2014. november 14., péntek

34. fejezet

Sziasztok :)
Mint általában, most is szeretném megköszönni azoknak, akik veszik a fáradságot és írnak/pipálnak nekem... eszméletlenül sokat jelent, és annyira motiváló, hogy eldöntöttem, ma befejezem az épp aktuális rész írását, mert kicsit ellustultam az utóbbi időben. Hála az égnek, hogy vannak előre megírt bejegyzések!
Ebben a részben végleg előkészítem a végjátékot, és erről nem is mondanék többet, ugyanis a fejezetet olvasva rá fogtok jönni, kiből lesz akaratán kívül, de áruló; ki lesz az Intézet és Lily pártfogója, és ki lesz az. Remélem a többségnek tetszeni fog, én - ki gondolta volna?! - imádtam az írását.
Kitartást az iskolához! Kellemes hétvégét, akinek pedig most van a szalagavatója, jó szórakozást hozzá! :)
Jól olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
--------------------------------------------------------------------------------
Napfényes délután
  Az edzőterem ablakain megtört a napsugár. Gideon Lightwood megemelte ügyesebb kezét és lehunyva szemeit, kifújt egy adag megüszkösödött levegőt, csak ezt követően dobta el a fémes, csillag alakú fegyvert. Szabaddá vált tenyerét verejtéktől gyöngyöző homlokához emelte, és megtörölte azt, miközben elsétált a céltábláig. Amikor cipőjének vastag talpa hozzáért a talajhoz, monoton léptei egyenletes ütemű melódiát kreáltak, melynek akkordjai visszaverődtek az üres terem faláról. Az idősebbik Lightwood fivér hunyorogva hajolt a parafatáblához, bosszúsan vette tudomásul, hogy pár milliméterrel a tízes számmal jelölt karikán kívülre hajította a pengét. Megint.
  Mióta maga mögött hagyta a londoni Intézetet, folyton folyvást arra a cselédlányra gondolt, akit véletlenül fellökött, és ez volt az, ami hátráltatta. Szétszórttá és ügyetlenné vált, és már csak az hiányzott neki, hogy erre rájöjjön az apja vagy az öccse. Gyorsan kihúzta a céltáblából a dobócsillagot, és visszasétált a terem másik végébe, ahol mióta csak az eszét tudta, egy masszív faasztal pihent. Gideon beletúrt a hajába, és miközben végigsimított szőke tincsein, megráncigálta azoknak a töveit. Sürgősen össze kellett szednie magát, ugyanis előző éjszaka kis híján meghalt, miközben egy wycked démonnal küzdött. A zöld csápok végén húzódó karmok beleálltak az oldalába, és ha Gabriel nem vágta volna le a fejét, minden bizonnyal a szörny harapta volna le az övét.
   Gideon addig törölgette a csillagokat, hogy a végén már fényesebbek voltak, mint a sötét égen szikrázó égitestek. A fiú kinyitotta az asztalba szerelt fiókot, és óvatosan visszatette a pengéket a helyükre, majd rátámaszkodott a bútordarab lapjára. A vállai előreestek, miközben vett egy mély levegőt. Csukott szemei előtt kirajzolódott egy mélybarna szempár, és meg kellett ráznia a fejét, hogy mihamarabb eltüntesse onnan. Kisétált az edzőteremből.
   Behajtotta maga mögött a kétszárnyas ajtót, és jobbra fordult, hogy ihasson egy pohár vizet a konyhában. Már majdnem átlépte a helyiség küszöbét, amikor látóterének szélén elsuhant egy sötét árny. Ösztönösen az övéhez kapott, hogy a tenyerével rászoríthasson a szeráfpengéjére, de bosszúsan vette tudomásul, hogy a szobájában hagyta. Halkan elkáromkodta magát, tekintetét a célpont irányába fordította, aki nem is volt olyan veszélyes, mint azt settenkedő mozdulatai sejtették.
- Hova? Hova? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Hangja szilárd volt. Törhetetlen, akár egy kemény kőszikla, mely belehullott az óceánba, mégsem esett darabjaira, amikor megérintette a mélységet. Gabriel ujjai görcsösen szorítottak rá a bejárati ajtó kilincsére, lajhárokat megszégyenítő lassúsággal fordult bátyja felé. A fiú fekete farmernadrágot és fehér pólót viselt, melyre a meleg idő ellenére bőrdzsekit húzott, biztos, ami biztos alapon. Haja kócosan pihent a feje tetején, de Gideon a fejét tette volna rá, hogy hosszú percekbe telt az elkészítése.
- Sétálni – válaszolta végül, hetykén, mintha az élet legtermészetesebb dolgairól mesélt volna, pedig tisztában volt vele, hogy ez nem fedte a valóságot. Gabriel ugyanis minden délután az edzőteremben gyakorolt, hogy ezzel is lenyűgözze az édesapjukat. Gabriel megpróbálta leplezni rossz szájízét, amit akkor érzett, amikor az apjára gondolt, de egy fanyar mosoly még így is megbújt szájának bal szegletében. A férfi sosem vette észre, sosem törődött vele úgy, ahogy azt a fiú szerette volna. Miután az édesanyjuk meghalt, kifordult önmagából, és Gabriel már nem kaphatta meg azt az apai szeretetet, amiben Gideon felnőtt.
   A fiatalabbik Lightwood testvér elengedte a kilincset és maga mellé ejtette a kezét. Legszívesebben azonnal magára hagyta volna a bátyját, de az túl gyanús lett volna, és nem kockáztathatta meg a lebukást. Ha Gideon rájött volna, hogy miben mesterkedett, akkor minden bizonnyal megakadályozta volna a bosszúhadjáratában. A gondolatra, hogy elkaphatja a kitaszítottat és lebuktathatja a londoni Intézet vezetőjét, őszinte vigyorra húzódtak addig keserű ajkai.
- És ez ennyire szórakoztató elfoglaltság? – Gideon összefonta izmos karjait, egyik sötétszőke szemöldöke hozzáért a másikhoz, miközben tükörsima homloka ráncba szaladt. Gabriel vett egy mély levegőt és az ujjaival megvakarta a halántékát.
- Ha jó a társaság, akkor igen.
- Hmm, és mégis ki lenne az a jó társaság? Cecily Herondale? – a fiatal fiú ajkai elnyíltak, szemei elkerekedtek a döbbenettől, mire bátyja arca egyszeriben felragyogott. Már a bál estéjén sejtette, hogy a testvérének megtetszett a kék szemű szépség, bár a lány családi háttere miatt kételkedett benne, hogy ezt valaha elfogadta, netalántán az említett tudtára adta volna. Örült annak, hogy ez egyszer tévedett Gabriellel kapcsolatban és titkon remélte, hogy Cecily jó hatással lesz rá. Hogy a kedvéért lemond a bosszúról, és békén hagyja az Intézet lakóit.
- Lehet – Gabirel Lightwood félszeg mosolyra húzta az ajkait, miközben megrántotta a jobb vállát. A Herondale lány utolsó levelére gondolt, amiben beleegyezett a találkozójukba. A tinta még meg sem száradt rajta, amikor összehajtotta, így sötétkék lenyomatot hagyott maga után minden egyes sor, ezzel megnehezítve az olvasást fiú számára. Úgy tűnt, sietnie kellett, vagyis a többiek nem tudtak a barátságukról, ha lehetett egyáltalán annak nevezni valamit, ami csupán az egyik oldalról volt őszinte.
- Örülök, hogy letettél a bosszúról – Gideon lassan a fiú mellé sétált. Léptei már nem voltak olyan hangosak, mint az edzőteremben, de még így is fülsüketítőnek hatottak a rövid táv alatt. Gabriel szerette és tisztelte a bátyját, aki néha napján apja helyett apja volt – amíg magára nem hagyta Spanyolország miatt -, de utálta, hogy mindig a legjobbat feltételezte róla. A képébe akarta vágni, hogy tévedett, hogy igazából a Klávé elé akarta rugdosni Lily seggét, hogy ezzel kicsikarjon valamiféle apró elismerést az apjából, végül mégis csöndben maradt.
- Hát hogyne – motyogta, miközben a bátyja megveregette a vállát. Gabriel izmai ismételten megfeszültek, így gyorsan lerázta magáról testvére tenyerét és kinyitotta londoni házuk ajtaját. Az utcáról hideg levegő áramlott az előtérbe, mindketten beleborzongtak hűvös érintésébe. A fiatalabbik Lightwood még egyszer hátranézett a válla fölött, biztató pillantásokat küldött testvére felé, és épp ez volt, ami elárulta. Mintha tudat alatt arra kérte volna Gideont, hogy állítsa meg, mielőtt olyat tett volna, amit képtelenség volt kiheverni.
- Gabriel! – kiáltott utána, még mielőtt végleg beleveszett volna az emberek által kreált tömegbe. A fiatal fiú megtorpant, idegességében az ujjait tördelte, és addig ismételgette mindezt, amíg felborzolt idegei ki nem simultak. Hiszen Lily többé már nem tartozott közéjük. Gyámolatlan volt, könnyű célpont, az Árnyvadászok áttörhetetlen páncéljának gyenge láncszeme. Járulékos veszteség egy nagyobb jó érdekében. Végül megköszörülte a torkát.
- Elkésem, egy úriember pedig sosem késik.
  Gideon hosszúra nyúlt másodpercekig meredt a londoni polgárokra, mire észhez tért. Gyorsan magára kapott egy világosbarna ballonkabátot és egy színben igen hasonló kalapot, úgy lépett ki a szeles, mégis szikrázóan napos utcára. Sebtében becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és lábujjhegyre emelkedve, Gabriel kócos frizuráját kereste. Öccse fél fejjel magasabb volt nála, ennek ellenére nem tűnt ki a tömegből. Az idősebbik Lightwood fiú mégis megtalálta, sietős lépteivel, szinte futott, hogy utolérje.
  A Hyde park ugyanolyan volt, mint az év összes többi napján: zöld, barátságos, élettel teli. Gideon megbújt az egyik kérges fa árnyékában, ujjbegyei elfehéredtek, olyan erősen szorította a növény törzsét. Fél szemmel kilesett a menedékéből, tekintete az öccsét kereste, aki a park kőhídjának dőlve kémlelte a gyanútlan mondénokat. Tenyereit dzsekijének zsebeiben pihentette, laza volt, s még férfi szemmel is lehengerlő kisugárzással rendelkezett.
   Cecily mosolyogva sétált végig a hídon, ámuldozva csodálta a lábai alatt fodrozódó víz felületét, melyen visszatükröződött önnön arcképe. Sötét haja természetes hullámokban hullott a vállára, telt ajkain szájfény csillogott. Fekete cicanadrágja, fehér hosszított felsője és sötétbarna bőrdzsekije átlagos, mondén külsőt kölcsönzött a megjelenésének. Amikor a lány meglátta a híd szélén ácsorgó fiút, elindult, hogy félúton találkozhassanak.
- Örülök, hogy eljöttél – motyogta az Árnyvadász fiú, aki a bal karját a lány felé nyújtva, felajánlotta a segítségét. Cecily eleinte felhúzott szemöldökkel méregette, elbizonytalanodott, valahányszor eszébe jutott a bátyja, de megfogadta, hogy kirekeszti a gondolataiból. Hiszen Will mindig is ilyen volt, mindent megtiltott neki. Csak akadékoskodott, Gabriel nem lehetett olyan rossz, mint amilyennek beállította. A fiatal Herondale vett egy mély lélegzetet és belekarolt a fiúba.
- Remélem nem bánom meg – suttogta a fiú fülébe olyan gyermeki kacérsággal, hogy attól Gabrielnek is nevethetnéke támadt.
  Egy ideig némaságba burkolóztak, hol egymást, hol a tájat kémlelték. Gideon közelebb simult a fához, majdnem kiesett mögüle, amikor az öccse és Cecy elsétáltak mellette. Az idősebb Lightwood homlokán verejtékcseppek gyülekeztek, szép sorjában, mintha egy kiállítás elengedhetetlen kellékei lettek volna. Most nem emelte fel a karját, hogy letörölje őket, mint nem egészen egy órával ezelőtt. Hagyta, hogy bekebelezzék egymást, és lefolyjanak az arca mentén. Előbújt a fa menedékéből és egy másik mögé lopakodott, hogy jobb rálátása nyíljon a fiatalokra, akik leültek egy hófehérre mázolt vaspadra.
- Csak nem félsz, hogy lebuksz, és Charlotte megbüntet? – kérdezte a fiú, a kezeik már nem fonódtak össze, de olyan közel ültek egymáshoz, hogy valahányszor levegőt vettek, a vállaik összekoccantak. Cecily a fiú felé fordította átható tekintetét, elnyílt ajkakkal térképezte fel éles vonásait. Hegyes orrát, állának vonalát, arcának domborulatait. Ugyanolyan volt, mint aznap este az álarcosbálon, mégis volt benne valami, amit nem tudott hova tenni, és úgy gondolta, ez a megfejthetetlenség volt az, ami vonzotta hozzá. Rá akart jönni a titkaira, mi több! Azt szerette volna, hogy Gabriel maga árulja el őket.
- Nem félek senkitől – replikázta, de azonnal lesütötte a szemeit. Walesben is voltak fiúk, akik tetszettek neki, de tizenöt évesen az ember lánya még nem mondhatta el magáról, hogy tudta, mit is jelentett a szerelem. Szerette az édesanyját, az édesapját, a testvéreit és a barátait is, de ez más volt. A szeretet egy másfajta szikrája, mely egy teljesen más kiteljesedéshez vezetett volna, ha engedett volna a kísértésnek. - Kíváncsi vagyok, és a válaszaid megérik a kockázatot – mondta végül, az orcájára halovány rózsaszirmokat festett kislányos zavara, bár ha a fiú szóvá tette volna, szemtelenül a szélre fogta volna. Ebben az egyben nagyon is hasonlított a testvérére.
- Mire vagy kíváncsi? – Gabriel játékosan összeütötte a vállaikat, az arcán elterülő idióta vigyor láttatni engedte fehér fogait, melyek közül az egyikből letört egy kisebb darab. Cecily beszívta az alsó ajkát, nyelvével végigsimított a puha bőrön. Ismételten a bálra gondolt, a pillanatra, amikor olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy szinte már egymás leheletét lélegezték be. Ott és akkor teljesen elgyengült, és biztos volt benne, hogy képes lett volna megcsókolni az Árnyvadászt, ha arra kérte volna. Talán meg is történt volna, ha a bátyja nem zúzta volna porrá a belsőséges másodperceket.
- Miért ütött meg? Miért borult ki, amikor meglátott veled? – már napok óta fúrta a kíváncsiság, de levélen keresztül mégsem lett volna ugyanolyan, mint élőben. A papírra vésett szavakban ugyanis sokkal több csalárdság bujkált. Honnan tudhatta volna, hogy nem vezette félre? Még szemtől szemben sem volt garancia az őszinteségére.
- Nem kedvel – Gabriel hangja fagyosabb volt, mint a leghidegebb szibériai éjszakák, élesebb, mint a legpáratlanabb pengék, komorabb, mint a legszomorúbb melódiák. Cecily legszívesebben megszorította volna a fiú kezét, de félt, hogy elrántotta volna, így nem tett semmi egyebet a táj erőltetett vizslatásán kívül. A közelben kisgyerekek futkároztak, vérre menő harcot vívtak egy focilabdáért, miközben a szüleik megörökítették az önfeledt pillanatokat. A lány szíve összeszorult a látványtól és nem azért, mert sajnálta tőlük a boldogságot. Irigyelte őket. - Már elmondtam egyszer, miért.
- Ki vagy te? – a lány kényszerített magát, hogy a fiú elsötétült íriszeibe nézzen, annak ellenére is, hogy minden féltve lopott másodperc fájdalmat okozott neki. A fiú bántotta, a szavai, a titkolózása, a tény, hogy senki sem bízott benne annyira, hogy kitárulkozzon neki. Keserű mosolyra húzta az ajkát, ahogy rájött, Gabriel mégsem különbözött a testvérétől. Ő is kioktatta, ő is leteremtette, ő is ködösített. - Úgy óv tőled, mintha te lennél a sötétség.
- Lehet, hogy az vagyok – Cecy összeráncolta a homlokát, résnyire préselt szemekkel meredt a fiú érzelmektől mentes arcára. Nem tűnt bosszúsnak, amiért bár rejtetten, de Willnek adott igazat. Mintha a lelke mélyén felkészült volna erre a fordulatra, ami mérhetetlenül bosszantotta a lányt. Nem akart kiszámíthatóvá válni! Vett egy mély levegőt és közel hajolt a fiúhoz, hogy az minden egyes szavát hallja. Azt akarta, hogy megértse, ennyivel még koránt sem rendezték el a dolgokat. A kérdései megválaszolatlanok maradtak, amit képtelen volt elfogadni. Nem azért szökött ki az Intézetből, nem azért kérte meg Lilyt, hogy falazzon neki, hogy végül semmit se nyerjen a kockázaton.
- Nem. Hiszek. Benne – minden egyes szó után szünetet hagyott, langyos lehelete megcirógatta a fiú orcáját.
  Gabriel monoton lassúsággal fordult szembe a lánnyal. Az ajkaikat mindössze egy-két centiméter választotta el. Ha bármelyikük előre dőlt volna, könnyűszerrel csókot lophatott volna a másik szájáról.
- A sötétségben? – az Árnyvadász felhúzta egyik barna szemöldökét, az orra megsimogatta a lányét, akinek a testén átcikázott az elektromosság, és bár a bőre lassan, de biztosan szénné égett; nem húzódott el.
- Abban, amit mondasz – motyogta mosolyogva, és amikor Gabriel a felére csökkentette a köztük tátongó távolságot, gyorsan elfordította a tekintetét. Heves mozdulatának hatására a könnyed nyár végi szellő belekapott a tincsibe és játékos táncra kérte őket. Az időjárás magában hordozta az ősz ígéretét, emlékeztetve az embereket arra, hogy kevesebb, mint egy hetük volt kiélvezni az évszakot jellemző szabadságot. Egy évvel ezelőtt Cecily Herondale nyafogva tiltakozott az iskola ellen, most azonban… Kíváncsi volt rá, vajon egy Árnyvadász hol és miként tanulhatott.
- Nem kötelezlek rá – suttogta, mintha megérezte volna, hogy valaki figyelte őket. Pedig Gideon teljesen beleolvadt a környezetbe, még csak álcázó rúna sem kellett hozzá, hogy a londoni lakosok levegőnek nézzék. - Azt hiszel, amit csak szeretnél – Cecy sután bólintott, anélkül, hogy a fiúra nézett volna. Ezzel jelezte, hogy nem csak megértette, de hálás is volt Gabriel szavaiért. - Hogy vannak a többiek?
- Gyors váltás.
- Ha elfogytak a kérdéseid, miért ne tehetném fel a sajátjaimat? – Cecily megrántotta a vállait, mert bármennyire is szerette volna, egyetlen kifogás sem jutott az eszébe. A lány ajkai keserű mosolyra húzódtak, hiszem csalódott Gabrielben, és magában a helyzetben is. A lelke mélyén azt remélte, a fiú róla kérdezősködik majd, hogy elmesélheti neki, miért jött el Walesből, hogy sosem akart Árnyvadász lenni, de ahogy teltek a napok, egyre jobban megszerette ezt az életmódot, és most már el sem tudta képzelni az életét fegyverek vagy edzések nélkül.
- Megvannak – válaszolta végül, ahogy tekintetét az égboltra vezette. Már nyoma sem volt a tegnapi felhőknek, melyek a szürke ezer árnyalatával és az eső ígéretével fenyegetőztek. A Nap végleg megsemmisítette őket így nem csak egy, de több száz fénysugár simogatta a park növényeit, a földet és az állatokat. Cecily lehunyta a szemeit és hagyta, hogy a bőre magába szívja a meleget, és elképzelte, hogy újra otthon volt a házuk udvarán. Hazudott volna, ha azt mondja, nem hiányoztak neki a szülei, mert mindennél jobban vágyott a jelenlétükre, de túl makacs volt ahhoz, hogy ezt bárkinek is bevallja. Félt, hogy Lily elmondta volna Willnek, a bátyja pedig rávette volna az Intézet vezetőjét, hogy hazaküldje.
- Emily hogy viseli Will hangulatingadozásait? – Cecily szemei úgy pattantak szét, mint a szilveszteri petárdák. Jobb kezével rámarkolt a pad karjára, és addig szorította, amíg el nem szállt a hirtelen sokk émelyítő köde.
- Kicsoda?
- Ne nézz így rám! – Cecy összepréselte résnyire nyílt ajkai, míg hitetlenkedéstől ráncos homlokairól fokozatosan eltűntette a dombokat. Addig a pillanatig szentül hitte, hogy Jem, Will, Sophie, Magnus és Charlotte kivételével mindenki úgy tudta, hogy Lily meghalt. Hirtelen képtelen volt eldönteni, hogy Gabriel kérdése puszta találgatáson vagy biztos tényeken alapult-e. - Emily Penhallow – a fiatal fiú hangja kimért volt, minden egyes szót hatalmas óvatossággal formázott meg. Esze ágában sem volt elijeszteni a lányt, amikor kicsiny kezeiben ott volt az elismerés kulcsa. Bármit megtett volna azért, hogy megszerezze. - Tudom, hogy az Intézetben van, hiszen régen barátok voltunk – Cecily tekintete az ölében pihenő kezeire siklott. Nem tudta, mit kellett volna mondania. Tagadjon le mindent, vagy tárja fel az igazságot? A némaság nyomasztóbb volt, mint az Intézet szakácsnőjének balladái, mert ott bujkált benne minden egyes kimondatlan vád. A bizonytalanság és a bizalmatlanság. A fiú keserű éllel a hangjában törte ripityára az üvegburát, amit a csönd borított rájuk. - Szóval mégis elhiszed, hogy én vagyok a rossz, amikor a saját szemeiddel láttad, hogy nem ütöttem vissza.
   Ezzel sajnos nem tudott vitába szállni, és a szíve addig győzködte az agyát, amíg az meg nem lengette a fehér zászlót. A fiatal Árnyvadász növedék vett egy mély levegőt és megválaszolta Gabriel kérdését:
- Mostanában egyre jobb a kapcsolatuk, bár lehet, hogy csak azért, mert soha sincsenek kettesben – Cecily elmélázva bámulta az egyik kisgyereket, aki nem messze tőle elesett a biciklijével. A kislány riadt tekintetéből egyenesen arra következtetett, hogy perceken belül sírni kezd, de mégsem tette. Felszegett fejjel tápászkodott fel a mocskos földről, kicsiny kezeivel megigazította rózsaszín szoknyáját, majd felállította a járgányát és tovább hajtott. Az ismeretlen mondén legújabb barátnőjére emlékeztette, aki nap-nap után megküzdött a bátyja makacsságával, anélkül, hogy kimutatta volna, mennyire fájtak neki a durva szavak. Cecily kíváncsi lett volna rá, Will miért nem engedte közel magához Emilyt, amikor a vak is látta, mennyire fontos volt a számára. Tényleg csupán hangulatingadozásai lettek volna, ahogy azt Gabriel állította, vagy valami teljesen más rejtőzött a logikátlan cselekedeteinek hátterében? Nem tudta.
- Soha? – Gabriel szemei elkerekedtek, éjsötét pupillái teljesen elfedték fűzöld íriszeit. Azt hitte, Emilyben megtalálta Will gyenge pontját, de másodpercről másodpercre egyre inkább elbizonytalanodott. A homlokán megjelentek az első verejtékcseppek. - Én úgy tudtam, Will szerelmes belé.
- Állítása szerint vannak fontosabb dolgai is, mint egy amnéziás pesztrálása – Cecy megforgatta a szemeit, kényszeredett nevetése olyan volt, mint egy pszichopata röheje közvetlen azelőtt, hogy éles kését ártatlan áldozatába vágta volna. Ijesztő, mégis gyönyörű. Gabriel azon kapta magát, hogy legszívesebben olyan közel húzta volna a testéhez, hogy egy vékony papírlap nem sok, annyi se férjen közéjük. Gyorsan megrázta a fejét, mielőtt ellepte volna a rózsaszín ködfelleg, és a tervére összpontosított.
- Hiszel neki?
- A húga vagyok – Cecily megrántotta a vállait - még jó, hogy rájövök, ha hazudik. Tegnap rajtakaptam, hogy az éjszaka közepén fel-alá sétálgatott az ajtóm előtt. Azt hittem miattam, de aztán rájöttem, hogy a szemközti szoba érdekelte – a fiatal lány tartott egy kis szünetet, de kivételesen nem a drámai hatás kedvéért. Gabriel biztosra vette, hogy a tegnap estére gondolt. Leírhatatlanul szánta a lányt, mert azzal, hogy elárulta neki mindezt, bebizonyította, hogy megbízott benne. Egy része remélte, hogy nem lesz ilyen egyszerű megtéveszteni, egy része sajnálta, hogy nem tartotta meg a titkait. - Végül nem ment be. Amikor megunta a járkálást, leült a fal mentén és meg sem mozdult.
  A fiatal Ligtwood fiú megszorította a lány kezét, amitől Cecily izmai görcsbe rándultak, majd elolvadtak, akár a napon felejtett jégkockák.
- Az Intézetnek nagyon szép szobái vannak. Imádtam, amikor az éjszakába nyúló partik alkalmával ott aludhattunk. Te melyiket kaptad? – Gideon körmei belevájtak az őt rejtegető fa törzsébe, ahogy kikukucskált a menedékéből. Nem akarta elhinni az öccse szavait, ahogy azt sem, hogy Cecy öntudatlanul a fiú kémévé vált. Oda akart menni hozzájuk, le akarta buktatni Gabrielt, de tisztában volt vele, hogy a lány egyetlen szavát sem hitte volna el. Így hát nem tehetett egyebet, minthogy szemmel tartotta őket.
- Az emeleten van, nem tudom, pontosan melyik, mert nem számoltam az ajtókat – magyarázta a lány, aki szemmel láthatólag kivirult a gondolattól, hogy végre nem egy másik lányról, vagy a bátyjáról kellett beszélnie. Ha tudta volna, hogy Gabriel Lily szobájának pontos helyét kutatta, nem lett volna olyan lelkes.
- Mindegy is – Gabriel ujjai Cecily füle mögé tűrtek egy kósza tincset, amit táncra kért egy nyár végi fuvallat. A fiatal Herondale beleborzongott a bőrkeményedéses tenyér óvatos érintésébe. - Hogy tetszik az Árnyvadászság?
- Egyre jobban megszeretem. Már csukott szemmel is eltalálom a céltáblát – beszéd közben alig észrevehetően megemelte az állát, hátát a pad támlájának döntve, kiegyenesítette a gerincoszlopát.
- Lenyűgöző! – Gabriel úgy pattant fel ültéből, mintha beleharaptak volna a fenekébe, izmos karjai magukkal húzták a mosolygós lányt. Cecily összeborzolt szemöldökökkel, kérdőn tekintett a fiú fűzöld íriszeibe, aki beszívva alsó ajkát, kisfiús zavarában oldalra biccentette a fejét. Gideon nem tudta eldönteni, mindezen érzelmek hátterében lappangott-e igazság. Reménykedett benne, hogy igen, mert az azt jelentette volna, hogy még nem késett el. Még lebeszélhette volna a testvérét az értelmetlen ellenségeskedésről. - Nekem hosszú hónapokba telt, mire… - ahogy a fiatalok egyre távolodtak, lassan a hangjuk is beleveszett az emberek kreálta háttérzajba.
  Gideon kibújt az odvas fa mögül, szemeit a különös kettősön tartotta, úgy rohant át a kavicsos ösvény túloldalára. Már csupán egy-két méter választotta el a lombos óriástól, amikor nekiütközött egy masszív testnek, mely a durva lökés hatására összeesett. Az idősebb fivér szitkozódva fordult ártatlan áldozata felé, és amikor meglátta a földre zuhant hölgyet, elkerekedtek a szemei.
- Mr. Lightwood? – Sophie négykézlábra emelkedett, majd állásba tornázta magát anélkül, hogy elfogadta volna a felajánlott segítséget. Gideon keze tehetetlenül lógott a levegőben, a végén már annyira kínosnak érezte az egész szituációt, hogy ökölbe szorított tenyerekkel, sután ejtette vissza az oldala mellé.
- Elnézést, nem figyeltem oda! – szabadkozott, tekintetét egy másodpercre sem vette le a lány tojáshéjakkal csúfított orcájáról. Kedve támadt megérinteni a haját, segíteni szeretett volna a héjak eltüntetésében, de tudta, hogy Sophie elutasította volna. Nem azért, mert megvetette – bár nem lehetett biztos benne, hogy ez nem volt így -, hanem azért, mert túl független személyiségnek tűnt ahhoz, hogy másokra támaszkodjon. - Az én hibám.
- Dehogyis, ugyanannyira az enyém, mint az öné – a lány, remegő kezekkel rázta ki a hajából az oda nem illő dolgokat, majd szétbontva laza kontyát, ujjaival kifésülte a ragacsos tincseket. Nem mosolygott, hangja szomorúságról árulkodott, amitől Gideon szíve megtelt bűntudattal.
- Mi a baj? – kérdezte, miközben segített összeszedni az elszakadt szatyorból kiesett ételeket. Sophie ügyes és gyors mozdulatokkal csomózta össze a táska füleit, amibe végül a fiú dobálta bele a kenyeret, a zöldséget és a tejtermékeket. A két fiatal olyannyira könnyedén dolgozott össze, hogy egy külső szemlélő sokkalta többet látott volna a kapcsolatukba, mint amennyit ténylegesen magába foglalt. - Olyan szomorúnak látszik. Ha a tojások miatt van, esküszöm, mindet kifizetem.
- Nem a tojások – Sophie legyintett, hiszen tényleg nem az összetört tojások miatt feszengett - majd veszek másikat.
  Sophie sarkon fordult, pontosan abba az irányba, ahonnan érkezett és monoton lépteivel belevetette magát a tömegbe. Gideon csupán egy múló pillanatig hezitált, aztán szó nélkül a lány után sietett. Mivel genetikailag hosszabbak voltak a lábai, hamar beérte, még csak meg sem izzadt az apró közjátéktól.
- Akkor mégis miért lógatja az orrát? – kíváncsiskodott. Sophie érdeklődve barangolta be az Árnyvadász vonásait, megfigyelte Gideon testének minden egyes rezdülését. Nem tűnt veszélyesnek, de a látszat gyakorta megcsalta az embereket. A lány kizártnak tartotta, hogy a fiú legalább egy kicsit ne hasonlított volna az apjára. A céljai? Talán. A világszemlélete? Előfordulhat.
- Nem érdekes – Miss Collins megrázta a fejét, tojástól ragacsos tincsei eltávolodtak, majd hozzáverődtek a mellkasához. Séta közben végig a fiún tartotta a szemét, és amikor közelebb lépett hozzá, ő elhátrált. - Nem szeretném halálra untatni a gondjaimmal – ahogy mosolygott, az arcát kettészabdaló heg összehúzódott, és ajkának felső széle megrándult a tompa fájdalomtól.
- Elhiszi, ha azt mondom, őszintén érdekelnek? – makacskodott, és bár tényleg érdekelte a lány problémája, ha Sophie megtagadta volna tőle a feleletet, nem erőltette volna a kommunikációt. Nem szerette volna elijeszteni, mert volt benne valami, ami vonzotta felé. Amikor éjszaka álomra hajtotta a fejét, ő volt az utolsó gondolata, és amikor felkelt, nem telt el reggel, hogy ne jutott volna az eszébe.
- Van egy fiú, akit jobban kedvelek, mint szabadna – Sophie eleresztett egy gondterhelt sóhajt. Ő maga sem hitte el, hogy komolyan kimondta azt, amit. Hiszen nem is ismerte a mellette sétáló Árnyvadászt, hiszen életében egyszer találkoztak, és az sem tartott tovább egy röpke pillanatnál. - Valaki mást szeret, és képtelen vagyok gyűlölni érte, mégis fáj.
- Ne búsuljon, az a fiú nem érdemli meg a szívét – Gideon arca megrándult, tenyerei ökölbe szorultak és úgy lógtak a karja végén, mint két ütésre kész buzogány. Sophie szavai késként hatoltak a szívébe, egy különös oknál fogva fájdalmasnak hatott minden kiejtett hang. Pedig ő kérlelte, csakis magát hibáztathatta.
- Én nem érdemlem meg az övét – Gideon megtorpant, így a lány is abbahagyta a sétát. Kérdően mérte végig a fiút, aki, amint észbe kapott, megrázta a fejét és Sophie mellé lépkedett. Kezeit a táskák felé nyújtva, szólásra nyitotta a száját:
- Segítek a szatyrokkal – a lány megrázta a fejét, ujjaival rászorított a szakadt zacskó fülére, hogy még véletlenül se csúszhasson ki a kezéből. Nem akarta leégetni magát egy esetleges balesettel, aminek következtében a táskába dobált ételek ismételten a földre kerültek volna. A bolt nem volt olyan messze, csak addig kellett kibírnia, ott vehetett új szatyrokat.
- Köszönöm, de egyedül is menni fog. Viszlát, Mr. Lightwood – motyogta az orra alatt, és a fiú felé biccentve, otthagyta őt az ösvény közepén. Nem várta meg, hogy válaszoljon, futó léptekkel közelített a park északi kijárata felé. Miközben sétált, keletlenül emlékezett vissza szomorúságának igazi indokára. A pillanatra, ami beleégett az emlékezetébe. Azt kívánta, bárcsak ne lesett volna be aznap a könyvtár résnyire nyitva felejtett ajtaján! Bár sose látta volna, ahogy Jem szeretettől csillogó szemekkel magához ölelte Emilyt!

4 megjegyzés:

  1. Hellóka megint Drága!

    Mégis hogy gondolhattad, hogy egy ilyen fejezet után utálni foglak csak azért, mert nincs benne Will-Emily jelenet? Egy ILYEN fejezet után ki lenne képes erre? Istenkém, annyi szál, és megannyi kibogoznivaló csomó! Imádtam olvasni ezt a fejezetet, és még mindig elájulok néha milyen gördülékeny és gyönyörű hasonlataid vagy éppen könnyednek tűnő leírásaid vannak! Csodás, ahogyan ezeket beleszövöd egy ilyen izgalmas történetben!
    Na már most talán nem kellene olvasnom a történet elején lévő mondanivalódat, mert már előre sejtettem, hogy szegény Cecily lesz naivan áruló, legalábbis úgy gondolom, hogy jobban megbízik a fiúban, mint szabadna, és ebből kifolyólag többet is árult el neki, mint kellett volna.
    A testvéres jelenet, az, hogy Gabriel mindig is szomjazott apja elismerésére, de nem kaphatta meg, hogy a mindig fegyelmezett Gideon szétszórt lett Sophie miatt mind nagyon tetszett! Egy pillanatra ütköztem csak meg azon, hogy tintával írt levelet írt Cecy a XXI.században a fiatalabb Lightwoodnak, de egyébként gördülékeny volt ez a fejezet is. A találka gondolata is tetszett már, valahogy, valamiért szeretem ezeket a feszültségekkel teli beszélgetéseket, és azt hittem, hogy ki fog borulni a bili, de örülök, hogy nem történt meg, Cecily még naivan hiheti, hogy Gabrielt ő maga varázsolta el, s talán idővel az is megtörténhet, bár kétségtelenül nagyon csúnya dolog a fiútól, hogy így kihasználja. Imádtam azt a nem is kis szikrát, ami csak úgy pattogott közöttük a beszélgetés folytán. Nem tudom pontosan mit tervezhet Gabriel, de úgy megcsapkodnám néha egy serpenyővel! De azért kedvelem őket kettejüket együtt, remélem, Cecy azért tényleg jó hatással lesz rá, és kiűzi belőle a "sötétséget" (hú, ez nagyon Odaát-feelingű volt). Emellett Gideon és Sophie szála is nagyon aranyos, alig várom már, hogy a lány kicsit felengedjen, de tudom, hogy karakterhű szeretnél maradni, és ő tényleg ilyen makacs, szóval az még várat magára.
    Hú, szóval röviden: imádtam. <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziamia ismét (vicces, mert pont ma találkoztunk, vagyis tegnap,mert már elmúlt éjfél)! <3
      Hát nem is tudom, azért egy kicsit neheztelhetsz, amiért ennyire mellőzöm őket, viszont örülök, hogy ez nem így történt. Egy ILYEN fejezet? Komolyan így, csupa nagybetűvel? Nagyon szépen köszönöm a dicséreteket, nagyon jól esik olvasni, ilyenkor nem csak az ajkaim, de a szemeim és a szívem is mosolyog. (jó nyálas vagyok, ez mind Newt hibája... levett a lábamról).
      Ígérem, az elkövetkezendő részek elején majd odafigyelek rá, hogy ne áruljak el túl sok mindent, bár már ennyi spoilert kaptál, hogy lassan többet tudsz a történetről, mint én.
      Hupsz, erre a tintás dologra tényleg nem figyeltem. Úgy látszik néha még belebonyolódom az időbe, de fogjuk rá, hogy Cecily retro csaj. Gabriel teljesen levette a lábáról szegény lányt, aki így besétált a csapdájába. Még tudatlan, de ha majd rájön arra, hogy végig az orránál fogva vezették. Jaj! Lesz ne mulass, és azt hiszem,ott majd kellőképp ki is borul az a bili. Idővel persze Cecy maga is elvarázsolja a fiút, és talán már most is megtörtént, hiszen volt benne egy olyan gondolatmenet (a kedvencem), hogy Gabriel sajnálja, amiért Cecy ilyen könnyen elmondta az igazságot. Amiért ilyen könnyen megbízott benne. Ezennel engedélyt adok rá, hogy megcsapkodd egy serpenyővel, mert gonosz tervei vannak. :(
      Most hogy mondod, tényleg hasonlít a Supernaturalra. Lehet, hogy titokban nagy Winchester fanok o.O
      Igen, Sophie esetében (is) megpróbálok karakter hű maradni, épp ezért az ő száluk lesz az, ami bár nem kap külön történetet, mindenhol jelen lesz és ezáltal szépen lassan kibontakozik. Egyrészt ezért van az, hogy végül Gideon neve - egyenlőre - nem került fel a halállistámra.
      Köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon-nagyon szeretlek <333
      Kellemes hetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Drága, utánozhatatlan és egyetlen szerecsendiom!

    Jaj, te jó ég! Hogy én ezt mennyire, de mennyire imádtam! Varázslatos volt, és annyi meg annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem.
    Na, először is. Ne tudd meg mennyire ideges lettem, amikor megtudtam, hogy Gabriel és Cecily találkozni fognak. Attól függetlenül, hogy mindkettőjük részéről érzem, hogy valamennyire őszinte a dolog, ezt nem kéne, nagyon nem... El sem hiszem, hogy Cecily ennyire naiv, és tényleg elhiszi, hogy Gabrielt jobban érdekli ő, mint hogy bosszút álljon. Jaj, nem akarom, hogy ebből baj történjen, de nagyon félek, hogy ez elkerülhetetlen!:(
    Aztán Sophie és Gideon Jem. Komolyan azt akarod, hogy megszakadjon a szívem? Eléggé bonyolult szerelmi szálak, és te jó ég, hogyan fogod kibogózni őket?!
    Nagyon-nagyon imádom még mindig ezt az egészet, mindent, amit csinálsz.Egyre kevesebb történetet olvasok blogspoton, ami aktív, így mindenféle kétség nélkül jelenthetem ki, hogy a Tied az egyik kedvencem, és akkor se fogok lemondani róla, ha egy szabad percem is alig akad! Pofátlanul tehetséges vagy, nagyon szeretlek, és izgatottan várom a következő részt! <33333

    Rengeteg puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága, egyetlen és lehengerlő Azym!
      Hahaha, valahogy én is így vagyok ezzel, sosem tudom hogyan kezdjem el a hálálkodást, de azért ezúttal is megpróbálom.
      Először is, nagyon boldoggá tettél azzal, hogy ennyire imádtad ezt a részt, ugyanis ha hiszed, ha nem a soraidon érzem a lelkesedést, amitől képtelen lennék nem mosolyogni. Köszönöm!
      Ideges lettél? Pedig azt hittem, mindenki örülni fog, hogy közöttük is alakulgatnak a dolgok - habár tény, hogy a fiú érzelmei leginkább a bosszún, mintsem a szerelem alapszanak. Képzeld magad Cecy helyébe. Van egy fiú, aki végre megért, aki kérdez és meghallgat. Ki az, aki ne örülne ennek? Azok után, hogy Will ennyire kimérten és nyersen viszonyul hozzá, szerintem ez érthető. Bár tény, hogy szegény nagyon naiv, ha Gabriel a közelébe kerül. Nagyon szeretném azt mondani, hogy tévedsz, de nem tehetem, hiszen már túl vagyunk a történet felén. Itt az ideje, hogy a dolgok felboruljanak,majd végleg a helyére kerüljenek,
      Egyáltalán nem szeretném, hogy megszakadjon a szíved! Igaz, nagyon bonyolultak a szerelmi szálak, de fejben már teljesen kicsomóztam őket, már csak le kellene írni (nem mellesleg ma pont egy olyan fejezetet szeretnék befejezni, amiben elvarrom az egyik szálat).
      Az enyém az egyik kedvenced? Jaj, eszméletlenül aranyos vagy! Nagyon, nagyon szeretlek <333 Remélem a következő is tetszeni fog ^^
      Millio puszi Xx

      Törlés