46. fejezet

Sziasztok :)
Drágáim, szeretném mindenkinek megköszönni, aki olvassa a történetemet. Így, a vége felé egész megszeppenve pötyögöm be ezeket a sorokat nektek... kicsit tartok tőle, hogy a történet lezárása nem fogja elnyerni a tetszéseteket, de az "írók" már csak ilyenek... én például teljesen kiakadtam a Csitt csitt lezárásán, bár ez mellékes.
Ebben a fejezetben minden szereplő jelen lesz, legalábbis a nevek szerepelni fognak a soraimban. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok, hogyan alakulnak majd a szerelmi szálak? Melyik párost szeretitek jobban? Melyik fiatal szerelme a leghitelesebb?
Szeretnék ezenfelül kellemes és pihentető hétvégét kívánni mindenkinek.
Jó olvasást!

Millio puszi Xx

szerecsendio

ui.: nagyon későn olvastam át, az esetleges hibákért előre elnézést.

--------------------------------------------------------------------------------

Szövetség

  A lány lábai szaporán lépkedtek, míg hevesen lüktető szíve sebesen pumpálta a vért. Cecily bőre alatt pulzáltak a hajszál-, és ütőerek, némelyik egészen megduzzadt, különös mintákat rajzolva a nyakára és a halántékára. A fiatal Árnyvadász idegesen rohant le a padlásra vezető lépcsőn, és nem törődve a hajába tapadt pókhálókkal, becsapta a fából készült nyílászárót. 

  Feltépte a legközelebbi helyiség ajtaját.

 Úgy érezte, már órák óta futkosott szobáról szobára, és bár minden zsákutca után egyre kevesebb maradt a lelkében lángoló reményből, képtelen volt feladni.

- Az edzőterem és a hálószobák üresek… - Gabriel szavai akadozottan hagyták el a fiú száját, míg a mellkasa eszeveszett tempóban emelkedett a magasba, majd süllyedt a mélybe, pedig a testét átszőtték az éjfekete rúnák. A lány bágyatagon fordult a jövevény felé, az ajkait vékony vonallá préselve nézett bele a fiú méregzöld íriszeibe.

- A padlás és a könyvtár szintén zsákutca – válaszolta, miközben szüntelen azon gondolkozott, mit hagyhattak ki. Amint átlépték a londoni Intézet küszöbét, felforgatták az előszobát, az ebédlőt és a konyhát is, és most, hogy az emeleten sem találták meg az Árnyvadászokat, a homlokán gyöngyöződő izzadságcseppek gigászi méretűvé váltak. A lány a kétségbeesés szakadékának keskeny peremén egyensúlyozgatott, és csupán Gabriel jelenléte tartotta vissza a halálos mélységtől; pont úgy, mint egy kifeszített háló egy esetlen kötéltáncost. Cecily vett egy mély lélegzetet, és időközben ökölbe szorított tenyereit fokozatosan ellazította, majd végleg elernyesztette. - Senki sincs az Intézetben.

- Ez szabályellenes! – Gabriel bosszúsan ütött bele a szőnyegszerű anyaggal borított falak egyikébe, az ökle esetlenül csúszott végig a díszítésen. A fejét lehajtva mustrálta a cipőit, de még ez a töltelékcselekedet sem volt képes megnyugtatni. Akárcsak a lány, ő is aggódott a bátyja miatt, és a lányhoz hasonlóan, Gabriel sem tudta volna megbocsátani önmagának a testvére halálát. Nyöszörögve döntötte neki a homlokát a puha falnak, és lehunyt szemekkel hallgatta a levegőben pattogó elektronok néma zaját, ami igazából a fülében zubogó vér hangos sikoltása volt.

- Szarok a szabályokra! – felelte a lány paprikásan. Még a füle is belepirult az indulataiba. Nem akarta elhinni, hogy a tőle csupán egy karnyújtásnyira lévő fiú a szabályok megszegése miatt akadékoskodott, amikor még a legkisebb problémájuk is nagyobb volt annál, hogy a Klávé törvényei szerint tilos volt hátrahagyni az Intézeteket biztos védelem nélkül. - Meg kell találnunk őket, ahelyett, hogy a hibáikat keresgéljük, vagy különben… - vagy különben mind meghalnak. A kimondatlan szavak gyászlepelként ölelték körbe a két fiatal testét.

  Gabriel az oldala mellé eresztette a kezeit, ezt követően egy suta mozdulattal Cecy irányába fordult, akinek égkék szemeiben megcsillant a folyosót megvilágító lámpák sárgás fénye.

- Tudom – suttogta, majd a jobb tenyerét a lány állának vonalához emelve, a hüvelyujjával finoman megcirógatta a Herondale család legfiatalabb tagjának puha bőrét. Cecily alkarján felálltak a pihés szőrszálak, és elnyílt ajkain önkénytelen, de kiszökött egy elharapott sóhaj. A térdei beleremegtek a fiú érintésébe, aki közelebb hajolva a lány arcához, egy apró puszit lehelt az ajkaira. Megnyugtatta, ahogy magát sosem volt képes, és ettől az ő szája szegletében is megjelent egy sejtelmes mosoly. A vidámság árnyékában azonban megbújt a bűntudat. Addig nem lehetett felhőtlenül boldog, amíg a testvére életveszélyben volt.

- Na, de kisasszony… - a cselédlány hangja közvetlenül a hátuk mögül érkezett, és bár a lány megugrott ijedtében, nem húzódott el a fiútól. Azok után, hogy olyan mocskosul kihasználta, szürreálisnak tűnt az a biztonságérzet, ami eluralkodott a lányon, valahányszor Gabriel közelébe került.

- Sophie! Nem tudod, merre lehetnek a többiek? – kérdezte, s egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy az ifjabbik Lightwood fivér összefűzte az ujjaikat. A tenyereik nem simultak egymásba, a fiú bütykei pedig összepréselték a lány vékony ujjait, valahányszor megmozdították a kezeiket, mégsem váltak el. Minden tökéletlenség ellenére megtartották a kettejüket összekötő kapcsot, és egymásba kapaszkodva várták a cselédlány válaszát.

- Nem tudom – Sophie megrázta a fejét, de Lilyvel ellentétben, az ő hajából nem csúsztak ki a rakoncátlan szálak, azok a szorosan összefogott kontyban maradtak. Gabriel akkor először nézte meg magának a fiatal lányt, aki elcsavarta a bátyja fejét. Sophie arcát egyáltalán nem találta olyan elragadónak, mint Cecilyét, a testtartása nem volt olyan tiszteletet parancsoló, mint Charlotté, de a tekintetében volt valami, ami megfogta az embert. Az arcát kettészabdaló vörös sebhely pedig csak feldobta egyébként átlagos vonásait. - Reggeli után Idrisbe mentek, de még nem jöttek vissza.

  Idris hallatán mind a két Árnyvadászban meghűlt a vér, mert ez azt jelentette, hogy a szeretteik a közelgő csata kellős közepén voltak, anélkül, hogy akár csak egy apró sejtelmük lett volna arról: a boldogságuk nem volt más, csupán a vihar előtti csend.

- Szólnunk kell nekik, de Portál nélkül esélyünk sincs – suttogta a lány, és Gabriel tenyerét szorongatva, óvatosan nekidőlt a folyosó falának. Egyetlen boszorkánymestert sem ismert, aki a segítségükre siethetett volna, és ez az őrületbe kergette. Feszült hangulatán Sophie elnyelt sikolya sem segített, így a lehunyt szemein keresztül kereste a megoldást, amiről úgy gondolta, talán nem is létezett.

- Erősítést kell szereznünk – Gabriel elengedte a lányt, majd öles lépteivel fel-alá sétált, miközben az ujjaival a halántékát és a homlokát masszírozta. - Ötlet?

  Sophie elhúzta a száját, és a kötényébe törölte az izzadt tenyereit. Feszülten fordult a hangosan hümmögő Herondale lány felé.

- Hmm… - Cecily ellökte magát a faltól, és a Lightwood sarjhoz hasonlóan, sebes járkálásba kezdett. Sötétbarna bakancsának talpa hangosan kopogott, az irritáló zajt felerősítette a néma folyosó. - Van egy bár, ahol Willnek van pár ismerőse. Valami kísértet… - Cecily az arca elé emelte a jobb kezét, feszülten csettintgetett, mintha az éles hangra mozgásba lendülhettek volna az agyában pihenő fogaskerekek; azok mégis mozdulatlanok maradtak.

- A Phantom Café? – Gabriel kérdésére a lány lábai összegabalyodtak, és ahogy megállt a mozdulat közepén, kis híján összeesett, de a kezeire rajzolt jelek egyike megmentette egy kellemetlen pofára esésétől.

- Igen!

  Gabriel vett egy mély levegőt, és még egyszer utoljára végiggondolta az elmúlt napok eseményeit. Az édesapja ellenséges viselkedését, az elismerés és a szeretet hiányát, amit még akkor sem volt képes megadni neki, amikor elkapták a kitaszítottat. Eszébe jutott az órákkal azelőtt kihallgatott beszélgetés, és a csuklyás Árnyvadász, akinek olyan ismerős volt a hangja, mint egy gyermekkori baráté, vagy egy édesanyáé; évek múltán is tisztán csengett ez ember füleiben. A fiú összeráncolta a homlokát, a gondoktól nehéz vállai előreestek, ahogy lehajtotta a fejét. Tisztában volt vele, hogy az apja rossz útra tévedt, de vajon készen állt arra, hogy lelépve a számára kitaposott ösvényről, szembe forduljon az egyetlen élő szülőjével?

  Gabriel megrázta a fejét, majd az idrisi Árnyvadász családokra és a bátyjára gondolva kieresztette a tüdejéből a megfáradt oxigénmolekulákat.

- Gyere! – A fiú megfogta Cecily kezét, és egy gyors köszönést követően lefutottak a lépcsőn, meg sem állva az utca végén található buszmegállóig, ahol három perc kínzó várakozás után végül felszálltak az egyik tűzpiros tömegközlekedési eszközre.

   A Big Ben óratornya elütötte a következő órát, a borús eget pedig narancssárgára festették a Nap utolsó fénysugarai. Az ősz túl korán hozta el az estét, és a fiatalok lassan kifutottak az időből, ugyanis nem tudhatták biztosra, a most vagy soha mit jelentett a két férfi számára. Este nyolcat, tízet, esetleg az éjfélt, amikor már mindenki álomba szenderült?

  A Phantom Café fémből eszkábált ajtajának irritáló nyikorgása eltörpült a helyiségben tartózkodó Alvilágiak hangos eszmecseréi mellett. Cecily tágra nyílt szemekkel hordta körbe a tekintetét, jégkék íriszeit lilává színezték a neonlámpák.

  A jobb sarokban egy tünde fiú és egy vámpír lány beszélgettek, a pultnál pár megtermett vérfarkas csillapította a szomját egy-egy korsó frissen csapolt német sörrel. A hab megült a felső ajkuk mentén, az ádámcsutkájuk fel-le mozgott, ahogy nagy iramban nyelték a kortyokat azon versenyezve, melyikük ürítette ki leghamarabb az üvegpoharakat.

  Cecily közelebb lépett Gabrielhez, mialatt feszülten kereste a fiú tekintetét, ami egy vámpírok alkotta csoport tagjait fürkészte. Az Éjszaka gyermekei szokásos Bloody Mary adagjukat kortyolgatták, miközben a pultnál ülő vérfarkasokra fogadtak. Az egyik lány – gyönyörű, keskeny dereka, hullámos haja és csokoládészín szemei voltak – keserű mosolyra húzta az ajkát, amikor a vele szemben pihenő szőke fiú elnyerte a pénzét.

- Mégis hogyan hívjuk fel magunkra a figyelmüket? – a lány lehelete megcirógatta a fiú arcát, mire Gabriel egyébként is merev izmai még inkább megfeszültek.

- Van egy ötletem. – A fiatal Árnyvadász nem törődve az elégedetlenkedő vendégekkel, felmászott az egyik asztal tetejére, és onnan nézett le az Alvilágiakra. Gabriel Lightwood megköszörülte a torkát, és eltátva keskeny ajkait, erélyes kiabálásba kezdett. - Mindenki fogja be a száját, és figyeljen ide!

  A tömeg egy személyként fordult a fiú felé. Gabriel érezte, ahogy az ujjai közötti vékony bőrön megültek az apró izzadságcseppek, majd a verejték ténylegesen ellepte a tenyereit. A legtöbb Alvilági undorodva, páran unott arckifejezéssel bámultak a nephil sudár alakjára, akinek egyenes tartása egy csöppet meggörnyedt a levegőben terjengő ellenségeskedéstől, ami mázsás súlyokat akasztott a vállaira.

  Cecily vett egy mély lélegzetet, majd felmászott a fiú mellé. Meg akarta mutatni neki, hogy tényleg komolyan gondolta a szavait, hogy történjék bármi, ha megengedi neki, vele lesz. A szíve hevesen dübörgött, a vénáiban zakatoló vértől pulzált a bőre, de kirekesztette a félelmet, mert ki kellett rekesztenie. A bátyja élete volt a tét.

- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet volt? – kérdezte, miközben az ujjait ropogtatva a pult mögött gubbasztó férfit figyelte. Barna haja az ég felé meredezett, az állkapcsa megfeszült, a kezeiben szorongatott korsóból kifolyt az aranybarna sör.

- Az övem hátsó részén van egy elektrum – Gabriel nem fordult felé, minden egyes szót jól megfontoltan, higgadtan, és csöndesen ejtett ki a száját -, ha eldurvulna a dolog. – Ő maga is rámarkolt az övéből előhúzott tőrre, aminek az egyik éle vasból, a másik ezüstből készült. Aznap kapta, amikor először látta Will kidolgozott fegyverét, amit még Lily vett neki az egyik születésnapjára. Az övé koránt sem volt olyan aprólékosan megművelt, a markolata kemény volt, de a kezei már hozzászoktak az anyag érintéséhez, szinte teljesen eggyé váltak vele.

- Remek – bosszankodott a lány, ami őszinte mosolygásra késztette a fiút. Gabriel fogai kivillantak, ahogy az ajkai láttatni engedték őket egy-egy vidám fintort követően. A fiú pólója felcsúszott, így Cecily ujjai megcsiklandozták azt a két centiméteres csíkot, amit nem takart a sötét textília.

  A tömeg két nagyobb csoportra bomlott. Voltak, akik csöndben sutyorogva beszélgettek, figyelmen kívül hagyva, vagy épp, hogy csak egy fél pillantásra méltatva az Árnyvadászt, mint például a tündérek; és voltak, akik nem rejtették véka alá a véleményüket.

- Mit akarsz, nephil? – kérdezte egy nagydarab, farmerdzsekibe bújtatott vérfarkas, akinek sárga fogai közül fröcsögve távozott a nyál. Az Alvilági felállt a pulttól, és a jobb kezével letörölte a szájára ragadt fehér habot, csak ezt követően fonta össze a karjait. Dús szemöldökei az egekbe szöktek, az arcán színtisztán megmutatkozott az utálat. Mint a farkasok általában, ő sem volt egyedül, és ő is sokkal erősebbnek tűnt, ha körülötte volt a falkájának pár erősebb tagja. A mögötte tornyosuló Alvilágiak vicsorogva vették fel az alapállást.

- A segítségeteket. – Gabriel válaszát egy gúnyos nevetés követte, amibe még a bár is beleremegett. A lekezelő jókedv úgy terjedt szét az épületben, ahogy egy nyugodt tó felületén a hullámok, melyeket egy eldobott kő kreált. Bár lassan, de egyre nagyobbá és nagyobbá nőtte ki magát.

- Mégis miért segítenénk a fajtádnak? – A férfi kérdése egyszerű volt, a válasz mégis nehezen fogalmazódott meg a fiú elméjében. Nem azért, mert nem volt egyértelmű, hanem mert egyetlen kétértelmű utalás, egyetlen rosszul megválasztott szó elég lett volna ahhoz, hogy a tömeg hátat fordítva neki, levegőnek nézze. Bármennyire is sértette az önbecsülését, szüksége volt rájuk, egyedül ugyanis képtelen lett volna megvédeni a szeretteit, vagy Willt.

- Mert – kezdett bele erélyesen - ma este egy egész hibrid sereg indul a Klávé ellen, és ők még csak nem is tudnak róla.

  Cecily ujjai belevájtak a fiú felkarjába, a körmei apró, félhold alakú nyomokat hagytak a szövet alatt.

- Annál jobb… - Gabriel elég közel volt Cecyhez ahhoz, hogy érezze, amint a teste megfeszült a dühtől, és ez cselekvésre késztette. Hagyta, hogy a vérfarkas elbízva magát, hátat fordítson neki, majd ezt követően se szó, se beszéd, leugrott az asztal tetejéről. Kihasználta a meglepetés erejét, és nekitaszította a bandavezért a pultnak, majd a hajába kapaszkodva hátrahúzta a fejét, és az álla alá csúsztatta a kezeiben tartott penge ezüst oldalát. A vérfarkas nyüszítve próbálta meg kiszabadítani magát, de valahányszor hozzáért a fegyver, a bőrét megperzselte az érintése, így egy idő után feladta. Cecily elkerekedett szemekkel figyelte az eseményeket, és amikor az egyik alárendelt falkatag mozgásba lendült, meglendítette az elektrumot. Bár a különleges ostor csupán az egyik pohárnak ártott, többé már senki sem sietett a nagyszájú Alvilági segítségére.

- Azt hiszem, nem fogalmaztam elég érthetően. – Gabriel megfordította a férfit, de közben egy másodpercre sem engedte szabadon. A tőr korlátozta a vérfarkas mozgásterét, és megtartotta a képlékeny békét. - Ha a Klávé elbukik, az apám lesz az új vezér.

- Na, és mégis ki a te apád?

  Az élet érdekes, tele van váratlan fordulatokkal, szüntelen megdöbbent vagy elkápráztat. Röpke huszonnégy órával korábban büszkén, felszegett állal, és dagadó mellizmokkal felelt volna a tudatlan kérdésére, abban a percben viszont képtelen volt rá. A név megakadt a torkán, és öklendezésre késztette.

- Benedict Lightwood. – Cecily hangja hidegebb volt, mint a fagyos Antarktisz, épp ezért elérte a kellő hatást.

- Nem félek tőle! - A tömeg suttogása hangos beszélgetéssé erősödött, páran hitetlenkedve hallgatták az Alvilági vakmerő kijelentését, többen idiótának bélyegezték a felelőtlen szavait.

- Ne felejts el szólni, hogy ezeket a szavakat véssem a sírodra. – Gabriel elengedte a férfit, a tenyerei az oldala mellé estek, úgy fordult a bár vendégei felé. A szemeiben határozottság és eltökéltség csillogott, miközben felszegte az állát, és a fiatal Herondale mellé állva körbetekintett az összegyűlteken. - Ha az Árnyvadászok meghalnak, senki sem véd meg titeket. Még ennyire sem.

  A csönd fojtogató volt, mintha sűrű levegővé idomult volna. Egy üvegburát vont a varázslények köré, amit senki sem mert összetörni. Az Árnyvadászok mereven bámulták a többieket, összefont ujjakkal támogatták egymást, és nem mozdultak meg. Nem beszéltek, hiszen már mindent elmondtak, amit lehetett.

- Hány emberre van szükséged? – egy barna hajú, barna szemű lány vált ki a tömegből. Hófehér bőre olyan volt, akár a márvány; kinézetre kemény, akár a kő. Jemmel ellentétben a vámpír erei nem rajzolódtak ki a vékony bőr alatt, semmi sem törte meg a vakító fehérséget.

- Amennyi csak van.

   Az előbb látott szőke fiú elkapta a lány csuklóját, amitől a vámpír szemei csokoládéból vérvörössé színeződtek. Az Alvilági kivillantotta éles fogait, és rendre intette a férfit, így mindenki számára nyilvánvalóvá vált, melyikük volt a befolyásosabb, hogy melyikük állt magasabban azon a bizonyos ranglétrán.

- Fél óra múlva ugyanitt – válaszolta kimérten, miközben lenyugtatta felhevült idegeit. Az íriszei azonnal visszaváltoztak, újra természetes színükben tündököltek.  Cecily meg szerette volna kérdezni Gabrielt, hogy ő tudta-e, ki ajánlotta fel nekik a vámpírok segítségét, de nem akarta megsérteni a lányt azzal, hogy nem volt tisztában a kilétével, így az alsó ajkába harapva, némaságra kárhoztatta önmagát.

- Jól értem? – kérdezte Gabriel szórakozottan. - A vámpírok ezúttal a mi oldalunkon harcolnak?

 A lány kivillantotta a fogsorát, s az ajkain játszadozó gúnytól a legtöbb varázslényt kirázta a hideg. A fiatal Herondale kivételével ugyanis mindenki tisztában volt vele, ki szólította meg Benedict Lightwood fiát. Demona Blightly. A londoni vámpírok királynőjének, Cassandrának a vér szerinti húga.

- A hibridek ellen.

  A csillagok hanyag eleganciával ölelték körbe a Holdat, időtlenséget csempészve az éjszakába. Lily mosolyogva figyelte a szikrázó pontokat, melyek sosem ragyogtak volna, ha nem létezett volna a sötétség. Pont úgy, ahogy a jó sem létezhetett rossz nélkül. Ahogy ő sem létezhetett volna a veszteségei nélkül, vagy Lucie Delon nélkül.

 Sután fordult a mellette álló boszorkánymester felé, aki – hozzá hasonlóan – az ablakpárkányra könyökölve figyelte a tájat.

- Milyen ember volt? – kérdezte. Nem kellett kimondania a nevét, a férfi szavak nélkül is pontosan tudta, kire gondolt. A nő arcának angyali vonásai belekúsztak az elméjébe, megpihentek, és kedves ismerősként köszöntötték az Alvilágit.

   Lily összehúzta magán a vállára terített pokrócot, majd belekortyolt a bögréjébe, ami mindvégig a párkányon gőzölgött. Az egész délutánt a barátaival töltötte, akikkel normális, emberi dolgokat csináltak. Kitakarították a házat, ebédet, majd vacsorát készítettek, és beszélgettek. Bepótolták az elvesztegetett hónapokat, amiket bár már sosem szerezhettek vissza, a lány megelégedett azzal, amit kapott. Időt. Egy második lehetőséget. Esélyt a boldogságra.

- Makacs, bátor, önzetlen, okos…

  Az ajtó már nem nyikorgott, mégis felkapták a fejüket, amikor Will kinyitotta, majd átlépte a küszöböt.

- Úgy hangzik, mintha teljesen levett volna a lábadról – motyogta az orra alatt, miközben egy másodpercre sem engedte szabadon Lily tekintetét. Sunyi mosolyra húzta az ajkait, és megállt egy karnyújtásnyira a lánytól.

- Will!

  A fiú maga elé emelte a kezeit, mintha a tenyerei megvédhették volna a világ szörnyűségeitől. Mintha bárki is bánthatta volna, mintha bárki is bántani akarta volna. A lány megforgatta a szemeit, a lekezelő mimika mégis magában hordozta a feltétel nélküli szeretetet.

- Ne bántsd a hírnököt! Charlotte kért meg, hogy keresselek meg titeket, mert Gideon bezabálja az összes kaját.

  A lány ujjai elfehéredtek, ahogy összehúzta magán a kockás pokrócot. Halovány mosollyal az arcán gondolt a Lightwood fiúra, aki képes volt elárulni a saját családját, hogy megmentse őt. Arra a Gabrielre emlékeztette, aki régen a barátja volt. A fiúra, aki megértette, és aki sosem ítélte volna el. Az Árnyvadászra, aki már nem létezett.

- Én nem vagyok éhes. Szerintem elmegyek zuhanyozni, és utána lefekszem. Kimerített a túl sok izgalom. Még vissza kell rázódnom – Will előreejtette a fejét; bólintott, ezzel a lány tudtára adva, hogy megértette, és majd kimenti a vacsora alól.

  Lily még akkor is az ablak előtt állt, amikor Magnus kilökdöste a fiatal Herondale fiút a szobából. Egyedül volt, mégsem érezte azt a magányt, amit az elmúlt hónapokban. 

   Hosszú percekbe telt, mire képes volt megmozdítani a lábait.

  A meleg cseppek égették a lány testét, míg a pilláin megültek a legnagyobbak, és hiába préselte össze a szemeit, a víz mindenhova elért. Lily nekidőlt a csempének, és hagyta, hogy a gyengeség eluralkodjon a testén. Még egyszer, utoljára. A hideg könnyek langyos egyveleget alkottak a zuhanyrózsából aláhulló cseppekkel, a tusfürdő habja már rég eltűnt a lefolyóban, a sampon többé nem csípte a lány sebeit. Nem maradt más, csak a víz, ami magában hordozta a megtisztulást.

  Amikor kinyitotta a zuhanykabin ajtaját, Lily testét megcsapta a hideg, mint amikor az ember nyitva hagyott egy ablakot, és a meleg hiába próbálkozott, képtelen volt otthonossá tenni a helyiséget. Gyors, kapkodó mozdulatokkal törölte szárazra a végtagjait, és csupán pár röpke másodpercbe tellett, hogy magára rángassa a pizsomáját. Nem vesződött a hajszárítóval, már ahhoz is túl fáradtnak érezte magát, hogy előkeresse az elektronikai ketyerét, így a régi, jól bevált, turbán módszert választotta.

   Nem kapcsolta fel a villanyokat, vakon sétált be a szobájába, így túl későn vette észre az ablaknál várakozó alak sziluettjét. Az ajkába harapva elnyelt egy lányos sikolyt, és az éjjeliszekrény felé lépkedve, kihúzta a legfelső fiókot, amiben a kését tartotta. Mire megtalálta, a fiú eltűnt, és legközelebb már közvetlenül a háta mögött bukkant fel.

- Bocsi. Nem akartalak… - az ismerős hang hatására a lány vállai előre estek, a feszültség helyére más érzelem költözött; vágy. Szembefordult a fiúval, és anélkül, hogy felkattintotta volna a kislámpát, letette a fegyverét.

- Nem ijesztettél meg, csak meglep, hogy itt vagy. Azt hittem, egész este ünnepelni fogtok. Láttam ám Magnus különleges pókerkészletét – mindketten elmosolyodtak.

   Az alsó szintről felhallatszott Charlotte önfeledt nevetése, amit Magnus bosszankodó motyogása követett. A hangulat már-már hívogatóan fesztelen volt, Lily teste mégis ellenszegült a lány akaratának. Kimerült, és semmi másra sem vágyott a puha takarók ölelésén kívül.

- Gideon folyton csal, és egyébként is be kell pótolunk pár hónapot – Will finoman közelebb húzta magához a lányt. Bőrkeményedéses ujjai kiseperték az arcából a nedves tincseket, majd az ujjbegyei megcirógatták a lány szeme alatti bőrt. Lassan hajolt közelebb, az ajkai mégis szenvedélyesek és követelőzőek voltak. Lily ösztönösen átkarolta a fiú nyakát, olyan apróra csökkentve a kettejüket elválasztó centimétereket, hogy még egy vékony papírlap sem fért volna el közöttük.

- Mivel szeretnéd kezdeni? – a lány ajkai megduzzadtak, az arca kipirult, de a jótékony sötétség elfedte a pipacsszerű foltokat. A hangja megtelt kéjjel, eltorzult, rekedtessé vált, ami kacagásra késztette a felé magasodó fiút. Will legszívesebben azonnal megszabadította volna a ruháitól, de ahogy eszébe jutottak a lány karikás szemei, megemberelte magát, és ellépett Lilytől.

- Csak hogy lásd, milyen úriemberrel van dolgod – alig, hogy kimondta, felkapta, akár egy meseszép menyasszonyt, és ezt követően lefektette az ágyra. Lily elkerekedett szemekkel hagyta, hogy Will betakarja, majd megkerülve az ágyat, bebújjon mellé. A fiú még mindig ugyanazokat a ruhákat viselte, amit kora reggel, így a lány orrát ellepte az izzadság és a mentol különös egyvelegének illata. - Szép álmokat, Lils.

  Emily elmosolyodott a becenév hallatán, mert bár a fiú leginkább csak akkor hívta így, amikor mérges volt rá, a neheztelő érzések nélkül koránt sem volt ellenséges, sőt! Megvolt a maga bája. Will karjai körülölelték a testét, az ujjai a hajával játszadoztak, de bármennyire is ébren szeretett volna maradni, képtelen volt legyőzni az álomvilágot. A sötétség köde magával ragadta.