2014. február 7., péntek

6. fejezet

Sziasztok :)
Hűha, egy héttel ezelőtt még azt hittem, hogy ezt a részt nem tehetem majd ki, de örülök, hogy bekötötték a netet és így nem kellett csúsztatnom.  Főleg, hogy ez az eddigiek közül a kedvenc részem. Szerintem elég titokzatos, bár az is lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá, nekem mégis minden átolvasásnál ez jut az eszembe róla. Nemsokára amúgy már visszatér Will, és megtörténik a második találkozásuk, de addig is, jó olvasást ehhez a részhez <3
Köszönök mindent, amit tőletek kapok, eszméletlenek vagytok, fantasztikus olvasók!
Millio puszi Xx szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------

Furcsa nevek
„A fülembe tóduló vértől, s az adrenalintól, mely ott dübörgött az ereimben, szinte semmit sem hallottam. A csatazaj mindent eltorzított, de különös mód sikerült egymás után levadásznom az ellenségeimet. A mezőt vörösre festette a rengeteg vér, amit a körülöttem lévő, ismeretlen, ámbár mégis ismerős emberek hullajtottak el. Az egész szituáció olyan volt, mintha haldokoltam volna, ahogy egymás után lehelték ki a lelküket, úgy szakítottak ki egy darabot belőlem. Mintha közel álltak volna hozzám, anélkül, hogy tisztában lettem volna vele.
Kezemet a magasba emeltem, védekezően, akár egy pajzsot, s az ujjaim között szorongatott tőr jéghideg markolatát ösztönösen döftem bele egy hatszemű szörnyetegbe. A bestia torkából a felszínre tört egy állatias, mélyről jövő hörgés, de nem adta fel a küzdelmet, s farkát, ami leginkább egy skorpióéra hasonlított, sután lendítette irányomba, ami elől egy könnyed mozdulattal tértem ki. Úgy pörögtem a levegőben, akár egy balerina, majd egy ehhez hasonló kecses mozdulattal landoltam a nedves fűvel terített talajon. Egyik lábam elől, a másik kissé hátrébb pihent, míg ujjaimmal megtartottam rendíthetetlen egyensúlyomat, s egy hangos kiáltás kíséretében ismételten támadásba lendültem. Rohantam, akár a szél, könnyed mégis orkán erejű mozdulatokkal, s mire a démon feleszmélt, a feje levált a válláról, és a mélybe hullott, ahogy azt a gravitáció törvényei is megkövetelték.
- Herondale, kezdesz lassulni – hallottam meg a hátam mögül egy életvidám hangot, mintha az előbb beszélő illető egy cirkuszban érezte volna magát, nem pedig egy természetfeletti harc színterén. Kíváncsian fordultam alakja felé, s döbbenten vettem észre, hogy a macskaszemű idegennek kék szikrák törtek elő az ujjbegyeiből. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, vajon csiklandozhatja-e a bizsergetőnek tűnő, áramszerű izé, de aztán rá kellett eszmélnem, hogy egy másodperc erejéig sem lankadhat a figyelmem, ha életben szeretnék maradni.
- Pofa be, Bane! Hidd el, még így is többet ölök meg közülük, mint te – a fiú, aki még a nyelvét is kiöltötte a boszorkánymesterre, pontosan úgy nézett ki, mint amilyenre mindig is emlékeztem. Pont úgy, hogy az a különös alak a vasútállomásról. Arcán megjelent egy önelégült vigyor, amikor fénylő pengéjével egyszerre két démont is leterített, majd azonnal el is tűnt a hirtelen jött boldogság, amikor kihívója öt gusztustalan külsejű bestiát küldött át egy másik dimenzióba, pusztán az egyik kezét használva – Felvágós – Will felhorkantott, majd eltűnt a tömegben, mire az a másik hangos kuncogásba kezdett, végül őt is elnyelte az Árnyvadászok kavalkádja. Árnyvadászok… vajon honnan jött ez az elnevezés, és én honnan tudtam, hogy mik ők?
- Lily, figyelj már! – arcomat a hang irányába kaptam, mire kis híján telibe talált egy éles karmokkal szegélyezett tenyér, ami elől az utolsó utáni pillanatban hajoltam el, így felkaromon megjelent egy óriási vágás, melyből ömleni kezdett tulajdon, langyos vérem. S bár elég csúnyán festett, mintha meg sem éreztem volna. Övemből kihúztam egy furcsa fegyvert, pont olyat, amivel a következő pillanatban levágták a szörnyetek egyik kezét. A zöld színű folyadék ráfröccsent a mellkasomra, s azon nyomban szétmarta a rajtam lévő ruhát, majd a bőrömet, mely lángokban égett irritáló érintésétől – Mutasd magad! – térdepelt le mellém egy gyönyörűen magával ragadó kék szempár tulajdonosa, s csupán hosszú másodpercek elteltével jutott el a tudatomig, hogy Ő térdelt mellém. Megmentette az életem. Ruhájából leszakított egy darabot, ahogy azt a filmekben szokták és letörölte rólam az égető folyadékot, mely hatására égett hús szagot árasztottam magamból.
- Köszi – ahogy kimondtam a fiú arca ellágyult, és már nem volt olyan feszült, mint pár pillanattal ezelőtt. Mintha megkönnyebbül volna, amiért biztonságban tudott. Feje egyre csak közeledett felém, s már éreztem perzselő leheletét, mikor a szájából vér csöppent az orcámra. Ajkaimat elhagyta egy visszafojtott sikoly, mire a fiú egész teste az enyémre hullott. Halálhörgésre emlékeztető hangot adott ki magából, s mintha suttogott volna még valamit, amit képtelen voltam felfogni. Sokkos állapotba kerültem, és csak ordítoztam, ahogy az a torkomon kifért. Könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, s úgy vonaglottam, akár egy elmebeteg. Hisztérikusan pillantottam a háta mögé, ahol megláttam egy fehér csuklyás alakot, aki épp a ruhájába törölte Will vérét. Megölte… megölte őt.”


  Luc teste összerezzent a hirtelen támadt hidegtől, mely körbelengte az egész szobát. Könnyfátyollal borított íriszei úgy pattantak ki szorosan összepréselt tokjukból, mintha belülről égette volna fekete pupilláit a szemhéja irritáló felülete. Egész teste verejtéktől áztatott volt, mintha csak pár pillanattal ezelőtt szállt volna ki a zuhany alól, azonban mindezek ellenére nem érezte magát tisztának, sőt egyenesen mocskosnak vélte libabőrbe borult végtagjait. A tőle telhető leggyorsabb tempóban dobta le magáról a nedves takarót, s rohant be a vendégszobához tartozó mellékhelyiségbe. Alakját nem takarta más, csupán egy vékony hálóing, és amikor belenézett a falon pihenő, karika alakú tükörbe, legszívesebben elhányta volna magát a látványtól. Arca jól észrevehetően kipirult, mintha az imént futott volna le egy kisebb távú akadálypályákkal tarkított olimpiai versenyszámot. Haja nedves csomókban tapadt a fejbőréhez és a nyakához, míg ajkai feldagadtak, mintha hosszú órákon keresztül rágcsálta volna őket. Szíve hevesen kalimpált a mellkasa mögött, már szinte a torkában érezte a ritmustalan ütemet, mintha dobogó szerve ki akart volna törni testéből, s mintha a szemei is ki lettek volna sírva. Nem értette mi történt vele, hiszen a rémálmai mindössze az éjszaka szüleményei voltak, s ébredés után, mintha a köd homálya telepedett volna rájuk; csupán addig léteztek, amíg a Hold fenn ragyogott a csillagos égen. Luc kétségbeesetten kapott a felkarjához, ahol egy apró, véres karmolás csúfította el, amúgy sápadt bőrét, és ijedten vette tudomásul, hogy körmei alatt tulajdon vörös, ámbár alvadt vérét fedezte fel. Eddig még sosem álmodott ilyen valóságosat, s még sosem okozott magában kárt az éjszakák folyamán; egészen mostanáig. Sietve vette le magáról az átizzadt hálóinget, amit a szennyes kosár tetejére dobott, hogy ezt követően meztelenül léphessen be a zuhanykabin ajtaja mögé.
  Ahogy megeresztette a forró vizet, megkönnyebbülés járta át az egész lényét, és már az sem érdekelte, hogy a frissen keletkezett sebe iszonyatosan csípte a felkarját. Szemeit szorosan lehunyta, majd fejét teljesen hátraszegezte, hogy ezzel az arcába csapódhasson a kellemesen forró folyadék. De amint engedett a sötétségnek, az ismételten beköltözött szívébe, s mintha csak egy látomás keletkezett volna elméjében, mely játékosan kergette az őrületbe; amikor lenézett a lefolyó felé, a kristálytiszta víz egyszeriben élénken vöröslő vérré változott, s Luc egy hangos sikoly kíséretében ugrott ki a zuhanyzóból. Egész teste beleremegett a félelembe, s csak percekkel később, ahogy megdörzsölte csalóka íriszeit, tisztult ki végleg látása. A vér ismét vízként folyt alá a lefolyóba, melyből a csatormába, azt követően pedig a Temzébe távozott.
  Luc, villámsebességgel aggatta magára előkészített ruháit, s amint sikeresen megszárította elázott haját, egy egyszerű, kócos kontyba fogta azt, méghozzá a feje legeslegtetején, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy kínai magazin címlapjáról lépett volna elő. Félénken tárta szét az ideiglenes szobájában található függönyöket, mire vakító fényesség töltötte meg a kellemesen tavaszias színekben pompázó belteret. Vékony, kötött pulcsijának ujjába temetve arca egy részét, kíváncsian fürkészte London borongós látképét, hiszen Pierre nagyszüleinek a házából kitűnő rálátás nyílt a Tower Bridge-re, amit szerelme tegnap oly nagy lelkesedéssel mutatott meg neki. Ahogy Luc eszébe jutottak a tegnapi alkony emlékei, azonnal feltűnt neki a fiú hiánya, aki minden pillanatban képes volt megnyugtatni időnként túlságosan feszengő lelkét.
   Résnyire tárva a fából készült nyílászárót, Luc félénken kukucskált ki a menedékként funkcionáló helyiségből, s amint beleszippantott a levegőbe, orrát megcsapta egy ismerős illatfelhő, ami leginkább a gyermekkorára emlékeztette – bár fogalma sem volt, miért.
- Elnézést, hol vannak a többiek? – Pierre nagymamája épp a konyhában tevékenykedett, amikor a lány, kezeit szorosan a mellkasa elé fonva, feltette neki ezt az igazán egyszerű kérdést. Még mindig annyira fura volt számára, hogy magáznia kellett egy felnőttet, hiszen Luc világ életében szörnyetegekkel volt körülvéve, még ha csak képletesen is. Utálta a nevelőszüleit, utálta a tanárait, így úgy gondolta nem adja meg nekik azt a luxust, mint például a tisztelet. Nem csoda, hogy sosem volt a tanárok kedvence, sem pedig minta gyerek. Luc lassú léptekkel közeledett a konyhában található, hatalmas asztal felé, ahol minden főétkezést – kivéve a reggelit – együtt fogyasztott el a ház lakóival.
- Elküldtem őket a boltba, mert annyira esik az eső, hogy nem mertem volán mögé ülni. Ilyenkor megbolondulnak az emberek – legyintett az idős asszony, kissé félvállról véve a lány által felhozott témát. Luc elég kínosnak érezte a szituációt, melybe tudtán kívül keveredett bele, hiszen ő azt remélte, hogy a házban rátalál Pierrere. Az még csak eszébe sem jutott, hogy a fiú képes lesz itt hagyni őt, szinte teljesen egyedül, egy számára idegen környezetben. Luc ismételten beletemette az arcát a pulóverének pihe-puha ujjába, s úgy várta a fejleményeket, akár egy megszeppent kisgyerek. Alig akart magára ismerni, hiszen természetéből adódóan, mindig is bátor, sőt egyenesen rendíthetetlennek tartotta magát, most viszont még egy mezei nyuszinak is több vér volt a pucájában, mint neki. Belül azonban remélte, hogy a kiruccanás végeztével, nem csak a rémálmait, vagy a folytonos esőzést, de a vadonatúj személyiségét is maga mögött tudhatja majd.
- Mit tetszik csinálni? Nagyon finom illata van – kérdezte végül, ezzel megszüntetve a konyhára telepedett néma csöndességet, mely zavarta a lány füleit. Hisz amikor csend volt, akkor önkénytelenül törtek felszínre az emlékek, s az emlékek magukkal hozták az álmokat, melyeket legszívesebben örökre száműzött volna elméje mélyéről.
- Csokoládés süteményt. Úgy gondoltam rád férhet egy kis boldogsághormon, drágaságom. Olyan nyúzott vagy, mióta idejöttetek. Bár nem csodálom, azok az álmok… – Luc ereiben még a túlfűtött vére is egyik pillanatról a másikra fagyott jéggé, amint eljutottak a tudatáig az előbb hallott szavak, s azoknak a jelentése. Mindig is rettegett attól, hogy egyszer valaki rájön, féltve őrzött titkára, s elkönyveli őt egy mihaszna elme roggyantnak, aki még azzal sincs tisztában, mi valóság és mi a képzelet szüleménye. Amikor a szülei meghaltak és új anyukát és apukát kapott, akkor minden este azzal a tudattal hunyta le szemeit, hogy a falak mögött rejtőző gonosz emberek egyszer egy diliházba dugják, míg végképp bele nem bolondul az egyedüllétbe. S bár Pierre tisztában volt a lány eme rendellenességével, mely egy időre hagyta levegőhöz jutni Luct, mégis félt belegondolni, hogy egy, a fiúhoz közelálló személy elítélheti egy olyan dolog miatt, amit legszívesebben kiégetne a tulajdon testéből. Nem akart álmokat, nem akart rémképeket, s végképp nem akart verejtékben ázott testtel ébredni. 
- Hogy mondta? – húzta fel egyik szemöldökét, ezzel értetlenség álcájába bújtatva vonásait. Sosem volt jó színésznő, ámbár ha arra került a sor, meg tudta téveszteni a hozzá közel álló embereket.
- Előttem igazán nem kell titkolóznod, tudom, hogy rémálmok kísértenek minden éjszaka. Tessék, idd csak meg ezt. Lenyugtatja a felborzolt idegeket. Saját recept – az öreg nő, akinek pár verejtékcsepp gyöngyöződött a homlokán a konyhában keletkezett melegtől remegő kezekkel adott át a lánynak egy bögre, gőzölgő italt, melyet Lucie képtelen volt beazonosítani. A sűrűsége leginkább a teára hasonlított, a szaga a kakaóra, míg a színe a gyümölcsleves és a sár keverékére. Luc soha életében nem látott még ehhez foghatót, de mivel még sosem járt Angliában, ezt is elkönyvelte egy tradicionális fogásnak, csak úgy, mint a disznóhúsos pitét, amivel a legelső napon Pierre nagypapája ijesztgette.
- Köszönöm – kortyolt bele a gusztustalannak titulált löttybe, ami hihetetlen mód, kevésbé volt elviselhetetlen, mint azt a kinézetéből bárki is gondolta volna. Luc testében szétáramlott egy kellemesen érzés, mely csiklandozta az oldalát, s megkönnyebbüléssel töltötte el belülről. Persze, tisztában volt vele, hogy boszorkányok nem léteznek, és soha nem is léteztek, de ahogy végignézett a vele szemben álló éltes asszonyon, képtelen volt nem elképzelni egy Halloween- i maskarában, seprűn utazva, egy varangyos békával a kezei között - Ennyire hangos lettem volna? – húzta fel az egyik szemöldökét, miközben ajkaival O alakot formálva, kifújt belőle egy jókora adag levegőt, amitől az itóka teteje fodrozódni kezdett, akár az óceán.
- Így is fogalmazhatunk, de leginkább a folytonos motyogás keltette fel a figyelmemet. Persze, nem szándékosan hallgatóztam, csak meg akartam nézni, felébredtél-e már – Miranda képes volt egy szuszra elhadarni a második mondatot, mintha attól tartott volna, hogy Luc mérgében feláll a helyéről és kirohan a szobából, amiért az idős nő hallgatózni mert. Azonban, Luc egyáltalán nem volt mérges, sőt! Annyira lázba hozta a gondolat, hogy esetleg Pierre mamája tudhat valamit a különös álmairól, hogy képes volt szemet hunyni minden más felett, így a kémkedésnek tűnő cselekedett felett is könnyű szerrel elsiklott. 
- Miket mondtam? Én ébredés után semmire sem emlékszem, csak arra a különös érzésre, amitől még a hideg is kiráz. Mintha elfelejtenék valamit. Valami lényegeset – motyogta, miközben zavartságában a porcelánból készült bögre tükörsima felületét simogatta, ami kezdte átvenni a benne lévő folyadék melegét. Tekintetét érdeklődve szegezte Miranda felé, mint aki egy isteni csodára várt. Hisz tényleg valamiféle jelre, visszajelzésre, megerősítésre számított… akármire, ami bizonyossá tette volna; nem ment el az esze.
- Leginkább neveket. Carstairs, Herondale, Magnus Bane, Lottie és hasonlók – Luc csalódottan nyugtázta magában, hogy a felsoroltak közül egyet sem ismert fel. Mindazonáltal volt közöttük egy, ami igazán megcsiklandozta a fantáziáját, méghozzá nem más, mint Magnus Bane. Olyan sejtelmes és titokzatos névnek tűnt, mintha magát a halált hordozta volna magában. Halványan emlékezett egy latin órára, amikor ritkán használt szavakat fordítottak az anyanyelvére – vagyis franciára. A Magnus azt jelentette erő, míg a Bane angolul a veszedelmet, a mérget és az álnokságot fogalmazta meg egyetlen szóba sűrítve.
- Miből gondolja, hogy ezek nevek? Olyan furán hangzanak, mintha egy könyv lapjairól léptek volna elő, azok közül is leginkább a múlt századból – valójában még soha életében nem hallott ehhez fogható vezetékneveket, mint például a Carstairs vagy a Herondale, s abban is kételkedett, hogy valaha létezhettek ilyenek, mégsem akarta megbántani Pierre nagymamáját, azzal, hogy nyíltan a szemébe mondja, mekkora badarságnak találja, amiket össze-visszamagyarázott neki. Hisz a nő csak válaszolt a kérdéseire.
- Higgy nekem, ezek bizony nevek, méghozzá nem is akármilyenek – Bob feleségének a hangjában Luc az izgatottságot és még sok más, vidám tónusú dallamot is felfedezett, amikor a nő a hűtő felé igyekezett és kivett a hatalmas masinából egy egész doboznyi tojást. Az összezavarodott lány nem érette mit talált Miranda ilyen viccesnek, s belül sértette a tény, hogy kinevették. Legszívesebben megforgatta volna csokoládészín szemeit, de tudta, hogy azzal túl messzire merészkedne, és nem akarta, hogy az asszony megutálja. Mindössze tíz nap, és utaznak vissza, hőn szeretett Párizsába; ez volt az egyetlen, ami képes volt lecsitítani háborgó lelkét.
- Nem tudja, miről beszél. Ezek csak álmok, majd eltűnnek, ahogy régebben is eltűntek – az idegtől remegni kezdtek a kezei, így gyorsan letette az ujjai közt szorongatott poharat, hiszen semmi kedve sem lett volna felseperni az esetlegesen darabjaira hullott szilánkokat, melyeknek kialakulását csupán saját bénaságának köszönhette volna.
- Attól, hogy nem tudod, miről beszélek, én még érthetem a dolgokat. Lehet, hogy hihetetlennek tűnnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek igazak – folytatta a Luc előtt szorgoskodó nő, aki épp csokoládét reszelt egy óriási keverőtálba. Rá sem nézett a lányra, miközben magabiztosan mozgatta a kezeit, hol fel, hol le. Hangja megingathatatlanul csengett. Pont olyan volt, mintha Luc egy hógolyót dobott volna egy masszívan az ég felé tornyosuló szikla falának. A kézzel gyúrt gömb szétporladt, míg a kő sértetlenül, s büszkén magasodott a fehér porkupac fölé.
- Hogy mondta?
- Jaj, csacsi fejem, mennyit csacsogtam már így is! Szerinted barackos vagy vaníliás legyen a töltelék? – Luc álla a földet súrolta, ahogy meghallotta az asszony következő kérdését. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a nő ennyire kegyetlenül elhúzta az orra előtt a mézesmadzagot, amit aztán jól zsebre is vágott, hogy még csak egy pislogásnyi időt se hagyjon neki a nyálcsorgatásra. Úgy tett, mintha az előbb nem azokról a furcsa nevekről mesélt volna neki, hanem csupán az időjárást szidta volna, ami már két napja megállás nélkül hullatta könnyeit. S az egészben az volt a legrosszabb, hogy ennél átlátszóbban nem is terelhetett volna. Kristálytisztán látszott rajta, hogy többet tudott annál, amennyit említett.
- Öhm… mind a kettő nagyon jól hangzik. Nem tudok választani – Luc megrázta a fejét, majd gyorsan felhörpintette a poharában lévő összes kakaó illatú löttyöt, hogy aztán beletehesse az üressé vált bögrét a mosogatóba, s addig se kelljen Miranda szemeibe néznie. Tudta, ha megtenné, akkor bűntudat nélkül nekiesne a védtelen öregnek.
- Akkor lesz mind a kettő. Gyere, segíts kérlek. Együtt hamarabb elkészítjük őket – Luc zokszó nélkül teljesítette az udvarias utasítás, így felhúzta kedvenc pulóverének ujjait, s megigazította a haját, hogy semmi se zavarhassa meg a kemény munkában. 
- Merre találom a lisztet?
- Ott lent, jobbra a második fiók – Pierre mamája egy barna, csíkozott mintás szekrény felé mutatott az egyik csokoládés tésztával fedett kezével, amiről valamilyen csoda folytán egyetlen cseppnyi sem hullott a földre, mintha az kivételt képezett volna a gravitáció szabályaival sújtott dolgok alól. Luc a megadott irányba kapta a fejét, s már épp megindult a liszt felé, amikor a bejárat felől ismerős hangok ütötték fel a fejüket. Pierre és Bob abban a minutumban értek haza.
   Luc kimondottan örült a megnövekedett társaságnak, hiszen a férfierővel határozottan gyorsabban ment a munka, arról már nem is beszélve, hogy bénaságuk következtében még a hangulat is a tetőfokára hágott. A lány már nem is foglalkozott többet a különös nevekkel, sem az újabb rémképekkel. Hiszen amíg Pierre mellette volt, s a Hold nem tűnt fel a horizonton, addig a démonok megpihentek - erőt gyűjtve a következő támadáshoz.

8 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Nagyon örülök, hogy visszakaptad a neted, és máris hoztad nekünk az új fejezetet, melynek minden sorát csak úgy faltam. Az álom... khm, vagy inkább visszaemlékezés egy régi rémálomra? Jézusom, a végén, komolyan megijesztettél! Sajnálom szegény Lily-t. Fogalma sincs mi van vele, mik ezek az álmok, nem lehet könnyű neki. Ráadásul Pierre nagymamája - akit amúgy nagyon csípek - furcsa megjegyzésekkel is bombázta, ami csak még jobban összezavarhatta. Még ha ki is jutott neki Will Herondale, nem lennék a helyében. Eltűnődtem, vajon nagyi tud-e az alvilágiakról, ami Londonban nem lenne csoda, de akkor nem értem, Pierre miért ne tudna. Mindegy, ez majd úgyis elválik előbb vagy utóbb. Az utolsó mondat különösen tetszett, nagyon művészi, sokat sejtető és elgondolkodtató volt a több jelentésréteg miatt! Egyre kíváncsibb vagyok, mi lesz még itt, és hogyan is fog Will és Lily újra találkozni. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, amihez további sok kitartást kívánok!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!
      Igen, én is nagyon örülök, hogy visszakaptam a netem, mert ez a hat nap is borzalmas volt... nem is gondoltam volna, hogy ennyire függővé váltam volna. Hihetetlen!
      Ez kivételesen csak egy rossz álom volt, ami természetesen nem történt meg soha, hiszen Will még él, s ezzel csupán annyi volt a célom, hogy még ijesztőbbé tegyem a rémképeket. Úgy látom kellőképp sikerült elérnem mindezt.
      Elgondolkoztattak a szavaid. Hmm, nem tudom én képes lennék-e elviselni mindezt azért, hogy az enyém lehessen Will. Mégis, jobban hajlok az igen felé, bár talán csak azért, mert tudom, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, te pedig nem.
      Igen, Pierre mamája tud az Alvilágiakról és ennek nem is akármi lesz a története, amiből egyből következik majd, hogy a férje és a családjának többi tagja miért nem tud róluk. Nem árulnám el mindezt, de tervezek neki egy külön fejezetet, aminek az lesz a címe, hogy Miranda néni titka vagy valami hasonló.
      Tényleg művészi? Jaj, ennél nagyon dicséretet nem is kaphattam volna <333 Köszönök mindent <333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Drága, elképesztően tehetséges Csillag!

    Borzasztóan röstellem, hogy csak most tudok Neked írni, nagyon szégyellem is magamat miatta, hogy ennyi ideig nem tudtam tartalmasabb véleményt összehozni, hiszen nagyon is megérdemled! Igaz, hogy már az összes fejezetet elolvastam – nem csak azokat, amiket ide kiteszel, hanem a további folytatást is – de öröm volt újraolvasni az összes epizódot. Egyre inkább a szívemhez nő a történet és, ahogyan a sorokat olvastam egy bizonyos dologra gondoltam, amit sajnos nem árulhatok el Neked, de idővel, majd megtudod :) Na, de nem szeretnék elkalandozni a ténylegesen fontos témától. Hű, már annyira várom a következő fejezetet, ami gondolom még nem most lesz, hiszen nem is olyan régen fejezted be, ami csak még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Tényleg elképesztő minden. A szereplőket a lehető legnagyobb körültekintőséggel formáltad meg, mindegyiknek önálló személyisége van, hóbortjaik és nagyon is passzolnak valódi önmagukhoz, akik a könyvben is. Igen, igen már bele – bele olvasgattam, amikor untatott az a fránya kötelező olvasmány. Képzeld megint egy héttel eltolták, de még mindig a könyvtári könyveket molymólóm, mert még öt darab van belőlük idehaza. Erről az jutott eszembe, hogy ezt a történetedet könyv formájában is el tudom képzelni, hiszen aprólékosan kidolgozott az egész, kellő titok van a háttérben, amivel nagyon is sikerül felkeltened az olvasók kíváncsiságát. Az örök kedvencem valamiért Pierre, Magnus és Jem – nem mintha Lily/Lucie és Will ne férkőztek volna mélyen a szívembe. Valamiért a naplóba írt sorok nagyon megragadtak, főleg amikor a főhősnő leírta a Temze partján tett látogatását Willel, megmosolyogtatott. Igazából a legtöbb jelenet ezt hozta ki belőlem, kivéve persze Lily/ Luc álmai, na azok igazán élethűre sikeredtek. Szinte magam előtt láttam az egész történést, ahogyan a pengét fogja a kezében és rátámad a sötét démonokra.
    Összegzésképpen nagyon imádom az egészet és köszönöm, amiért olvashatom nem csak ezt a történetedet, hanem az összeset is! Igazi őstehetség van!!!! (Nincs vita!!!!!!)
    Millió puszi és szoros ölelés! <3333 Nagyon szeretlek meg persze Pierret is szóval nagyon vigyázz ám rá!!! xD <3333333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, tehetséges, kedves Csigusz!
      nagyon nehezen szedem össze a gondolataimat, hiszen tegnap ilyenkor még minden rendben volt, most meg egyszeriben minden olyan kuszává vált. Nem szeretném, hogy abba hagyd az írást, és ez az én hangulatomra is rányomta a bélyegét, de mindegy.. nem hozom megint fel, mert egész este ezt szajkózom és ha eddig nem hatott, most sem fog.
      Nem baj, hogy csak most volt időd írni, hisz ismersz, sosem haragudtam az ilyen jelentéktelen dolgok miatt, hiszen a lényeg, hogy itt vagy.
      Igen, te már bennfentesnek számítasz, mintha a bétám lennél, így minden kulisszadolgot tudsz. Csak nem a meglepire gondoltál? Remélem :$
      Köszönöm, hogy itt vagy nekem és támogatsz, bárcsak én is megtehetném fordítva... de túl kevésnek bizonyultam. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam elég jó támaszod. Pedig megpróbáltam...
      Nagyon imádlak, szeretlek <333 Örülök, amiért eltolták a kötelezőt, hiszen tudom, hogy nem tetszik annyira az a könyv, mint bármi egyéb. <33
      Millio puszi Xx vigyázok Pierre-re, de tudod, hogy nem ő a férfi főszereplő, így ne ígérek sokat <333

      Törlés
  3. Válaszok
    1. Szia :D
      Sietek, ígérem, ahogy tőlem telik <33

      Törlés
  4. Drága, tehetséges, imádni való, pótolhatatlan, egyetlen szerecsendiom!

    Oh, annyira, de annyira sajnálom a lányt, szörnyű lehet ilyen rémálmokkal élni, hiszen tényleg nem semmi, amiket leírtál. Nagyon nagyon remélem, hogy hamarosan összefonódik újra Will és a lány útja, hogy mindketten többet tudjanak meg erről a kialakult helyzetről. Nem bírom hangsúlyozni, mennyire tetszik ez a blog, az írásmódod pedig egészen egyszerűen tökéletes, nagyon irigyellek, amiért ilyen szavakat és ilyen kifejezéseket tudsz használni, annyira jól csinálod, te jó ég! Tényleg remélem, hogy sosem nem hagyod abba, egészen egyszerűen a rabja lettem a történetnek, mégha sajnálatos módon későn is írok. Emiatt utólag is bocsánat, iszonyúan kimerült vagyok, a Te blogodat pedig teljesen feltöltődve érdemes olvasni!:) Nagyon tehetséges vagy, ne feledd! Szeretlek, csak így tovább! <333333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, édes, kedves, szeretetreméltó Azym!
      Igazad van, szerintem is borzalmas lehet ilyen rémképekkel élni, de mindezek csak addig lesznek jelen Luc/Lily életében, amíg el nem fogadja, hogy ki is ő valójában. Ígérem, hamarosan össze fog fonódni az útjuk, csupán pár rész van hátra addig, és akkor már igazán beindulnak a dolgok. Sajnálom, hogy ilyen lassan haladok, csak próbálok mindent megmagyarázni azoknak, akik nem olvasták a könyvet. Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Nagyon sokat jelent, hogy mindig itt vagy és támogatsz, tényleg hihetetlen dolog. Nagyon-nagyon szeretlek <3333
      Millio puszi Xx szeretlek <3

      Törlés