31. fejezet

Sziasztok :)

Nem tudom, hányan tudjátok, vagy kiket érdekel, de tegnap végre valahára túlestem az elsősegélyvizsgámon (a jogosítványhoz kell), és sikeresen átmentem. Az elmúlt napokban nagyon izgultam miatta, még a tétel kihúzás előtt is liftezett a gyomrom, így hálát adok azoknak, akik gondoltak rám és szerencsét hoztak, mert nagyon könnyű anyagot kaptam. (mellkasi sérülés, felkari ficam, ájulás és sokk) Remélem nektek is ilyen pozitívan kezdődött a hét.

Szeretném megköszönni az előző fejezet alatt hagyott kedves kommenteket és pipákat, amikből egyre több van ^^ köszönöm!

Ebben a részben leginkább Cecily kerül előtérbe, de szinte mindenki kiveszi a részét az eseményekből. Imádtam írni, imádtam képeket keresni hozzá (dupla annyi lett, mint szokott, ezért elnézést is kérek), és remélem, nektek is legalább annyiszor mosolyt csal az arcotokra, mint nekem.

Jól olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

--------------------------------------------------------------------------------

Vissza a középkorba

   Emily az Intézet lépcsőin üldögélt, hunyorogva hajolt kedvenc fényképezőgépe fölé. Pontosan egy hét telt el azóta, hogy Magnus említést tett neki a Halálmadarakról, és bár a lány már azon a délutánon nekikezdett a keresésnek, mégsem találta meg, amit oly izgatottan kutatott. Amikor bepötyögte az internetes keresőoldal keskeny sávjába a halál és a madár szavakat, rengeteg lexikonra és madarakról szóló tanulmányra bukkant, így gyorsan kitörölte a feleslegesnek vélt szóközt, és csupán ezt követően ütötte le az entert; mindhiába. Az ostoba rémtörténetek és mesék sem sodorták felé a megfelelő információkat. Egyik sem írt arról, hogy ezek a lények képesek lehettek volna a gondolatátvitelre, rég elveszett emlékekről nem is beszélve. Zsákutcába szaladt, pontosan úgy, ahogy a démonokról szóló könyvekkel is, melyek visszacsempészték az éjszakáiba a rémálmokat.

  Lily hátradőlt, hagyta, hogy a lépcsőfokok belevájjanak a hátába, és úgy örökítette meg a kéklő égboltot, mely lassan szürkévé változott. A két szín gyönyörű keveréke életre hívta a lány művészi oldalát, és amikor a szobája ablakából megpillantotta a felhőket, nem bírta megállni; megkereste szeretett masináját és lerohant az emeletről, meg sem állva az Intézet ajtajáig. Legszívesebben ellátogatott volna az egyik közeli parkba, de megígérte Lottienak, hogy többé nem hagyja el az épületet az ő engedélye nélkül.

- Lily! – Emily kíváncsian fordult Cecily felé, aki kis híján a fejének csapta a bejárati ajtót. A lány igencsak zaklatottnak tűnt, kezei – melyekben egy megsárgult levelet szorongatott – megremegtek, ahogy lehuppant Lily mellé. A fiatal Penhallow visszabújt a kamerája mögé, ujjai sebesen kattintgattak, miközben a memóriakártya elraktározta Cecy arcának feszült vonásait, melyek szépen lassan ellágyultak, mosolyt varázsolva az ajkaira.

- Te mégis hova rohansz ilyen sebesen? – kérdezte végül, amikor elegendő képet készített. Óvatosan letette a gépet; anyai gondoskodással simított végig hollófekete felületén, ahogy eszébe jutottak azok a percek, amiket megéltek az elmúlt hónapok alatt. Milyen régen is volt már, hogy nyafogó tinédzserként, duzzogva járta Párizs utcáit a megnyugvás reményében. Most pedig itt volt, talpig feketében, egy haldokló legjobb baráttal, egy lehetetlen szerelemmel és rengeteg rejtéllyel, mégis mosolygott. Mintha a világ teljesen kifordult volna önmagából, ezzel mégiscsak a helyére billenve. - Valami baj történt?

- Bocs, hogy csak így rád török, de ezt látnod kell! – Lily kihúzta magát, úgy vette el a lánytól az előbb látott levelet.

- Kitől kaptad? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, ugyanis boríték híján nem találta a feladót. Egy ideig ide-oda forgatta, feltérképezte a lap minden egyes négyzetmilliméterét, csak ezt követően hajtotta szét.

„Drága Mrs. Branwell, és a londoni Intézet minden lakója!

Szeretettel meghívjuk Önöket az idei nyárbúcsúztató álarcosbálunkra.

Időpont: 2014. augusztus 21., este 10 óra

Helyszín: Chiswick, Greater London (Lightwood rezidencia)

Üdvözlettel: Benedict Lightwood és fiai.”

  Lily kíváncsian olvasta el a sorokat újra és újra. Eltartott egy ideig, mire rájött, melyik szó csengett oly ismerősen a számára. Lightwood. Mintha már hallotta volna valahol. – Mit mondtál, kitől kaptad?

- A postaládában találtam, csak annyi volt rajta, hogy a londoni Intézet lakóinak szól, és mivel Willék edzenek, Charlotte pedig elfoglalt, te voltál az egyetlen… - Willék edzenek. Cecily hangja egyszerre elhalkult, és bár a szája mozgott, Lily egyetlen szavát sem fogta fel. Szüntelen a fiúra gondolt, aki betartotta az ígéretét. Nem edzette többé. A visszautasítása még mindig fájdalmas emléknek bizonyult, Lily az ajkaiba harapva fojtotta el a keserűségét.

- Szerintem oda kéne adnod Charlottenak – visszaadta Cecynek a levelet és lehunyta a szemeit. Lightwood – egyre csak ezt hajtogatta, mint egy gyermeki mondókát vagy egy mantrát, mellyel az emlékeiért fohászkodott. Rupert Lightwood. Így hívták Miranda néni szerelmét, aki Willékhez hasonlóan, szintén Árnyvadász volt. A korát nézve, akár Benedict apja is lehetett volna.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem fogom odaadni – húzta fel az orrát, mint egy kiskirálylány. Lily gyorsan bekapcsolta a fényképezőgépét és lefotózta a durcás Herondalet, aki megforgatott szemekkel, mosolyogva nyúlt a gépezet felé. - Most mondd, hogy nem király! Még sosem voltam bálon, ráadásul jelmezes.

- Nem király.

- Nem versz át. Egyébként is, ez remek alkalom a békülésre. Pezsgő és csodaszép jelmezek… - Lily elhúzta a száját, ahogy a szmokingba bújtatott férfiakra gondolt, bár kénytelen volt bevallani: csábította a gondolat, hogy Will és ő közelebb kerülhetnek egymáshoz.

- De hiszen ez ma este lesz – tekintete az emeleti szoba egyik nyitva felejtett ablakára vándorolt, ahonnan éles pengék fenséges harcának utánozhatatlan dallama szökött a londoni levegőbe. Délután fél hat volt, már másfél órája edzettek és még mindig töretlen ritmussal csattogtatták a fegyvereiket. Ha egy hete nem futott volna el, most ő is ott lehetett volna. Izzadtan, fáradtan, mégis elégedetten; kitartóan.

- Ideje készülődni! – Cecily felrántotta a lépcsőről a képzeletének sötét erdejében bujkáló lányt, még mielőtt ténylegesen belé karolt volna. Lily eleinte ellenkezett, lábait megvetette a kőből épített lépcső legtetején, de annak túlontúl egyenletes volt a felülete, és akadály híján esélye sem volt a szeleburdi lány akaratával szemben. - Na, ne kéresd magad, csodaszép leszel…

- Szólni kéne Sophienak, ő sokkal ügyesebb – makogta, amint elértek az ebédlőig, ahol a cselédlány előkészítette a korai vacsorához szükséges terítéket. A fehér porcelántányérok mellé színben hasonló szalvétákat hajtogatott, és minden egyes háromszögű papírdarab tetejére fényes evőeszközöket pakolt – kanalakat, villákat és késeket.

  Cecily megtorpant, már nem mozgott olyan lendületesen, a gyermeki lelkesedése szépen lassan elcsendesült; egy érett Árnyvadász vonásait erőltette önmagára. Lily képtelen volt megállni; az ajkain megbújt egy önfeledt, vidám mosoly, ahogy a mellette ácsorgó lány kifújta stagnált levegőjét.

- Sophie! – az említett Lilyre kapta a tekintetét, gyorsan megigazította a ruháját, kisimítva minden egyes ráncot, amit a munka festett az öltözékére. Az arcát kettészabdaló vágás sötétebbnek tűnt, mint valaha, ahogy az ebédlő lámpáinak előnytelen fénye megvilágította az orcáit.

- Igen, Miss Emily? – gyorsan a kötényébe törölte a kezeit és elindult az Árnyvadászok felé. Lily megragadta az alkalmat és megcsodálta a lányt, aki azóta hű barátjává változott, annak ellenére is, hogy szinte alig látta, annyit dolgozott. Néha megkérdezte tőle, miben segíthetne, de olyankor Sophie mindig otthagyta, mint akit sértett már maga a feltételezés is, hogy képtelen elvégezni a munkáját. Pedig ez egy másodpercre sem fordult meg a fiatal Penhallow lány fejében. Csupán kedveskedni szeretett volna, vagy elütni valamivel az unalmas óráit, amelyekből az utóbbi napokban egyre több és több lett. Ha Cecily nem beszélgetett volna vele, talán belehalt volna a semmittevésben. Régen úgy gondolta, nem létezett annál rosszabb, mint amikor az ember egyedül maradt éjszakára. Mára azonban rájött, hogy tévedett. Ezerszer elkeserítőbb érzés volt, amikor magányosnak érezted magad, miközben emberek vettek körül.

- Szeretnénk, ha segítenél nekünk. Ma este álarcosbált rendeznek a Lightwood család birtokán – világosította fel, amikor Cecily megbökte a könyökével. Manapság egyre gyakrabban veszett bele a gondolataiba, mintha azoktól várta volna a megváltás csodáját. Mintha általuk minden egyes kérdése válaszra talált volna, pedig épp az ellenkezője történt: egyre több és több keringett a fejében.

- Hát persze, hogy segítek – Sophie lelkesen mosolygott, amitől a sebhelye eltorzult, hiszen a bőre húzta a megkeményedett heget. Lily kíváncsi lett volna rá, fájt-e neki a beszéd, vagy arcának kedves, olykor keserű mimikái, mégsem kérdezett rá. Belül tudta, hogy azzal kényes témára tapintott volna, és esze ágában sem volt megbántani a másikat. - Már tudom is, melyik ruha állna önnek a legjobban.

- Kérlek, hiszen barátok vagyunk. Tegezz nyugodtan – kérlelte, miközben belé karolt és elindultak a szobájába. Kis híján elestek, amikor Cecily magával rántotta őket, és ennek hála mindhárman hangos hahotázásba kezdtek. Lily már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen féktelen, szinte már gondok nélküli. Talán a végzős bálján, amiről Chloe és ő elegánsan késtek; másfél órát. Végül lemaradtak a királynőválasztásról, tombolát sem kaptak és a hajuk is szétzilálódott, de annál kedvesebb emléket akarva sem szerezhetett volna magának. Az egykori életének legjobb napja volt.

- Rendben, Miss… - Sophie megakadt a mondat közepén, amikor rájött: ajkai önkénytelenül, de ismételten Miss Emilyt formáltak - Lily.

- Köszönöm.

- Mivel kezdjük? – kérdezte, amikor átlépték a padlizsánszín szoba küszöbét és becsapódott mögöttük az ajtó. A Nap gyenge fénye megvilágította a falakat, de a szürkéskék égbolt még mindig művészien festett, akár egy hatalmas freskó, mely befedte az egész várost. Sophie széthúzta a függönyöket, majd kinyitotta az ablakokat, ezzel frissességet csempészve az amúgy állott szobába.

- Cecily ruhájával, addig elviszem a levelet Charlottenak – Lily elvette a levelet Cecytől, és kihátrált a szobából, még mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna. Túl sok volt az emlék, egyszerűen még nem érezte magát késznek egy ilyen eseményre, főleg, hogy a bál Franciaországra emlékeztette. A nevelőszülei – tehetős emberekhez híven – gyakorta rendeztek hasonló, kiöltözős, pezsgőzős partikat, amin kényük-kedvük szerint mutogatták őt, megjátszva a tökéletes családot.

  Charlotte szobája alig pár ajtóval volt arrébb az övétől, így nem tartott sokáig, hogy elérjen a fából készült nyílászáróig. Felemelte szabad kezét és kopogtatni kezdett; felelet mégsem érkezett. A folyosó, és maga az Intézet is néma maradt, csupán csak az edzőteremből érkező, tompa neszezések mutatták meg, hogy nem volt egyedül. Lily várt egy ideig, hátát nekivetette a falnak, karjait összefonta a mellei alatt – oly mozdulatlan volt, akár egy jégszobor, és olyan hűvös is. Arca érzelemmentesen meredt a szemben lévő ajtóra, míg a három szobával arrébb tevékenykedő fiúkra koncentrált.

   Hosszú percekkel - de az is lehet, hogy órákkal – később megunta a várakozást, és egy lemondó sóhaj kíséretében elvánszorgott az edzőteremhez, melynek ajtaja alatt becsúsztatta az apró, borítékba csomagolt meghívót. Nem akarta megzavarni a harcot, ami után jobban vágyakozott, mint egy fuldokló a levegő után. Amikor egy hete elfutott, még nem vette komolyan Will fenyegetőzését, mára viszont okosabb lett. Rájött, hogy még a legüresebbnek hitt szavak mögött is rejtőzhetett igazság.

- Gyönyörű vagy! – suttogta elaléltan, amikor megpillantotta Cecilyt. A lány az ágyán ült, a fehér lepedő összegyűrődött a feneke alatt, és még tovább fodrozódott, ahogy kényelmetlen fészkelődésbe kezdett. Hosszú, hullámos haja ezúttal a feltűzve pihent a feje tetején. Az elegáns konty egyszeriben fiatalossá vált, ahogy pár rakoncátlan tincs kihullott belőle – bár Lily biztos volt benne, hogy Sophie direkt variált a frizurán. Az arcát nem fedte smink, hiszen nem volt rá szüksége; kislányos vonásai festék nélkül is gyönyörűek voltak. Sötét ruháját fekete virágok borították, a testre simuló öltözet kihangsúlyozta Cecily lapos hasát, melleit és keskeny derekát.

- Ugyan! – legyintett. Lily csak akkor vette észre a kezeiben szorongatott maszkot, ami úgy nézett ki, mint egy pillangó, melynek szárnyain egy-egy lyuk pihent. - Még nem láttad a te ruhádat. Csodaszép.

   Alighogy kimondta, Sophie is megjelent, kezei közt egy hófehér textíliát szorongatva. Ez a darab nem volt dekoltált, szinte semmi sem látszott a lány melleiből, amikor magára öltötte – annál inkább a hátából, mely teljes egészében szabadon maradt. Sophie besütötte a haját, hosszú tincsei olyannyira felugrottak, hogy a hullámos fürtök súrolták a lány vállait. Lily ajkaira rózsaszín szájfényt kentek, gyönyörű, csokoládészín íriszeit tusvonallal keretezték.

  Emily sokáig figyelte a saját képmását, egyszerűen képtelen volt elszakadni a falra szerelt tükörtől – és ezzel Cecily sem volt másként. Csak álltak ott, némaságba burkolózva, akár két angyal, egészen addig, amíg Sophie meg nem köszörülte a torkát.

- Ez lemaradt – nyújtotta át az ujjai közt pihenő álarcot, mely fehér volt, akár az első, szűz hópelyhek, és puha, mint megannyi tollpihe. Az ifjú Árnyvadász elrebegett egy köszönömöt, úgy vette fel a maszkot, mely tökéletesen simult a bőrére.

- Gyere, menjünk! Lassan fél tíz, ideje indulni – tekintete az éjjeliszekrényen lévő órára siklott, ami pontosan huszonegy óra, huszonegy percet mutatott. Gyorsan behunyta a szemeit és – csak úgy, mint annak idején Chloéval – elmormolta szívének egyik féltve őrzött kívánságát. Bárcsak felejthetetlen lenne ez az éjszaka! Mire kinyitotta a szemeit, már elmúlt a pillanat varázsa, a kijelző huszonkettőre váltott.

- Megyek már! – kiáltott Cecy után, aki már a folyosón járt, maga mögött hagyva Lily szobáját. Életében először örült annak, hogy a nevelőanyukája megtanította neki, hogyan kellett magas sarkúban szaladni, különben meggyűlt volna a baja a lány gyorsaságával. A lépcsőhöz érve vett egy mély levegőt, és hagyta, hogy Cecily irányítsa. A lépteik kecsesek voltak, úgy sétáltak le, akár az angliai uralkodóház tagjai, vagy bárki, aki beletartozott a felső tízezerbe. Lily kihúzta magát, mosolyogva köszönt a fiúknak. Jem a falnak dőlve várt, míg Will a lépcső alján üldögélt, könyökeit a combjaira fektetve.

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha így foglak látni, talpig frakkban, akár egy úriember – csacsogta Cecily, mire Will felkapta a fejét és felállt, mintha hirtelen kényelmetlenné vált volna számára az ülés. A fiú ajkai résnyire nyíltak a döbbenettől, szemei kitágultak, majd megállapodtak Emilyn. A lány belepirult Will átható tekintetébe, úgy érezte a fiú egyetlen pillantása elégnek bizonyult ahhoz, hogy belelásson a lelkébe.

- Azért el ne felejts levegőt venni! – mind a ketten elkapták a fejüket, amikor Jem belebokszolt barátja vállába. Will, rosszalló pillantások ezreivel ajándékozta meg a fiút, majd zsebre dugott kezeivel elhúzta a száját, mint aki elképzelni sem tudta, miről beszélhetett a másik. Ezen mimikája azonban olyan átlátszóra sikeredett, hogy a húga képtelen volt megállni: hangos kacagásban tört ki. Cecily mosolyogva ugrott le az utolsó lépcsőfokról, léptei meg sem álltak az ezüstös fiúig, akinek suttyomban belecsapott a tenyerébe.

  Miután Jemék kiléptek az ajtón, és végleg belevesztek az éjszakába, Lily ismételten Will felé fordult. Zavarában a füle mögé tűrte a haját, úgy érezte, rosszabb volt, mint egy szerelmes diáklány.

- Tetszem? – kérdezte, miközben szemügyre vette a fiút. Will haja az ég felé meredezett, nem volt sem túl hosszú, sem túl rövid, így egyébként kunkori vége ezúttal egyenesen simult a tarkójára. A fekete zakó és a színben hasonló nadrág elegáns megjelenést kölcsönzött neki, bár fehér inge alól átütött pár éjszínű, kecses vonal, ezzel megmutatva igazi jellemét; a benne lakozó szeszélyes Árnyvadászt. Lily legszívesebben végigsimított volna a rúnákon, az ujjbegyei belebizseregtek már magába a gondolatba is.

   A fiú – mintha csak meghallotta volna a lány gondolatait – közelebb hajolt Lilyhez. Ujjaival finoman érintette a lány hullámos tincseit, ahogy a füle mögé tűrte azokat a szálakat, melyek kibújtak mögüle. Will bőre égette Lily arcát, mintha tüzes vassal simogatta volna – érezte is, ahogy apró, tűzrózsák rajzolódtak hideg orcájára.

- Nem rossz – suttogta a fülébe, hangja megolvasztotta a lány izmait. Lily szemöldökei az egekbe szöktek, ahogy eljutottak a tudatáig a szavak. Nem rossz. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy béna. Csalódottan húzódott el a fiútól, aki hátrálva egy lépést, mosolyogva vizslatta minden porcikáját, akár egy kisgyerek a cukorkabolt kínálatát. - Kár, hogy nem jöhetsz!

- Azt nem te döntöd el – vágta rá indulatosan, ezt követően elindult a kijárat felé, ahol már várt rájuk egy kocsi. Amikor elsétált Will mellett, direkt nekiment, a könyökével még bele is vágott a fiú gyomrába, hogy érezze, amit ő érzett alig egy csekély másodperccel ezelőtt. Tisztában volt vele, hogy gyerekesen viselkedett, de a fiú sem volt érettebb, és ha más nem is, ez azért képes volt megnyugtatni.

- Hanem én – Charlotte belépője drámaira sikeredett. Földig érő, sötétbarna ruhájához színben hasonló sál és fekete kesztyűk párosultak. Haja oldalra csatolva, kecsesen omlott a jobb vállára, míg színtelen rúzsa csillogóvá tette ajkait. Barna íriszeit – Lilyhez hasonlóan – tussal hangsúlyozta, mégis egy teljesen másfajta módon volt elragadó. - Nem jöhetsz!

- Tessék?

- Téma lezárva – azzal kitárta a bejárati ajtót és intett Willnek, aki rá sem nézve a lányra, elhagyta az Intézetet. Lily teljesen ledermedt, mintha a döbbentség szó szerint megfagyasztotta volna a végtagjait. A lába megszűnt mozogni, a karjai esetlenül lógtak az oldala mentén.

- Sajnálom, én nem tudtam. Ha szeretnéd, én is itt maradok – hallotta meg Cecily esdeklő hangját valahonnan a távolból. Csak később, amikor a lány ténylegesen előtte állt, vette észre, hogy mozogtak az ajkai, hogy valaki beszélt hozzá. Üveges szemeivel a kocsinak támaszkodó fiú érzelmek nélküli arcát mustrálta, mintha csupán azzal, hogy fogva tartotta a tekintetét, képes lett volna megfejteni.

- Menj csak, én elleszek – motyogta az orra alatt, majd magához ölelte a lány törékeny testét. Kezeivel végigsimított Cecily haján - ügyelt rá, hogy esetlen mozdulataival még véletlenül se tegye tönkre Sophie munkáját -, majd egy puszit nyomott a homlokára, egyfajta biztatás gyanánt.

- Biztos?

- Persze.

   Lily az Intézet ajtajának dőlve figyelte, ahogy az autó elhagyta az utcát, még akkor is, amikor már minden zaj elhalkult. A lágy szellő belekapott a hajába, amikor felnézett az égre. A csillagok körbetáncolták a Holdat, mintha csak gúnyolódni szerettek volna rajta. Lily keserű mosolyra húzta az ajkait, ahogy belegondolt: valóra vált a kívánsága. Ez az este tényleg felejthetetlenné vált; csupán nem úgy, ahogyan azt szerette volna.

  A Lightwood birtok káprázatosabb volt, mint a Herondale lány legszebb, és legféltettebb álmai. Cecily ámulva bámult ki a fekete autó ablakán, alsó ajkába harapva csodálta meg a kivilágított kert minden egyes négyzetcentiméterét. Gyermeki lelkesedése még magasabbra és magasabbra hágott, ahogy kiszálltak a fekete járműből, és követték a macskaköves járólapok útját. Még a hideg vagy az igencsak borult időjárás sem zavarta felhőtlen örömét, legszívesebben kint maradt volna a szabályos körformára vágott bokrok és égővel díszített fák között. Végül Will volt az, aki berángatta a házba. A fehér épület belmagassága elérte a tíz métert, a plafonon lógó csillár mellett sok kisebb, gyertya alakú lámpa ragyogta be az előszobát.

- Miért nem jöhetett el? – suttogta a lány, amikor beléptek a bálterembe. A szoba tele volt emberekkel, akik közül a legtöbben a fal mellett beszélgettek, bár voltak vállalkozó szellemű Árnyvadászok is, akik megpróbálkoztak a keringőzéssel.

- Az nem tartozik rád!

- Szép volt, ugye? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva bátyja nyers modorát. Will belekarolt a testvérébe, úgy vezette el egészen a terem túlsó feléig, ahonnan egy üvegajtó nyílt a kivilágított teraszra. A fiú lenyomta a fémes kilincset és kitárta az átlátszó nyílászárót, melynek következtében a hideg levegő megcsókolta a fiatalok felhevült bőrét ott, ahol nem fedte semmiféle textília. - Ne is tagadd, alig kaptál levegőt, amikor megláttad – magyarázta, miközben nekitámaszkodott a vastag kőkorlátnak.

- Ne beszélj idegenekkel, és kerüld a bajt, oké? – Cecy összehúzta a szemöldökeit, értetlenül meredt a testvérére, aki ezzel a kijelentéssel magára is hagyta.

- Gyáva! – kiáltotta utána, de a fiú már messze járt. Sudár alakja beleolvadt a tömegbe, mintha sohasem létezett volna, mintha sohasem lett volna különálló személy, csak egy a sok Árnyvadász közül. Cecily fújtatva fordult a kert felé, a teremből kiszűrődő, kellemes melódia ott csilingelt a füleiben, ahogy csalódottan a tenyereire támasztotta az állát.

- Szia – egy mély, rekedtes hangot sodort felé a szél, a lány ijedten fordult a jövevény irányába. Az ismeretlen fiú barna haja az ég felé meredezett, csokornyakkendője elegánsan fonódott ádámcsutkája köré. Szemeiben játékos pajkosság csillogott, sötét pupilláiban azonnal elveszett, hirtelen képtelen volt szólásra nyitni az ajkait. Cecily hálás volt a fekete maszknak, amiért eltakarta az Árnyvadász elől, igencsak kipirult orcáit. - Megtisztelnél egy tánccal?

- Öhm, szia – makogta. - Szíves örömest.

- A nevem Gabriel – a bemutatkozást követően a lány felé nyújtotta a jobb tenyerét, kissé meghajolt előtte, de tekintete egy pillanatra sem vesztette szem elől Cecilyt. A lány félénken csúsztatta bele az ujjait a másik kezébe, úgy mormolta el saját nevét, mintha egy féltett titok lett volna; halkan, hogy senki más ne hallja.

- Cecily.

- Szabad megkérdeznem, hogyan keveredtél ilyen förtelmes társaságba? – Gabriel a terem közepére vezette a lányt, anélkül, hogy bárkinek is nekiment volna, pedig a megérkezésük óta egyre többen és többen gyűltek a táncparkettre. A lány eltátott ajkakkal szemlélte a tömeget, a gyönyörű ruhákat és a fényűzést, melynek a részesévé vált.

- Willre gondolsz? – a fiú némán bólintott, mire Cecy legszívesebben elnevette volna magát. Hiszen olyan hihetetlen volt az egész, már-már abszurd. Pont az a fiú kérte fel táncolni, aki szemmel láthatólag a háta közepése sem kívánta a testvérét. Jellemző. - Ő a bátyám.

- Részvétem – Gabriel bepörgette a lányt, a karjai szorosan fogták, amitől Cecily úgy érezte: biztonságban volt. Hogy a fiú mellett senki sem bánthatta. A szája önkénytelenül görbült mosolyra, és bár már fájtak az ajkai, képtelen volt abbahagyni a vigyorgást.

- Nem olyan vészes, tud kedves is lenni – az ütem gyorsabbra váltott, majd ismételten lelassult, ahogy a testük egyszerre lépte egyazon ritmust. Jobbra-balra dülöngéltek, Cecily a nyakán érezte Gabriel meleg leheletét, amibe belebizsergett az egész lénye; a karjait és a hátát ellepte a libabőr. Az arcából kiszökött minden szín, olyan volt, akár az alabástrom.

- Hogy-hogy még sohasem láttalak?

- Csak most csöppentem bele ebbe az egész Árnyvadász világba – mesélte, megfeledkezve bátyja intelméről. Kíváncsi lett volna, Will mit tett volna, ha meglátta volna őket; talán jelenetet rendezett volna, vagy valami hasonló, rá jellemző ostobaságot. Hiszen a lányhoz hasonlóan, Will is az érzelmek embere volt; forrófejű és meggondolatlan. - Te honnan ismered a testvérem? Úgy érzem, nem kedveled túlzottan.

- Mondjuk úgy, hogy az ellenszenvem kölcsönös – Cecily összeráncolta a homlokát, mely cselekedete még a pillangós álarc ellenére is jól láthatónak bizonyult. Gabriel leemelt két, színes folyadékkal teli poharat az egyik pincér tálcájáról, és átnyújtotta a rózsaszín italt a lánynak. Cecy egy darabig kétkedve forgatgatta a poharat, az ujjai körbebarangolták az üveg szélét, egyedi muzsikát kreálva a hangzavarban.

- Miért utálod? – kérdezte végül, majd beleivott a felkínált italba. Az epres löttyhöz különös utóíz társult, ami egyszerre volt édes és savanyú, és mivel még sohasem ivott alkoholt, mindezt szó nélkül hagyta. Nem akart szűzies kislánynak tűnni, bár az arcán még így is megjelent egy fanyar grimasz. A hőmérséklet egyre forróbbá vált, a terem egyszeriben kisebbnek tűnt, mint valaha. Nyomasztotta a tömeg, és legszívesebben letépte volna magáról a ruháját, ami, akár két erős kar, mely a nyaka köré fonódott, fojtogatni kezdte. Eme bódult állapot azonban nem tartott sokáig, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a világ ismételten a helyére billent.

- Eltörte a karom és megalázott mindenki előtt, nem csak engem, de a húgomat is – Gabriel tenyerei ökölbe szorultak, az állkapcsa megfeszült, arcának erős vonásai kiélesedtek. Olyan volt, akár egy márványszobor, amit egy ókori művész faragott. Gyönyörű, és a maga módján igenis tökéletes.

- Ó, sajnálom – Cecily lesütötte a szemeit, képtelen volt belenézni azokba a méregzöld íriszekbe, melyek az este folyamán már többször is magukba szippantották.

- Ne szabadkozz! – kérlelte rekedtes hangján, és belekarolt a lányba, aki szótlanul tűrte, ahogy Gabriel óvatosan az üvegajtó felé húzta. Nem volt durva, az érintése maga volt a gyöngédség; mégis, a lány úgy érezte, volt valami a háttérben. Valami sötét, ami egyszerre taszította a vonzotta a fiúban. - Nincs kedved sétálni egyet a kertben?

- Nem is tudom, nem szabadna szóba állnom idegenekkel – Cecily beleharapott a szájába, fogai belevájtak puha ajkába, melyből kiserkent egy kövér vércsepp. A szájában érezte annak jellegzetes ízét, amiben egyszerre keveredett a só és a vas, mintha hozzájuk hasonlóan, ők is táncot jártak volna.

- Hiszen már tudod a nevem, nem vagyok idegen – kacérkodott a fiú, és amikor elértek a terasz ajtajához, elengedve a lányt, hagyta, hogy Cecily maga döntsön – vele megy, vagy egyedül marad. A fiatal Herondale lány körülnézett a teremben, szemeivel Willéket kereste, de sem a bátyja, sem Jem nem került elő. Mintha elnyelte volna őket a föld.

- Legyen – válaszolta végül. Tenyerét óvatosan a fiúéba csúsztatta, hogy kézen fogva lépjenek ki a hűvös éjszakába, maguk mögött hagyva a kellemes zeneszót, a táncosokat és minden Árnyvadászt.