Sziasztok :)
Nos, kijelenthetem, igenis túl lehet élni az írásbeli kisérettségit... könnyebb volt, mint gondoltam, de azért így is elég nehéz. Remélem, akik hozzám hasonlóan most írták, mind kihozták magukból a maximumot.
Szeretném megköszönni az előző rész alatt hagyott kedvesebbnél kedvesebb kommentárokat, nagyon jól esett minden egyes szó, csodálatosak vagytok. Így a vége felé remélem, hogy nem fogom elrontani a történetet és egyszer majd mosolyogva gondoltok vissza Will és Lily párosára, na meg persze a többiekre is. Viszont most abba is hagynám a dumálást, mert a végén még elkezdek búcsúzkodni, ám addig még van idő! Pontosan egy rész és az epilógus. Hmm.. olyan kevés!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
--------------------------------------------------------------------------------
Bellandra legendája
Benedict halála után a hibridek elvesztették a vezetőjüket, és hamar
feladták az értelmetlen küzdelmet. Úgy futottak el, akár az űzött vadak, akik
meghallották a bokorban rejtőző vadász mozgását. Az életben maradt Árnyvadászok
és Alvilágiak üvöltözve, és egymás karjába borulva ünnepelték a győzelmüket, az
összefogást és a harmóniát, ami lehetővé tette az együttműködésüket. Lily
mégsem tudott tiszta szívvel mosolyogni, és ezzel nem volt egyedül.
Cecily lehajtott fejjel sétált mellette, miközben szüntelen Gabrielre
gondolt, akit kénytelen volt magára hagyni, mert Lily többször is megszédült a hirtelen
vérveszteségtől. Emily hiába tagadta, sürgős segítségre volt szüksége, mert bár a
rúnák meggyógyították a sérüléseit, a vérét nem pótolhatták.
Emily remegő kézzel nyúlt a Penhallow birtok megjavított ajtaja felé, de
hiába szorított rá a kilincsre, nem volt elég energiája ahhoz, hogy lenyomja a
fémes szerkezetet. Tehetetlennek érezte magát, mint akin áthajtott egy kamion,
ami aztán visszatolatott, ezzel ismételten összetörve a testét.
A lány kétségbeesése csillogó könnyek formájában tört a napvilágra.
Végül Cecily segített neki eltámolyogni a kanapéig, amit Emily egy néma
köszönömmel hálált meg a lánynak.
- Hogy vannak? – Cecily hangja
elvékonyodott, amikor a Magnus háta mögötti asztalok egyikén megpillantotta
Jemet, nem messze tőle pedig a bátyját. Will felsőtestét izzadságcseppek
borították, mintha egy második réteg bőr nőtt volna a testén, körülölelve az
eredetit, amit felszaggatott egy éles penge. A fiú a hasán pihent, és ha a lány
nem látta volna a sérülését, bárkinek elhitte volna, hogy a bátyja az igazak
álmát aludta.
Lily a környező tárgyakba kapaszkodva vonszolta el magát a konyháig,
ahol órákkal korábban még Charlotte élettelen teste feküdt.
- Magnus! – kiáltotta fáradtságtól
rekedt hangján, mire a férfi ösztönösen felé fordult. A boszorkánymester
elkerekedett szemekkel figyelte a sápadt lányt, majd a csaphoz sétálva
megnyitotta a vizet, és benedvesítette az egyik konyharuhát. - Jobban lesznek?
Az Alvilági megfogta a lány karját és ellenkezést nem tűrve a kanapé
irányába taszigálta. Olyan volt, mint egy aggódó bátyó, a mozdulatait pedig
áthatotta az atyai gondoskodás. Egy precíz mozdulattal kettétépte a lány
szakadt pólóját és letekerte róla a rögtönzött kötést, amit átitatott az
Árnyvadász bíborszín vére.
A férfit nem lepte meg a látvány, minden pontosan úgy történt, ahogy
sejtette. Lily sebét csak felületesen gyógyította meg az iratze, akárcsak a
fiúk esetében, így azonnal ki kellett tisztítani.
- Jem igen. Will viszont… - Magnus
kezei egy másodpercre sem álltak meg, a szavai azonban feladták a küzdelmet.
Egyszerűen képtelen volt kimondani az igazságot. Hogyan adhatta volna a lány
tudtára, hogy a fiú, akit teljes szívéből szeretett, a halálán volt? Hogy talán
már csak órái maradtak, mielőtt követte volna Lottiet a túlvilágra? - Már
mindennel próbálkoztam, de az Inkvizítor pengéje valamiféle különös méreggel
volt átitatva.
Lily felszisszent, amikor a férfi ujjai elektromos tölteteket küldtek a
seb belsejébe, ezzel beindítva az iratze öngyógyító folyamatát. A vér mindent
elárasztott, mintha valaki kilyukasztott volna egy vörös festékkel töltött
lufit közvetlenül a lány ölében. Magnus összevont szemöldökkel várta a csodát.
- Hozz egy tál vizet, és önts egy keveset
az egyik pohárba is, hogy meg tudja inni! – Magnus utasítását követve, Cecily
futva rohant a konyhába, és bár nehezére esett megállni, egy másodpercet sem
vesztegetett el arra, hogy megnézze a bátyja pulzusát, vagy akár csak egy
szempillantást vessen a sérüléseire. Most Lily volt a legfontosabb. Nem
hagyhatta, hogy ő is meghaljon.
A fiatal Herondale Emily szájához tartotta a porcelán poharat és
felemelve a lány állát, megkönnyítette számára a nyelést, ami még így is
nehezebben ment, mint azt az Alvilági remélte. A víz kétharmada Lily széttépett
pólóján landolt.
Magnus mindeközben letisztította az oldalát, és újrakötözte a sérülését.
Egy idő után már nem ázott át a frissen feltekert réteg, amit mindenki jó
előjelnek vett, így lenyelték az aggályaikat.
Lilyt lassan nyomta el a kimerültség, majd a sötétség teljes egészében
bekebelezte az elméjét. Nem álmodott, a színes képeket ezúttal felváltotta az
egyhangú és kétségbeejtő feketeség.
A Nap teljesen eltűnt a horizonton, az eső pedig felszáradt, mire Emily
kinyitotta a szemeit. A lány mozdulatlanul figyelte a nappali plafonját és a
rajta található mély repedéseket, amiket a hibridek hagytak maguk után.
Bármennyire is szerette volna, az, hogy felébredt, semmin sem változtatott.
Charlotte és Gabriel nem támadtak fel, Will és Jem nem gyógyultak meg, csupán
az ő egészsége mutatott javuló tendenciát.
Boldognak kellett volna lennie, de akkor mégis miért érezte azt, hogy a
szíve darabokra szakadt? Miért fájt minden egyes levegővétel, miért keserítette
el a tény, hogy élhetett? Talán a járulékos veszteségek miatt. Hiszen szinte
teljesen egyedül maradt, akár a kisujja, vagy talán még annál is magányosabban.
Ő pedig világéletében rettegett az egyedülléttől. Attól, hogy mindenki
elhagyja, akinek valaha számított.
Végül lenyelte a torkában éktelenkedő üszkös csomót és ülésbe tornázta
magát. Mezítelen lábait megbizsergette a hirtelen hideg, amit a padló árasztott
magából, így Emily karjai és háta pillanatokon belül libabőrbe borultak.
- Ugye jobban lesz? – kérdezte a Will
körül szorgoskodó Alvilágitól, aki épp egy világossárga krémet kent a fiú
hátára, ezzel enyhítve a kínjain, melyek éles késként vágtak a testébe. Az arca
fokozatosan ellazult, az izmai pedig elengedtek. Egyedül az ujjait szorította
össze, melyek Jem tenyerét szorongatva támogatták a másik Árnyvadászt. Emily
kísértetiesnek találta, hogy mennyire hasonlóvá vált a bőrük színe. Mintha szellemek
lettek volna, akik csupán az ő kedvéért maradtak a Földön. Azért, hogy élete
végéig kísértsék, amiért nem tudta őket megmenteni.
- Attól félek… - Magnus elhúzta a
száját és letette az apró, műanyag tálat, amiben a kézzel készített kenőcs
volt. Kimért lépteivel a csaphoz sétált, és megmosta a kezeit, amiket ezt
követően egy tiszta konyharuhába törölt.
A férfi szemei alatt sötétlila karikák éktelenkedtek, ezzel a lány
tudtára hozva, mennyire kimerült. Lily a lelke mélyén tudta, hogy Magnus egy
pillanatra sem hunyta le a szemeit. Vele ellentétben egész nap Willék mellett
volt.
- Biztosan van megoldás! –
akaratoskodott, figyelmen kívül hagyva a boszorkánymester hangjából hiányzó
reménykedést. Nem tudta elhinni, hogy az Alvilági egy része már feladta a
küzdelmet. Nem akarta elfogadni, hogy bárki is feladta a küzdelmet. - A Fehér
Könyv, vagy valami?
Magnus megrázta a fejét, és kihúzta az asztal alól az egyik épségben
maradt széket, aminek valamilyen csoda folytán még minden lába a helyén volt.
Finoman végigsimított a lány lapockáin, biztatásképp megszorította a vállát,
majd lenyomta őt az üres ülőhelyre, végül adott neki egy tál langyos levest,
ami másodpercek alatt felmelegítette belülről.
- Ami azt illeti…
Az Alvilági megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét, mert
képtelen volt Emily szemébe nézni. Úgy nem, hogy el ne árulta volna önmagát. A
tervet, ami kirajzolódott a fejében, és ami komoly áldozatokkal és lemondással
járt. Tisztában volt vele, hogy a lány bármit megtett volna Willért, és ez a
tulajdonsága veszélyessé tette őt. Nem csak önmagára, de másokra is. Ha
elmondta volna neki, hogy mit talált, azzal jó eséllyel a halálba küldte volna.
Végül mégis megszólalt.
- Hallottad már Bellandra legendáját? –
Lily összeráncolta a homlokát az abszurd kérdés hallatán, ezt követően pedig letette
a tányért és felhúzta a lábait. A kezei átkulcsolták a térdeit, melyekre
könnyedén rá tudta hajtani a fejét.
- Igen, hiszen azt minden Árnyvadász
ismeri – suttogta, szinte csak magának. Ha Magnus nem lett volna olyan közel
hozzá, meg sem hallotta volna a szavait. - Az első nephil, Jonathan
Shadowhunter unokája volt, aki beleszeretett egy Alvilágiba. Az apja nem nézte
jó szemmel a kapcsolatukat és halálos sebet ejtett a fiún, de a lány nem hagyta
annyiban. Megkért egy hatalmas boszorkánymestert, hogy segítsen neki életben
tartani a szerelmét. Ketten együtt létrehozták az üvegszívet, ami nem csak
meggyógyította, de örök életet ajándékozott a fiúnak – motyogta, mint egy
betanult monológot, egy lelkesítő szöveget, amiből kiveszett minden
pozitivizmus. Nem tudta, hogy ennek az ostoba, szerelmes mesének mi köze
lehetett Will életéhez. Hacsak… - Az megmenthetné?
Emily olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy megszédült, de még épp
idejében megkapaszkodott a szék szélében, így nem esett le a padlóra. A lány
egy része, ami még mindig hitt a mesékben, és abban, hogy a jó kivétel nélkül
felülemelkedett az ellenségén, újjáéledt hamvaiból, csak úgy, mint egy gyönyörű
főnixmadár. Teljesen fellelkesült.
- Nem. Az csak Alvilágiakat gyógyít –
Lily feje tehetetlenül hullott vissza a térdeire, remény híján ugyanis képtelen
volt megtartani azt. A lány elkeseredetten piszkálta a körmeit, a fekete lakk
már szinte alig látszott, csupán egy-két apró folt mutatta, hogy egykoron a
ruhájához igazította őket. - A legenda szerint Bellandra szerelme hozta létre
az ereklyét – Magnus vett egy mély lélegzetet, a levegő hangosan és elkínzottan
hagyta el a tüdejét. - Az áldozat, amit képes volt meghozni, az ige önmagában
ugyanis képtelen lett volna ilyesmire.
A boszorkánymester szavait mély csöndesség követte, olyan, amit senki
sem mert darabjaira zúzni, mert a némaság üvegburájának apró szilánkjai halálos
sebeket ejtettek a merész bolondokon. Lily a gondolataiba mélyedve próbálta
megemészteni a hallottakat, és megfejteni a rejtvényt, amit a férfi szavai
kreáltak a számára. Az elméje azonban túl tompa volt ahhoz, hogy meglássa az
összefüggéseket.
- Nem értem – suttogta lesütött
szemekkel, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzen a barátaira.
Képtelen lett volna akár egy másodperccel is tovább figyelni, ahogy szépen
lassan elhagyta őket az élet. Jemet a betegsége, Willt a hátát ért vágás miatt.
Magnus megfogta Emily kezét, majd lehajolt a padlóra helyezett tányérért
és elsétált vele a mosogatóig. Világ életében utálta a házimunkákat, de
kivételesen nem használta a varázserejét, a kényszeres mozdulatok ugyanis,
melyekkel a tányért tisztogatta, elvonták a figyelmét az igazi problémákról.
- Az eredeti varázslat nem csak az
Alvilágiakat védelmezi. Az üvegszív a lány akarata miatt hagyja figyelmen kívül
az Árnyvadászokat.
A férfi szavait egy hangos koppanás követte, majd egy fájdalmas nyögés
és egy kattanás. Emily elkínzottan simított végig a fején, ami kétszeresen
hasogatott, hiszen nem csak a padló, de a kemény asztallap is megcsókolta a
tetejét. A lány lassú, kimért mozdulatokkal ereszkedett négykézlábra, ezt
követően pedig megkapaszkodott a szék szélében és állásba tornázta elfáradt
végtagjait.
- Csináljuk! – mintha vér helyett
színtiszta adrenalin keringett volna az ereibe, Lily pillanatok alatt
elfeledkezett a testét ostromló, szűnni nem akaró fájdalomról. Újra tudott
hinni, és ez többet ért bármilyen rúnánál vagy mesterséges
fájdalomcsillapítónál.
- Lily! – A lány töretlenül sétált a
kanapé felé, ügyet sem vetett a nevét kiabáló Alvilágira, aki így kénytelen
volt az önfejű Árnyvadász után menni, aki időközben már elért a lépcső mellett
pihenő közepes méretű ládáig, amiben a legutóbbi keresővarázslat kellékei
lapultak pár Penhallow címerrel ellátott fegyver társaságában. - Nem figyelsz.
A szertartás hatalmas áldozattal járt – Magnus hagyott egy lélegzetvételnyi
szünetet, csak ezt követően fejezte be a rövid monológot. - Belehalt.
Mintha a szavak el sem hagyták volna a száját, Lily leguggolt a fából
faragott láda mellé, és felnyitotta a tetejét. Az ujjai görcsösen szorítottak
rá az egyik átlátszó fóliába csavart gyertyára, amit aztán a kanapéra dobott.
Ugyanezt megismételte a gyógynövényekkel, az állati testrészekkel és a színes
porokkal is.
- Nem érdekel – motyogta, majd
félretűrte a haját és felgyorsítva a lépteit, szinte futva szelte át a
métereket, melyek elválasztották a falra szerelt konyhaszekrénytől. Lily
sebtében nyitogatta ki a gombkilinccsel ellátott ajtókat, de amikor nem talált
rá az általa keresett tárgyakra, durván nekicsapta őket a masszív keretnek. Fűtötte
a tettvágy, a lángok kis híján felemésztették, megperzselve a testét és a
lelkét egyaránt. - Csináljuk! – szűrte ki a fogai közül, amikor rálelt a
megfelelő tálra és késre.
- Szerinted ezt akarná? – Ahogy Lily
megfordult, a vállai nekiütköztek Magnus felsőtestének. A férfi könnyedén
lefejtette a lány vékony ujjait a szertartás kellékeiről, amiket aztán Will
mellé helyezett, gondosan ügyelve rá, hogy a penge ne sértse fel a fiú bőrét.
- Majd megkérdezzük, ha túlélte –
replikázott a lány a tőle megszokott stílusban, ami ezúttal pökhendiséggel
párosult, mintha a tudatalattija így akarta volna kompenzálni a fiatal
Herondale fiú hiányát.
A lány felkapta az asztalra tett tárgyakat és a kanapé irányába sétálva
a nappali jobb oldali falához tolta a háromszemélyes bútordarabot. Lily oldala
megfeszült, amitől a sötétbarna varrat ismételten felrepedezett, ezzel tompa
fájdalmat okozva az Árnyvadásznak. A kötés pillanapok alatt magába szívta a
lány skarlátvörös vérét.
- Nem vagyok benne biztos, hogy… -
Emily nem hagyta, hogy Magnus befejezze a mondanivalóját, azonnal a szavába
vágott. Nem akarta hallani a férfi ellenérveit, mert attól félt, egy jól
megfogalmazott indok elég lett volna ahhoz, hogy elbizonytalanítsa.
Sosem akart meghalni, hiszen szerette az életét. A kifeszített íj
húrjának sikolyát, azt, ahogy a nyílvessző kettészelte a levegőt; a lágy szellő
zümmögő zúgását és a napfény melegét, ami átjárta a testét, valahányszor
kitisztult az ég. Még sosem zuhant olyan mélyre, hogy öngyilkos akarjon lenni,
és bár nem szerette volna, el tudta képzelni az életét Will nélkül. A gondolat
azonban, hogy megmentheti, nem hagyta nyugodni. Tennie kellett valamit, és ha
ez az életét követelte, akkor azt sem bánta. Egyszer már megtette érte. Egyszer
már kész lett volna feláldozni mindent, hogy biztonságban tudhassa. Ez miben
különbözött? Ugyanolyan esélyekkel indult. Ezúttal sem várt könyörületet,
mindössze csak reménykedett benne.
- Lehet, hogy túlélem – mondta,
miközben visszahajtotta a láda tetejét és elhúzta a lépcső mellől majdhogynem a
szoba kellős közepéig. Nem vesződött azzal, hogy letörölje a tetején megülő
porszemeket, egyszerűen rátette a zacskóba csomagolt gyertyákat és a többi
hozzávalót, majd egy halvány mosollyal az arcán az Alvilági felé fordult.
Magnus aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte a mozdulatait. Azt, ahogy a
kezeit tördelve mustrálta a művét, ami koránt sem volt megfelelő. A tál középen
pihent, pedig a bal oldalon volt a helye, a ládáról hiányzott egy pentagram, az
állati testrészekre pedig semmi szükség sem volt, mert a Fehér Könyv ezen
varázslatához csupán egy késre volt szükségük.
- De csak lehet – a férfi elhúzta a
száját, majd hátat fordítva a lánynak, a tekintetét a betört ablakra vezette,
amin keresztül könnyen rálátott a csillagos égre. Kivételesen egyetlen borús
felhő sem takarta el a Holdat.
- Nekem annyi pont elég – Lily
megszorította Magnus vállát, az ujjai keményen belemartak a férfi bőrébe, aki
összefont karokkal tiltakozott a lány érintése ellen. Egy része mérges volt rá,
amiért ilyen könnyen képes lett volna hátat fordítani mindennek. Neki. Az ember
azt gondolná, hogy valaki, akinek már olyan nagy tapasztalata volt a gyászban,
mint a boszorkánymesternek, könnyedén elengedte a szeretteit, de az idő semmin
sem változtatott. A halál mindig fájó volt, főleg, ha olyasvalakiről volt szó,
aki sokat jelentett az ember számára. Lily az édesanyjára emlékeztette Magnust,
és ettől úgy érezte, ismételten el fogja veszíteni a nőt. Duzzogva húzódott el
az Árnyvadásztól. Emily karjai némán hullottak az oldala mellé, többé már nem
próbálták meg elérni a férfit. - Megyek, megnézem Cecilyt, és gondoskodom róla,
hogy ne csináljon hülyeséget. Addig elő tudod készíteni a szokásos dolgokat?
Magnus nem válaszolt, egyszerűen kisétált a
házból, magára hagyva a gondolataiba temetkező lányt, aki titkon reménykedett
benne, hogy a férfi segíteni fog neki. Rajta kívül ugyanis egyetlen
boszorkánymesterben sem bízott eléggé ahhoz, hogy szívességet kérjen tőle. Ez
persze nem jelentette azt, hogy nem tette volna meg.
Lily lábai ólomnehéznek tűntek, mégis kettesével szedte a lépcsőfokokat,
és addig meg sem állt, amíg el nem ért a szülei egykori szobájáig, ami az
elmúlt hetek alatt igencsak a szívéhez nőtt. A lány megfeszített izmokkal lökte
be a fából készült nyílászárót, ami ellenállás híján erőnek erejével csapódott
neki az egyszínű falnak.
A leszakadt függönyök miatt a Hold félhomályba borította a helyiséget, így
a bútorok ezüstösen csillogtak, mintha valaki különös gondossággal tisztította volna
meg mindegyiket, pedig aki jobban figyelt, könnyedén felfedezhette az apróbb
porszemeket. Az ágy ugyanolyan rendezetlen volt, ahogy hajnalban hagyták, a
lepedő megőrizte a mintákat, amiket Willel kreáltak, amikor Charlotte halálának
pillanatában megszédült és le kellett ülnie. Az emlékek késként martak bele a
lányba.
Lily gondolkodás nélkül esett neki a szomszédos szobának, majd a
raktárként használt helyiségnek, de egyikben sem talált rá Cecilyre. Az
aggodalom elemi erővel csapott le egyébként is megtépázott testére. Túl sok
emberre kellett figyelnie, és ez olyannyira szétszaggatta, hogy félt, végül
egyikükre sem tud majd vigyázni.
- Cecily! – kiabálta torkaszakadtából,
akár egy megveszett sakál, de Will húga válaszra sem méltatta, nem bújt elő a rejtekhelyéről.
Emilynek már csupán egyetlen ötlete volt, és nagyon remélte, hogy nem tévedett,
különben fogalma sem lett volna róla, mihez kezdjen.
A fiatal Penhallow visszasietett a vendégszobába, ahol Magnus aludt és
kinyitotta az egyik aranyozott festékkel bevont ablakot, végül kidugta a fejét
és ide-oda forgatva, hol jobbra, hol balra nézett.
- Végre... – suttogta megkönnyebbülten,
amikor a tekintete megakadt egy sötét árnyon. Cecily felhúzott térdekkel
figyelte Idris erdejét, a fákat, amelyek elválasztották a birtokot Alicantétól.
Emily ujjai rászorítottak a poros párkányra, és percekkel később már
mind a két lába a ház cseréptetején egyensúlyozgatott. A kezeit oldalra tartva
segítette az alsó végtagjait, így a léptei még rúnák nélkül is kecsesek és
kimértek voltak. Cecily mellé érve leült és kinyújtotta a lábait.
- Nem akarok öngyilkos lenni, ha ezért
aggódsz – motyogta a lány anélkül, hogy akár egy röpke pillanatra Lily irányába
fordította volna a tekintetét. Cecy sötétbarna tincsei ziláltan ölelték körbe
gyermeki arcát, a szél ide-oda cibálta a dús hajkoronát. A hangja már koránt
sem volt olyan ellenséges, mint a legelső beszélgetésükkor, de Emilyt még így
is meghökkentette az a sok gúny és rosszindulat, amit belesűrített a
kijelentésébe. Mint akit már semmi sem érdekelt, mint akinek már nem volt
vesztenivalója, és ami még rosszabb: mint akit már nem éltetett más, csak a
keserű bosszúvágy.
Lily elhúzott szájjal fordult a megtört lány felé, és apró kezeivel
körülölte a tenyereit. Cecily kíváncsian várta a folytatást.
- Tudom, hogy most ezt akarod a
legkevésbé hallani, de egyszer minden rendben lesz – legalábbis reménykedett
benne, hogy egy nap majd ismételten felfedezi az élet apró örömeit, hogy
egyszer majd felszáll a szívére ereszkedő tintaszínű köd, amit Charlotte
elvesztése keltett életre, hogy őszinte mosollyal az arcán figyelheti a
napfelkelte tisztaságát; anélkül, hogy a napnyugtára gondolva abban is az
elmúlást látná.
- Te komolyan elhiszed ezt? – Cecy
elrántotta a kezét és összeráncolta a homlokát. Felhúzott orral fordult az erdő
irányába. - Gabriel halott! Charlotte halott! Jem és Will majdnem halottak, arról
nem is beszélve, hogy te is úgy nézel ki, mint aki csupán félig él. – Lily torkát
elszorította egy keserű gombóc, ami majdhogynem szó szerint megfojtotta.
Képtelen volt szavakba önteni a fejében keringő gondolatokat.
A lány kezei az oldalai köré fonódtak, miközben hol előre, hol hátra
dőlt, így ringatva önmagát. Az ujjai alatt bizsergett a sebhelye, és nem sokkal
később a tenyerét ellepte a vér, ami a felszakadt sebből szivárgott a
felszínre, s amit a kötés már képtelen volt elnyelni. Be kellet látnia, hogy
Cecilynek igaza volt. De az, hogy tudta: el kellene fogadnia a halál
gondolatát, nem jelentette azt, hogy képes volt belenyugodni mindabba, ami az
elmúlt huszonnégy órában történt.
Bármennyire halovány is volt, a remény még nem hunyt ki. Csak egy kis
eltökéltség kellett hozzá, hogy megmentse a barátait. Egyszer már megtette,
most is ugyanolyan könnyűnek kellett volna lennie a döntésnek. Akkor mégis
miért érezte azt, hogy minél tovább húzza az időt, annál kevésbé elhivatott?
Emily jobban szerette Willt, mint bárkit vagy bármit, egy éve ezért nem
uralkodtak el rajta a kételyei. De azóta Lily egy része Lucie Delonként
gondolkodott, és a francia lány túlságosan imádta az életét – minden fájdalom
és aljasság ellenére – ahhoz, hogy eldobja egy másik emberért.
- Will és Jem rendbe fognak jönni –
mondta végül, és gyorsan megrázta a fejét, ezzel elhessegetve belőle a kétkedő
gondolatokat.
Cecily az oldala mellé eresztette a kezeit, és hanyatt dőlt a
cserepeken, úgy figyelte a csillagos égboltot, ami hosszú idő után először volt
tisztán kivehető, mintha ezzel szerette volna kárpótolni őket azért a sok
veszteségért, amit elszenvedtek alatta.
- Hallottam, amikor Magnus azt mondta,
hogy Will meg fog halni – a hangja kísértetiesen nyugodt, már-már érzékelten
volt ahhoz képest, hogy a saját testvéréről beszélt, de Lily nem hibáztatta.
Minden ember másképp dolgozta fel a gyászt; voltak, akik összekuporodva sírtak,
mások kényszeresen dolgoztak, ezzel elterelve a gondolataikat, Cecy pedig egy
ládába zárta az emlékekeit, amiket aztán az elméje legmélyebb és legsötétebb zugába
száműzött. Emily egy kicsit irigyelte, még annak ellenére is, hogy tudta, hosszú
távon sokkal nagyobb károkat fog okozni önmagának, mintha hagyná, hogy egy
csekély időre maga alá temesse a keserűség.
- És akkor most azt is hallottad, hogy
nem – mondta erélyesen, egy őszinte mosoly kíséretében, majd megfogta a lány
oldalánál pihenő kezét, és megszorította az ujjait. Biztatni akarta és
elhitetni vele, hogy bármi lehetséges volt, csupán tenni kellett érte.
Cecily Herondale felhúzott szemöldökkel fordult az idősebb Árnyvadász
felé. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy ne vegye észre a szavai mögött rejlő
elhivatottság és félelem keverékét.
- Mire készülsz? – kérdezte kíváncsian,
de Lily nem válaszolt, csupán megrántotta a vállait, és ülésbe tornázta magát.
A cserepek minden egyes lépésnél ropogtak a talpai alatt, az egyik burgundi
darabka hangos koppanással ért földet a ház jobb oldalán. Lily lába alól szó
szerint kicsúszott a biztos talaj, és ha az utolsó pillanatban nem kapták volna
el a kezét, könnyedén leeshetett volna az építmény tetejéről. Hálásan fordult a
megmentője felé.
- Gondoskodom arról, hogy minden
rendben legyen – mondta, majd a lánnyal együtt leereszkedtek a vendégszoba
párkányához. Amikor végre mindketten elértek a masszív padlóig, Lily becsukta
az aranyozott nyílászárót, és elfordította az ablak reteszeit. - Kezdetnek
például le kellene zuhanyoznod, átöltöznöd és aludnod egyet.
Emily átkarolta Cecy vállát, és finoman a kijárat felé taszigálta, onnan
pedig a fürdőszobába, ami bár nem közvetlenül, de a boszorkánymester ideiglenes
hálójával szemben helyezkedett el.
A fürdőszoba bézsszínű kövein visszatükröződött a falakra szerelt lámpák
fénye, és a jobb oldalt húzódó csöveknek hála az egész helyiség ontotta magából
a meleget, mintha egy hét négyzetméternyi nyár költözött volna az épületbe.
Lily gyorsan betömte a kád alját és megnyitotta a fémes titánium csapot. A
kellemesen langyos víz csobogva zubogott alá a fehérségbe.
- Mintha az olyan könnyű lenne –
sóhajtozott, miközben az ujjaival finoman masszírozni kezdte a halántékán
kidülledő ereket. A lány haja még mindig ragacsos volt a harctéri kosz és vér
keverékétől, míg a ruhája csupán cafatokban takarta el a testét, a körmei pedig
elfeketedtek a sártól, amit az eső kreált a poros síkságból.
- Nem lesz könnyű, de segíteni fog –
Lily jázmin illatú, nyugtató tusfürdőt csöpögtetett a vízbe, majd a kezével
megpaskolta a felszínét, ezzel buborékokat készítve. A vastag hab pillanatokon
belül ellepte az átlátszó folyadékot. - Bízz bennem!
Lily megsimogatta a lány fejét, ezt követően pedig kinyitotta a
fürdőszoba ajtaját, hiszen esze ágában sem volt bent maradni. Már épp
behajtotta volna maga mögött a fehérre mázolt nyílászárót, amikor meghallotta a
lány visszanyelt vallomását. Összeszorított ajkakkal és földbe gyökerezett
lábakkal figyelte az egyszerű folyosó falait.
- Bárcsak én is képes lettem volna megmenteni!
– Lily kezei remegve eresztették el a kilincset, a szíve egyszerre vert
gyorsan, és hagyta ki a feleslegesnek vélt ütemeket.
- Nem a te hibád – motyogta maga elé,
miközben a gondolatai szárnyat bontottak az elméjében. Őszintén sajnálta,
amiért Cecilynek ilyen fiatalon összetörték a szívét, és ezt már lelkének Lucie
Delonja sem hagyhatta figyelmen kívül. A kételyek mintha teljesen köddé váltak
volna, nyomtalanul eltűntek, ezzel megkönnyítve a döntését. Will jól mondta, amikor
az erdő peremén a fülébe suttogta: már
először is így kellett volna történnie.
A Klávé egy számára ismeretlen oknál fogva megajándékozta őt egy második
eséllyel. Kapott egy egész évet, ráadásul több héten keresztül Will és a
barátai mellett lehetett. Ez sokkal több volt, mint amire annak idején a Néma
Városban számíthatott.
Nem félt meghalni, mert ennek már
először is így kellett volna történnie.
- Attól még ugyanúgy fáj – válaszolta a
lány. Cecily hangja elvékonyodott, ahogy megpróbálta visszaszorítani a
könnyeit, melyek végül utat törve maguknak, kibuggyantak az áthatolhatatlannak
hitt védgát mögül. Bár a lány testét nem érte komolyabb sérülés, a lelke
darabjaira hullott.
- Pihenj! – Lily még egyszer
megsimogatta a haját, majd egy gyengéd mozdulattal megszorította a vállát, csak
ezt követően hajtotta be maga mögött az ajtót, és indult el a földszint felé.
A végzete felé.
A halál felé.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésSzerencséd, hogy tudom, mi van a Jégmadárban, mert kapnál itt csúnya jelzőket, amiért azzal "kecsegtetsz" minket, hogy mind Jem, mind Will, de még Lily is meghal! Nem túl szép tőled! Mindazonáltal azt nem tagadhatom, hogy ez egy gyönyörűen megírt fejezet volt, és Bellandra legendája így telljes egészében ismerve nagy pluszt adott az egészben. És Magnus <3 Hogy én hogy szeretem ezt az embert! A Mennyei Tűz városát újraolvasva újra és újra meg kell állapítanom, hogy ő az egyik legjobb szereplő, és te tökéletesen átadod a jellemét. A leírásaid gyönyörűek, Emily-t nem irigylem, de igazából senkit. Azért remélem, valamelyest happy end véget kapunk. Csak így tovább! Imádlak, és szép hetet!
Ölel, FantasyGirl
Édes, drága FantasyGirl!
TörlésHahaha, igen, így már nem vicces ez a szemfényvesztés, pedig egyébként elég nagyot szólt volna, nem gondolod? Mindenesetre nem bánom, hogy tudod, mi lesz a folytatásban, hiszen örülök, hogy voltál olyan lelkes és elolvastad. Nagyon szépen köszönöm a kedves szavaidat, ezúttal is nagyon sokat jelentenek!! Boldog vagyok, amiért nem csak a fogalmazás és a szóhasználat, de Bellandra legendája is elnyerte a tetszésedet, mert ez egy spontán legenda, eddig a fejezetig nem is igazán tudtam, miről fog szólni konkrétan, hogy mi lesz a szív története. Jaj! Olyan mázlis vagy, hogy olvashatod, én még mindig nem szereztem be, viszont a Bajnok is kellőképp kárpótol, még egyszer köszönöm, hogy kölcsön adtad. Magnus kapcsán teljes mértékben egyet kell értenem veled, az egyik legeslegjobb karakter, akit Cassandra Clare megalkotott, örülök, hogy az én "tollamból", újragondolva is meg vagy vele elégedve. Hmm... ha nem tudnám a folytatást és a terveimet én sem irigyelném, egyiküket sem... viszont így... egy kicsit azért irigylem azért, amije, akije van. Nem ígérek semmit, de igyekszem kihozni magamból a maximumot! <3
Nagyon szeretlek!
Millio puszi Xx <3
Kedves Szerecsendio!
VálaszTörlésÉn már az eleje óta követem a blogodat, de soha nem írtam megjegyzés. A végére úgy gondolom, hogy megérdemled, hisz nagyszerű író vagy, aki előtt még nagy jövő áll. Neked köszönhetem, hogy megismertem az árnyvadászok csodálatos világát és a Pokoli Szerkezetek kedvenc könyvsorozatom lett. A fogalmazásod egyszerűen fantasztikus, az újragondolt cselekmény érdekes. Lily és Will páros az elejétől fogva aranyos szerintem. Remélem Will vagy esetleg Lily nem hal meg. (Bár erős gyanúm van, hogy még valaki meghal) Nem örülök, hogy Gabrielt kinyírtad! Hisz pont jó volt, hogy Cecyvel összejöttek, és akkor Bumm. Remélem az idősebbik Lightwood fiút nem iktatod ki, neki ott van Sophie. Igaz, hogy még ez a történet nem zárult le, de én összegzésbe azt mondanám, hogy nem bántam meg azt, hogy elolvastam a történeted. Egyszerűen nagyon tetszett, minden betűje. Várom a következő "évadot" aminek ha jól tudom drága, csodálatos James a főszereplője. Ne haragudj, hogy csak így a vége felé írok neked, de ha nem is látod mindig a kommentjeimet a részek alatt a pipáimra mindig számíthatsz, hisz én mindig itt vagyok. További szép hetet kívánok! (Ja, és már várom a következő részt!) :)
Puszi, Betti
Drága Betti!
TörlésNagyon szépen köszönöm, hogy ezúttal szántál időt a véleménynyilvánításra, ahogy azt is, hogy már a kezdetek óta kitartasz a történet mellett, igazán,őszintén sokat jelent! Komolyan miattam kezdted el az eredeti trilógiát? :O Hűha! Örülök, hogy megismertethettem veled, ugye, mennyire zseniális Cassandra Clare?
Egyetlen dolgot megígérhetek, hiszen a folytatás modulban már amúgy is lelepleztem magam: Will életben marad, hisz kinek lenne szíve ahhoz, hogy megölje a legcsodálatosabb szereplőt? Bár Gabriel halála után nem csodálom, hogy úgy gondolod, képes lennék ilyen szörnyűségre. Nem győzöm ismételgetni, mennyire nehéz döntés volt kiírni a történetből, de a varázsvilág páratlan. Ki tudja, talán még olvashatsz róla a folytatások egyikében.
Köszönöm szépen a kedves szavaidat, fogalmam sincs mit mondhatnék a nagyszerű jelzőre, vagy bármi másra. A szavaim itt már édes kevesek. Egyáltalán nem haragszom rád, ilyen még csak meg se forduljon a fejedben! Neked is szépséges hetet! Nagyon imádlak <3
Millio puszi Xx