2014. április 8., kedd

12. fejezet

Sziasztok :)
Huh, hát elérkezett a kedd. Bevallom, mostanában egyre jobban várom, hogy kitehessem a részeket, hiszen végre beindultak az események. Ha már fele annyira sikerül átadnom őket, mint ahogy megálmodtam, akkor roppant boldog leszek. Köszönöm szépen a bizalmatokat, a támogatásotokat és remélem, most sem okozok majd csalódást. Külön köszönet azoknak, akik minden egyes rész alá írnak nekem néhány sort. Nagyon szeretlek titeket! <3
Ebben a részben megtörténik a teljes beavatás, s innen már nem lesz visszaút - pontosan úgy, ahogy a hullámvasútból sem lehet kiszállni menet közben. Remélem végig velem lesztek a történet folyamán és szurkoltok majd a kedvenc szereplőiteknek.
ui.: tegnap este csináltam egy trailert, amit szeretnék megmutatni nektek. A Fekete pillangó című blog előzetese, amit szintén én írok - egy barátnőmmel - s szintén fantasy.
Kellemes hetet, jó olvasást és millio puszi Xx
szerecsendio
---------------------------------------------------------------------------------
Elhinni vagy sem?
   Az égen egyetlen csillag sem ragyogott, mindegyik egy-egy felhő rejtekében talált nyugalomra. Csupán a Hold és a pislákoló lámpák halvány fényei világították meg London utcáit, hiszen a késői óra okán alig akadt néhány ember, aki az utcákat járta. A fény megtört a sötét ablakokon, ahogy Luc és Will befordultak egy, a lány számára ismeretlen utcába. Lucie összefont karokkal, búskomor arccal követte az előtte sétáló fiút, akinek öles léptei halk, ámbár intenzív zajt kreáltak a nedves betonon. Az idő egyre zordabbá vált, s már csupán csak emlék volt a reggeli napsütés. A szürke égbolt egyik pillanatról a másikra kezdett könnyezni, a fiatalokra hullajtva jéghideg cseppjeit.
  Luc dideregve húzta össze magán a tavaszias kabátját, és belül elátkozta a pillanatot, amikor figyelmen kívül hagyta Pierre tanácsait a bepakolt ruháival kapcsolatban. Akkor megdorgálta a fiút, amiért ki merte oktatni, most viszont minden porcikája ölni tudott volna egy vastagabb pulóverért.
  Luc egy pillanatra megtorpant, ahogy a szemei egy ismeretlen alak sziluettjét vélték felfedezni pár méterrel előttük. Hiába hunyorgott, képtelen volt ismerős vonásokat kötni az idegenhez, de nem ez volt az, ami igazán megrémítette, hanem az, hogy Will abbahagyta a sétát. Kis híján nekiment az előtte ácsorgó fiúnak, azonban még épp idejében észbe kapott ahhoz, hogy kikerülje a rögtönzött akadályt.
- Jó estét hölgyem. Megállna egy pillanatra? – semmi válasz. Luc értetlenül bámulta az enyhén túlsúlyos nőt, akinek egy hatalmas, tollakkal díszített kalap és egy prémes sál takarta az arcát - Feltűnően pökhendi a stílusa, na és azok a tokák! Mintha egyszerre három bőrredő pihenne a torkán – Will szinte ordított, amikor az idegen elhaladt mellettük és már Luc érezte magát kényelmetlenül, a nő mégsem válaszolt. Úgy tett, mintha ott sem lettek volna, mintha az előbbi, sértő szavak nem is léteztek volna. - Nem szörnyed el, amikor tükörbe néz?
  Will a hasát fogva nevetett miközben a gyanútlan angliai polgár eggyé vált a sarkon pihenő épülettel. Lucie megforgatta a szemgolyóit, majd amikor a fiú végre abbahagyta a nevetést, csípőre tett kezekkel ripakodott rá.
- Mekkora egy bunkó állat vagy!
- De nem reagált. Vajon miért? – karjait széttárta, majd hatalmas erővel csapta őket tulajdon combjainak. Idegesnek tűnt, de amikor Luc megmakacsolva magát, nem válaszolt a fiú kérdésére, Will gúnyos hanglejtéssel folytatta csöppet sem nyugodt megnyilvánulását. Bár egy negyed órája még bizton állította, hogy sosem bántaná Luciet, a lány kezdett kételkedni elhangzott szavaiban. - Ugyan Lily, ügyes kislány vagy, tudod a választ. Már ott van a nyelved hegyén.
- Lucie! Ha azt akarod, hogy maradjak, akkor jegyezd meg a nevem – válaszolta csípősen, bár maga sem tudta miért, de a mondandója végére elillant belőle mindennemű harag. Mintha egy részét hívogatta volna a fiú által feltárt képzeletbeli világ, mintha a lelke megnyugodott volna a tudattól, hogy talán mégsem őrült meg, vagy legalábbis nem volt egyedül ezzel a tévképzetével. – Oké – Luc vett egy mély levegőt, majd még egyet. Lassan, lustán pislogott, mint aki bármelyik másodpercben képes lett volna elaludni, azonban az elméje éberebb volt, mint valaha. Tényleg a nyelve hegyén bizsergett a válasz, mégsem volt elég hite ahhoz, hogy egyértelmű kijelentéseket tegyen, így jobb ötlet híján egy bizonytalan kérdés hagyta el ajkait - talán mert nem látott?
- Én mondanám, hogy előre szóltam, de nem leszek öntelt – Will szája magára öltött egy hatalmas, önelégült mosolyt, majd tenyerével belekapott Luc karjába és erélyesen maga után húzta.
- Már késő, ezzel jó pár évet elkéstél. Menthetetlen vagy.
   Sokáig sétáltak, s mire a fiú lassítani kezdett, addigra olyannyira eltávolodtak a cukrászda klasszicista épületétől, hogy Luc akkor sem talált volna haza, ha szándékában állt volna. De nem akart. Túltengett benne a tudás iránti vágy s olyannyira szomjazta az információkat, ahogy egy egyiptomi karaván utasa a hűsítő vizet.
  Az eső egyre inkább rázendített, s mire elérték a Phantom Café bejáratát, már mind a kettőjükből csavarni lehetett volna a vizet. Luc karjai a melle alatt kereszteződtek, akár egy csúnya perec tésztája, és ha nem lett volna olyan hangos a természetfeletti bár belsejében tomboló hangzavar, akkor bizonyára mindenki feléjük fordította volna a tekintetét, annyira vacogtak a fogai. Így viszont nem keltettek feltűnést és kényelmesen elhelyezkedhettek egy eldugott asztalnál.
- Szíven szúrnak a szavaid. Mit vétettem? Hisz csak segíteni akarok. Biztosra veszem, hogy rengeteg kérdésed van – Willnek teljes mértékben igaza volt, azonban Luc addig egy szót sem szólt, amíg a feléjük közeledő pincérlány – akinek rózsaszín hajánál már csak hegyes fülei voltak furábbak – el nem hagyta az asztalukat. Nem akart fültanukat, így is elég kínos volt számára ez az egész. A mellettük elhelyezett boxban egy csapat sápadt ember tanyázott valamiféle különleges koktélt kortyolgatva, miközben fennhangon ócsároltak egy falkányi kutyát – ez utóbbit Lucie nem igazán értette.
- Honnan ismerlek? – Luc a füle mögé tűrt egy idegesítő szálat, de amikor ez sem segített inkább az idő közben megérkezett sült krumpliját mártogatta egy hatalmas tál, különös ízzel megáldott majonézbe. A fehér massza sokkal sűrűbb volt, mint amilyet a francia közértekben lehetett kapni, így bár vonakodva, de a szájába helyezett egy vékony burgonyadarabot. A menta és a petrezselyem keveréke ellepte Luc ízlelőbimbóit s valahányszor evett egy falatot, még többet és többet akart.
- Egy Intézetben laktunk, innen nem is olyan messze – Will vidáman nézte a vele szemben ülő lányt, majd ő maga is nekikezdett az elé pakolt hamburgerhez. Sokáig gondolkozott rajta, mivel is kellett volna kezdenie, de amikor semmi értelmes nem jutott az eszébe, inkább a spontaneitás mellett tette le a voksát. - Imádtalak szívatni, ahogy te is engem. Eleinte ki nem állhattalak, de aztán megkedveltelek és amolyan barátok lettünk – itt felhúzta egyik szemöldökét -, vagy mi. Később pedig… - beléd szerettem; akarta mondani, azonban Lucie értetlen arckifejezése láttán inkább nem fejezte be a mondatát. Hisz látta azzal a másik fiúval. Először el kellett érnie, hogy higgyen neki, csak ezt követően árulhatta el a teljes igazságot a kettejük egykori kapcsolatáról - nem lényeges.
- Mi az a mondi? – kérdezte a lány egy hasábburgonyát rágcsálva. Próbált halkan beszélni, de a körülöttük lévő tömeg zaja még a pórusaikba is behatolt, esélyt sem adva a normális kommunikációnak. Luc elgondolkozott azon, vajon Will miért pont ide hozta, de ahogy egyre csak pörgette az agyában lévő fogaskerekeket, úgy álltak össze számára a kirakós darabkái. A pincérlány fülei, a boxban ülő sápadt alakok és a másik oldalt pókerező, nagydarab motorosok… egy természetfeletti épületben voltak.
- Helyesen mondénnak hívják és ez egy gúnynév az emberekre.
- Vannak mások is? – sunyi mód körbepásztázta a termet és még egyszer szemügyre vette az ott tartózkodókat - Léteznek zombik, vámpírok, vérfarkasok és hasonló szerzetek?
- Majdnem. A zombik csupán kitaláltak, de vámpírok, vérfarkasok, tündérek és varázslók léteznek. Mindezeket együtt Alvilágiaknak hívjuk – Luc elhúzta a száját és az előbb hallottakat emésztgette, miközben belekortyolt az előtte pihenő, gőzölgő forró csokoládéba. Annak is nagyon különös íze volt, sokkal intenzívebb, mint az általa ismert márkáknak.
- Egy újabb gúnynév? – horkantott, majd eszébe jutott, hogy az álmaiban volt még egy fontos személy, hogy nem csak Willt látta, hanem egy macskaszemű, kékes-fekete hajú férfit is. - Ki az a Magnus Bane? Egy Árnyvadász?
- Egy nagyon erős boszorkánymester. Talán az egyetlen Alvilági, akit kedvelek – Lucie szemöldökei ismételten az egekbe szöktek, hiszen az, ahogy a fiú a többi teremtményről beszélt, az a lekezelő hangnem, az a felsőbbrendű stílus. Sosem gondolta volna, hogy valaha ilyet fog hallani tőle, de még hasonlót sem remélt.
- Akkor biztosan egy tapló, másképp nem lopta volna be magát a szívedbe – kijelentését néma csönd kísérte, mely elemi erővel csapott le a környezetükre. Nem arról volt szó, hogy a bár vendégei elhallgattak, csupán csak átvették a háttérzaj szerepét. Mintha egy átlátszó plexifal képződött volna kettejük és a világ többi lénye között. Mert Luc már képtelen volt emberként gondolni rájuk. Mind szörnyetegek voltak. - Vagy szuper szexi és meleg.
- Jól értettem? Te most kijelentetted, hogy buzi vagyok? – Will keze megállt félúton a szája és a tányérja között, majd visszatette a kezében szorongatott hamburgert az asztalra.
- Ez olyan csúnya szó, a meleg sokkal kedvesebb – Lucie arcán megjelent egy ártatlan vigyor. Szemeit lesütötte, majd intett az előbbi pincérlánynak, hogy kér még egy adagnyi sült burgonyát, mert az előző tányérnyi szőrén-szálán eltűnt. Észre sem vette, hogy ilyen gyorsan magába tömte az egészet.
- A lányokat kedvelem, oké? – a fiú kissé mérgesen szűrte ki a fogai között az előbbi szavakat, s közben a lehető legközelebb hajolt Luchöz, hogy a pixi semmit se hallhasson a köztük lezajló beszélgetésből.
  Lucie beleborzongott a fiú leheletébe, mely megmelengette az arcát és egy pillanat erejéig, mintha átfutott volna az agyán egy halvány emlék. Csupán egy másodpercig tartott, de az felért egy késdöféssel, melyet még jól meg is forgattak a szívében.
- Mi az az Árnyvadász? – Will meglepődött a lány kérdésén, ahogy azon is, milyen határozottan húzódott el tőle. Egy másodpercre azt hitte, hogy meg fogja csókolni, de amikor már épp megtörtént volna, akkor… semmi.
- Egy félig ember, félig angyal szerzet, aki démonokat öl – a fiú hátradőlt a székén és farkasszemet nézett a lánnyal. Kezeit tüntetőlegesen összekulcsolta a mellkasa előtt és minden egyes szavát nagy megfontolást követően ejtett ki.
- Hogy néz ki egy démon? Olyanok, akár a szellemek?
- Nagyon sok fajtája van – ekkor valahonnan a semmiből előtűnt egy könyv, bár Luc később rájött, hogy amíg nem figyelt, Will elővette a kabátjából. Más szóval, semmi varázslatos, misztikus, esetleg természetellenes sem volt a megjelenésében - Némelyik hosszú, karmokban végződő csápokkal, némelyik egy fekete lyukra emlékeztető szájjal, s van, amelyik több sor éles foggal rendelkezik – miközben az Árnyvadász fiú mesélt, különböző képeket mutatott, az említett szörnyetegekről. Nem fényképek, sokkalta inkább ceruzarajzok voltak a papírlapokra vésve, Luct mégis lenyűgözte a művészi részletesség - Létezik pikkelyes, csúszós és érdes bőrű. Kék, lila, zöld vagy akár sárga. Nem tudnám pontosan leírni, hiszen talán én sem ismerem mindet.
- Oh, csak nem szerénység volt a hangodban? Csodák tényleg vannak! – gúnyolódott, majd komolyra fordítva a szót, arcára is komor érzelmeket erőltetett - Tegyük fel, hogy igazat mondtál – Will szája felfelé ívelő, görbe vonallá változott. Szemeiben megcsillant a remény, melynek lángja az utóbbi hónapok során először égett ilyen hatalmas, magával ragadó intenzitással. Eddig összepréselt ajkai résnyire nyíltak, de még mielőtt a fiú bármit is szólhatott volna, Luc egy határozott kézmozdulattal minden egyes szót belé fojtott - Ne mosolyogj, ez csak feltevés! Miért nem emlékszem semmire?
- Varázslatnak hívják. Törölték az emlékeidet és újakat kaptál helyettük.
- Azt várod, hogy fogadjam el, minden, amit eddig tudtam hazugság volt? – nem lehetett az… Mintha beakadt volna egy bakelitlemez az ósdi, idejét múlt lejátszóba, az iménti szavak szüntelen ott keringtek Lucie agyának legmélyebb rejtekeiben, ahonnan akarva sem verhette volna ki őket. Nem állt szándékában elfogadni a tényt, miszerint az egész eddigi élete hazugság volt. Hiszen már azóta legjobb barátnők voltak Chloe-val, hogy nevelőszülei magukhoz vették, fedelet nyújtva ázott fejének. Egy ilyen kézzel fogható, valóságos emlék nem lehetett koholmány.
- Nem várok semmit. Csak remélni merem, hogy nyitott leszel – azzal belekortyolt az előtte lévő szénsavas üdítőbe és lazán megrándította a vállait, mint akit nem is érdekelt a másik elhiszi-e a szavait, vagy sem. Pedig belül ritmustalan ütemre váltott a szíve - hol kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, hol egyszerre kettőt vert.
- Nyitott – Luc többször is megismételte az utolsó szót. Magában ízelgette, mintha egy epres cukorka lett volna, olyan, amilyet az anyukája adott neki, valahányszor elesett és sírni kezdett. Az anyukája, ki talán sohasem létezett - Amikor egy fiú utoljára ezt mondta nekem, leestem egy fáról és eltörtem a kezem… - itt megállt egy pillanatra; habozott. Többször kinyitotta, majd rögtön be is zárta ajkait, hiszen annyira összezavarodott, hogy az elméje lassan azt sem tudta volna megkülönböztetni, merre volt a fel s merre a le. - Vagyis, gondolom akkor nem estem le semmiféle fáról. Izé, kicsit össze vagyok zavarodva. A kezem sem tört el?
- Hát, egyszer eltört, de nem, tényleg nem volt semmi fa – ismételten feltűnt a plexifal. A hangok elnémultak, az emberek elhomályosodtak, a levegő felmelegedett és az idő is mintha megállt volna egy röpke pillanatra.
- Hogy történt? – végül Luc volt az, aki megtörte a békét, a nyugtalanító, már-már feszültségből épült burkot, mely milliárdnyi apró darabra pattant, eltalálva bárkit, aki az útjába került nem ismerve kegyelmet, sem pedig kíméletet.
- Akkoriban nagyon agresszív voltam, mert nem tudtam hova tenni az érzelmeimet veled kapcsolatban, meg úgy általánosságban sem – Will vett egy mély lélegzetet, majd halkabban, de folytatta: - Épp a gyakorlóteremben voltunk és harcoltunk, miközben sértéseket vágtunk egymás fejéhez. A rögtönzött csatánk egyre valóságosabbá vált és annyira belemerültünk egymásba, hogy észre sem vettük, hogy kiértünk a folyosóra. Ott is csattogtak az apró kardok, ahogy egymáshoz ért fémes felületük. Vészesen közel kerültünk a lépcsőhöz, és bár láttam őket, nem érdekeltek. Háttal voltál és az egyik pillanatban még rám néztél a következőben több métert gurultál. Én… lelöktelek.
- Tessék? Te képes voltál eltörni a kezem? – Luc szemei elkerekedtek, pupillái kétszeresükre nőttek a döbbenettől. Nem volt dühös, hiszen, ami már megtörtént, azon nem lehetett változtatni és az apukája mindig azt mondogatta neki, hogy csupán a jelen az, ami igazán számított, hiszen minden ember egyszer élt, és ezt nem lehetett csak úgy elpazarolni holmi ábrándozásokkal vagy gyermeteg vitákkal. A düh ugyanis felemésztette a lelket, a lélek viszont szükséges volt ahhoz, hogy lényünk örökké létezhessen.
- Ezt vegyem úgy, hogy hiszel nekem?
- Nem tudom – igazat mondott. Bár egy része nyitott volt a mai napon megszerzett információk okán, Luc másik fele görcsösen ragaszkodott a jelenlegi életéhez. A szüleihez, a barátaihoz, magához Párizshoz. - Időre van szükségem.
- Amennyit csak szeretnél.
- Megkaphatnám azt a könyvet, hogy beleolvassak? – mutatott az előbb említett bőrkötéses iromány felé, miközben érezte, hogy a zsebében lévő mobiltelefon működésbe lépett. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy jócskán letelt már a sétálásra szánt ideje és szerelme bizonyára aggódott érte. Se szó, se beszéd magára kapta nedves kabátját, majd jól összehúzva a cipzárt és a felette elhelyezett gombokat, kivett a zsebéből pár fontot – annyit, amennyibe feltehetőleg az általa elfogyasztott ételek kerülhettek.
- Persze, de vigyázz rá, nem tudják, hogy kölcsön vettem a könyvtárból.
- Elloptad? – Luc nem értette, miért lepte meg az előbb hallott kijelentés, hiszen csak rá kellett nézni a fiúra és mindenkinek egy beképzelt ficsúr jutott róla eszébe, aki nem ismert akadályokat, akit nem riasztottak vissza a következmények, és aki nem ismert mértékletességet.
- Kölcsön vettem.
   Lucie elvette a könyvet, majd gondosan betűrte a kabátja alá, hogy egyetlen esőcsepp se hullhasson bársonyos felületére. Amikor kiért az utcára, meg sem lepődött, hogy még mindig zuhogott az eső, de azon már sokkalta inkább, hogy egy percig sem kellett várakoznia, már meg is érkezett érte egy taxi.
  Kissé feszélyezetten, de beült a hátsó ülésre. Gyorsan lediktálta a címet, ami egy saroknyira volt az igazi szállásának koordinátáitól, végül az ablak felé fordította a fejét, hogy még véletlenül se bámulja túlontúl feltűnően a sofőr manófüleit és természetellenesen lila pupilláit.

6 megjegyzés:

  1. Szió! :)

    Nos, azt hiszem, többek nevében mondom, hogy én nem ragaszkodnék a tíznaponkénti részekhez, ha Te gyakrabban szeretnéd föltenni őket :D Én is nagyon élvezem ezeket a fejezeteket, melyek már egyre inkább belecsapnak a lecsóba. Lily összezavarodottsága azt hiszem teljesen érthető, de azért bátor lány, hogy egy szinte vadidegen fiúval így el mer menni valahová. Válaszokra volt szüksége most kapott eleget, de gondolom ez csak még többet vet fel számára. Tetszett Will megjátszott lazasága, amivel kezelte a helyzetet, bár volt egy rész - mikor arról beszéltek, hogy meleg-nem meleg -, mikor inkább Jace-re emlékeztetett. Ennek ellenére nagyon tetszettek a megjegyzései és a Lily-vel való szurkálódásai. Azért arra kíváncsi lennék, hogy az a bizonyos kéz eltörős dolog hány évvel ezelőtt történt. Ó, és találtam egy nagyon kedvemre való metaforát az írásodban: mikor az esőt könnyekhez hasonlítottad, azt különösen szépnek találtam!
    Várom a folytatást, és további szép napokat kívánok!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága!
      Nagyon kedves vagy, én is csak azért ragaszkodom a tíznaponkénti részhez, mert különben azonnal kitenném az összeset, amit megírtam és nem tudnék minden alkalommal hozni, hiszen elfogyna. Bizony ám, végre beindulnak a dolgok és innen már csak eseménydúsabb lesz. Talán egy kicsit túlzásba is viszem majd. (magamat ismerve)
      Bátor, makacs, céltudatos vagy meggondolatlan. Igazából bármelyik jelző illene rá. Plusz azért a kíváncsiság is hajtja. Igen, minden kérdés egy újabbat szül, de végül mindenre rá fog jönni.
      Tényleg Jacere emlékeztetett? Huh, legközelebb odafigyelek ezekre az apróságokra, mert bevallom, nekem fel sem tűnt :$ Az a kéz eltörős dolog még nagyon az elején történt. Amikor Lily szülei meghaltak és az Intézetbe költözött. Körülbelül tizenegy éves lehetett - én legalábbis így gondoltam.
      Köszönöm szépen, nagyon jól esik, hogy tetszett a metaforám *.*
      Millio puszi Xx neked is viszont, remélem szép lesz a hétvégéd! <3

      Törlés
  2. Nagyon jó lett!
    Egyébként nem igaz, hogy már a taxisok se emberek!!!! Már mindenkit felvesznek oda?! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Blanka!
      Nagyon szépen köszönöm *-* Pedig a taxisok sem emberek. Azt hiszem félnem kéne, ugyanis apukám is taxisofőr. :)
      Édes vagy, hogy írtál,
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Drága szerecsendiom!

    Juj, juj, juj és juj! Nem sejtettem volna, hogy Luc hinni fog neki, de akkor azt hiszem másról fog kicsit szólni ez az egész, mint gondoltam. Szóval nem tudom, az elején úgy gondoltam, hogy meg se tudja majd, hogy Luc életben van, most pedig... Ez pedig csak azt bizonyítja, hogy annyira nincs elképzelésem a továbbiakról, annyira fogalmam sincs, hogy mégis mi lesz, hogy csak arra tudok koncentrálni/gondolni, ami éppen van. Szóval ezt most vedd bóknak!:)
    Imádom, imádom, és tényleg ilyenkor annyira bűntudatom van, hogy csak most olvasom el, mert nem is tudtam mit hagytam ki. Sajnálom... És amúgy is megérdemelted volna, hogy minden héten melletted álljak és támogassak! Hiszen nagyon, és még annál is jobban tehetséges vagy, szeretlek! <333333333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, lehengerlő és aranyos Azym!
      Hahaha, ez aztán tényleg édes reakció lett. Igazából el nem tudom képzelni, mire gondolhattál, mert nekem egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ne higgyen neki. Hiszen ott vannak a megmagyarázhatatlan álmok, a tény, hogy a nő nem látta és hasonlók. Hiszen elmentek egy természetfeletti bárba, ami tele volt Alvilágiakkal! Hahaha, rendben bóknak veszem a kiszámíthatatlanságom, remélem a jövőben is sikerül megőriznem ezt a sejtelmes légkört, hiszen ez egy Árnyvadász történet. Megköveteli a titokzatosságot. :)
      Kérlek, ne legyen bűntudatod, mert nem kell ilyesmit érezned a történetem miatt. Azért csinálom, hogy elszórakoztassam az embereket és önmagam. Akkor olvasod el a részeket, amikor van rá idő, kedved és energiád. Ennyire egyszerű. Hálás vagyok, hogy itt vagy nekem és megállás nélkül, lankadatlanul biztatsz <333 szeretlek <333
      Millio puszi Xx

      Törlés