19. fejezet

Sziasztok :)

Most kivételesen nem a köszönetnyilvánítással kezdeném, hanem egy jókívánsággal: KELLEMES NYARAT MINDENKINEK! Hihetetlen, hogy végre nem kell iskolába menni, nemde? Emlékszem, ezt a blogot egy téli napon indítottam. Most pedig nyár van. Kimondani is hátborzongató, de egyben kellemes.
Na, a fecsegésen után szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa a blogot, s külön köszönet FantasyGirl-nek, aki minden rész alá lelkesen kommentel. Remélem, most, hogy itt a szünet, valamivel több visszajelzést kapok majd, ugyanis időnk mint a tenger, nemde?
A résztől csak annyit, hogy már akkor vártam ezt a a fejezetet, amikor megírtam a prológust. Remélem tetszeni fog, nekem az utolsó bekezdés a kedvencem. Jó olvasást!
Millio puszi Xx

szerecsendio

---------------------------------------------------------------------------------

Anglia kifordított önmagadból

  Luc arcán patakokban folytak a könnyek, miközben teljes erejével nekifeszült Will mellkasának. Ujjait olyannyira összeszorította, hogy a tenyerén félhold alakú mintákat hagytak maguk után a körmei, de ő ezzel mit sem törődve, egyszerre okozott fájdalmat magának és az előtte tornyosuló, érzelemmentes kőszobornak - ugyanis Will egész idő alatt rezzenéstelen arccal tűrte a tompa fájdalmat.

  A percek egyre csak pörögtek, míg végül Lucie majd’ összeesett a kimerültségtől, mely ólomsúlyként nehezedett a testére. A végtagjai elnehezültek s ha Will nem nyúlt volna utána, nagy valószínűséggel összerogytak volna reszketeg lábai. A lépcsőházra nyomasztó némaság telepedett s az egyetlen zajt a lány monoton szipogása okozta. Luc lassan a szemeihez emelte a kezeit és amint kitörölt belőlük minden csepp nedvességet, fejével a kijárat felé fordult. Kétségbeesetten kutatott a francia fiú után; mindhiába. Mire észrevette, hogy eltűnt, Pierre ténylegesen köddé vált.

  Ahogy a fájdalmas üresség tudatosult a lányban, eltolta magától a fekete hajkoronával megáldott srácot s nemes magányában elindult a kijárat irányába. A fémes ajtó recsegő hangot hallatott, ezzel jelezve: a látszat néha igenis csalt s a csillogó festék alatt minden porcikáját fából fabrikálták egésszé. Luc léptei visszhangoztak a néma, ködbe burkolózott utcán, s bár a lelke mélyén tudta, hogy Pierre már messze járt, ennek ellenére minden mozdulata után körülnézett az elnéptelenedett városrészben.  Meg szerette volna beszélni egykori szerelmével a történteket, bocsánatot kérni és elfeledni a hibát, amit úgy gondolt, élete végéig bánni fog.

- Várj már meg! – Will ujja a felkarjára tekeredett, akár egy gonosz áspiskígyó, s fojtogató szorítása egyre erőszakosabbá vált. Luc azonban küzdött, hiszen a lelkében érlelődő utálat erőt adott neki. De vajon lehetett-e gyűlölve szeretni? Hiszen eme ellenséges érzelem is egyfajta elfojtott szeretet volt, amit az utálkozó felek nem voltak képesek bevallani sem egymásnak, sem önmaguknak. Lucie megvetette magát, amiért még mindig megdobbantott benne valamit Will szélfútta haja s szeleburdi életszemlélete.

  Tüntetőlegesen figyelmen kívül hagyta a fiút s egyre gyorsabb tempóra kapcsolva, már szinte futott a buszmegálló irányába. Ahogy talpai súrolták a kemény betont, monoton, mégis dallamos kánont képeztek az éjszakában.

  Luc szomorúan ült le az egyik fémrácsos padra, majd combjaira támasztott kezeibe temette az arcát. Épp eleget sírt már Pierre után, s eszében sem volt kimutatni a fájdalmát, főleg nem Will előtt, azonban hiába volt minden próbálkozás; könnyei áttörtek minden általa emelt védgátat. A lelke vérzett a maga langyos és átlátszó cseppjeivel.

- Minden rendben? – Will tenyere lassan Lucie vállára siklott, de a lány egy agresszív lökéssel lerázta magáról a tüzes béklyóként perzselő kézfejet. Nem akart behódolni a gyengéd érzelmeknek, hiszen amikor legutóbb ezt tette – csekély félórával ezelőtt – akkor az egész élete a feje tetejére állt. - Sajnálom, oké? Nem nézhetsz életed végéig levegőnek!

- Akarsz fogadni? – szűrte ki a fogai között, akár egy veszett eb. Az elmúlt pár nap megpróbáltatásai felülkerekedtek a lányon, s rá nem jellemző mód, legszívesebben tört-zúzott volna. De már nem volt elég erő a karjaiban – azok teljesen elnehezedtek és ahelyett, hogy megmozdultak volna, magatehetetlenül pihentek meg az oldala mentén. Úgy érezte legyőzték; hogy veszített. S tényleg… hirtelen egyetlen egy dolgot sem tudott volna megnevezni, egyetlen egy személyt sem, akiért érdemes lett volna hazamennie. Párizs, Pierre nélkül egy trágya szagú falucskává zsugorodott, a mindig fényűző sugárutak pedig visszafejlődtek poros ösvényekké.

- Máris nyertem – Will játékosan oldalba lökte Luciet, de ő csupán egy lesújtó pillantással jutalmazta meg a fiút. - Jaj, ne csináld már. Te akartad, hogy mondjak valamit. Mondtam.

  Ahogy az ifjú Herondale szavakba öntötte mondanivalóját, Lucie egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mintha a kellemesnek nem mondható ülőhelye szúrni kezdte volna az alfelét. De nem ez volt a legfőbb oka heves kirohanásának, hanem a fiú dallamos hangjában bujkáló ércelődés. A gúnyolódás, a felsőbbrendűség. Luc úgy pattant fel a fémes padról, mintha gombostűvel teletűzdelt párnába ült volna.

- Büszke lehetsz magadra! – csattant fel, magából kikelve. - Hála neked, elvesztettem az egyetlen embert, aki önmagamért szeretett.

- Nem hibáztathatsz mindenért engem, hiszen te sem nagyon ellenkeztél! – Will is felállt, ezzel elérve, hogy szemtől szemben folytassák a kiabálást. Luc fülében zubogott a vér, már semmit sem hallott; sem a felettük elröppenő gépmadár dübörgő zaját, sem viharos szellő susogását, ahogy az durván végigcirógatta a megállóba épített fa leveleit. Csak ő volt és Will – pont úgy, ahogy régen, mégis teljesen másképp.

- Letámadtál!

- Te pedig átadtad magad az érzelmeidnek – azzal széttárta a karjait és sunyi vigyorát leplezve grimaszra húzta ajkait. Lucie hirtelen el sem tudta képzelni, mi vitte rá az ajkait arra, hogy viszonozzák a fiú csókját. Hiszen a hangulatváltozásaitól már csak felsőbbrendű személyisége volt taszítóbb. Luc pedig egyenesen falra mászott a hozzá hasonló, pökhendi fazonoktól.

- Tudni akarod, most mit érzek? Hányingert! – azzal sarkon fordult és visszatrappolt a fémből eszkábált padhoz. Azonban, alig, hogy leült, egy nyolc keréken guruló monstrum száguldott el a buszmegálló mellett. Lucie kikerekedett szemmel bámult utána, de mintha egy láthatatlan burok ereszkedett volna közé és a sofőr szemei közé; utóbbi még csak rá sem hederített.

- Ugye csak viccel velem? Nem lát a szemétől? Jöjjön vissza! – kiabálta, miközben kezeivel össze-visszahadonászott; hasztalan. A piros jármű befordult a sarkon, ezzel örökre eltűnve a lány látómezejéből. Lucie duzzogva dobbantott egyet, amit a következő pillanatban már meg is bánt, hiszen a kemény beton durván felsértette a nyárias cipellőbe bujtatott lábait.

  Időközben a fekete ruhákba bújtatott Árnyvadász fiú nesztelen lépteivel a megállóba függesztett menetrend felé sétált, melyből nem kis nehézségek árán kiolvasta a következő jármű érkezésének pontos időpontját.

- Úgy látszik, egy ideig még el kell viselned a társaságom, ugyanis a tábla szerint az esti járat félóránként jár.

- Na, azt már nem! Akkor inkább gyalogolok.

  De hiába volt minden elhatározás, egyszerűen fogalma sem volt róla, merre kellett volna elindulnia. Elveszett és túl makacs s önfejű volt ahhoz, hogy mindezt beismerje, így aki mer, az nyer alapon elindult arra, amerre az emeletes buszt elnyelte a föld.

 - Azt sem tudod, merre kell menni – Luc a másik irányba fordította a fejét, ezzel jelezve a mögötte kullogó fiúnak, hogy jobban tette volna, ha meg sem szólalt volna. Mi több, egyenesen az Intézet felé kellett volna vennie az irányt, ahelyett, hogy őt pesztrálta. Viszont a lány egy része igenis hálás volt a Will által nyújtott védelemért, hiszen mióta az a vérszomjas vámpír rátámadott, minden egyes neszre összerezzent ijedtében.

- Valld be, hogy eltévedtél! – Will mérgesen, mégis halkan követelőzött, tisztes távolságra Lucietől. A fiatal Penhallow azonban még ezt a több méteres távot is túl közelinek érezte; már szinte fojtogatónak. Minden porcikája magányra vágyott, egyedüllétre és egy csipetnyi nyugalomra. Úgy gondolta, ha az élet végre adott volna neki egy másodpercnyi szusszanást, akkor könnyebb lett volna mérlegelnie a történteket. Felmérni a veszteséget s újult erővel nekivágni a jövőnek. Viszont így, hogy Will egyfolytában rajta lógott – teljesen összezavarodott. A lelkében életre kelő vihar úgy tombolt, akár egy hurrikán, nem ismerve könyörületet.

- Ez nem igaz! Csak… - Luc megtorpant, ugyanis időközben elvesztette az ismerős utcatáblát s valahogy egy teljesen másik úton lyukadt ki. Pedig tisztán emlékezett rá, hogy valamerre errefelé volt a cukrászda - csak ellopták az utcát. Ennyi az egész.

- Akarod, hogy visszaszerezzem neked? – a fiú időközben utolérte a lányt, így játékos csipkelődése közben már olyan közel állt hozzá, hogy az egy külső szemlélő számára is intimnek hatott volna. Luc érezte a fiú langyos, már-már perzselő leheletét az arcán, amibe bár akaratlanul, de beleborzongott. Lábai a földbe gyökereztek s ezzel egyidejűleg szinte szétmállottak az izmai, mintha olvadt vaj került volna a helyükre.

- Nem akarok tőled az égvilágon semmit. Épp eleget tettél az este – motyogta az orra alatt, de kijelentésében fele annyi nyomaték sem volt, mint szerette volna. Ujjait finoman a fiú mellkasára helyezte, majd durván ellökte magától, mintha egy leprás lett volna. Egy nyomorék seggfej, akit a háta közepére sem kívánt – csak a szívébe. Lucie megrázta a fejét, ezzel eltüntetve azt a kis hangocskát, mely az utolsó szavakat mondatta vele, de még mielőtt végleg elfordíthatta volna a tekintetét, Will átható tekintete kővé dermesztette.

- Ha tényleg ezt akarod…

- Mindennél jobban! – a fiatal Árnyvadész fiú szemei egy bizonytalan másodperc erejéig elkerekedtek, de mire Luc megbizonyosodhatott volna a bennük pislákoló döbbenetről, addigra felvették érzéketlen álcájukat. Az érzelmek, melyek élettel telivé varázsolták a fiú arcát egyszerre köddé váltak. Eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. A lány legszívesebben azonnal visszavonta volna meggondolatlan kívánságát, de már nem volt visszaút. Talán ezért tanácsolta az anyukája mindig azt, hogy vigyázzon, mit kíván. A szavaknak hatalmas erejük volt. Néha mélyebb sebet ütöttek, mint egy élesre fent kard pengéje.

  Lucie lassan balra fordult és bizonytalan, mégis rendíthetetlen lépteivel elindult az éjszakába. Még akkor sem nézett vissza, amikor Will megköszörülte a torkát, ezzel jelezve távozását.

- Amúgy két utca jobbra, és a Temze partján leszel – Luc behúzta a kéziféket, hiszen tudta, a fiú még nem végzett. Megérezte. - Onnan már sikerülni fog.

   Csak állt, mint egy kőszörnyeteg, miközben az arcán lefolyt egy bátortalan könnycsepp, mely árván lelt a halálra, ahogy ráesve a lány felsőjére, lassan magába szippantotta a gyapjús textília.

   Az idő mintha szárnyra kélt volna, szinte egy évezred is elszállt Luc feje fölött, mire végre képes volt megmozdítani balerinacipőbe bujtatott lábait. Will utasításainak köszönhetően hamar rátalált a lassan zubogó folyamra, ami lomhán követte a lány sötét sziluettjét, amit az utcai lámpák festettek a szürke betonra. Örülnie kellett volna, hiszen erre vágyott. A magány mégsem volt olyan édes, mint amire számított, mi több! Egyesen irritálónak talált minden egyes monoton neszt, mely a torkából szökött a napvilágra. Hangos zihálása kísértetiesen visszahangzott a néma utcán, s ahogy a talpa megcsókolta az aszfaltot, a kopogó hang lágy duettre kélt a lélegzetével. Egyedül volt.

   A Hold fel-felbukkanó fénye megvilágította a bejáratot, amikor Lucie lassan elfordította a kulcsot, majd belökte az ajtó masszív keretét. Mióta Gabriel ripityára zúzta, az átlátszó szilánkokon kívül semmi sem tanúsította, hogy egykoron üveg töltötte ki a fémek közötti réseket. Luc beleborzongott már magába az emlékezésbe is, s egy kellemesen bizsergető érzést követően keserű mosollyal nyugtázta, hogy egy újabb emlékfoszlány csiklandozta meg az elméjét.

- Mégis mit képzelsz? Hiszen lány vagy! A lányok pedig bénák – összerezzentem, amikor Gabriel visító hangja megcsapta a füleimet, de ennek ellenére egy pillanatra sem engedtem a kezemben tartott penge markolatának szorításán.

- A lányok is lehetnek olyan jók, mint ti. A szabályzat pedig nem tiltja, hogy részt vegyek a játékban! – akaratoskodtam, pedig igazából fogalmam sem volt róla, mit írtak a kézikönyvek. Egyetlen dolog volt csupán, amiben száz százalékig biztos voltam: nem maradok ki megint. Utáltam, hogy kirekesztettek a gyerekes csatáikból csak azért, mert hosszú volt a hajam és feketére festettem a körmeimet; egy szóval az ellenkező nembe tartoztam.

- Igaza van.

- Ha kiállsz mellette, téged is kizárunk. Ne legyél puhány, Jem – az említett seszínű szemei tele voltak sajnálattal, de én ezzel mit sem törődve, magasba emeltem a fegyveres kezemet és egy kis összpontosítás után elhajítottam a tőrt. A penge kiverte Gabriel kezéből a benne tartott almát és a szemközti falnak ütközve, szabályos felekre vágta azokat.

- Azt a… - Will küldött felém egy büszke mosolyt, ugyanis ezt a trükköt még ő tanította nekem, mire kihúztam magam és játékosan meghajoltam az ellenfelem előtt, akinek döbbent ábrázatánál már csak nyitott szája volt viccesebb. – Valld be, hogy beszartál!

- Szia, drágám. Minden rendben? – Lucie meghökkenve vette tudomásul, hogy Pierre nagyszüleinek nappalijában volt, cipő és pulóver nélkül. Kezei és lábai ösztönösen mozogtak, már konkrét utasításra sem volt szükségük ahhoz, hogy eligazodjanak a pár hete még idegennek tűnő lakásban.

- Én csak… - fogalma sem volt róla, mit kellett volna mondania. Egyrészről, nem akart panaszkodni, főleg nem annak a férfinak, aki mindenkinél jobban szerette az unokáját, másrészt viszont… a szavak követelőzően a felszínre szöktek, s hiába próbálkozott, képtelen volt visszatartani őket - nem, semmi sincs rendben. Pierre itt van?

- Azt hittem veled van. Összevesztetek? – az öreg férfi lassan felállt a kanapéról, de Lucie gyorsabb volt. Megelőzte és visszatessékelte a helyére, miközben felverte a kényelmetlenné lapult párnáját. Még mindig bűntudata volt, amiért majdnem levágta a lábujjait, így ösztönösen kárpótolni akarta. Annyi mindent elrontott, mióta Angliába utaztak, pedig eleinte még olyan szépen indult ez az egész vakáció. Kicsivel kevesebb, mint két hétről lett volna szó, azonban azóta már lassan a harmadikkal is végeztek.

- Igen, és ezek szerint azt tervezi, hogy nagy ívben elkerül. – Óvatosan megforgatta a szemeit, miközben a száját összepréselve, elfújt egy rakoncátlan tincset a szemei elől. - Kérem, mondja meg neki, ha hazaér, hogy sajnálom. Tényleg mindent sajnálok.

- Miért nem mondod el neki te? – a férfi kérdése ésszerű volt, a lány mégis hezitált. Nem tudta, mit mondjon, ugyanis az okkal még ő maga sem volt tisztában.

- Mert nem hallgatna meg – bökte ki végül az első ésszerűnek tűnő választ, majd bekapcsolva a televíziót, magára hagyta az öregembert.

  Még hallotta, ahogy Pierre nagypapája felsóhajtott – bizonyára beszélgetni szeretett volna vele, de kényszerítette magát, hogy tovább sétáljon. Minél hamarabb el akart rejtőzni a szobája kreálta menedékben, ahol átgondolhatta a történteket. Vajon Miranda néni is valami hasonló szívbemarkoló fájdalmat érezhetett, amikor Rupert elhagyta őt és még csak annyit sem tudatott vele, jól van-e? Reménykedett benne, hogy igen – hiszen az azt jelentette volna, hogy nem lesz rosszabb.

  Lassan hanyatt feküdt a bevetett ágyon, így a lepedőbe minden mozdulata után újabb és újabb ránc költözött, míg végül teljesen össze nem gyűrődött az anyag. Lucie legszívesebben ismételten elsírta volna magát, de hiába várta a megváltást ígérő könnyeket, azt is megtagadták tőle. Már képtelen volt bármi hasonlóra, így jobb elfoglaltság híján mereven bámulta a plafont. Bezzeg régen, amikor a nevelőszülei az agyára mentek Chloe mindig mellette állt és segített neki. Abban a pillanatban érzete csak igazán, mennyire hiányzott neki a legjobb barátnője. S mint derült égből villámcsapás, úgy érkezett a felismerés is. Gyorsan előhalászta a zsebéből a mobiltelefonját és némi keresgélés után már ki is csengett a készülék.

- Szia. Zavarlak? – kérdezte a szokottabbnál félénkebben, így nem volt csoda, hogy francia barátnője kihallotta a hangjából a benne bujkáló szomorúságot. Sosem volt jó színész, Chloe pedig a világ legjobb emberismerői közé tartozott – ebből következendő, hogy sosem voltak titkaik egymás előtt. Legalábbis Lucnek esélye sem volt megismerni a magánszféra kiváltságait, ha barátnője is a közelében volt.

- Sosem zavarsz. Mi történt? Idáig hallom, hogy itattad az egereket – az ágyon fekvő lány kikerekedett szemekkel konstatálta, hogy leleplezték, pedig már jó ideje nem könnyezett meg semmit, sírásról pedig a buszmegálló óta szó sem volt. Egy másodpercre megfordult a fejében, hogy Chloe is valamiféle Alvilági figura lehetett, mondjuk egy boszorkánymester, de gyorsan el is vettette mindezt. Egy része még mindig reménykedett benne, hogy az egész varázsvilág egy átverés volt, őt pedig az egész világ előtt megszívatta egy csapat háttérmunkás és egy ostoba műsorvezető. Bárcsak ez történt volna!

- Pierre és én szakítottunk.

  Csönd. Keserű némaság. A mindig szeleburdi és lepcses szájú vöröske képtelen volt bármit is reagálni erre a hirtelen kijelentésre és Luc nem is hibáztatta. Ha valaki egy nappal ezelőtt azt mondta volna neki, hogy Pierre és ő szakítani fognak, bizonyára képen röhögte volna az illetőt az áskálódó jóslata abszurditása miatt.

- Biztosan megoldjátok, hiszen nagyon szeretitek egymást.

- Nem fogjuk! – Lucie megdöbbent saját határozottságán, kis híján ki is ejtette a kezéből az elektronikai készüléket, végül mégis képes volt legyőzni saját érzelmeinek kilátástalan egyvelegét. Vett egy mély levegőt s újult erővel kezdett bele a mesélésbe: - Ez már végleges és most fogalmam sincs, hol lehet. Eltűnt és a háta közepére sem kíván. – Lucie ocsmány grimaszra húzta az ajkát. Lassan ülésbe tornázta magát, majd nekidőlve a keményfából készült háttámlának, összefogta a haját az éjjeliszekrényen pihenő, rózsaszín hajgumival.

- Biztosan előkerül, hiszen ismered. Sosem csinál semmi őrültséget. – Luc tudta, hogy barátnőjének minden bizonnyal ismételten igaza volt, ugyanis még sosem látta Pierret annyira lerészegedni, hogy ostobaságra vetemedjen - az leginkább a fiú legjobb haverjával, Louisszal esett meg. De feltűnően nagy rendszerességgel. - Elmeséled?

- Rajtakapott, ahogy csókolóztam egy másik sráccal, akit ráadásul alig ismerek. – Ismételten lejátszódott a fejében a másodperc, mely lassan perccé nőtte ki magát, míg szinte fojtogatóvá, mégis gyönyörűvé vált a csókjuk miatt kialakult levegőhiány. Élvezte, s minden porcikája többre vágyott; még akkor. De most? Fogalma sem volt róla, kit hogyan és miként szeretett. - De félre érti és nem hajlandó meghallgatni. Ez annyira nem fair!

- Azért az ő szemszögét is meg lehet érteni. Mondd, mégis mi ütött beléd? Egy idegen srácot választasz helyette? – Chloe hanghordozása a nevelőanyjára emlékeztette, a nőre, aki még egy apróságon is képes volt felhúzni magát. Egyszer például végigmarta Lucie arcát az újonnan csináltatott műkörmeivel, mert a lány összemosta a fehér blúzát egy piros zoknival. Luc keserűen gondolt vissza arra a napra s életében másodjára tette fel magának a kérdést: Mit tett, hogy elvették tőle az emlékeit és két ilyen elviselhetetlen ember karmaiba lökték?

- Én nem választottam senkit. Ő csak… - berobbant az életembe, akár egy zivatar a napfényes sivatagba, gondolta magában, mégsem merte hangosan is kimondani az elméjében támadt gondolatot. Hiszen a víz egy szomjazó, karaváni árusnak igenis élénkítő volt. Életmentő. Hogyan magyarázhatta volna el a legjobb barátnőjének, hogy minden ellenszenve ellenére kedvelte Willt? - Ezt te nem értheted. Senki sem érti. Még én sem.

- Úgy beszélsz, mint egy őrült. Sajnálom, de most nem tudok a pártodra állni – Lucie kikerekedett szemekkel szorongatta az apró készüléket, melyet legszívesebben az átellenben emelt falnak csapott volna. Alig akarta elhinni Chloe szavait, pedig minél inkább engedett a némaságnak, annál bizonyosabb volt, hogy a francia lány minden egyes szavát komolyan gondolta.

- A barátnőm vagy – minden egyes szót gúnytól csöpögő, dallamos hangon szűrt ki a fogai között, mintha sértésnek szánta volna őket. Szemrehányásnak. - Én gondolkodás nélkül melletted lennék.

- De neki is a barátja vagyok – emlékeztette Luct a nyilvánvalóra, majd suttogva hozzátette: - Anglia teljesen kifordított önmagadból. Haza kéne jönnöd, az jót tenne.

  Úgy beszélt, mintha Lucie most szabadult volna egy jól védett diliházból, mintha egy idegennel társalgott volna és nem egy számára fontosnak hitt baráttal. A fiatal Árnyvadász lányban pedig megtört valami. Valami nagy jelentéssel bíró, valami különösen nagy értékű. Ahogy a kintről beszűrődő televíziós híreket hallgatta, rájött, hogy az égvilágon senkije sem maradt. Hogy többé nem volt miért hazamennie. Nem várt rá senki. A szerelme látni sem akarta, a barátnője pedig egy másodperccel ezelőtt titulálta őrültnek. Megrökönyödve bámulta a szemközti falat, amin egy ovális tükörnek hála, saját szemeit s a bennük fénylő könnyeket vélte felfedezni. Ismételten megjelentek azok a fránya, sós cseppek. Újra volt miért sírni. Volt mit siratnia; az életét.

- Haza? Mégis milyen haza? – észre sem vette, hogy a hangja megemelkedett. Már szinte kiabált a vonal másik oldalán lévő lánnyal - Pierrenél lakom, aki látni sem akar. Kijelentette, hogy keressek egy új albérletet.

- Azért ezt is meg lehet érteni – replikázott egykori barátnője. Egykori. Milyen fura volt arra gondolni, hogy amint leteszi a telefont, örökre búcsút vesz a vidám, csupa-szív lánytól, aki mindig mellette volt, bármilyen balhéba is keveredtek az évek során. Az évek során, melyek talán nem is léteztek igazán. Vajon ezért tört össze ilyen könnyedén a barátságuk? Mert az egész csak gyermekded koholmány volt? Illúzió. - Én sem akarnék egy olyan lánnyal együtt élni, aki…

- Aki őrült? Hát kösz.

- Aki megcsalt.

- Ez technikailag nem megcsalás – Will szavai kedves ismerősként köszöntek vissza Lucie szájából. S ha nem is teljesen, de részben igenis egyesülni tudott velük. Mintha összetartoztak volna. Mintha minden, amit a fiú mondott vagy tett, hozzá tartozott volna.

- Épp erről beszélek. Mégis kitől vetted ezt a szöveget? – Lucie a lelki szemei előtt látta, ahogy Chloe széttárta a karjait, majd a combjainak csapta gyengéd, mégis kellően erős kezeit. Hiszen annyiszor látta már élőben ezt a lekezelő mozdulatot… túl sokszor ahhoz, hogy tudja: nem érdekelte a folytatás s semmiféle egyéb kioktatás.

- Mindegy, megoldom egymagam. Szia – azzal bontotta a vonalat és ingerültséggel telve a sarokba dobta a telefonját, ami darabokra esett eme heves mozdulattól. A hátlap és az akkumulátor az egyik, a kijelző és a többi alkatrész a másik irányba repült, átmeneti nyughelyet találva a padlón.

  Lucie észre sem vette, de elkezdte szaporábban venni a levegőt, miközben könnyei megállíthatatlan folyamként zubogtak végig az orcáján. A mellkasa megfeszült, mintha egy pótolhatatlan darabot szakítottak volna ki a szívéből, de ahogy lassan csendesült heves zihálása, mintha úrrá lett volna rajta a megkönnyebbülés. A múlt – s vele együtt Lucie Delon – meghalt s egy eddig ismeretlen, mégis ismerős lány született újjá hamvaiból. Emily Penhallow.