2015. április 12., vasárnap

49. fejezet

Sziasztok :)
Nos, kijelenthetem, igenis túl lehet élni az írásbeli kisérettségit... könnyebb volt, mint gondoltam, de azért így is elég nehéz. Remélem, akik hozzám hasonlóan most írták, mind kihozták magukból a maximumot.
Szeretném megköszönni az előző rész alatt hagyott kedvesebbnél kedvesebb kommentárokat, nagyon jól esett minden egyes szó, csodálatosak vagytok. Így a vége felé remélem, hogy nem fogom elrontani a történetet és egyszer majd mosolyogva gondoltok vissza Will és Lily párosára, na meg persze a többiekre is. Viszont most abba is hagynám a dumálást, mert a végén még elkezdek búcsúzkodni, ám addig még van idő! Pontosan egy rész és az epilógus. Hmm.. olyan kevés!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Bellandra legendája
  Benedict halála után a hibridek elvesztették a vezetőjüket, és hamar feladták az értelmetlen küzdelmet. Úgy futottak el, akár az űzött vadak, akik meghallották a bokorban rejtőző vadász mozgását. Az életben maradt Árnyvadászok és Alvilágiak üvöltözve, és egymás karjába borulva ünnepelték a győzelmüket, az összefogást és a harmóniát, ami lehetővé tette az együttműködésüket. Lily mégsem tudott tiszta szívvel mosolyogni, és ezzel nem volt egyedül.
  Cecily lehajtott fejjel sétált mellette, miközben szüntelen Gabrielre gondolt, akit kénytelen volt magára hagyni, mert Lily többször is megszédült a hirtelen vérveszteségtől. Emily hiába tagadta, sürgős segítségre volt szüksége, mert bár a rúnák meggyógyították a sérüléseit, a vérét nem pótolhatták.
  Emily remegő kézzel nyúlt a Penhallow birtok megjavított ajtaja felé, de hiába szorított rá a kilincsre, nem volt elég energiája ahhoz, hogy lenyomja a fémes szerkezetet. Tehetetlennek érezte magát, mint akin áthajtott egy kamion, ami aztán visszatolatott, ezzel ismételten összetörve a testét.
  A lány kétségbeesése csillogó könnyek formájában tört a napvilágra.
  Végül Cecily segített neki eltámolyogni a kanapéig, amit Emily egy néma köszönömmel hálált meg a lánynak.
- Hogy vannak? – Cecily hangja elvékonyodott, amikor a Magnus háta mögötti asztalok egyikén megpillantotta Jemet, nem messze tőle pedig a bátyját. Will felsőtestét izzadságcseppek borították, mintha egy második réteg bőr nőtt volna a testén, körülölelve az eredetit, amit felszaggatott egy éles penge. A fiú a hasán pihent, és ha a lány nem látta volna a sérülését, bárkinek elhitte volna, hogy a bátyja az igazak álmát aludta.
  Lily a környező tárgyakba kapaszkodva vonszolta el magát a konyháig, ahol órákkal korábban még Charlotte élettelen teste feküdt.
- Magnus! – kiáltotta fáradtságtól rekedt hangján, mire a férfi ösztönösen felé fordult. A boszorkánymester elkerekedett szemekkel figyelte a sápadt lányt, majd a csaphoz sétálva megnyitotta a vizet, és benedvesítette az egyik konyharuhát. - Jobban lesznek?
  Az Alvilági megfogta a lány karját és ellenkezést nem tűrve a kanapé irányába taszigálta. Olyan volt, mint egy aggódó bátyó, a mozdulatait pedig áthatotta az atyai gondoskodás. Egy precíz mozdulattal kettétépte a lány szakadt pólóját és letekerte róla a rögtönzött kötést, amit átitatott az Árnyvadász bíborszín vére.
  A férfit nem lepte meg a látvány, minden pontosan úgy történt, ahogy sejtette. Lily sebét csak felületesen gyógyította meg az iratze, akárcsak a fiúk esetében, így azonnal ki kellett tisztítani.
- Jem igen. Will viszont… - Magnus kezei egy másodpercre sem álltak meg, a szavai azonban feladták a küzdelmet. Egyszerűen képtelen volt kimondani az igazságot. Hogyan adhatta volna a lány tudtára, hogy a fiú, akit teljes szívéből szeretett, a halálán volt? Hogy talán már csak órái maradtak, mielőtt követte volna Lottiet a túlvilágra? - Már mindennel próbálkoztam, de az Inkvizítor pengéje valamiféle különös méreggel volt átitatva.
  Lily felszisszent, amikor a férfi ujjai elektromos tölteteket küldtek a seb belsejébe, ezzel beindítva az iratze öngyógyító folyamatát. A vér mindent elárasztott, mintha valaki kilyukasztott volna egy vörös festékkel töltött lufit közvetlenül a lány ölében. Magnus összevont szemöldökkel várta a csodát.
- Hozz egy tál vizet, és önts egy keveset az egyik pohárba is, hogy meg tudja inni! – Magnus utasítását követve, Cecily futva rohant a konyhába, és bár nehezére esett megállni, egy másodpercet sem vesztegetett el arra, hogy megnézze a bátyja pulzusát, vagy akár csak egy szempillantást vessen a sérüléseire. Most Lily volt a legfontosabb. Nem hagyhatta, hogy ő is meghaljon.
  A fiatal Herondale Emily szájához tartotta a porcelán poharat és felemelve a lány állát, megkönnyítette számára a nyelést, ami még így is nehezebben ment, mint azt az Alvilági remélte. A víz kétharmada Lily széttépett pólóján landolt.
  Magnus mindeközben letisztította az oldalát, és újrakötözte a sérülését. Egy idő után már nem ázott át a frissen feltekert réteg, amit mindenki jó előjelnek vett, így lenyelték az aggályaikat.
  Lilyt lassan nyomta el a kimerültség, majd a sötétség teljes egészében bekebelezte az elméjét. Nem álmodott, a színes képeket ezúttal felváltotta az egyhangú és kétségbeejtő feketeség.


  A Nap teljesen eltűnt a horizonton, az eső pedig felszáradt, mire Emily kinyitotta a szemeit. A lány mozdulatlanul figyelte a nappali plafonját és a rajta található mély repedéseket, amiket a hibridek hagytak maguk után. Bármennyire is szerette volna, az, hogy felébredt, semmin sem változtatott. Charlotte és Gabriel nem támadtak fel, Will és Jem nem gyógyultak meg, csupán az ő egészsége mutatott javuló tendenciát.
  Boldognak kellett volna lennie, de akkor mégis miért érezte azt, hogy a szíve darabokra szakadt? Miért fájt minden egyes levegővétel, miért keserítette el a tény, hogy élhetett? Talán a járulékos veszteségek miatt. Hiszen szinte teljesen egyedül maradt, akár a kisujja, vagy talán még annál is magányosabban. Ő pedig világéletében rettegett az egyedülléttől. Attól, hogy mindenki elhagyja, akinek valaha számított.
  Végül lenyelte a torkában éktelenkedő üszkös csomót és ülésbe tornázta magát. Mezítelen lábait megbizsergette a hirtelen hideg, amit a padló árasztott magából, így Emily karjai és háta pillanatokon belül libabőrbe borultak.
- Ugye jobban lesz? – kérdezte a Will körül szorgoskodó Alvilágitól, aki épp egy világossárga krémet kent a fiú hátára, ezzel enyhítve a kínjain, melyek éles késként vágtak a testébe. Az arca fokozatosan ellazult, az izmai pedig elengedtek. Egyedül az ujjait szorította össze, melyek Jem tenyerét szorongatva támogatták a másik Árnyvadászt. Emily kísértetiesnek találta, hogy mennyire hasonlóvá vált a bőrük színe. Mintha szellemek lettek volna, akik csupán az ő kedvéért maradtak a Földön. Azért, hogy élete végéig kísértsék, amiért nem tudta őket megmenteni.
- Attól félek… - Magnus elhúzta a száját és letette az apró, műanyag tálat, amiben a kézzel készített kenőcs volt. Kimért lépteivel a csaphoz sétált, és megmosta a kezeit, amiket ezt követően egy tiszta konyharuhába törölt.
  A férfi szemei alatt sötétlila karikák éktelenkedtek, ezzel a lány tudtára hozva, mennyire kimerült. Lily a lelke mélyén tudta, hogy Magnus egy pillanatra sem hunyta le a szemeit. Vele ellentétben egész nap Willék mellett volt.
- Biztosan van megoldás! – akaratoskodott, figyelmen kívül hagyva a boszorkánymester hangjából hiányzó reménykedést. Nem tudta elhinni, hogy az Alvilági egy része már feladta a küzdelmet. Nem akarta elfogadni, hogy bárki is feladta a küzdelmet. - A Fehér Könyv, vagy valami?
  Magnus megrázta a fejét, és kihúzta az asztal alól az egyik épségben maradt széket, aminek valamilyen csoda folytán még minden lába a helyén volt. Finoman végigsimított a lány lapockáin, biztatásképp megszorította a vállát, majd lenyomta őt az üres ülőhelyre, végül adott neki egy tál langyos levest, ami másodpercek alatt felmelegítette belülről.
- Ami azt illeti…
  Az Alvilági megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét, mert képtelen volt Emily szemébe nézni. Úgy nem, hogy el ne árulta volna önmagát. A tervet, ami kirajzolódott a fejében, és ami komoly áldozatokkal és lemondással járt. Tisztában volt vele, hogy a lány bármit megtett volna Willért, és ez a tulajdonsága veszélyessé tette őt. Nem csak önmagára, de másokra is. Ha elmondta volna neki, hogy mit talált, azzal jó eséllyel a halálba küldte volna.
 Végül mégis megszólalt.
- Hallottad már Bellandra legendáját? – Lily összeráncolta a homlokát az abszurd kérdés hallatán, ezt követően pedig letette a tányért és felhúzta a lábait. A kezei átkulcsolták a térdeit, melyekre könnyedén rá tudta hajtani a fejét.
- Igen, hiszen azt minden Árnyvadász ismeri – suttogta, szinte csak magának. Ha Magnus nem lett volna olyan közel hozzá, meg sem hallotta volna a szavait. - Az első nephil, Jonathan Shadowhunter unokája volt, aki beleszeretett egy Alvilágiba. Az apja nem nézte jó szemmel a kapcsolatukat és halálos sebet ejtett a fiún, de a lány nem hagyta annyiban. Megkért egy hatalmas boszorkánymestert, hogy segítsen neki életben tartani a szerelmét. Ketten együtt létrehozták az üvegszívet, ami nem csak meggyógyította, de örök életet ajándékozott a fiúnak – motyogta, mint egy betanult monológot, egy lelkesítő szöveget, amiből kiveszett minden pozitivizmus. Nem tudta, hogy ennek az ostoba, szerelmes mesének mi köze lehetett Will életéhez. Hacsak… - Az megmenthetné?
  Emily olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy megszédült, de még épp idejében megkapaszkodott a szék szélében, így nem esett le a padlóra. A lány egy része, ami még mindig hitt a mesékben, és abban, hogy a jó kivétel nélkül felülemelkedett az ellenségén, újjáéledt hamvaiból, csak úgy, mint egy gyönyörű főnixmadár. Teljesen fellelkesült.
- Nem. Az csak Alvilágiakat gyógyít – Lily feje tehetetlenül hullott vissza a térdeire, remény híján ugyanis képtelen volt megtartani azt. A lány elkeseredetten piszkálta a körmeit, a fekete lakk már szinte alig látszott, csupán egy-két apró folt mutatta, hogy egykoron a ruhájához igazította őket. - A legenda szerint Bellandra szerelme hozta létre az ereklyét – Magnus vett egy mély lélegzetet, a levegő hangosan és elkínzottan hagyta el a tüdejét. - Az áldozat, amit képes volt meghozni, az ige önmagában ugyanis képtelen lett volna ilyesmire.
  A boszorkánymester szavait mély csöndesség követte, olyan, amit senki sem mert darabjaira zúzni, mert a némaság üvegburájának apró szilánkjai halálos sebeket ejtettek a merész bolondokon. Lily a gondolataiba mélyedve próbálta megemészteni a hallottakat, és megfejteni a rejtvényt, amit a férfi szavai kreáltak a számára. Az elméje azonban túl tompa volt ahhoz, hogy meglássa az összefüggéseket.
- Nem értem – suttogta lesütött szemekkel, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzen a barátaira. Képtelen lett volna akár egy másodperccel is tovább figyelni, ahogy szépen lassan elhagyta őket az élet. Jemet a betegsége, Willt a hátát ért vágás miatt.
  Magnus megfogta Emily kezét, majd lehajolt a padlóra helyezett tányérért és elsétált vele a mosogatóig. Világ életében utálta a házimunkákat, de kivételesen nem használta a varázserejét, a kényszeres mozdulatok ugyanis, melyekkel a tányért tisztogatta, elvonták a figyelmét az igazi problémákról.
- Az eredeti varázslat nem csak az Alvilágiakat védelmezi. Az üvegszív a lány akarata miatt hagyja figyelmen kívül az Árnyvadászokat.
   A férfi szavait egy hangos koppanás követte, majd egy fájdalmas nyögés és egy kattanás. Emily elkínzottan simított végig a fején, ami kétszeresen hasogatott, hiszen nem csak a padló, de a kemény asztallap is megcsókolta a tetejét. A lány lassú, kimért mozdulatokkal ereszkedett négykézlábra, ezt követően pedig megkapaszkodott a szék szélében és állásba tornázta elfáradt végtagjait.
- Csináljuk! – mintha vér helyett színtiszta adrenalin keringett volna az ereibe, Lily pillanatok alatt elfeledkezett a testét ostromló, szűnni nem akaró fájdalomról. Újra tudott hinni, és ez többet ért bármilyen rúnánál vagy mesterséges fájdalomcsillapítónál.
- Lily! – A lány töretlenül sétált a kanapé felé, ügyet sem vetett a nevét kiabáló Alvilágira, aki így kénytelen volt az önfejű Árnyvadász után menni, aki időközben már elért a lépcső mellett pihenő közepes méretű ládáig, amiben a legutóbbi keresővarázslat kellékei lapultak pár Penhallow címerrel ellátott fegyver társaságában. - Nem figyelsz. A szertartás hatalmas áldozattal járt – Magnus hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet, csak ezt követően fejezte be a rövid monológot. - Belehalt.
  Mintha a szavak el sem hagyták volna a száját, Lily leguggolt a fából faragott láda mellé, és felnyitotta a tetejét. Az ujjai görcsösen szorítottak rá az egyik átlátszó fóliába csavart gyertyára, amit aztán a kanapéra dobott. Ugyanezt megismételte a gyógynövényekkel, az állati testrészekkel és a színes porokkal is.
- Nem érdekel – motyogta, majd félretűrte a haját és felgyorsítva a lépteit, szinte futva szelte át a métereket, melyek elválasztották a falra szerelt konyhaszekrénytől. Lily sebtében nyitogatta ki a gombkilinccsel ellátott ajtókat, de amikor nem talált rá az általa keresett tárgyakra, durván nekicsapta őket a masszív keretnek. Fűtötte a tettvágy, a lángok kis híján felemésztették, megperzselve a testét és a lelkét egyaránt. - Csináljuk! – szűrte ki a fogai közül, amikor rálelt a megfelelő tálra és késre.
- Szerinted ezt akarná? – Ahogy Lily megfordult, a vállai nekiütköztek Magnus felsőtestének. A férfi könnyedén lefejtette a lány vékony ujjait a szertartás kellékeiről, amiket aztán Will mellé helyezett, gondosan ügyelve rá, hogy a penge ne sértse fel a fiú bőrét.
- Majd megkérdezzük, ha túlélte – replikázott a lány a tőle megszokott stílusban, ami ezúttal pökhendiséggel párosult, mintha a tudatalattija így akarta volna kompenzálni a fiatal Herondale fiú hiányát.
  A lány felkapta az asztalra tett tárgyakat és a kanapé irányába sétálva a nappali jobb oldali falához tolta a háromszemélyes bútordarabot. Lily oldala megfeszült, amitől a sötétbarna varrat ismételten felrepedezett, ezzel tompa fájdalmat okozva az Árnyvadásznak. A kötés pillanapok alatt magába szívta a lány skarlátvörös vérét.
- Nem vagyok benne biztos, hogy… - Emily nem hagyta, hogy Magnus befejezze a mondanivalóját, azonnal a szavába vágott. Nem akarta hallani a férfi ellenérveit, mert attól félt, egy jól megfogalmazott indok elég lett volna ahhoz, hogy elbizonytalanítsa.
  Sosem akart meghalni, hiszen szerette az életét. A kifeszített íj húrjának sikolyát, azt, ahogy a nyílvessző kettészelte a levegőt; a lágy szellő zümmögő zúgását és a napfény melegét, ami átjárta a testét, valahányszor kitisztult az ég. Még sosem zuhant olyan mélyre, hogy öngyilkos akarjon lenni, és bár nem szerette volna, el tudta képzelni az életét Will nélkül. A gondolat azonban, hogy megmentheti, nem hagyta nyugodni. Tennie kellett valamit, és ha ez az életét követelte, akkor azt sem bánta. Egyszer már megtette érte. Egyszer már kész lett volna feláldozni mindent, hogy biztonságban tudhassa. Ez miben különbözött? Ugyanolyan esélyekkel indult. Ezúttal sem várt könyörületet, mindössze csak reménykedett benne.
- Lehet, hogy túlélem – mondta, miközben visszahajtotta a láda tetejét és elhúzta a lépcső mellől majdhogynem a szoba kellős közepéig. Nem vesződött azzal, hogy letörölje a tetején megülő porszemeket, egyszerűen rátette a zacskóba csomagolt gyertyákat és a többi hozzávalót, majd egy halvány mosollyal az arcán az Alvilági felé fordult. Magnus aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte a mozdulatait. Azt, ahogy a kezeit tördelve mustrálta a művét, ami koránt sem volt megfelelő. A tál középen pihent, pedig a bal oldalon volt a helye, a ládáról hiányzott egy pentagram, az állati testrészekre pedig semmi szükség sem volt, mert a Fehér Könyv ezen varázslatához csupán egy késre volt szükségük.
- De csak lehet – a férfi elhúzta a száját, majd hátat fordítva a lánynak, a tekintetét a betört ablakra vezette, amin keresztül könnyen rálátott a csillagos égre. Kivételesen egyetlen borús felhő sem takarta el a Holdat.
- Nekem annyi pont elég – Lily megszorította Magnus vállát, az ujjai keményen belemartak a férfi bőrébe, aki összefont karokkal tiltakozott a lány érintése ellen. Egy része mérges volt rá, amiért ilyen könnyen képes lett volna hátat fordítani mindennek. Neki. Az ember azt gondolná, hogy valaki, akinek már olyan nagy tapasztalata volt a gyászban, mint a boszorkánymesternek, könnyedén elengedte a szeretteit, de az idő semmin sem változtatott. A halál mindig fájó volt, főleg, ha olyasvalakiről volt szó, aki sokat jelentett az ember számára. Lily az édesanyjára emlékeztette Magnust, és ettől úgy érezte, ismételten el fogja veszíteni a nőt. Duzzogva húzódott el az Árnyvadásztól. Emily karjai némán hullottak az oldala mellé, többé már nem próbálták meg elérni a férfit. - Megyek, megnézem Cecilyt, és gondoskodom róla, hogy ne csináljon hülyeséget. Addig elő tudod készíteni a szokásos dolgokat?
  Magnus nem válaszolt, egyszerűen kisétált a házból, magára hagyva a gondolataiba temetkező lányt, aki titkon reménykedett benne, hogy a férfi segíteni fog neki. Rajta kívül ugyanis egyetlen boszorkánymesterben sem bízott eléggé ahhoz, hogy szívességet kérjen tőle. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem tette volna meg.
  Lily lábai ólomnehéznek tűntek, mégis kettesével szedte a lépcsőfokokat, és addig meg sem állt, amíg el nem ért a szülei egykori szobájáig, ami az elmúlt hetek alatt igencsak a szívéhez nőtt. A lány megfeszített izmokkal lökte be a fából készült nyílászárót, ami ellenállás híján erőnek erejével csapódott neki az egyszínű falnak.
  A leszakadt függönyök miatt a Hold félhomályba borította a helyiséget, így a bútorok ezüstösen csillogtak, mintha valaki különös gondossággal tisztította volna meg mindegyiket, pedig aki jobban figyelt, könnyedén felfedezhette az apróbb porszemeket. Az ágy ugyanolyan rendezetlen volt, ahogy hajnalban hagyták, a lepedő megőrizte a mintákat, amiket Willel kreáltak, amikor Charlotte halálának pillanatában megszédült és le kellett ülnie. Az emlékek késként martak bele a lányba.
  Lily gondolkodás nélkül esett neki a szomszédos szobának, majd a raktárként használt helyiségnek, de egyikben sem talált rá Cecilyre. Az aggodalom elemi erővel csapott le egyébként is megtépázott testére. Túl sok emberre kellett figyelnie, és ez olyannyira szétszaggatta, hogy félt, végül egyikükre sem tud majd vigyázni.
- Cecily! – kiabálta torkaszakadtából, akár egy megveszett sakál, de Will húga válaszra sem méltatta, nem bújt elő a rejtekhelyéről. Emilynek már csupán egyetlen ötlete volt, és nagyon remélte, hogy nem tévedett, különben fogalma sem lett volna róla, mihez kezdjen.
  A fiatal Penhallow visszasietett a vendégszobába, ahol Magnus aludt és kinyitotta az egyik aranyozott festékkel bevont ablakot, végül kidugta a fejét és ide-oda forgatva, hol jobbra, hol balra nézett.
- Végre... – suttogta megkönnyebbülten, amikor a tekintete megakadt egy sötét árnyon. Cecily felhúzott térdekkel figyelte Idris erdejét, a fákat, amelyek elválasztották a birtokot Alicantétól.
   Emily ujjai rászorítottak a poros párkányra, és percekkel később már mind a két lába a ház cseréptetején egyensúlyozgatott. A kezeit oldalra tartva segítette az alsó végtagjait, így a léptei még rúnák nélkül is kecsesek és kimértek voltak. Cecily mellé érve leült és kinyújtotta a lábait.
- Nem akarok öngyilkos lenni, ha ezért aggódsz – motyogta a lány anélkül, hogy akár egy röpke pillanatra Lily irányába fordította volna a tekintetét. Cecy sötétbarna tincsei ziláltan ölelték körbe gyermeki arcát, a szél ide-oda cibálta a dús hajkoronát. A hangja már koránt sem volt olyan ellenséges, mint a legelső beszélgetésükkor, de Emilyt még így is meghökkentette az a sok gúny és rosszindulat, amit belesűrített a kijelentésébe. Mint akit már semmi sem érdekelt, mint akinek már nem volt vesztenivalója, és ami még rosszabb: mint akit már nem éltetett más, csak a keserű bosszúvágy.
  Lily elhúzott szájjal fordult a megtört lány felé, és apró kezeivel körülölte a tenyereit. Cecily kíváncsian várta a folytatást.
- Tudom, hogy most ezt akarod a legkevésbé hallani, de egyszer minden rendben lesz – legalábbis reménykedett benne, hogy egy nap majd ismételten felfedezi az élet apró örömeit, hogy egyszer majd felszáll a szívére ereszkedő tintaszínű köd, amit Charlotte elvesztése keltett életre, hogy őszinte mosollyal az arcán figyelheti a napfelkelte tisztaságát; anélkül, hogy a napnyugtára gondolva abban is az elmúlást látná.
- Te komolyan elhiszed ezt? – Cecy elrántotta a kezét és összeráncolta a homlokát. Felhúzott orral fordult az erdő irányába. - Gabriel halott! Charlotte halott! Jem és Will majdnem halottak, arról nem is beszélve, hogy te is úgy nézel ki, mint aki csupán félig él. – Lily torkát elszorította egy keserű gombóc, ami majdhogynem szó szerint megfojtotta. Képtelen volt szavakba önteni a fejében keringő gondolatokat.
  A lány kezei az oldalai köré fonódtak, miközben hol előre, hol hátra dőlt, így ringatva önmagát. Az ujjai alatt bizsergett a sebhelye, és nem sokkal később a tenyerét ellepte a vér, ami a felszakadt sebből szivárgott a felszínre, s amit a kötés már képtelen volt elnyelni. Be kellet látnia, hogy Cecilynek igaza volt. De az, hogy tudta: el kellene fogadnia a halál gondolatát, nem jelentette azt, hogy képes volt belenyugodni mindabba, ami az elmúlt huszonnégy órában történt.
  Bármennyire halovány is volt, a remény még nem hunyt ki. Csak egy kis eltökéltség kellett hozzá, hogy megmentse a barátait. Egyszer már megtette, most is ugyanolyan könnyűnek kellett volna lennie a döntésnek. Akkor mégis miért érezte azt, hogy minél tovább húzza az időt, annál kevésbé elhivatott?
  Emily jobban szerette Willt, mint bárkit vagy bármit, egy éve ezért nem uralkodtak el rajta a kételyei. De azóta Lily egy része Lucie Delonként gondolkodott, és a francia lány túlságosan imádta az életét – minden fájdalom és aljasság ellenére – ahhoz, hogy eldobja egy másik emberért.
- Will és Jem rendbe fognak jönni – mondta végül, és gyorsan megrázta a fejét, ezzel elhessegetve belőle a kétkedő gondolatokat.
  Cecily az oldala mellé eresztette a kezeit, és hanyatt dőlt a cserepeken, úgy figyelte a csillagos égboltot, ami hosszú idő után először volt tisztán kivehető, mintha ezzel szerette volna kárpótolni őket azért a sok veszteségért, amit elszenvedtek alatta.
- Hallottam, amikor Magnus azt mondta, hogy Will meg fog halni – a hangja kísértetiesen nyugodt, már-már érzékelten volt ahhoz képest, hogy a saját testvéréről beszélt, de Lily nem hibáztatta. Minden ember másképp dolgozta fel a gyászt; voltak, akik összekuporodva sírtak, mások kényszeresen dolgoztak, ezzel elterelve a gondolataikat, Cecy pedig egy ládába zárta az emlékekeit, amiket aztán az elméje legmélyebb és legsötétebb zugába száműzött. Emily egy kicsit irigyelte, még annak ellenére is, hogy tudta, hosszú távon sokkal nagyobb károkat fog okozni önmagának, mintha hagyná, hogy egy csekély időre maga alá temesse a keserűség.
- És akkor most azt is hallottad, hogy nem – mondta erélyesen, egy őszinte mosoly kíséretében, majd megfogta a lány oldalánál pihenő kezét, és megszorította az ujjait. Biztatni akarta és elhitetni vele, hogy bármi lehetséges volt, csupán tenni kellett érte.
  Cecily Herondale felhúzott szemöldökkel fordult az idősebb Árnyvadász felé. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy ne vegye észre a szavai mögött rejlő elhivatottság és félelem keverékét.
- Mire készülsz? – kérdezte kíváncsian, de Lily nem válaszolt, csupán megrántotta a vállait, és ülésbe tornázta magát. A cserepek minden egyes lépésnél ropogtak a talpai alatt, az egyik burgundi darabka hangos koppanással ért földet a ház jobb oldalán. Lily lába alól szó szerint kicsúszott a biztos talaj, és ha az utolsó pillanatban nem kapták volna el a kezét, könnyedén leeshetett volna az építmény tetejéről. Hálásan fordult a megmentője felé.
- Gondoskodom arról, hogy minden rendben legyen – mondta, majd a lánnyal együtt leereszkedtek a vendégszoba párkányához. Amikor végre mindketten elértek a masszív padlóig, Lily becsukta az aranyozott nyílászárót, és elfordította az ablak reteszeit. - Kezdetnek például le kellene zuhanyoznod, átöltöznöd és aludnod egyet.
  Emily átkarolta Cecy vállát, és finoman a kijárat felé taszigálta, onnan pedig a fürdőszobába, ami bár nem közvetlenül, de a boszorkánymester ideiglenes hálójával szemben helyezkedett el.
  A fürdőszoba bézsszínű kövein visszatükröződött a falakra szerelt lámpák fénye, és a jobb oldalt húzódó csöveknek hála az egész helyiség ontotta magából a meleget, mintha egy hét négyzetméternyi nyár költözött volna az épületbe. Lily gyorsan betömte a kád alját és megnyitotta a fémes titánium csapot. A kellemesen langyos víz csobogva zubogott alá a fehérségbe.
- Mintha az olyan könnyű lenne – sóhajtozott, miközben az ujjaival finoman masszírozni kezdte a halántékán kidülledő ereket. A lány haja még mindig ragacsos volt a harctéri kosz és vér keverékétől, míg a ruhája csupán cafatokban takarta el a testét, a körmei pedig elfeketedtek a sártól, amit az eső kreált a poros síkságból.
- Nem lesz könnyű, de segíteni fog – Lily jázmin illatú, nyugtató tusfürdőt csöpögtetett a vízbe, majd a kezével megpaskolta a felszínét, ezzel buborékokat készítve. A vastag hab pillanatokon belül ellepte az átlátszó folyadékot. - Bízz bennem!
  Lily megsimogatta a lány fejét, ezt követően pedig kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, hiszen esze ágában sem volt bent maradni. Már épp behajtotta volna maga mögött a fehérre mázolt nyílászárót, amikor meghallotta a lány visszanyelt vallomását. Összeszorított ajkakkal és földbe gyökerezett lábakkal figyelte az egyszerű folyosó falait.
- Bárcsak én is képes lettem volna megmenteni! – Lily kezei remegve eresztették el a kilincset, a szíve egyszerre vert gyorsan, és hagyta ki a feleslegesnek vélt ütemeket.
- Nem a te hibád – motyogta maga elé, miközben a gondolatai szárnyat bontottak az elméjében. Őszintén sajnálta, amiért Cecilynek ilyen fiatalon összetörték a szívét, és ezt már lelkének Lucie Delonja sem hagyhatta figyelmen kívül. A kételyek mintha teljesen köddé váltak volna, nyomtalanul eltűntek, ezzel megkönnyítve a döntését. Will jól mondta, amikor az erdő peremén a fülébe suttogta: már először is így kellett volna történnie.
  A Klávé egy számára ismeretlen oknál fogva megajándékozta őt egy második eséllyel. Kapott egy egész évet, ráadásul több héten keresztül Will és a barátai mellett lehetett. Ez sokkal több volt, mint amire annak idején a Néma Városban számíthatott.
  Nem félt meghalni, mert ennek már először is így kellett volna történnie.
- Attól még ugyanúgy fáj – válaszolta a lány. Cecily hangja elvékonyodott, ahogy megpróbálta visszaszorítani a könnyeit, melyek végül utat törve maguknak, kibuggyantak az áthatolhatatlannak hitt védgát mögül. Bár a lány testét nem érte komolyabb sérülés, a lelke darabjaira hullott.
- Pihenj! – Lily még egyszer megsimogatta a haját, majd egy gyengéd mozdulattal megszorította a vállát, csak ezt követően hajtotta be maga mögött az ajtót, és indult el a földszint felé.
  A végzete felé.
  A halál felé.

4 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Szerencséd, hogy tudom, mi van a Jégmadárban, mert kapnál itt csúnya jelzőket, amiért azzal "kecsegtetsz" minket, hogy mind Jem, mind Will, de még Lily is meghal! Nem túl szép tőled! Mindazonáltal azt nem tagadhatom, hogy ez egy gyönyörűen megírt fejezet volt, és Bellandra legendája így telljes egészében ismerve nagy pluszt adott az egészben. És Magnus <3 Hogy én hogy szeretem ezt az embert! A Mennyei Tűz városát újraolvasva újra és újra meg kell állapítanom, hogy ő az egyik legjobb szereplő, és te tökéletesen átadod a jellemét. A leírásaid gyönyörűek, Emily-t nem irigylem, de igazából senkit. Azért remélem, valamelyest happy end véget kapunk. Csak így tovább! Imádlak, és szép hetet!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága FantasyGirl!
      Hahaha, igen, így már nem vicces ez a szemfényvesztés, pedig egyébként elég nagyot szólt volna, nem gondolod? Mindenesetre nem bánom, hogy tudod, mi lesz a folytatásban, hiszen örülök, hogy voltál olyan lelkes és elolvastad. Nagyon szépen köszönöm a kedves szavaidat, ezúttal is nagyon sokat jelentenek!! Boldog vagyok, amiért nem csak a fogalmazás és a szóhasználat, de Bellandra legendája is elnyerte a tetszésedet, mert ez egy spontán legenda, eddig a fejezetig nem is igazán tudtam, miről fog szólni konkrétan, hogy mi lesz a szív története. Jaj! Olyan mázlis vagy, hogy olvashatod, én még mindig nem szereztem be, viszont a Bajnok is kellőképp kárpótol, még egyszer köszönöm, hogy kölcsön adtad. Magnus kapcsán teljes mértékben egyet kell értenem veled, az egyik legeslegjobb karakter, akit Cassandra Clare megalkotott, örülök, hogy az én "tollamból", újragondolva is meg vagy vele elégedve. Hmm... ha nem tudnám a folytatást és a terveimet én sem irigyelném, egyiküket sem... viszont így... egy kicsit azért irigylem azért, amije, akije van. Nem ígérek semmit, de igyekszem kihozni magamból a maximumot! <3
      Nagyon szeretlek!
      Millio puszi Xx <3

      Törlés
  2. Kedves Szerecsendio!
    Én már az eleje óta követem a blogodat, de soha nem írtam megjegyzés. A végére úgy gondolom, hogy megérdemled, hisz nagyszerű író vagy, aki előtt még nagy jövő áll. Neked köszönhetem, hogy megismertem az árnyvadászok csodálatos világát és a Pokoli Szerkezetek kedvenc könyvsorozatom lett. A fogalmazásod egyszerűen fantasztikus, az újragondolt cselekmény érdekes. Lily és Will páros az elejétől fogva aranyos szerintem. Remélem Will vagy esetleg Lily nem hal meg. (Bár erős gyanúm van, hogy még valaki meghal) Nem örülök, hogy Gabrielt kinyírtad! Hisz pont jó volt, hogy Cecyvel összejöttek, és akkor Bumm. Remélem az idősebbik Lightwood fiút nem iktatod ki, neki ott van Sophie. Igaz, hogy még ez a történet nem zárult le, de én összegzésbe azt mondanám, hogy nem bántam meg azt, hogy elolvastam a történeted. Egyszerűen nagyon tetszett, minden betűje. Várom a következő "évadot" aminek ha jól tudom drága, csodálatos James a főszereplője. Ne haragudj, hogy csak így a vége felé írok neked, de ha nem is látod mindig a kommentjeimet a részek alatt a pipáimra mindig számíthatsz, hisz én mindig itt vagyok. További szép hetet kívánok! (Ja, és már várom a következő részt!) :)
    Puszi, Betti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Betti!
      Nagyon szépen köszönöm, hogy ezúttal szántál időt a véleménynyilvánításra, ahogy azt is, hogy már a kezdetek óta kitartasz a történet mellett, igazán,őszintén sokat jelent! Komolyan miattam kezdted el az eredeti trilógiát? :O Hűha! Örülök, hogy megismertethettem veled, ugye, mennyire zseniális Cassandra Clare?
      Egyetlen dolgot megígérhetek, hiszen a folytatás modulban már amúgy is lelepleztem magam: Will életben marad, hisz kinek lenne szíve ahhoz, hogy megölje a legcsodálatosabb szereplőt? Bár Gabriel halála után nem csodálom, hogy úgy gondolod, képes lennék ilyen szörnyűségre. Nem győzöm ismételgetni, mennyire nehéz döntés volt kiírni a történetből, de a varázsvilág páratlan. Ki tudja, talán még olvashatsz róla a folytatások egyikében.
      Köszönöm szépen a kedves szavaidat, fogalmam sincs mit mondhatnék a nagyszerű jelzőre, vagy bármi másra. A szavaim itt már édes kevesek. Egyáltalán nem haragszom rád, ilyen még csak meg se forduljon a fejedben! Neked is szépséges hetet! Nagyon imádlak <3
      Millio puszi Xx

      Törlés