Sziasztok :)
Hűha, egy héttel ezelőtt még azt hittem, hogy ezt a részt nem tehetem majd ki, de örülök, hogy bekötötték a netet és így nem kellett csúsztatnom. Főleg, hogy ez az eddigiek közül a kedvenc részem. Szerintem elég titokzatos, bár az is lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá, nekem mégis minden átolvasásnál ez jut az eszembe róla. Nemsokára amúgy már visszatér Will, és megtörténik a második találkozásuk, de addig is, jó olvasást ehhez a részhez <3
Köszönök mindent, amit tőletek kapok, eszméletlenek vagytok, fantasztikus olvasók!
Millio puszi Xx szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
„A fülembe tóduló vértől, s az adrenalintól, mely ott dübörgött
az ereimben, szinte semmit sem hallottam. A csatazaj mindent eltorzított, de
különös mód sikerült egymás után levadásznom az ellenségeimet. A mezőt vörösre
festette a rengeteg vér, amit a körülöttem lévő, ismeretlen, ámbár mégis
ismerős emberek hullajtottak el. Az egész szituáció olyan volt, mintha
haldokoltam volna, ahogy egymás után lehelték ki a lelküket, úgy szakítottak ki
egy darabot belőlem. Mintha közel álltak volna hozzám, anélkül, hogy tisztában
lettem volna vele.
Kezemet a magasba emeltem, védekezően, akár egy pajzsot, s
az ujjaim között szorongatott tőr jéghideg markolatát ösztönösen döftem bele
egy hatszemű szörnyetegbe. A bestia torkából a felszínre tört egy állatias,
mélyről jövő hörgés, de nem adta fel a küzdelmet, s farkát, ami leginkább egy
skorpióéra hasonlított, sután lendítette irányomba, ami elől egy könnyed
mozdulattal tértem ki. Úgy pörögtem a levegőben, akár egy balerina, majd egy
ehhez hasonló kecses mozdulattal landoltam a nedves fűvel terített talajon.
Egyik lábam elől, a másik kissé hátrébb pihent, míg ujjaimmal megtartottam
rendíthetetlen egyensúlyomat, s egy hangos kiáltás kíséretében ismételten
támadásba lendültem. Rohantam, akár a szél, könnyed mégis orkán erejű
mozdulatokkal, s mire a démon feleszmélt, a feje levált a válláról, és a mélybe
hullott, ahogy azt a gravitáció törvényei is megkövetelték.
- Herondale, kezdesz lassulni – hallottam meg a hátam mögül
egy életvidám hangot, mintha az előbb beszélő illető egy cirkuszban érezte
volna magát, nem pedig egy természetfeletti harc színterén. Kíváncsian
fordultam alakja felé, s döbbenten vettem észre, hogy a macskaszemű idegennek
kék szikrák törtek elő az ujjbegyeiből. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta,
vajon csiklandozhatja-e a bizsergetőnek tűnő, áramszerű izé, de aztán rá
kellett eszmélnem, hogy egy másodperc erejéig sem lankadhat a figyelmem, ha
életben szeretnék maradni.
- Pofa be, Bane! Hidd el, még így is többet ölök meg közülük,
mint te – a fiú, aki még a nyelvét is kiöltötte a boszorkánymesterre, pontosan
úgy nézett ki, mint amilyenre mindig is emlékeztem. Pont úgy, hogy az a különös
alak a vasútállomásról. Arcán megjelent egy önelégült vigyor, amikor fénylő
pengéjével egyszerre két démont is leterített, majd azonnal el is tűnt a
hirtelen jött boldogság, amikor kihívója öt gusztustalan külsejű bestiát
küldött át egy másik dimenzióba, pusztán az egyik kezét használva – Felvágós –
Will felhorkantott, majd eltűnt a tömegben, mire az a másik hangos kuncogásba
kezdett, végül őt is elnyelte az Árnyvadászok kavalkádja. Árnyvadászok… vajon
honnan jött ez az elnevezés, és én honnan tudtam, hogy mik ők?
- Lily, figyelj már! – arcomat a hang irányába kaptam, mire
kis híján telibe talált egy éles karmokkal szegélyezett tenyér, ami elől az
utolsó utáni pillanatban hajoltam el, így felkaromon megjelent egy óriási
vágás, melyből ömleni kezdett tulajdon, langyos vérem. S bár elég csúnyán
festett, mintha meg sem éreztem volna. Övemből kihúztam egy furcsa fegyvert,
pont olyat, amivel a következő pillanatban levágták a szörnyetek egyik kezét. A
zöld színű folyadék ráfröccsent a mellkasomra, s azon nyomban szétmarta a
rajtam lévő ruhát, majd a bőrömet, mely lángokban égett irritáló érintésétől –
Mutasd magad! – térdepelt le mellém egy gyönyörűen magával ragadó kék szempár
tulajdonosa, s csupán hosszú másodpercek elteltével jutott el a tudatomig, hogy
Ő térdelt mellém. Megmentette az életem. Ruhájából leszakított egy darabot,
ahogy azt a filmekben szokták és letörölte rólam az égető folyadékot, mely
hatására égett hús szagot árasztottam magamból.
- Köszi – ahogy kimondtam a fiú arca ellágyult, és már nem
volt olyan feszült, mint pár pillanattal ezelőtt. Mintha megkönnyebbül volna,
amiért biztonságban tudott. Feje egyre csak közeledett felém, s már éreztem
perzselő leheletét, mikor a szájából vér csöppent az orcámra. Ajkaimat elhagyta
egy visszafojtott sikoly, mire a fiú egész teste az enyémre hullott.
Halálhörgésre emlékeztető hangot adott ki magából, s mintha suttogott volna még
valamit, amit képtelen voltam felfogni. Sokkos állapotba kerültem, és csak
ordítoztam, ahogy az a torkomon kifért. Könnyeim patakokban folytak végig az
arcomon, s úgy vonaglottam, akár egy elmebeteg. Hisztérikusan pillantottam a
háta mögé, ahol megláttam egy fehér csuklyás alakot, aki épp a ruhájába törölte
Will vérét. Megölte… megölte őt.”
Luc teste összerezzent a hirtelen támadt hidegtől, mely körbelengte az
egész szobát. Könnyfátyollal borított íriszei úgy pattantak ki szorosan
összepréselt tokjukból, mintha belülről égette volna fekete pupilláit a
szemhéja irritáló felülete. Egész teste verejtéktől áztatott volt, mintha csak
pár pillanattal ezelőtt szállt volna ki a zuhany alól, azonban mindezek
ellenére nem érezte magát tisztának, sőt egyenesen mocskosnak vélte libabőrbe
borult végtagjait. A tőle telhető leggyorsabb tempóban dobta le magáról a nedves
takarót, s rohant be a vendégszobához tartozó mellékhelyiségbe. Alakját nem
takarta más, csupán egy vékony hálóing, és amikor belenézett a falon pihenő,
karika alakú tükörbe, legszívesebben elhányta volna magát a látványtól. Arca
jól észrevehetően kipirult, mintha az imént futott volna le egy kisebb távú
akadálypályákkal tarkított olimpiai versenyszámot. Haja nedves csomókban tapadt
a fejbőréhez és a nyakához, míg ajkai feldagadtak, mintha hosszú órákon
keresztül rágcsálta volna őket. Szíve hevesen kalimpált a mellkasa mögött, már
szinte a torkában érezte a ritmustalan ütemet, mintha dobogó szerve ki akart
volna törni testéből, s mintha a szemei is ki lettek volna sírva. Nem értette
mi történt vele, hiszen a rémálmai mindössze az éjszaka szüleményei voltak, s
ébredés után, mintha a köd homálya telepedett volna rájuk; csupán addig
léteztek, amíg a Hold fenn ragyogott a csillagos égen. Luc kétségbeesetten
kapott a felkarjához, ahol egy apró, véres karmolás csúfította el, amúgy sápadt
bőrét, és ijedten vette tudomásul, hogy körmei alatt tulajdon vörös, ámbár
alvadt vérét fedezte fel. Eddig még sosem álmodott ilyen valóságosat, s még
sosem okozott magában kárt az éjszakák folyamán; egészen mostanáig. Sietve
vette le magáról az átizzadt hálóinget, amit a szennyes kosár tetejére dobott,
hogy ezt követően meztelenül léphessen be a zuhanykabin ajtaja mögé.
Ahogy megeresztette a forró vizet, megkönnyebbülés járta át az egész
lényét, és már az sem érdekelte, hogy a frissen keletkezett sebe iszonyatosan
csípte a felkarját. Szemeit szorosan lehunyta, majd fejét teljesen
hátraszegezte, hogy ezzel az arcába csapódhasson a kellemesen forró folyadék.
De amint engedett a sötétségnek, az ismételten beköltözött szívébe, s mintha
csak egy látomás keletkezett volna elméjében, mely játékosan kergette az
őrületbe; amikor lenézett a lefolyó felé, a kristálytiszta víz egyszeriben
élénken vöröslő vérré változott, s Luc egy hangos sikoly kíséretében ugrott ki
a zuhanyzóból. Egész teste beleremegett a félelembe, s csak percekkel később,
ahogy megdörzsölte csalóka íriszeit, tisztult ki végleg látása. A vér ismét
vízként folyt alá a lefolyóba, melyből a csatormába, azt követően pedig a
Temzébe távozott.
Luc, villámsebességgel aggatta magára előkészített ruháit, s amint
sikeresen megszárította elázott haját, egy egyszerű, kócos kontyba fogta azt,
méghozzá a feje legeslegtetején, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy kínai
magazin címlapjáról lépett volna elő. Félénken tárta szét az ideiglenes
szobájában található függönyöket, mire vakító fényesség töltötte meg a
kellemesen tavaszias színekben pompázó belteret. Vékony, kötött pulcsijának
ujjába temetve arca egy részét, kíváncsian fürkészte London borongós látképét,
hiszen Pierre nagyszüleinek a házából kitűnő rálátás nyílt a Tower Bridge-re,
amit szerelme tegnap oly nagy lelkesedéssel mutatott meg neki. Ahogy Luc eszébe
jutottak a tegnapi alkony emlékei, azonnal feltűnt neki a fiú hiánya, aki
minden pillanatban képes volt megnyugtatni időnként túlságosan feszengő lelkét.
Résnyire tárva a fából készült nyílászárót, Luc félénken kukucskált ki a
menedékként funkcionáló helyiségből, s amint beleszippantott a levegőbe, orrát
megcsapta egy ismerős illatfelhő, ami leginkább a gyermekkorára emlékeztette –
bár fogalma sem volt, miért.
- Elnézést, hol vannak a többiek? –
Pierre nagymamája épp a konyhában tevékenykedett, amikor a lány, kezeit
szorosan a mellkasa elé fonva, feltette neki ezt az igazán egyszerű kérdést.
Még mindig annyira fura volt számára, hogy magáznia kellett egy felnőttet,
hiszen Luc világ életében szörnyetegekkel volt körülvéve, még ha csak
képletesen is. Utálta a nevelőszüleit, utálta a tanárait, így úgy gondolta nem
adja meg nekik azt a luxust, mint például a tisztelet. Nem csoda, hogy sosem
volt a tanárok kedvence, sem pedig minta gyerek. Luc lassú léptekkel közeledett
a konyhában található, hatalmas asztal felé, ahol minden főétkezést – kivéve a
reggelit – együtt fogyasztott el a ház lakóival.
- Elküldtem őket a boltba, mert annyira
esik az eső, hogy nem mertem volán mögé ülni. Ilyenkor megbolondulnak az
emberek – legyintett az idős asszony, kissé félvállról véve a lány által
felhozott témát. Luc elég kínosnak érezte a szituációt, melybe tudtán kívül
keveredett bele, hiszen ő azt remélte, hogy a házban rátalál Pierrere. Az még
csak eszébe sem jutott, hogy a fiú képes lesz itt hagyni őt, szinte teljesen
egyedül, egy számára idegen környezetben. Luc ismételten beletemette az arcát a
pulóverének pihe-puha ujjába, s úgy várta a fejleményeket, akár egy megszeppent
kisgyerek. Alig akart magára ismerni, hiszen természetéből adódóan, mindig is
bátor, sőt egyenesen rendíthetetlennek tartotta magát, most viszont még egy
mezei nyuszinak is több vér volt a pucájában, mint neki. Belül azonban remélte,
hogy a kiruccanás végeztével, nem csak a rémálmait, vagy a folytonos esőzést,
de a vadonatúj személyiségét is maga mögött tudhatja majd.
- Mit tetszik csinálni? Nagyon finom
illata van – kérdezte végül, ezzel megszüntetve a konyhára telepedett néma
csöndességet, mely zavarta a lány füleit. Hisz amikor csend volt, akkor
önkénytelenül törtek felszínre az emlékek, s az emlékek magukkal hozták az
álmokat, melyeket legszívesebben örökre száműzött volna elméje mélyéről.
- Csokoládés süteményt. Úgy gondoltam
rád férhet egy kis boldogsághormon, drágaságom. Olyan nyúzott vagy, mióta
idejöttetek. Bár nem csodálom, azok az álmok… – Luc ereiben még a túlfűtött
vére is egyik pillanatról a másikra fagyott jéggé, amint eljutottak a tudatáig
az előbb hallott szavak, s azoknak a jelentése. Mindig is rettegett attól, hogy
egyszer valaki rájön, féltve őrzött titkára, s elkönyveli őt egy mihaszna elme roggyantnak,
aki még azzal sincs tisztában, mi valóság és mi a képzelet szüleménye. Amikor a
szülei meghaltak és új anyukát és apukát kapott, akkor minden este azzal a
tudattal hunyta le szemeit, hogy a falak mögött rejtőző gonosz emberek egyszer
egy diliházba dugják, míg végképp bele nem bolondul az egyedüllétbe. S bár
Pierre tisztában volt a lány eme rendellenességével, mely egy időre hagyta
levegőhöz jutni Luct, mégis félt belegondolni, hogy egy, a fiúhoz közelálló
személy elítélheti egy olyan dolog miatt, amit legszívesebben kiégetne a
tulajdon testéből. Nem akart álmokat, nem akart rémképeket, s végképp nem akart
verejtékben ázott testtel ébredni.
- Hogy mondta? – húzta fel egyik
szemöldökét, ezzel értetlenség álcájába bújtatva vonásait. Sosem volt jó
színésznő, ámbár ha arra került a sor, meg tudta téveszteni a hozzá közel álló
embereket.
- Előttem igazán nem kell titkolóznod,
tudom, hogy rémálmok kísértenek minden éjszaka. Tessék, idd csak meg ezt.
Lenyugtatja a felborzolt idegeket. Saját recept – az öreg nő, akinek pár
verejtékcsepp gyöngyöződött a homlokán a konyhában keletkezett melegtől remegő
kezekkel adott át a lánynak egy bögre, gőzölgő italt, melyet Lucie képtelen
volt beazonosítani. A sűrűsége leginkább a teára hasonlított, a szaga a
kakaóra, míg a színe a gyümölcsleves és a sár keverékére. Luc soha életében nem
látott még ehhez foghatót, de mivel még sosem járt Angliában, ezt is
elkönyvelte egy tradicionális fogásnak, csak úgy, mint a disznóhúsos pitét,
amivel a legelső napon Pierre nagypapája ijesztgette.
- Köszönöm – kortyolt bele a
gusztustalannak titulált löttybe, ami hihetetlen mód, kevésbé volt
elviselhetetlen, mint azt a kinézetéből bárki is gondolta volna. Luc testében
szétáramlott egy kellemesen érzés, mely csiklandozta az oldalát, s
megkönnyebbüléssel töltötte el belülről. Persze, tisztában volt vele, hogy
boszorkányok nem léteznek, és soha nem is léteztek, de ahogy végignézett a vele
szemben álló éltes asszonyon, képtelen volt nem elképzelni egy Halloween- i
maskarában, seprűn utazva, egy varangyos békával a kezei között - Ennyire
hangos lettem volna? – húzta fel az egyik szemöldökét, miközben ajkaival O
alakot formálva, kifújt belőle egy jókora adag levegőt, amitől az itóka teteje
fodrozódni kezdett, akár az óceán.
- Így is fogalmazhatunk, de leginkább a
folytonos motyogás keltette fel a figyelmemet. Persze, nem szándékosan
hallgatóztam, csak meg akartam nézni, felébredtél-e már – Miranda képes volt
egy szuszra elhadarni a második mondatot, mintha attól tartott volna, hogy Luc
mérgében feláll a helyéről és kirohan a szobából, amiért az idős nő hallgatózni
mert. Azonban, Luc egyáltalán nem volt mérges, sőt! Annyira lázba hozta a
gondolat, hogy esetleg Pierre mamája tudhat valamit a különös álmairól, hogy
képes volt szemet hunyni minden más felett, így a kémkedésnek tűnő cselekedett
felett is könnyű szerrel elsiklott.
- Miket mondtam? Én ébredés után
semmire sem emlékszem, csak arra a különös érzésre, amitől még a hideg is
kiráz. Mintha elfelejtenék valamit. Valami lényegeset – motyogta, miközben
zavartságában a porcelánból készült bögre tükörsima felületét simogatta, ami
kezdte átvenni a benne lévő folyadék melegét. Tekintetét érdeklődve szegezte Miranda felé, mint aki egy isteni csodára várt. Hisz tényleg valamiféle jelre,
visszajelzésre, megerősítésre számított… akármire, ami bizonyossá tette volna;
nem ment el az esze.
- Leginkább neveket. Carstairs,
Herondale, Magnus Bane, Lottie és hasonlók – Luc csalódottan nyugtázta magában,
hogy a felsoroltak közül egyet sem ismert fel. Mindazonáltal volt közöttük egy,
ami igazán megcsiklandozta a fantáziáját, méghozzá nem más, mint Magnus Bane.
Olyan sejtelmes és titokzatos névnek tűnt, mintha magát a halált hordozta volna
magában. Halványan emlékezett egy latin órára, amikor ritkán használt szavakat
fordítottak az anyanyelvére – vagyis franciára. A Magnus azt jelentette erő,
míg a Bane angolul a veszedelmet, a mérget és az álnokságot fogalmazta meg
egyetlen szóba sűrítve.
- Miből gondolja, hogy ezek nevek?
Olyan furán hangzanak, mintha egy könyv lapjairól léptek volna elő, azok közül
is leginkább a múlt századból – valójában még soha életében nem hallott ehhez
fogható vezetékneveket, mint például a Carstairs vagy a Herondale, s abban is
kételkedett, hogy valaha létezhettek ilyenek, mégsem akarta megbántani Pierre
nagymamáját, azzal, hogy nyíltan a szemébe mondja, mekkora badarságnak találja,
amiket össze-visszamagyarázott neki. Hisz a nő csak válaszolt a kérdéseire.
- Higgy nekem, ezek bizony nevek,
méghozzá nem is akármilyenek – Bob feleségének a hangjában Luc az izgatottságot
és még sok más, vidám tónusú dallamot is felfedezett, amikor a nő a hűtő felé
igyekezett és kivett a hatalmas masinából egy egész doboznyi tojást. Az
összezavarodott lány nem érette mit talált Miranda ilyen viccesnek, s belül
sértette a tény, hogy kinevették. Legszívesebben megforgatta volna
csokoládészín szemeit, de tudta, hogy azzal túl messzire merészkedne, és nem
akarta, hogy az asszony megutálja. Mindössze tíz nap, és utaznak vissza, hőn
szeretett Párizsába; ez volt az egyetlen, ami képes volt lecsitítani háborgó
lelkét.
- Nem tudja, miről beszél. Ezek csak
álmok, majd eltűnnek, ahogy régebben is eltűntek – az idegtől remegni kezdtek a
kezei, így gyorsan letette az ujjai közt szorongatott poharat, hiszen semmi
kedve sem lett volna felseperni az esetlegesen darabjaira hullott szilánkokat,
melyeknek kialakulását csupán saját bénaságának köszönhette volna.
- Attól, hogy nem tudod, miről
beszélek, én még érthetem a dolgokat. Lehet, hogy hihetetlennek tűnnek, de ez
nem jelenti azt, hogy nem lehetnek igazak – folytatta a Luc előtt szorgoskodó nő,
aki épp csokoládét reszelt egy óriási keverőtálba. Rá sem nézett a lányra,
miközben magabiztosan mozgatta a kezeit, hol fel, hol le. Hangja
megingathatatlanul csengett. Pont olyan volt, mintha Luc egy hógolyót dobott
volna egy masszívan az ég felé tornyosuló szikla falának. A kézzel gyúrt gömb
szétporladt, míg a kő sértetlenül, s büszkén magasodott a fehér porkupac fölé.
- Hogy mondta?
- Jaj, csacsi fejem, mennyit csacsogtam
már így is! Szerinted barackos vagy vaníliás legyen a töltelék? – Luc álla a
földet súrolta, ahogy meghallotta az asszony következő kérdését. Egyszerűen nem
tudta elhinni, hogy a nő ennyire kegyetlenül elhúzta az orra előtt a
mézesmadzagot, amit aztán jól zsebre is vágott, hogy még csak egy pislogásnyi
időt se hagyjon neki a nyálcsorgatásra. Úgy tett, mintha az előbb nem azokról a
furcsa nevekről mesélt volna neki, hanem csupán az időjárást szidta volna, ami
már két napja megállás nélkül hullatta könnyeit. S az egészben az volt a
legrosszabb, hogy ennél átlátszóbban nem is terelhetett volna. Kristálytisztán
látszott rajta, hogy többet tudott annál, amennyit említett.
- Öhm… mind a kettő nagyon jól hangzik.
Nem tudok választani – Luc megrázta a fejét, majd gyorsan felhörpintette a
poharában lévő összes kakaó illatú löttyöt, hogy aztán beletehesse az üressé
vált bögrét a mosogatóba, s addig se kelljen Miranda szemeibe néznie. Tudta, ha
megtenné, akkor bűntudat nélkül nekiesne a védtelen öregnek.
- Akkor lesz mind a kettő. Gyere,
segíts kérlek. Együtt hamarabb elkészítjük őket – Luc zokszó nélkül
teljesítette az udvarias utasítás, így felhúzta kedvenc pulóverének ujjait, s
megigazította a haját, hogy semmi se zavarhassa meg a kemény munkában.
- Merre találom a lisztet?
- Ott lent, jobbra a második fiók –
Pierre mamája egy barna, csíkozott mintás szekrény felé mutatott az egyik
csokoládés tésztával fedett kezével, amiről valamilyen csoda folytán egyetlen
cseppnyi sem hullott a földre, mintha az kivételt képezett volna a gravitáció
szabályaival sújtott dolgok alól. Luc a megadott irányba kapta a fejét, s már
épp megindult a liszt felé, amikor a bejárat felől ismerős hangok ütötték fel a fejüket. Pierre és Bob abban a minutumban értek haza.
Luc kimondottan örült a megnövekedett társaságnak, hiszen a férfierővel
határozottan gyorsabban ment a munka, arról már nem is beszélve, hogy bénaságuk
következtében még a hangulat is a tetőfokára hágott. A lány már nem is
foglalkozott többet a különös nevekkel, sem az újabb rémképekkel. Hiszen amíg
Pierre mellette volt, s a Hold nem tűnt fel a horizonton, addig a démonok
megpihentek - erőt gyűjtve a következő támadáshoz.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy visszakaptad a neted, és máris hoztad nekünk az új fejezetet, melynek minden sorát csak úgy faltam. Az álom... khm, vagy inkább visszaemlékezés egy régi rémálomra? Jézusom, a végén, komolyan megijesztettél! Sajnálom szegény Lily-t. Fogalma sincs mi van vele, mik ezek az álmok, nem lehet könnyű neki. Ráadásul Pierre nagymamája - akit amúgy nagyon csípek - furcsa megjegyzésekkel is bombázta, ami csak még jobban összezavarhatta. Még ha ki is jutott neki Will Herondale, nem lennék a helyében. Eltűnődtem, vajon nagyi tud-e az alvilágiakról, ami Londonban nem lenne csoda, de akkor nem értem, Pierre miért ne tudna. Mindegy, ez majd úgyis elválik előbb vagy utóbb. Az utolsó mondat különösen tetszett, nagyon művészi, sokat sejtető és elgondolkodtató volt a több jelentésréteg miatt! Egyre kíváncsibb vagyok, mi lesz még itt, és hogyan is fog Will és Lily újra találkozni. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, amihez további sok kitartást kívánok!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésIgen, én is nagyon örülök, hogy visszakaptam a netem, mert ez a hat nap is borzalmas volt... nem is gondoltam volna, hogy ennyire függővé váltam volna. Hihetetlen!
Ez kivételesen csak egy rossz álom volt, ami természetesen nem történt meg soha, hiszen Will még él, s ezzel csupán annyi volt a célom, hogy még ijesztőbbé tegyem a rémképeket. Úgy látom kellőképp sikerült elérnem mindezt.
Elgondolkoztattak a szavaid. Hmm, nem tudom én képes lennék-e elviselni mindezt azért, hogy az enyém lehessen Will. Mégis, jobban hajlok az igen felé, bár talán csak azért, mert tudom, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, te pedig nem.
Igen, Pierre mamája tud az Alvilágiakról és ennek nem is akármi lesz a története, amiből egyből következik majd, hogy a férje és a családjának többi tagja miért nem tud róluk. Nem árulnám el mindezt, de tervezek neki egy külön fejezetet, aminek az lesz a címe, hogy Miranda néni titka vagy valami hasonló.
Tényleg művészi? Jaj, ennél nagyon dicséretet nem is kaphattam volna <333 Köszönök mindent <333
Millio puszi Xx
Drága, elképesztően tehetséges Csillag!
VálaszTörlésBorzasztóan röstellem, hogy csak most tudok Neked írni, nagyon szégyellem is magamat miatta, hogy ennyi ideig nem tudtam tartalmasabb véleményt összehozni, hiszen nagyon is megérdemled! Igaz, hogy már az összes fejezetet elolvastam – nem csak azokat, amiket ide kiteszel, hanem a további folytatást is – de öröm volt újraolvasni az összes epizódot. Egyre inkább a szívemhez nő a történet és, ahogyan a sorokat olvastam egy bizonyos dologra gondoltam, amit sajnos nem árulhatok el Neked, de idővel, majd megtudod :) Na, de nem szeretnék elkalandozni a ténylegesen fontos témától. Hű, már annyira várom a következő fejezetet, ami gondolom még nem most lesz, hiszen nem is olyan régen fejezted be, ami csak még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Tényleg elképesztő minden. A szereplőket a lehető legnagyobb körültekintőséggel formáltad meg, mindegyiknek önálló személyisége van, hóbortjaik és nagyon is passzolnak valódi önmagukhoz, akik a könyvben is. Igen, igen már bele – bele olvasgattam, amikor untatott az a fránya kötelező olvasmány. Képzeld megint egy héttel eltolták, de még mindig a könyvtári könyveket molymólóm, mert még öt darab van belőlük idehaza. Erről az jutott eszembe, hogy ezt a történetedet könyv formájában is el tudom képzelni, hiszen aprólékosan kidolgozott az egész, kellő titok van a háttérben, amivel nagyon is sikerül felkeltened az olvasók kíváncsiságát. Az örök kedvencem valamiért Pierre, Magnus és Jem – nem mintha Lily/Lucie és Will ne férkőztek volna mélyen a szívembe. Valamiért a naplóba írt sorok nagyon megragadtak, főleg amikor a főhősnő leírta a Temze partján tett látogatását Willel, megmosolyogtatott. Igazából a legtöbb jelenet ezt hozta ki belőlem, kivéve persze Lily/ Luc álmai, na azok igazán élethűre sikeredtek. Szinte magam előtt láttam az egész történést, ahogyan a pengét fogja a kezében és rátámad a sötét démonokra.
Összegzésképpen nagyon imádom az egészet és köszönöm, amiért olvashatom nem csak ezt a történetedet, hanem az összeset is! Igazi őstehetség van!!!! (Nincs vita!!!!!!)
Millió puszi és szoros ölelés! <3333 Nagyon szeretlek meg persze Pierret is szóval nagyon vigyázz ám rá!!! xD <3333333
Drága, tehetséges, kedves Csigusz!
Törlésnagyon nehezen szedem össze a gondolataimat, hiszen tegnap ilyenkor még minden rendben volt, most meg egyszeriben minden olyan kuszává vált. Nem szeretném, hogy abba hagyd az írást, és ez az én hangulatomra is rányomta a bélyegét, de mindegy.. nem hozom megint fel, mert egész este ezt szajkózom és ha eddig nem hatott, most sem fog.
Nem baj, hogy csak most volt időd írni, hisz ismersz, sosem haragudtam az ilyen jelentéktelen dolgok miatt, hiszen a lényeg, hogy itt vagy.
Igen, te már bennfentesnek számítasz, mintha a bétám lennél, így minden kulisszadolgot tudsz. Csak nem a meglepire gondoltál? Remélem :$
Köszönöm, hogy itt vagy nekem és támogatsz, bárcsak én is megtehetném fordítva... de túl kevésnek bizonyultam. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam elég jó támaszod. Pedig megpróbáltam...
Nagyon imádlak, szeretlek <333 Örülök, amiért eltolták a kötelezőt, hiszen tudom, hogy nem tetszik annyira az a könyv, mint bármi egyéb. <33
Millio puszi Xx vigyázok Pierre-re, de tudod, hogy nem ő a férfi főszereplő, így ne ígérek sokat <333
Szia.kövit.azonnal!!!!!
VálaszTörlésSzia :D
TörlésSietek, ígérem, ahogy tőlem telik <33
Drága, tehetséges, imádni való, pótolhatatlan, egyetlen szerecsendiom!
VálaszTörlésOh, annyira, de annyira sajnálom a lányt, szörnyű lehet ilyen rémálmokkal élni, hiszen tényleg nem semmi, amiket leírtál. Nagyon nagyon remélem, hogy hamarosan összefonódik újra Will és a lány útja, hogy mindketten többet tudjanak meg erről a kialakult helyzetről. Nem bírom hangsúlyozni, mennyire tetszik ez a blog, az írásmódod pedig egészen egyszerűen tökéletes, nagyon irigyellek, amiért ilyen szavakat és ilyen kifejezéseket tudsz használni, annyira jól csinálod, te jó ég! Tényleg remélem, hogy sosem nem hagyod abba, egészen egyszerűen a rabja lettem a történetnek, mégha sajnálatos módon későn is írok. Emiatt utólag is bocsánat, iszonyúan kimerült vagyok, a Te blogodat pedig teljesen feltöltődve érdemes olvasni!:) Nagyon tehetséges vagy, ne feledd! Szeretlek, csak így tovább! <333333333
Millió puszi, Azy
Drága, édes, kedves, szeretetreméltó Azym!
TörlésIgazad van, szerintem is borzalmas lehet ilyen rémképekkel élni, de mindezek csak addig lesznek jelen Luc/Lily életében, amíg el nem fogadja, hogy ki is ő valójában. Ígérem, hamarosan össze fog fonódni az útjuk, csupán pár rész van hátra addig, és akkor már igazán beindulnak a dolgok. Sajnálom, hogy ilyen lassan haladok, csak próbálok mindent megmagyarázni azoknak, akik nem olvasták a könyvet. Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Nagyon sokat jelent, hogy mindig itt vagy és támogatsz, tényleg hihetetlen dolog. Nagyon-nagyon szeretlek <3333
Millio puszi Xx szeretlek <3