2014. június 27., péntek

20. fejezet

Sziasztok :)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt van velem, bármilyen formában. Mosolyogva vettem észre, hogy azért voltak, akik pipálgattak - legalábbis többen, mint eddig. Kinek hogyan telik a nyár? Nos, én eddig nem érzem a változást, de majd talán a KRESZ vizsga után jobb lesz.
Ebben a részben még nem történik sok izgalmas dolog, leginkább arról szól majd, hogy Lily miként éri el, hogy befogadják. A beilleszkedés pedig még odébb van, de hát Rómát sem egy nap alatt építették, neki is idő kell ahhoz, hogy hozzászokjon az új dolgokhoz... vagy, hogy a többiek hozzászokjanak a jelenlétéhez. Ami nem mellesleg törvénytelen. Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
---------------------------------------------------------------------------------
Menedékjog
   Lily izmai megfeszültek, ahogy még egyszer utoljára végignézett a szobán, ami több héten keresztül az otthont jelentette számára. Az éjjeliszekrényen pihenő óra hatalmas, neon-piros számlálója ötvennyolcról ötvenkilencre váltott, ami azt jelentette, hogy lassan elérkezett a búcsúzás ideje – ugyanis a taxi, amit egy félórával ezelőtt rendelt nemsokára megérkezett.
  A kezeiben szorongatott bőrönd minden lépésénél nekiütközött a térdhajlatának, amitől a járása töredezettnek hatott, de még ennek ellenére is határozottabb volt, mint arra valaha is emlékezett. Már órákkal ezelőtt eldöntötte, hogyan fog cselekedni, mindössze egyetlen dolog tartotta vissza: még egy féltve lopott pillanat erejéig maga mellett akarta tudni a fiút, akit úgy gondolta, sosem fog elfelejteni. Aki meggyógyította összetört szívét, s aki kiszínezte az életét, mely addig a pillanatig, amíg nem találkoztak, leginkább egy szürke kifestőkönyvre hasonlított, ami még nem látott gyermekkezet.
  Lily néma léptekkel sétált át a nappalin, miközben azért imádkozott, hogy senki se kapja rajta szökés közben. Egyik kezében a bőröndjét húzta, míg a másikban egész idő alatt egy fehér papírlapot szorongatott. Az egykoron tükörsima levél minden egyes másodpercben egyre gyűröttebbé és gyűröttebbé vált, míg végül a felismerhetetlenségig deformálódott – ennek ellenére még mindig olvasható volt a rajta pihenő, bűnbánó szöveg.
- Remélem egy nap meg tudsz majd bocsátani – suttogta, amikor elért a kanapéig, ahol Pierre békésen aludt. A fiú szemgolyói mozogtak a szemhéja alatt, amitől Lily édes mosolyra húzta az ajkait. Biztos volt benne, hogy az előtte elnyúlt fiú valami szépségeset álmodott. Ez pedig kárpótolta a lányt minden könnycseppéért, amit az este hullatott. Már nem volt a szívében keserűség, csak hála, amiért az élet egy ilyen csodás emberrel ajándékozta meg. Szeretett volna hinni abban, hogy az útjaik egyszer még keresztezik egymást, de butaság lett volna már maga a feltételezés is. - Remélem, nem felejtesz el.
  Lucie minden bizonnyal elsírta volna magát ezen a szívbemarkoló jeleneten, de mivel ő már nem létezett, így a fiatal lány minden érzelmet nélkülözve helyezte el a búcsúlevelét a kanapé karfáján. Közvetlenül a távirányító mellett, hogy a francia fiú biztosan megtalálja.
  Öles lépteinek hála hamar megérkezett a lépcsőházba. Puha lépései halk koppanással érintettek minden fokot, ám a némaságnak köszönhetően Lily mindegyiket fülsüketítően élesnek találta. Így az sem ment csoda számba, hogy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, amikor végre megérkezett a hideg, londoni utcára. A taxi még sehol sem volt, ami kicsit aggasztotta – idegességében pedig a fekete körömlakkot kapargatta, amit alig egy órája kent fel vékony ujjainak végére. Amikor eszébe jutott a legutolsó emléke, melyben halál nyugodtan dobott meg egy almát a kezében szorongatott késsel, úgy érezte muszáj lesz vagányabbá válnia, különben azonnal elküldik melegebb éghajlatra. Ugyanezt az elhatározását tükrözte szoros kontyba fogott haja és a bőrdzseki, amit magára húzott s bár eleinte idegennek érezte ez a stílust, mely aligha állhatott távolabb a sajátjától, ahogy peregtek a percek egyre kényelmesebbnek találta a harci öltözetét.
  A lágy, nyárias szellő cirógatta az arcát, mely fokozatosan kipirult a hidegtől, s amikor végre valahára lefékezett előtte a jellegzetes angol jármű, már minden porcikája reszketett. Talán még sem volt olyan jó döntés a részéről a dzseki – gondolta magában, miközben a hátsó ülésre dobta a bőröndjét.
- Szép estét kisasszony, merre lesz az út? – Lily lelkébe nyugalom költözött, amikor felfedezte a sofőr arcában rejtőző mondén vonásokat, így valamivel felszabadultabban diktálta le neki a megfelelő címet, ami mintha az agyába égette volna magát. Hogyan is felejthette volna el, amikor az utolsó este, amit ott töltött vitával és majdnem gyilkossággal végződött? Csak a szerencsén múlott, hogy túlélte az összecsapásokat, melyek magukkal ragadták, akár egy gumi, amit bungee jumping előtt kötöttek az emberek lábára.
  London még sosem volt ilyen idegen a számára, ahogy a kivilágított utcák s a nevezetességek sem. Arcával a lehető legközelebb hajolt az átlátszó üveghez, majd forró leheletével apró foltokat kreált a felületére, hogy ujjaival kicsiny mintákat rajzolhasson. Azt képzelte, hogy kecses tenyerében egy irónt szorongatva nonfiguratív vonalakat – rúnákat – készített.
- Itt is volnánk – Lily szemei elkerekedtek a döbbenettől, mely eluralkodott a testén. Túl hamar érkezett el a pillanat, amitől úgy rettegett, s legszívesebben megkérte volna a taxist, hogy vigye el még egy körre – vagy kettőre -, de a szíve mélyén tudta: felesleges lett volna húzni az időt. Akkor sem lett volna könnyebb a viszontlátás, ha egy évtizedet várt volna vele. S már csak abban bizakodott, hogy Jem várja majd őt az ajtóban és holnap reggelig elkerülheti Will neheztelő pillantásait. Tudta, hogy megbántotta a fiút, de egyszerűen képtelenség volt vele normálisan kommunikálni – mintha szánt szándékkal bántotta volna minden egyes alkalommal.
- Köszönöm. Kérem, tartsa meg a borravalót – nyújtott át két fonttal többet, mint amennyit az apró számláló mutatott, majd egy kedves mosoly kíséretében kiszedte a táskáját a hátsó ülésről. Karjait összefonta a mellkasa előtt, úgy várta meg, hogy az autó eltűnjön a legközelebbi sarok mögött, s csak ezt követően fordult az elhagyatott templom irányába. Ezúttal sokkal könnyebben átlátott a varázslattal épített pajzson, s a romos falak szinte a semmiből épültek újjá egyik röpke másodpercről a másikra. A betört ablakok, tiszta és sértetlen üvegbe öltöztek s a leszakadt ajtó helyére ismételten egy aranyozott fogantyúval díszített nyílászáró eszkábálódott. A palota méretű ház több toronnyal is büszkélkedett, s a lány csak most, hogy jobban megvizsgálta őket, vette észre rajtuk a gót stílusjegyeket. Az egész monstrum a párizsi Notre-Dame híres-neves templomára emlékeztette, amely megmosolyogtatta belülről. Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez az új élet – feltéve, ha befogadják.
  Lily léptei elbizonytalanodtak, s ahogy egyre közelebb került az épülethez, görcsbe állt a nyaka – ugyanis képtelen volt nem a szépségeiben gyönyörködni. A lelke mélyén tisztában volt vele, hogy csak az időt húzta, de amikor megpillantotta az aranyozott, latin betűket a kapu tetején, azzal nyugtatgatta magát, hogy a lelkesedése nem a félelmén alapult. Csakis a tudásvágy hajtotta. Por és árnyék vagyunk. Meglehetősen furának tartotta, mégis ismerősként köszöntötte a különös szöveget.
  A lány megbotlott, amikor elért az első lépcsőfokhoz. Tisztán emlékezett rá, hogy legutóbb a legalsó fokon gubbasztva várta, hogy Will felbukkanjon, s bár megmosolyogtatta a kedves jelenet, melyben bevallotta a fiúnak, hogy kész hinni; a vigyor azonnal az ajkára fagyott, ahogy eszébe jutott az Árnyvadász gúnyos megjegyzése, melyben a kettejük között lezajlott intim pillanatokat vetette a szemére. Gyorsan megrázta a fejét, s a nem létező emlékei helyett az elé magasodó ajtóra koncentrált. Kezei megremegtek, amikor kopogásra emelte őket, de ahogy a hideg bőre érintkezett a fából készült, masszív nyílászáróval a dallam melyet együttes erővel kreáltak, igencsak határozottnak tűnt.
- Jó napot! – az ajtó olyan hamar és oly váratlanul tárult fel, hogy Lily döbbenetében majdnem leesett a lépcső tetejéről, végül mégis összeszedte magát. A nő, aki vele szemben állt, feltűnően végigmérte – tekintetébe mégsem költözött rosszallás. Fekete farmernadrágja és színben hasonlóan sötét, mályva tunikája kihangsúlyozta kecses, mégis izmos alkatát. Kiköpött Árnyvadász volt, olyan amilyen Lily is lenni szeretett volna. Vajon mennyit felejtett? A képességei végleg elvesztek vagy a zsigereiben szunnyadtak, arra várva, hogy életre hívja őket? A lány reménykedett benne, hogy az utóbbi lesz az, ami igaznak bizonyul majd. - Jamest keresem, itt van?
- Nem, nincs – az ismeretlen idegen hangja megkövetelte a tiszteletet. Időközben csípőre tette kezeit, azonban mindez csupán gyenge próbálkozás volt a részéről; Lily nem ijedt meg és még csak az eszébe sem jutott, hogy hazamenjen. - Mégis mit keresel itt?
  A szavak, bár ott voltak a lány nyelvének hegyén, mintha egy ocsmány ragacs odatapasztotta volna őket: képtelen volt megszólalni. Ostobán érezte magát és különös mód hiányolta Willt. Vele legalább kedvére kiabálhatott volna, viszont ez a nő – aki egyébként nem nézett ki többnek huszonnégynél -, már magával a nézésével némaságra ítélte.
- Nincs hová mennem és úgy hallottam az Intézet minden fedél nélküli Árnyvadászt befogad – erélyes kijelentése nem egészen azt a reakciót váltotta ki a Lilyvel farkasszemet néző nephilimből, mint azt a lány várta, így a fiatal Penhallow hol az egyik, hol a másik lábára helyezte teljes testsúlyát gyermeki zavarában. Fejben gyorsan visszapörgette a gondolatait ahhoz az oldalhoz, amit a Willtől kapott könyvben olvasott az Árnyvadászokról – a betűk azonban nem hogy a segítségére lettek volna, inkább kárára váltak. Teljesen összezavarodott és hirtelen már nem hitt önmagában. - Tévednék talán?
- Nem – Lilyt egyre jobban idegesítette, hogy nem tudta a nő nevét, így képtelen volt megszólítani. Mindig is idegennek érezte a magázást, még az iskolában is nehezére esett annak idején, amiért jó párszor elzárásra küldték. - Viszont te nem vagy Árnyvadász. Menj haza! – a lány szemei kikerekedtek döbbenetükben, hiszen majdnem rácsapták az ajtót – csupán gyors reflexeinek köszönhette, hogy képes volt megállásra késztetni a hatalmas nyílászárót. A lába hasogatott a tompa fájdalomtól, mely lassan szétáradt a szervezetében, de visszafojtotta a szemébe szökő könnycseppeket s összefont karokkal meredt a másik felé. Valahogy rá kellett vennie a nőt, hogy maradhasson.
- Kérem, ez az utolsó esélyem. A nevem Emily Penhallow és menedékjogot kérek a londoni Intézet igazgatójától. Beszélhetnék vele?
- Épp vele beszélsz Lucie. Nem fogadlak be, menj haza! Franciaországba – Lucie. Miért fájt annyira más szájából hallania ezt a nevet? Miért kísértette még mindig a múlt, amikor készen állt új fejezetet kezdeni az életében? Lily ajkai elnyíltak, de a szavak ismételten a torkán ragadtak… szájából egy megrökönyödött sóhaj szökött a napvilágra, mintha valaki váratlanul a tüdejére ült volna, ezzel kiszorítva belőle minden csepp oxigént.
- A nevem Emily Penhallow és menedékjogot kérek! – akaratoskodott, de a hangja minden egyes alkalommal megremegett a szívében érlelődő dühtől. Már belátta, hogy butaság volt azt gondolnia: ha elfogadja a varázsvilágot, a kapuk kinyílnak előtte. Semmi sem tárult fel, mi több, minta egyre több esély tűnt volna el a sötét éjszakában. Kicsúszott a kezéből az irányítás s a köré tekert mentőkötél utolsó szála is foszlásnak indult. Lent pedig nem várt rá más, csak a sötétség. Senki sem állt a szakadék alján, hogy megmentse.
- Nagy hibát követsz el. Sokkal biztonságosabb lenne, ha elfelejtenél mindet és visszautaznál Párizsba.
- Ezek szerint nem fogalmaztam világosan – az Intézet igazgatóját megmosolyogtatta a lány kitartása. Eddig görcsösen összeszorított izmai ellazultak, ettől már-már barátságos külsőt kölcsönözve megjelenésének. Lily elgondolkozott azon, vajon milyen viszonyban állhattak egymással annak idején, amikor még nem állt minden a feje tetején. Hiszen a csoportképen - amit egy évezrednek tűnő estével ezelőtt mutattak neki a fiúk -, az édesanyja mellett álldogáló nő kiköpött mása volt a vele szemben pihenő Árnyvadásszal. Lehetséges volt talán, hogy Charlotte csokoládészín íriszei méregették őt egész idő alatt? Hogy ez volt az a lány, akinek a szülei olyan jóban voltak az övéivel, hogy szó nélkül magukhoz vették, amikor azt hozta a szükség? - Nincs hová hazamennem, mert egy idióta baromnak hála a barátom… - egy pillanatra lemerevedett, ahogy rádöbbent, többé már semmi joga sem volt hozzá, hogy ezzel a státusszal illesse Pierret - az exem a háta közepére sem kíván. Elhiheti nekem, hogy ha lenne más választásom, akkor elkerülném ezt a helyet és minden egyéb épületet, ahol Will valaha is megfordult, de nincs!
- Hibát követsz el.
- Akkor hagyja, hogy hibázzam, vagy felkeresek egy másik Intézetet, ahol szívesen látnak – bár mindez üres fenyegetőzés volt a részéről, tekintve, hogy azt sem tudta, merre találná a legközelebbi Intézetet, a szemeiben csillogó céltudatosság csodával határos módon lyukat ütött a nő páncélján. Charlotte arca megvonaglott, majd némaság költözött a levegőbe – s mintha a hőmérséklet is esett volna néhány Celsius fokot. Lily már épp azon volt, hogy szégyenszemre hazakullog, összetépve a francia fiúnak szánt búcsúlevelét, melyben a tudtára adta, mennyire sajnálta, hogy megváltozott, amikor az Intézet vezetője tágabbra nyitotta a bejáratot.
- Gyere!
 Emily Penhallow mosolygós arccal lépte át a küszöböt, s miután becsukta maga mögött az ajtót, kitörő jókedvvel követte a monoton, szigort tükröző lépteket. Ezúttal nem kalandozott el a tekintete a míves folyosón, de amikor egy óvatlan pillanatában jobbra fordította a fejét, egy különös alak sziluettje rajzolódott ki a szemei előtt. Csak később döbbent rá, hogy egy fiatal lány hitetlenkedő vonási bámulták meg bőrdzsekibe bujtatott személyét. Lily beszívta az alsó ajkát, hogy visszaszorítsa a torkából felszínre kívánkozó sikolyt. A szolgáló arcát ugyanis egy csúnya, sötétpiros seb szabdalta ketté.
  Végül Charlotte erős karja volt az, ami elrángatta őt a másik útjából, akinek sértettség ivódott a pórusaiba, miközben a kezében szorongatott törölközőkkel feltrappolt az emeletre. Lily leírhatatlanul nagy kedvet érzett ahhoz, hogy tarkón csapja magát az illetlensége miatt, mégsem tette meg. Így is sok volt a számláján, az őrültséget már nem szerette volna a végére biggyeszteni.
- Ez lesz a szobád – a barna hajú nő egy padlizsánszínű szoba felé taszigálta a lányt, mintha a lehető leghamarabb el szerette volna tüntetni őt a világ árgus szemei elől. Ennyire megviselt lett volna a kinézete? - kérdezte magától, de amikor nem kapott választ a fejében lévő gúnyos hangocskától egy megkönnyebbült sóhajjal nézett körül az ismerős helyen. Padlizsán lila. Mintha már látta volna valahol. Talán egy álmában - de ha kérhetlek, ne csapj nagy zajt. Ha éhes vagy küldetek fel maradékot, ami nem fogyott el a vacsoránál, de amíg nem szólok, kérlek, ne gyere ki a szobádból. Világos? – Charlotte felhúzta az egyik szemöldökét, majd várakozóan Lilynek szegezte sötét szemeit.
- Rab vagyok?
- Bármikor elmehetsz, ha ahhoz tartja kedved. Sosem zárnálak be – a szavai mögött rejtőző kedvesség őszinte mosolyra fakasztotta Lilyt, s tőle szokatlan módon azon kapta magát, hogy legszívesebben magához ölelte volna Charlottet – mint egy rég nem látott barátnőt.
- Köszönöm.
  A nő csak biccentett, majd bezárta maga mögött az ajtót s magára hagyta Lilyt édes magányában. A lány a legközelebbi sarokba tette a bőröndjét, majd úgy, ahogy volt – fekete ruhákba burkolózva -, leült az ágy szélére. A puha szivacs minden egyes mozdulatánál besüppedt s a rá terített takaró is rongyossá gyűrődött azalatt a csekély kilenc másodperc alatt, míg Lily megtalálta a tökéletes pozíciót.
  Szemeit lehunyva, döbbenten konstatálta meddig jutott három hét leforgása alatt – hogy új életet teremtett neki London bűvös és rejtélyekkel teli városa. S bár egy része még mindig tiltakozott, lelkének egy másik fele izgatottan várta, hogy a Nap ismételten felkeljen, s uralma alá hajtsa a kéklő eget. Kíváncsi volt a fiúk mit szólnak majd ahhoz, hogy visszatért. Hogy Jem örülni fog-e a társaságának, és hogy Will vagy Ő lesz az, aki végül elássa a csatabárdot – esetlen örökre elmenekül a másik elől.

7 megjegyzés:

  1. Szió!

    Tényleg nem volt csupa izgalom ez a fejezet, de néha kell ilyen is, egy kis nyugalom, már ha annak vehettük azt, hogy ki kellett küzdenie, hogy maradhasson. Charlotte-tól hasonló reagálásra számítottam, mert mégis csak illegális az, amit csinálnak. Hogy is van? "A törvény kemény, de a törvény az törvény." (?) Mivel angolul olvastam a 6-ot, úgy van inkább bennem, de mindegy is. Nem tudom, hogyan éri el Lottie, hogy ne bukjanak le a Klávé előtt. (Amúgy annyira furcsa őt Henry nélkül elképzelnem...) Kíváncsi leszek, mit szól majd Will és Jem, meg a több bent lakó! Biztosan felforgatja egy kicsit az életüket a lány felbukkanása. De alig várom már, hogy ez eljöjjön.
    Csak így tovább, és kellemes nyarat!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A törvény szigorú, de a törvény az törvény :) azt hiszem így van, de én sem vagyok benne biztos.

      Törlés
    2. Drága FantasyGirl!
      Szerintem vehetjük nyugodtnak ezt a fejezetet annak ellenére is, hogy meg kellett küzdeni a maradásért. Én sem tudtam pontosan, hogy volt ez a bizonyos mondat, de minden nap tanulok/unk valami újat. Köszönöm Esther, hogy helyesbítettél :) <3
      Charlotte-tól én sem tudtam elképzelni másféle reagálást, így ez a rész kézenfekvő volt a számomra. Valahogy el kellett juttatnom ide, nem hagyhattam ki, hiába várok az izgalomra. Lottie leleményes, és amíg rendben végzi a feladatát - igazgatja a londoni Intézetet és kutat a gyilkos után -, addig nem lesz baj, feltéve, hogy Lily nem sétál össze-vissza a városban, ezzel lebuktatva önmagát. Nem hiába kérte meg, hogy maradjon a szobájában. Igen, nekem is hiányzik Henry, de úgy már túl sok szereplőt kellett volna összefognom, és akkor a vége sem jött volna ki úgy, ahogy elterveztem. A következő részben ki fog derülni, ki hogyan reagál. Szerintem hűek lesznek önmagukhoz. <3
      Köszönöm szépen, hogy itt vagy, neked is kellemes nyarat! <3
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Drága szerecsendio!

    Elnézést kérek az ideiglenes "eltűnésem" miatt, de azt szeretném elmondani, hogy ez idő alatt is végig itt volta. :D
    Egyszerűen imádom, ahogy fogalmazol és azt is imádom, hogy új fordulatot vett a történet. Végre elérkeztünk hosszú utazásunk során ahhoz a részhez, mikor az árnyvadász élet megkezdődik, immáron Lily számára. Tetszik, hogy elkezdett keményebben öltőzködni most a végén, hisz én magam is egy ilyesfajta fekete imádó vagyok.
    Nekem Will a favoritom mindenhol, minden mennyiségben. :D Minél több van belőle, annál jobb lesz az egész. A kórházban szinte imádtam azt, amikor Lily ráparancsolt, hogy mondjon már valamit, erre ő: "Jól csókolsz.". Ezt egyszerűen imádtam! <3
    Remélem minél hamarabb hozod a következő részt, és hogy az ugyan olyan jó lesz, mint az eddigiek!

    Ölel,
    xx Esther

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Esther!
      Semmi baj, teljesen megértem, ha nem volt időd kommentelni, már az is nagyon sokat jelent, hogy végig itt voltál és olvastál!
      Bizony, végre valahára elérkeztünk oda, hogy Lucie örökké elhagyja a színteret és utat engedjen Lilynek. Bevallom, nagyon megörültem, hogy nem kell szüntelen a nevekkel babrálnom, cserélgetnem őket meg mi egy más. Én is imádom a feketét, bár leginkább csak a körmömön hordom, főleg, hogy nyár van és megsülök. :)
      Nekem is Will a kedvencem, nem hiába ő a férfi főszereplő, de ezen kívül Jem is a szívemhez nőtt a könyvsorozat által, na meg Gabriel és Gideon. Ha jobban belegondolok, mindenki. Hahaha, igen, az egy vicces rész volt, örülök, amiért tetszett *-*
      Sietek a következővel, épp átolvasom, hogy éjfél után egyből közzé tudjam tenni. :)
      Millio puszi Xx köszönöm, hogy írtál <33

      Törlés
  3. Drága, édes, kedves és tehetséges szerecsendiom!

    Miközben olvastam arra jöttem rá, hogy azt szeretem a blogodban, hogy nincs szükséges nagyon nagy izgalmakra ahhoz, hogy valami nagyszerűt alkoss. Mert bár ez amolyan átvezető rész volt számomra a régi és az új Lily között, mégis imádtam. (Nálad ez nem is meglepő...) Élveztem olvasni, hogy elhatározásra jutott a főszereplőnk, mégha kényszerből is tette. Sajnálom, hogy Pierre szerepe itt ennyi volt, pedig tényleg szerettem, de hát... És mit fognak szólni hozzá a többiek? Legfőképpen Will reakciójára vagyok kíváncsi, nem váltak el túl szépen.
    Jaj, már annyira kíváncsi vagyok, hogy mit tartogatsz a továbbiakban, hiszen mindig tudsz meglepetést okozni. Egy igazi kincs vagy itt a blogger világban, hihetetlenül tehetséges vagy! Szeretlek! <333333333333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, felülmúlhatatlan és szorgalmas Azym!
      Hihetetlen, hogy majdnem eltelt három hét, és még csak most válaszolok erre a kommentárra, ez felháborító, nagyon sajnálom, csak próbálok közben a frissekre is válaszolni, hogy el tudd olvasni a válaszom, ha te is olyan vagy mint én, aki folyton visszanézi őket.
      Köszönöm, örülök neki, hogy annak ellenére is tetszik a blog, hogy eddig még nem volt benne túl sok izgalom, de ami késik, nem múlik, ugyanis most, hogy Lily elfoglalta "méltó" helyét az Intézetbe, lassan de biztosan beindulnak az események (hiszen egy Árnyvadász történetbe izgalom és harc dukál). Igen, szerintem is egy átvezető rész volt... boldog vagyok, hogy ilyen lelkesen támogatsz <3 hogy minden baki ellenére tetszik ez az egész... Érzem, hogy egyfolytában magamat ismételgetem, de lehetetlen nem ezt tenni, amikor a kommentedet olvasva ösztönösen hálálkodom.
      Megsúgom (hiszen már olvastad), hogy Pierre szerepe nem csak ennyi, bár nem sokkal több, csak egy igazán picikét. A többiek - nem túl meglepő - meg fognak döbbenni. Lesz, aki örömmel fogadja, lesz, aki házsártoskodik, lesz, aki ösztönösen elküldené, hogy ezzel mindenkit megvédjen. Igen, szerintem tudod, melyik kire igaz. :)
      Kincs? De édes vagy, szerintem vannak nálam sokkalta tehetségesebb bloggerinák is, akiket kincsnek tarthatnál <33 Nagyon szeretlek <333 Köszönök mindent, hihetetlen vagy!
      Millio puszi Xx
      ui.: bocsi a béna válaszért, kicsit kuszák a gondolataim, éhes vagyok :$

      Törlés