló
jéghideg esőcseppre fogott volna. A tekintetét az égre, és az azt beborító
szürke felhőkre vezette. Kíváncsi lett volna rá, miért esett az eső minden
nagyobb csata közben, felhígítva a földre hullott vért. Gabriel bocsánatkérően
nézett rá, de nem lépett közelebb. – Szeretlek.
A lány ajkai megremegtek, ahogy ráismert a fiú hangjában bujkáló
búcsúzkodásra. Nem akarta elengedni.
- Veled megyek! – akaratoskodott, akár
egy kisgyerek, akit az anyukája a játék legizgalmasabb pillanatában akart
hazarángatni az óvodából, azzal a különbséggel, hogy a körülöttük kibontakozott
káosz nem volt játék. Akik meghaltak, többé nem keltek fel, örökre hullák
maradtak. A fiú az utolsó pillanatban rántotta maga felé a lányt, ezzel megmentve
egy felé repülő dobócsillagtól, ami még így is levágott egy jókora darabot
Cecily copfjából.
A fiatal Herondale lány remegve ölelte magához a fiút, aki megengedve
magának egy utolsó másodpercet, végigsimított Cecy fején, majd az ajkait az
ajkaira nyomta. Csupán abban a percben döbbent rá, mennyire fontos volt a
számára a lány, és hálás volt neki, amiért visszalökdöste a helyes útra. Az
útra, ami bár nehéz volt és hatalmas áldozatokkal járt, a végén ott várt rá a
boldogság. Megfogadta, hogy amint vége lesz a harcnak és legyőzik a hibrideket,
minden hazugságért kárpótolni fogja.
- Keresd meg őket! – utasította
valamivel kedvesebben, de még mindig határozottan. Lerázta magáról a lány
karjait, és belevetette magát a tömegbe.
- De…
Cecilynek egy másodperce sem volt arra, hogy felfogja a történteket, egy
üvöltő szörnyeteg ugyanis visszarángatta a jelenbe, ahol megvolt a maga
feladata. Meg kellett keresnie a testvérét.
A durva esőcseppek elhomályosították Lily látását, és bár már szinte
teljesen kifogyott a nyílvesszőkből, a hibridek mégsem fogytak el. Mintha
minden megölt szörnyeteg után újabbak és újabbak születtek volna, pedig a szíve
mélyén tudta, hogy ez nem volt igaz. Az oldala még mindig szúrt, a fájdalom
azonban viszketéssé csendesedett, ami a seb gyógyulását jelentette. Amikor
Gideon észrevette, mi történt a lánnyal, egy gyors kötést tekert az oldalára,
és onnantól kezdve egy tapodtat sem mozdult mellőle, mintha ezzel akarta volna
jóvátenni a hibáját.
Az Árnyvadászok az erdő fáinak oltalma alatt közlekedtek, és a Penhallow
birtokot maguk mögött hagyva, monoton meneteltek Alicante tornyai felé, mert a
várostól, és annak lakóitól remélték a segítséget.
A távolban kibontakozó csata zaja fülsüketítő volt, a lány szemei
szabályosan elkerekedtek, ahogy meglátta a hibridekkel viaskodó Alvilágiakat.
Emily nekidőlt az erdő szélén húzódó kérges növények egyikének, és
leellenőrizte a fegyvereit. Öt nyílvessző, két tőr, egy szeráfpenge. Még
nyerhettek.
Gideon összeszűkített szemekkel figyelte a harc szélén közlekedő
Árnyvadászokat. Csupán ketten voltak, de a hibridek valamilyen különös oknál
fogva nem támadtak rájuk, mintha féltek volna. Mintha ők lettek volna a
játékmesterek, akik megölték az Alvilágiakat egy bonyolult átváltoztató
varázslat kedvéért.
Túl messze voltak ahhoz, hogy kivehetőek legyenek a vonásaik, ráadásul
az egyik egy csuklya mögé rejtette az arcát, a fiú mégis talált valami
ismerőset az alacsonyabbik alkatában, a léptei gyorsaságában, és abban, ahogy a
karjai meglendültek minden egyes méter megtétele után. A felfedezéstől ökölbe
szorultak a tenyerei.
Lily értetlenkedve figyelte a fiú rezdüléseit. Gideon vállai előreestek,
mintha a düh kétrét görnyesztette volna a testét. A lány vett egy mély
lélegzetet, és maga felé fordította az idősebbik Lightwood fivért. Az ajkai
többször is elnyíltak a megfelelő szavakat keresve, mert nem tudta, mi
gerjeszthette és mi enyhíthette volna a fiú haragját.
- Benedict… - suttogta maga elé, és
Lily már épp rákérdezett volna, miről beszélt, amikor egy kisebb csapat
lelketlen szörnyeteg rontott rájuk, a nyomukban egy csuklyás férfival.
A történések felgyorsultak, a másodpercek egymást kergetve diktálták az
esztelen tempót. Lily előkapta a szeráfpengéjét, és elsuttogta Uriel nevét,
melynek következtében a penge hideg felülete halvány derengésbe kezdett. Az
esőcseppek elnehezítették az Árnyvadászok testét borító ruhákat, a rúnáknak
hála azonban könnyedén mozogtak.
Lily felkapaszkodott az egyik bestia hátára, és belemélyesztette a
fegyverét a nyakánál található vékony bőrbe. A szörnyeteg felsikoltott, de a
lány egy másodpercig sem hezitált. Ütközésig nyomta a pengét, majd egy
erőteljes mozdulattal balra rántotta azt, így a hibrid feje elvált a törzsétől.
Emily egy kecses hátraszaltóval ért földet. Pont idejében ahhoz, hogy
szemtanújává váljon a csuklyás alak támadásának.
Az Inkvizítor karja meglendült, a neki háttal álló Will pedig - aki épp
Jemen segített - a földre esett fájdalmában.
- Ne! – Lily sikoltozva rohant a
csuklyás férfi felé, és mintha a történelem megismételte volna önmagát, ezúttal
sem hezitált. A megmaradt nyílvesszőit megfelelő ütemben és gyorsasággal lőtte
ki a megfeszített íjból, és bár a férfi mindegyiket kivédte, a lány arcán
elterebélyesedett egy keserű mosoly, ugyanis az akciójának hála Gideon könnyűszerrel
elkapta az Árnyvadász torkát, ezzel földre kényszerítve az ellenséget. Lily
habozás nélkül a mellkasába szúrta a kését, hűvös arccal, markolatig nyomta az
éles pengét.
A férfi hörögve köhögte fel a vérét, ami a nyálával keveredve, világos
csíkokban folyt végig az állán. Az Inkvizítor fejéről lehullott a rúnákkal
átszőtt csuklyája, a szemei fennakadtak, és senki sem volt, aki megadva neki a
tiszteletet, lezárta volna őket.
- Will! – a lány kúszva bukdácsolt el a
földön fekvő fiúig, aki mosolyogva figyelte Emily mozdulatait. Will tekintete
elhomályosodott a hirtelen vérveszteségtől, a sebre szorított ujjai között
patakokban folyt végig a langyos vér. A lány az ölébe vette a fiú fejét, úgy
simított ki az arcából pár izzadt hajszálat. Fogalma sem volt róla, hogyan
tovább. A sokk megbénította a gondolatait és elállta az észérvek útját.
- Semmi baj! – a fiú fogait rózsaszínre
színezték a vércseppek, kísérteties külsőt kölcsönözve az arcán díszelgő mosolynak.
Will szabad keze a levegőbe emelkedett, de már nem volt elég ereje ahhoz, hogy
megérintse Lily könnytől csillogó arcát, így félúton visszahullott az oldala
mellé. - Már először is így kellett volna történnie.
- Nem. Nem. Nem! – Emily a fiú
mellkasára hajtotta a fejét, a füleiben zubogó vér ellenére tisztán hallotta
Will szívének egyre lassuló dobbanásait. Olykor-olykor már kihagyott egy teljes
ütemet.
A csata üvöltései háttérzajjá váltak, mert már semmi sem számított. Nem
érdekelte, hogy az óvatlanságának hála meghalhatott volna, mert valahányszor engedett
a kétségbeesésnek, és belegondolt, hogy túlélve a harcot, minden egyes éjszakát
Will nélkül kell majd átvészelnie, úgy érezte haldoklik.
- Mögötted! – Will hangja túl későn ért
el a lányhoz, Lily nem mozdult, mégsem történt semmi, mintha valaki megvédte
volna. Csak akkor döbbent rá, hogy nem volt egyedül. A barátai mellette voltak,
segíthettek neki.
A lány letörölte a könnyeit, így a durva
érintés vörös foltokat kreált a szemei alá, de a tompa fájdalom elhalt a
lelkében dúló érzelmek mellett.
- Add az irónod! – a hangja
megremegett, ahogy Jem irányába nyújtotta felfelé fordított tenyerét. Semmi sem
történt. - Jem! – kiabálta torkaszakadtából, a fiú mégsem válaszolt.
Lily arca eltorzult, a vonásait átszőtte a düh, úgy fordult a fiú felé,
aki csak állt, akár egy kőszobor. A lány ajkai megremegtek, ahogy a barátja a
térdeire esett. Jem száját vörösre festette a vér, mely vízként zubogott végig
az álla mentén, le egészen a harmatos fűszálakig. Lily sikolya a torkára
fagyott, néma segélykiáltása tehetetlen tátogássá változott.
Ne ess szét! Szedd össze magad! Ne
ess szét! – ismételgette, akár egy mantrát, mintha az égiek meghallhatták
volna a könyörgését. Kiszedte Will övéből a benne lapuló dobócsillagokat és
állásba tornázva magát, elhajította az egyiket. Nem talált célt.
- Francba! – szitkozódott egy újabb
darab után kutatva, de valahányszor megemelte a karját, az megremegett, a
csillag pedig méterekkel a szörnyeteg felé repült. Már csupán három lépés
választotta el a lánytól, amikor a feje lerobbant a helyéről, kék füstöt hagyva
maga mögött. - Magnus!
A férfit a ziháló Gideon Lightwood követte, aki megtörölve a kardját,
összehúzott szemöldökökkel meredt a sebesültekre. Már egyetlen hibrid sem volt
a közelükben, mind a tornyok tövében harcoltak.
- Vigyétek őket egy biztos helyre! –
Lily leguggolt Jem mellé, és kitapogatta a fiú pulzusát, majd ugyanezt megtette
Willel is. Egyenlőre mind a ketten életben voltak, de még a gyógyító rúnáknak
is hosszú órákba telt volna begyógyítani a sérüléseiket. Nem voltak biztonságban.
Magnus és Gideon szótlanul teljesítették a lány kérését, az Alvilági
Will, az Árnyvadász pedig Jem hóna alá nyúlva, felhúzta a földről a félájult
fiút. Emily leszerelte róluk a fegyvereiket. Tíz csillag, két szeráfpenge, két
kisebb tőr.
- És te? – Lily sután emelte meg a
fejét, de a tekintete határozottságról árulkodott. Tudta mit akart, és kész
volt mindenkit a túlvilágra küldeni, aki az útjába állt.
- Megölöm Benedictet.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésOh, atyaég, mit lehet ilyenkor mondani? Sokk sokk hátán ez volt ez a fejezet. Igaz kicsit gyorsnak éreztem, de pont ez a baj a halállal és a háborúval: mindig váratlanul csap le, sosem tudod mikor, kire és ah... Charlotte-nak olyan kevés szerep jutott a történetben, de én így is kedveltem, és fáj érte a szívem. Hihetetlen, hogy megölted őt. De amikor WIllre került a sor, úristen! Tudtam, hogy őt nem ölheted meg, de akkor is...! Gabriel és Cecily szála továbbra is nagyon tetszik, ami pedig azt illeti, remélem, hogy Lily sikerrel jár, és sikerül kinyírni Benedictet, százszor rosszabbat érdemelne.
Jaj, már alig van hátra. Félek...
Egy zseni vagy, ne feledd!
Ölel, FantasyGirl
Édes, drága FantasyGirl!
TörlésHú, hát fogalmam sincs, fordított esetben én mit mondanék egy ilyen rész olvasása után... szerintem a sokk sokk hátán megfogalmazásod tökéletesen jellemzi az eseményeket. Igen, ebben az egyben biztos voltam, mármint abban, hogy kicsit talán túlságosan is felgyorsítottam a végjátékot, de amint mondtad, a halál és a háború már csak ilyen, nem nagyon tudom, hogyan húzhattam volna el anélkül, hogy erőltetetté vált volna. Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, nem akartam megölni senkit, Charlottenak épp ezért lett olyan kevés szerepe, mert úgy gondoltam, lesz még időm "játszani" vele, de aztán rájöttem, hogy egy háborúban vannak áldozatok és ha senkit sem bántanék, nem lenne hiteles. Hidd el én is sajnálok mindenkit, akit meg kellett ölnöm, de ilyenkor gondolj Mattyre és kvittek vagyunk :( Megijedtél Willnél úgy, hogy tudod, nem halhat meg? Hűha, ezt örömmel hallom, ez azt jelenti, hogy ha nem tudnál annyit, hatásos lett volna a vége is. *büszke mosoly* Ami pedig Benedict megölését vagy nem megölését illeti... hamarosan kiderül!
Köszönöm, hogy írtál, hogy ennyire támogatsz, nagyon-nagyon hálás vagyok mindenért! <3
Kellemes hétvégét!
Millio puszi Xx