Sziasztok :)
Most kivételesen nem a köszönetnyilvánítással kezdeném, hanem egy jókívánsággal: KELLEMES NYARAT MINDENKINEK! Hihetetlen, hogy végre nem kell iskolába menni, nemde? Emlékszem, ezt a blogot egy téli napon indítottam. Most pedig nyár van. Kimondani is hátborzongató, de egyben kellemes.
Na, a fecsegésen után szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa a blogot, s külön köszönet FantasyGirl-nek, aki minden rész alá lelkesen kommentel. Remélem, most, hogy itt a szünet, valamivel több visszajelzést kapok majd, ugyanis időnk mint a tenger, nemde?
A résztől csak annyit, hogy már akkor vártam ezt a a fejezetet, amikor megírtam a prológust. Remélem tetszeni fog, nekem az utolsó bekezdés a kedvencem. Jó olvasást!
Millio puszi Xx
Na, a fecsegésen után szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa a blogot, s külön köszönet FantasyGirl-nek, aki minden rész alá lelkesen kommentel. Remélem, most, hogy itt a szünet, valamivel több visszajelzést kapok majd, ugyanis időnk mint a tenger, nemde?
A résztől csak annyit, hogy már akkor vártam ezt a a fejezetet, amikor megírtam a prológust. Remélem tetszeni fog, nekem az utolsó bekezdés a kedvencem. Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
---------------------------------------------------------------------------------
Anglia kifordított
önmagadból
Luc arcán patakokban folytak a könnyek, miközben teljes erejével
nekifeszült Will mellkasának. Ujjait olyannyira összeszorította, hogy a
tenyerén félhold alakú mintákat hagytak maguk után a körmei, de ő ezzel mit sem
törődve, egyszerre okozott fájdalmat magának és az előtte tornyosuló,
érzelemmentes kőszobornak - ugyanis Will egész idő alatt rezzenéstelen arccal
tűrte a tompa fájdalmat.
A percek egyre csak pörögtek, míg végül Lucie majd’ összeesett a
kimerültségtől, mely ólomsúlyként nehezedett a testére. A végtagjai
elnehezültek s ha Will nem nyúlt volna utána, nagy valószínűséggel összerogytak
volna reszketeg lábai. A lépcsőházra nyomasztó némaság telepedett s az egyetlen
zajt a lány monoton szipogása okozta. Luc lassan a szemeihez emelte a kezeit és
amint kitörölt belőlük minden csepp nedvességet, fejével a kijárat felé
fordult. Kétségbeesetten kutatott a francia fiú után; mindhiába. Mire
észrevette, hogy eltűnt, Pierre ténylegesen köddé vált.
Ahogy a fájdalmas üresség tudatosult a lányban, eltolta magától a fekete
hajkoronával megáldott srácot s nemes magányában elindult a kijárat irányába. A
fémes ajtó recsegő hangot hallatott, ezzel jelezve: a látszat néha igenis csalt
s a csillogó festék alatt minden porcikáját fából fabrikálták egésszé. Luc
léptei visszhangoztak a néma, ködbe burkolózott utcán, s bár a lelke mélyén
tudta, hogy Pierre már messze járt, ennek ellenére minden mozdulata után
körülnézett az elnéptelenedett városrészben.
Meg szerette volna beszélni egykori szerelmével a történteket,
bocsánatot kérni és elfeledni a hibát, amit úgy gondolt, élete végéig bánni
fog.
- Várj már meg! – Will ujja a
felkarjára tekeredett, akár egy gonosz áspiskígyó, s fojtogató szorítása egyre
erőszakosabbá vált. Luc azonban küzdött, hiszen a lelkében érlelődő utálat erőt
adott neki. De vajon lehetett-e gyűlölve szeretni? Hiszen eme ellenséges érzelem
is egyfajta elfojtott szeretet volt, amit az utálkozó felek nem voltak képesek
bevallani sem egymásnak, sem önmaguknak. Lucie megvetette magát, amiért még
mindig megdobbantott benne valamit Will szélfútta haja s szeleburdi
életszemlélete.
Tüntetőlegesen figyelmen kívül hagyta a fiút s egyre gyorsabb tempóra
kapcsolva, már szinte futott a buszmegálló irányába. Ahogy talpai súrolták a
kemény betont, monoton, mégis dallamos kánont képeztek az éjszakában.
Luc szomorúan ült le az egyik fémrácsos padra, majd combjaira támasztott
kezeibe temette az arcát. Épp eleget sírt már Pierre után, s eszében sem volt
kimutatni a fájdalmát, főleg nem Will előtt, azonban hiába volt minden
próbálkozás; könnyei áttörtek minden általa emelt védgátat. A lelke vérzett a
maga langyos és átlátszó cseppjeivel.
- Minden rendben? – Will tenyere lassan
Lucie vállára siklott, de a lány egy agresszív lökéssel lerázta magáról a tüzes
béklyóként perzselő kézfejet. Nem akart behódolni a gyengéd érzelmeknek, hiszen
amikor legutóbb ezt tette – csekély félórával ezelőtt – akkor az egész élete a
feje tetejére állt. - Sajnálom, oké? Nem nézhetsz életed végéig levegőnek!
- Akarsz fogadni? – szűrte ki a fogai
között, akár egy veszett eb. Az elmúlt pár nap megpróbáltatásai felülkerekedtek
a lányon, s rá nem jellemző mód, legszívesebben tört-zúzott volna. De már nem
volt elég erő a karjaiban – azok teljesen elnehezedtek és ahelyett, hogy
megmozdultak volna, magatehetetlenül pihentek meg az oldala mentén. Úgy érezte
legyőzték; hogy veszített. S tényleg… hirtelen egyetlen egy dolgot sem tudott
volna megnevezni, egyetlen egy személyt sem, akiért érdemes lett volna
hazamennie. Párizs, Pierre nélkül egy trágya szagú falucskává zsugorodott, a
mindig fényűző sugárutak pedig visszafejlődtek poros ösvényekké.
- Máris nyertem – Will játékosan
oldalba lökte Luciet, de ő csupán egy lesújtó pillantással jutalmazta meg a
fiút. - Jaj, ne csináld már. Te akartad, hogy mondjak valamit. Mondtam.
Ahogy az ifjú Herondale szavakba öntötte mondanivalóját, Lucie egyre
kényelmetlenebbül érezte magát, mintha a kellemesnek nem mondható ülőhelye
szúrni kezdte volna az alfelét. De nem ez volt a legfőbb oka heves
kirohanásának, hanem a fiú dallamos hangjában bujkáló ércelődés. A gúnyolódás,
a felsőbbrendűség. Luc úgy pattant fel a fémes padról, mintha gombostűvel
teletűzdelt párnába ült volna.
- Büszke lehetsz magadra! – csattant
fel, magából kikelve. - Hála neked, elvesztettem az egyetlen embert, aki
önmagamért szeretett.
- Nem hibáztathatsz mindenért engem, hiszen
te sem nagyon ellenkeztél! – Will is felállt, ezzel elérve, hogy szemtől
szemben folytassák a kiabálást. Luc fülében zubogott a vér, már semmit sem
hallott; sem a felettük elröppenő gépmadár dübörgő zaját, sem viharos szellő
susogását, ahogy az durván végigcirógatta a megállóba épített fa leveleit. Csak
ő volt és Will – pont úgy, ahogy régen, mégis teljesen másképp.
- Letámadtál!
- Te pedig átadtad magad az
érzelmeidnek – azzal széttárta a karjait és sunyi vigyorát leplezve grimaszra
húzta ajkait. Lucie hirtelen el sem tudta képzelni, mi vitte rá az ajkait arra, hogy
viszonozzák a fiú csókját. Hiszen a hangulatváltozásaitól már csak felsőbbrendű
személyisége volt taszítóbb. Luc pedig egyenesen falra mászott a hozzá hasonló,
pökhendi fazonoktól.
- Tudni akarod, most mit érzek? Hányingert!
– azzal sarkon fordult és visszatrappolt a fémből eszkábált padhoz. Azonban,
alig, hogy leült, egy nyolc keréken guruló monstrum száguldott el a buszmegálló
mellett. Lucie kikerekedett szemmel bámult utána, de mintha egy láthatatlan
burok ereszkedett volna közé és a sofőr szemei közé; utóbbi még csak rá sem
hederített.
- Ugye csak viccel velem? Nem lát a
szemétől? Jöjjön vissza! – kiabálta, miközben kezeivel össze-visszahadonászott;
hasztalan. A piros jármű befordult a sarkon, ezzel örökre eltűnve a lány
látómezejéből. Lucie duzzogva dobbantott egyet, amit a következő pillanatban
már meg is bánt, hiszen a kemény beton durván felsértette a nyárias cipellőbe
bujtatott lábait.
Időközben a fekete ruhákba bújtatott Árnyvadász fiú nesztelen lépteivel
a megállóba függesztett menetrend felé sétált, melyből nem kis nehézségek árán
kiolvasta a következő jármű érkezésének pontos időpontját.
- Úgy látszik, egy ideig még el kell
viselned a társaságom, ugyanis a tábla szerint az esti járat félóránként jár.
- Na, azt már nem! Akkor inkább
gyalogolok.
De hiába volt minden elhatározás, egyszerűen fogalma sem volt róla,
merre kellett volna elindulnia. Elveszett és túl makacs s önfejű volt ahhoz,
hogy mindezt beismerje, így aki mer, az
nyer alapon elindult arra, amerre az emeletes buszt elnyelte a föld.
-
Azt sem tudod, merre kell menni – Luc a másik irányba fordította a fejét, ezzel
jelezve a mögötte kullogó fiúnak, hogy jobban tette volna, ha meg sem szólalt
volna. Mi több, egyenesen az Intézet felé kellett volna vennie az irányt,
ahelyett, hogy őt pesztrálta. Viszont a lány egy része igenis hálás volt a Will
által nyújtott védelemért, hiszen mióta az a vérszomjas vámpír rátámadott,
minden egyes neszre összerezzent ijedtében.
- Valld be, hogy eltévedtél! – Will mérgesen,
mégis halkan követelőzött, tisztes távolságra Lucietől. A fiatal Penhallow
azonban még ezt a több méteres távot is túl közelinek érezte; már szinte
fojtogatónak. Minden porcikája magányra vágyott, egyedüllétre és egy csipetnyi
nyugalomra. Úgy gondolta, ha az élet végre adott volna neki egy másodpercnyi
szusszanást, akkor könnyebb lett volna mérlegelnie a történteket. Felmérni a
veszteséget s újult erővel nekivágni a jövőnek. Viszont így, hogy Will
egyfolytában rajta lógott – teljesen összezavarodott. A lelkében életre kelő
vihar úgy tombolt, akár egy hurrikán, nem ismerve könyörületet.
- Ez nem igaz! Csak… - Luc megtorpant,
ugyanis időközben elvesztette az ismerős utcatáblát s valahogy egy teljesen
másik úton lyukadt ki. Pedig tisztán emlékezett rá, hogy valamerre errefelé
volt a cukrászda - csak ellopták az utcát. Ennyi az egész.
- Akarod, hogy visszaszerezzem neked? –
a fiú időközben utolérte a lányt, így játékos csipkelődése közben már olyan
közel állt hozzá, hogy az egy külső szemlélő számára is intimnek hatott volna.
Luc érezte a fiú langyos, már-már perzselő leheletét az arcán, amibe bár
akaratlanul, de beleborzongott. Lábai a földbe gyökereztek s ezzel egyidejűleg
szinte szétmállottak az izmai, mintha olvadt vaj került volna a helyükre.
- Nem akarok tőled az égvilágon semmit.
Épp eleget tettél az este – motyogta az orra alatt, de kijelentésében fele
annyi nyomaték sem volt, mint szerette volna. Ujjait finoman a fiú mellkasára
helyezte, majd durván ellökte magától, mintha egy leprás lett volna. Egy
nyomorék seggfej, akit a háta közepére sem kívánt – csak a szívébe. Lucie megrázta a fejét, ezzel eltüntetve azt a kis
hangocskát, mely az utolsó szavakat mondatta vele, de még mielőtt végleg
elfordíthatta volna a tekintetét, Will átható tekintete kővé dermesztette.
- Ha tényleg ezt akarod…
- Mindennél jobban! – a fiatal
Árnyvadész fiú szemei egy bizonytalan másodperc erejéig elkerekedtek, de mire
Luc megbizonyosodhatott volna a bennük pislákoló döbbenetről, addigra felvették
érzéketlen álcájukat. Az érzelmek, melyek élettel telivé varázsolták a fiú
arcát egyszerre köddé váltak. Eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. A
lány legszívesebben azonnal visszavonta volna meggondolatlan kívánságát, de már
nem volt visszaút. Talán ezért tanácsolta az anyukája mindig azt, hogy
vigyázzon, mit kíván. A szavaknak hatalmas erejük volt. Néha mélyebb sebet
ütöttek, mint egy élesre fent kard pengéje.
Lucie lassan balra fordult és bizonytalan, mégis rendíthetetlen
lépteivel elindult az éjszakába. Még akkor sem nézett vissza, amikor Will
megköszörülte a torkát, ezzel jelezve távozását.
- Amúgy két utca jobbra, és a Temze
partján leszel – Luc behúzta a kéziféket, hiszen tudta, a fiú még nem végzett.
Megérezte. - Onnan már sikerülni fog.
Csak állt, mint egy kőszörnyeteg, miközben az arcán lefolyt egy
bátortalan könnycsepp, mely árván lelt a halálra, ahogy ráesve a lány
felsőjére, lassan magába szippantotta a gyapjús textília.
Az idő mintha szárnyra kélt volna, szinte egy évezred is elszállt Luc
feje fölött, mire végre képes volt megmozdítani balerinacipőbe bujtatott
lábait. Will utasításainak köszönhetően hamar rátalált a lassan zubogó
folyamra, ami lomhán követte a lány sötét sziluettjét, amit az utcai lámpák
festettek a szürke betonra. Örülnie kellett volna, hiszen erre vágyott. A
magány mégsem volt olyan édes, mint amire számított, mi több! Egyesen
irritálónak talált minden egyes monoton neszt, mely a torkából szökött a
napvilágra. Hangos zihálása kísértetiesen visszahangzott a néma utcán, s ahogy
a talpa megcsókolta az aszfaltot, a kopogó hang lágy duettre kélt a
lélegzetével. Egyedül volt.
A Hold fel-felbukkanó fénye megvilágította a bejáratot, amikor Lucie
lassan elfordította a kulcsot, majd belökte az ajtó masszív keretét. Mióta
Gabriel ripityára zúzta, az átlátszó szilánkokon kívül semmi sem tanúsította,
hogy egykoron üveg töltötte ki a fémek közötti réseket. Luc beleborzongott már
magába az emlékezésbe is, s egy kellemesen bizsergető érzést követően keserű
mosollyal nyugtázta, hogy egy újabb emlékfoszlány csiklandozta meg az elméjét.
- Mégis mit képzelsz? Hiszen lány vagy! A lányok pedig bénák
– összerezzentem, amikor Gabriel visító hangja megcsapta a füleimet, de ennek
ellenére egy pillanatra sem engedtem a kezemben tartott penge markolatának szorításán.
- A lányok is lehetnek olyan jók, mint ti. A szabályzat
pedig nem tiltja, hogy részt vegyek a játékban! – akaratoskodtam, pedig
igazából fogalmam sem volt róla, mit írtak a kézikönyvek. Egyetlen dolog volt
csupán, amiben száz százalékig biztos voltam: nem maradok ki megint. Utáltam,
hogy kirekesztettek a gyerekes csatáikból csak azért, mert hosszú volt a hajam
és feketére festettem a körmeimet; egy szóval az ellenkező nembe tartoztam.
- Igaza van.
- Ha kiállsz mellette, téged is kizárunk. Ne legyél puhány,
Jem – az említett seszínű szemei tele voltak sajnálattal, de én ezzel mit sem
törődve, magasba emeltem a fegyveres kezemet és egy kis összpontosítás után
elhajítottam a tőrt. A penge kiverte Gabriel kezéből a benne tartott almát és a
szemközti falnak ütközve, szabályos felekre vágta azokat.
- Azt a… - Will küldött felém egy büszke mosolyt, ugyanis
ezt a trükköt még ő tanította nekem, mire kihúztam magam és játékosan
meghajoltam az ellenfelem előtt, akinek döbbent ábrázatánál már csak nyitott
szája volt viccesebb. – Valld be, hogy beszartál!
- Szia, drágám. Minden rendben? – Lucie
meghökkenve vette tudomásul, hogy Pierre nagyszüleinek nappalijában volt, cipő
és pulóver nélkül. Kezei és lábai ösztönösen mozogtak, már konkrét utasításra
sem volt szükségük ahhoz, hogy eligazodjanak a pár hete még idegennek tűnő
lakásban.
- Én csak… - fogalma sem volt róla, mit
kellett volna mondania. Egyrészről, nem akart panaszkodni, főleg nem annak a
férfinak, aki mindenkinél jobban szerette az unokáját, másrészt viszont… a
szavak követelőzően a felszínre szöktek, s hiába próbálkozott, képtelen volt
visszatartani őket - nem, semmi sincs rendben. Pierre itt van?
- Azt hittem veled van. Összevesztetek?
– az öreg férfi lassan felállt a kanapéról, de Lucie gyorsabb volt. Megelőzte
és visszatessékelte a helyére, miközben felverte a kényelmetlenné lapult
párnáját. Még mindig bűntudata volt, amiért majdnem levágta a lábujjait, így
ösztönösen kárpótolni akarta. Annyi mindent elrontott, mióta Angliába utaztak,
pedig eleinte még olyan szépen indult ez az egész vakáció. Kicsivel kevesebb,
mint két hétről lett volna szó, azonban azóta már lassan a harmadikkal is
végeztek.
- Igen, és ezek szerint azt tervezi,
hogy nagy ívben elkerül. – Óvatosan megforgatta a szemeit, miközben a száját
összepréselve, elfújt egy rakoncátlan tincset a szemei elől. - Kérem, mondja
meg neki, ha hazaér, hogy sajnálom. Tényleg mindent sajnálok.
- Miért nem mondod el neki te? – a
férfi kérdése ésszerű volt, a lány mégis hezitált. Nem tudta, mit mondjon, ugyanis
az okkal még ő maga sem volt tisztában.
- Mert nem hallgatna meg – bökte ki
végül az első ésszerűnek tűnő választ, majd bekapcsolva a televíziót, magára
hagyta az öregembert.
Még hallotta, ahogy Pierre nagypapája felsóhajtott – bizonyára
beszélgetni szeretett volna vele, de kényszerítette magát, hogy tovább
sétáljon. Minél hamarabb el akart rejtőzni a szobája kreálta menedékben, ahol
átgondolhatta a történteket. Vajon Miranda néni is valami hasonló szívbemarkoló
fájdalmat érezhetett, amikor Rupert elhagyta őt és még csak annyit sem tudatott
vele, jól van-e? Reménykedett benne, hogy igen – hiszen az azt jelentette
volna, hogy nem lesz rosszabb.
Lassan hanyatt feküdt a bevetett ágyon, így a lepedőbe minden mozdulata
után újabb és újabb ránc költözött, míg végül teljesen össze nem gyűrődött az
anyag. Lucie legszívesebben ismételten elsírta volna magát, de hiába várta a
megváltást ígérő könnyeket, azt is megtagadták tőle. Már képtelen volt bármi
hasonlóra, így jobb elfoglaltság híján mereven bámulta a plafont. Bezzeg régen,
amikor a nevelőszülei az agyára mentek Chloe mindig mellette állt és segített
neki. Abban a pillanatban érzete csak igazán, mennyire hiányzott neki a legjobb
barátnője. S mint derült égből villámcsapás, úgy érkezett a felismerés is.
Gyorsan előhalászta a zsebéből a mobiltelefonját és némi keresgélés után már ki
is csengett a készülék.
- Szia. Zavarlak? – kérdezte a
szokottabbnál félénkebben, így nem volt csoda, hogy francia barátnője
kihallotta a hangjából a benne bujkáló szomorúságot. Sosem volt jó színész,
Chloe pedig a világ legjobb emberismerői közé tartozott – ebből következendő,
hogy sosem voltak titkaik egymás előtt. Legalábbis Lucnek esélye sem volt
megismerni a magánszféra kiváltságait, ha barátnője is a közelében volt.
- Sosem zavarsz. Mi történt? Idáig hallom,
hogy itattad az egereket – az ágyon fekvő lány kikerekedett szemekkel
konstatálta, hogy leleplezték, pedig már jó ideje nem könnyezett meg semmit,
sírásról pedig a buszmegálló óta szó sem volt. Egy másodpercre megfordult a
fejében, hogy Chloe is valamiféle Alvilági figura lehetett, mondjuk egy
boszorkánymester, de gyorsan el is vettette mindezt. Egy része még mindig
reménykedett benne, hogy az egész varázsvilág egy átverés volt, őt pedig az
egész világ előtt megszívatta egy csapat háttérmunkás és egy ostoba
műsorvezető. Bárcsak ez történt volna!
- Pierre és én szakítottunk.
Csönd. Keserű némaság. A mindig szeleburdi és lepcses szájú vöröske
képtelen volt bármit is reagálni erre a hirtelen kijelentésre és Luc nem is
hibáztatta. Ha valaki egy nappal ezelőtt azt mondta volna neki, hogy Pierre és
ő szakítani fognak, bizonyára képen röhögte volna az illetőt az áskálódó jóslata
abszurditása miatt.
- Biztosan megoldjátok, hiszen nagyon
szeretitek egymást.
- Nem fogjuk! – Lucie megdöbbent saját
határozottságán, kis híján ki is ejtette a kezéből az elektronikai készüléket,
végül mégis képes volt legyőzni saját érzelmeinek kilátástalan egyvelegét. Vett
egy mély levegőt s újult erővel kezdett bele a mesélésbe: - Ez már végleges és
most fogalmam sincs, hol lehet. Eltűnt és a háta közepére sem kíván. – Lucie
ocsmány grimaszra húzta az ajkát. Lassan ülésbe tornázta magát, majd nekidőlve
a keményfából készült háttámlának, összefogta a haját az éjjeliszekrényen
pihenő, rózsaszín hajgumival.
- Biztosan előkerül, hiszen ismered.
Sosem csinál semmi őrültséget. – Luc tudta, hogy barátnőjének minden
bizonnyal ismételten igaza volt, ugyanis még sosem látta Pierret annyira
lerészegedni, hogy ostobaságra vetemedjen - az leginkább a fiú legjobb
haverjával, Louisszal esett meg. De feltűnően nagy rendszerességgel. - Elmeséled?
- Rajtakapott, ahogy csókolóztam egy
másik sráccal, akit ráadásul alig ismerek. – Ismételten lejátszódott a fejében
a másodperc, mely lassan perccé nőtte ki magát, míg szinte fojtogatóvá, mégis
gyönyörűvé vált a csókjuk miatt kialakult levegőhiány. Élvezte, s minden
porcikája többre vágyott; még akkor. De most? Fogalma sem volt róla, kit hogyan
és miként szeretett. - De félre érti és nem hajlandó meghallgatni. Ez annyira
nem fair!
- Azért az ő szemszögét is meg lehet
érteni. Mondd, mégis mi ütött beléd? Egy idegen srácot választasz helyette? –
Chloe hanghordozása a nevelőanyjára emlékeztette, a nőre, aki még egy apróságon
is képes volt felhúzni magát. Egyszer például végigmarta Lucie arcát az újonnan
csináltatott műkörmeivel, mert a lány összemosta a fehér blúzát egy piros
zoknival. Luc keserűen gondolt vissza arra a napra s életében másodjára tette
fel magának a kérdést: Mit tett, hogy
elvették tőle az emlékeit és két ilyen elviselhetetlen ember karmaiba lökték?
- Én nem választottam senkit. Ő csak… -
berobbant az életembe, akár egy zivatar a
napfényes sivatagba, gondolta magában, mégsem merte hangosan is kimondani az
elméjében támadt gondolatot. Hiszen a víz egy szomjazó, karaváni árusnak igenis
élénkítő volt. Életmentő. Hogyan magyarázhatta volna el a legjobb barátnőjének,
hogy minden ellenszenve ellenére kedvelte Willt? - Ezt te nem értheted. Senki
sem érti. Még én sem.
- Úgy beszélsz, mint egy őrült.
Sajnálom, de most nem tudok a pártodra állni – Lucie kikerekedett szemekkel
szorongatta az apró készüléket, melyet legszívesebben az átellenben emelt
falnak csapott volna. Alig akarta elhinni Chloe szavait, pedig minél inkább
engedett a némaságnak, annál bizonyosabb volt, hogy a francia lány minden egyes
szavát komolyan gondolta.
- A barátnőm vagy – minden egyes szót
gúnytól csöpögő, dallamos hangon szűrt ki a fogai között, mintha sértésnek
szánta volna őket. Szemrehányásnak. - Én gondolkodás nélkül melletted lennék.
- De neki is a barátja vagyok –
emlékeztette Luct a nyilvánvalóra, majd suttogva hozzátette: - Anglia teljesen
kifordított önmagadból. Haza kéne jönnöd, az jót tenne.
Úgy beszélt, mintha Lucie most szabadult volna egy jól védett
diliházból, mintha egy idegennel társalgott volna és nem egy számára fontosnak
hitt baráttal. A fiatal Árnyvadász lányban pedig megtört valami. Valami nagy
jelentéssel bíró, valami különösen nagy értékű. Ahogy a kintről beszűrődő
televíziós híreket hallgatta, rájött, hogy az égvilágon senkije sem maradt.
Hogy többé nem volt miért hazamennie. Nem várt rá senki. A szerelme látni sem
akarta, a barátnője pedig egy másodperccel ezelőtt titulálta őrültnek.
Megrökönyödve bámulta a szemközti falat, amin egy ovális tükörnek hála, saját
szemeit s a bennük fénylő könnyeket vélte felfedezni. Ismételten megjelentek
azok a fránya, sós cseppek. Újra volt miért sírni. Volt mit siratnia; az
életét.
- Haza? Mégis milyen haza? – észre sem
vette, hogy a hangja megemelkedett. Már szinte kiabált a vonal másik oldalán
lévő lánnyal - Pierrenél lakom, aki látni sem akar. Kijelentette, hogy keressek
egy új albérletet.
- Azért ezt is meg lehet érteni –
replikázott egykori barátnője. Egykori. Milyen fura volt arra gondolni, hogy
amint leteszi a telefont, örökre búcsút vesz a vidám, csupa-szív
lánytól, aki mindig mellette volt, bármilyen balhéba is keveredtek az évek
során. Az évek során, melyek talán nem is léteztek igazán. Vajon ezért tört
össze ilyen könnyedén a barátságuk? Mert az egész csak gyermekded koholmány
volt? Illúzió. - Én sem akarnék egy olyan lánnyal együtt élni, aki…
- Aki őrült? Hát kösz.
- Aki megcsalt.
- Ez technikailag nem megcsalás – Will
szavai kedves ismerősként köszöntek vissza Lucie szájából. S ha nem is
teljesen, de részben igenis egyesülni tudott velük. Mintha összetartoztak
volna. Mintha minden, amit a fiú mondott vagy tett, hozzá tartozott volna.
- Épp erről beszélek. Mégis kitől
vetted ezt a szöveget? – Lucie a lelki szemei előtt látta, ahogy Chloe
széttárta a karjait, majd a combjainak csapta gyengéd, mégis kellően erős
kezeit. Hiszen annyiszor látta már élőben ezt a lekezelő mozdulatot… túl
sokszor ahhoz, hogy tudja: nem érdekelte a folytatás s semmiféle egyéb
kioktatás.
- Mindegy, megoldom egymagam. Szia –
azzal bontotta a vonalat és ingerültséggel telve a sarokba dobta a telefonját,
ami darabokra esett eme heves mozdulattól. A hátlap és az akkumulátor az egyik,
a kijelző és a többi alkatrész a másik irányba repült, átmeneti nyughelyet
találva a padlón.
Lucie észre sem vette, de elkezdte szaporábban venni a levegőt, miközben
könnyei megállíthatatlan folyamként zubogtak végig az orcáján. A mellkasa
megfeszült, mintha egy pótolhatatlan darabot szakítottak volna ki a szívéből,
de ahogy lassan csendesült heves zihálása, mintha úrrá lett volna rajta a
megkönnyebbülés. A múlt – s vele együtt Lucie Delon – meghalt s egy eddig
ismeretlen, mégis ismerős lány született újjá hamvaiból. Emily Penhallow.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésSajnálom a megkésést, múltkor épp elment a Netem, mikor írni akartam Neked. Remélhetőleg, most sikeresen el tudom küldeni a véleményemet. Kicsit úgy éreztem olvasás közben, mintha ez átvezető fejezet lenne az előző és egy izgalmasabb, mozgalmasabb közt, de nem baj, mely kellenek ilyenek. Bevallom én már egészen megfeledkeztem a francia barátnőről, de örülök, hogy Te nem, ez valóban így volt reális. Lucie helyében én is a legjobb barátnőmet hívtam volna ilyen esetben. De hát milyen legjobb barátnőről is beszélünk, kérem szépen? Értem én, hogy nem egy könnyen megbocsátható dolgot tett a lány, de akkor sem kellett volna így viselekdnie vele Chloe-nak - brübrü, szeretem ezt a nevet. Viszont a vele való beszélgetés alatt Lily-nek lehetősége volt átértékelnie az életét, és tetszett, ahogyan elkezdte az új életét.
Az elején pedig Will... hát ő Will, és őt szeretjük. Én legalábbis biztosan. Sajnálom, hogy most nem tudok annyit írni. Ennyi jutott most eszembe. Kíváncsian várom a folytatást, és kellemes nyarat kívánok!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésSemmi baj, egyáltalán nem kellene szabadkoznod vagy sajnálkoznod, nem is tudom hogy jutott eszedbe azok után, hogy mindig itt vagy és támogatsz, ráadásul én már fényévekkel le vagyok maradva a történeteidben. Ma is olvastam egy részt, de még rengeteg van hátra, amibe legszívesebben már most belevágnék, csak írnom is kellene.
Igazad van, ez egy amolyan átvezető fejezet volt, de az izgalmakért még várni kell, mert szerintem az elkövetkezendő időszak leginkább a beilleszkedésről szól majd. Persze annak is meglesz a maga varázsa, majd ha ez lecseng jöhet az akció. De várom már! Én is könnyen megfeledkezem róla, épp ezért döntöttem úgy, hogy az elválásuk tragikus lesz, annyira borzalmas, hogy többé ne legyen oka a múltba tekinteni. Itt vége szakadt ennek a korszaknak, ahogy a barátságuknak is, amit ténylegesen rájuk erőltettek, ha azt nézzük, hogy Lucie nem is létezett, amikor megköttetett. Sajnálom, amiért rossz karaktert kreáltam ehhez a névhez. :( Viszont annak örülök, hogy tetszett, ahogy Lily ténylegesen megpróbált Lilyvé válni.
Igen, Ő Will, és Őt szeretjük. Semmi baj, nem is kellenek litániák, nekem ez is szívet melengető érzés volt <33
Millio puszi Xx Kellemes nyarat neked is! :)
Drága, fantasztikus, tehetséges és csodálatos szerecsendiom!
VálaszTörlésOh, te jó ég! Ezeket a fejezeteket egyre jobban bírom, márpedig azért, mert... nem tudom. Úgy érzem, hogy azzal párhuzamosan, hogy mindenkit elveszít, és mindenki elpártol mellőle, tényleg visszaváltozik a régi önmagává. Azzal, hogy Pierre és Chloe is magára hagyja, sokkal könnyebb lesz eltemetenie a régi életét az új helyett. Mert ő végülis Árnyvadász, és ezen nem változtat semmi. Szóval azért örülök neki, hogy a dolgok így alakultak, hiszen hosszútávon ez jobb lesz neki.
Felfoghatatlan, hogy hogyan vagy képes részről-részre lenyűgözni, folyamatosan csak jobb leszel, pedig ez már lehetetlen lenne! Nem véletlenül vagy a példaképem, tehetséges szerecsendio! Nagyon szeretlek! <33333333
Rengeteg puszi, Azy
Édes, drága Azym!
TörlésÓ, te jó ég, milyen jelzőket használsz, roppant édesek, és kicsikét túlzóak is, de eltekintek tőle :) Hahaha, igen, ilyen velem is szokott lenni, amikor valami jó, csak fogalmam sincs, miért van rám olyan pozitív hatással, amilyennel. Igazad van, most, hogy Lily fokozatosan mindenkit elveszít, megtalálja az igazi önmagát, a lányt, aki az incidens előtt volt. Pierrenek - bár már olvastad azt a részt is, így nem árulok el túl sok újat - más búcsút szánok, de kétségtelen, hogy ezennel elváltak az útjaik. Be kell látni, hogy a pályaudvari találkozás óta valami nem stimmelt a kapcsolatukkal, de ezt egyikük sem mondta volna ki hangosan, ha nem történik meg ez a csók. Akkor pedig csak szenvedtek volna egy olyan kapcsolat életben tartása miatt, amit halálra ítéltek.
Köszönöm, nagyon édes vagy, örülök, hogy sikerül lenyűgöznöm, nagyon sokat jelent, hogy ennyire tetszik a történet. Remélem az eredeti könyvsorozathoz is kedvet kaptál tőle. Példakép? Jaj, hiszen te is nagyon tehetséges vagy. Szeretlek <333
Millio puszi Xx