Sziasztok :)
Huh, hát elérkezett a kedd. Bevallom, mostanában egyre jobban várom, hogy kitehessem a részeket, hiszen végre beindultak az események. Ha már fele annyira sikerül átadnom őket, mint ahogy megálmodtam, akkor roppant boldog leszek. Köszönöm szépen a bizalmatokat, a támogatásotokat és remélem, most sem okozok majd csalódást. Külön köszönet azoknak, akik minden egyes rész alá írnak nekem néhány sort. Nagyon szeretlek titeket! <3
Ebben a részben megtörténik a teljes beavatás, s innen már nem lesz visszaút - pontosan úgy, ahogy a hullámvasútból sem lehet kiszállni menet közben. Remélem végig velem lesztek a történet folyamán és szurkoltok majd a kedvenc szereplőiteknek.
ui.: tegnap este csináltam egy trailert, amit szeretnék megmutatni nektek. A Fekete pillangó című blog előzetese, amit szintén én írok - egy barátnőmmel - s szintén fantasy.
Kellemes hetet, jó olvasást és millio puszi Xx
Ebben a részben megtörténik a teljes beavatás, s innen már nem lesz visszaút - pontosan úgy, ahogy a hullámvasútból sem lehet kiszállni menet közben. Remélem végig velem lesztek a történet folyamán és szurkoltok majd a kedvenc szereplőiteknek.
ui.: tegnap este csináltam egy trailert, amit szeretnék megmutatni nektek. A Fekete pillangó című blog előzetese, amit szintén én írok - egy barátnőmmel - s szintén fantasy.
Kellemes hetet, jó olvasást és millio puszi Xx
szerecsendio
---------------------------------------------------------------------------------
Az égen egyetlen csillag sem ragyogott, mindegyik egy-egy felhő
rejtekében talált nyugalomra. Csupán a Hold és a pislákoló lámpák halvány fényei
világították meg London utcáit, hiszen a késői óra okán alig akadt néhány ember,
aki az utcákat járta. A fény megtört a sötét ablakokon, ahogy Luc és Will
befordultak egy, a lány számára ismeretlen utcába. Lucie összefont karokkal,
búskomor arccal követte az előtte sétáló fiút, akinek öles léptei halk, ámbár
intenzív zajt kreáltak a nedves betonon. Az idő egyre zordabbá vált, s már csupán
csak emlék volt a reggeli napsütés. A szürke égbolt egyik pillanatról a másikra
kezdett könnyezni, a fiatalokra hullajtva jéghideg cseppjeit.
Luc dideregve húzta össze magán a tavaszias kabátját, és belül elátkozta
a pillanatot, amikor figyelmen kívül hagyta Pierre tanácsait a bepakolt
ruháival kapcsolatban. Akkor megdorgálta a fiút, amiért ki merte oktatni, most
viszont minden porcikája ölni tudott volna egy vastagabb pulóverért.
Luc egy pillanatra megtorpant, ahogy a szemei egy ismeretlen alak
sziluettjét vélték felfedezni pár méterrel előttük. Hiába hunyorgott, képtelen
volt ismerős vonásokat kötni az idegenhez, de nem ez volt az, ami igazán
megrémítette, hanem az, hogy Will abbahagyta a sétát. Kis híján nekiment az
előtte ácsorgó fiúnak, azonban még épp idejében észbe kapott ahhoz, hogy
kikerülje a rögtönzött akadályt.
- Jó estét hölgyem. Megállna egy
pillanatra? – semmi válasz. Luc értetlenül bámulta az enyhén túlsúlyos nőt,
akinek egy hatalmas, tollakkal díszített kalap és egy prémes sál takarta az
arcát - Feltűnően pökhendi a stílusa, na és azok a tokák! Mintha egyszerre
három bőrredő pihenne a torkán – Will szinte ordított, amikor az idegen
elhaladt mellettük és már Luc érezte magát kényelmetlenül, a nő mégsem
válaszolt. Úgy tett, mintha ott sem lettek volna, mintha az előbbi, sértő
szavak nem is léteztek volna. - Nem szörnyed el, amikor tükörbe néz?
Will a hasát fogva nevetett miközben a gyanútlan angliai polgár eggyé
vált a sarkon pihenő épülettel. Lucie megforgatta a szemgolyóit, majd amikor a
fiú végre abbahagyta a nevetést, csípőre tett kezekkel ripakodott rá.
- Mekkora egy bunkó állat vagy!
- De nem reagált. Vajon miért? –
karjait széttárta, majd hatalmas erővel csapta őket tulajdon combjainak.
Idegesnek tűnt, de amikor Luc megmakacsolva magát, nem válaszolt a fiú
kérdésére, Will gúnyos hanglejtéssel folytatta csöppet sem nyugodt
megnyilvánulását. Bár egy negyed órája még bizton állította, hogy sosem bántaná
Luciet, a lány kezdett kételkedni elhangzott szavaiban. - Ugyan Lily, ügyes
kislány vagy, tudod a választ. Már ott van a nyelved hegyén.
- Lucie! Ha azt akarod, hogy maradjak,
akkor jegyezd meg a nevem – válaszolta csípősen, bár maga sem tudta miért, de a
mondandója végére elillant belőle mindennemű harag. Mintha egy részét hívogatta
volna a fiú által feltárt képzeletbeli világ, mintha a lelke megnyugodott volna
a tudattól, hogy talán mégsem őrült meg, vagy legalábbis nem volt egyedül ezzel
a tévképzetével. – Oké – Luc vett egy mély levegőt, majd még egyet. Lassan, lustán
pislogott, mint aki bármelyik másodpercben képes lett volna elaludni, azonban
az elméje éberebb volt, mint valaha. Tényleg a nyelve hegyén bizsergett a
válasz, mégsem volt elég hite ahhoz, hogy egyértelmű kijelentéseket tegyen, így
jobb ötlet híján egy bizonytalan kérdés hagyta el ajkait - talán mert nem
látott?
- Én mondanám, hogy előre szóltam, de
nem leszek öntelt – Will szája magára öltött egy hatalmas, önelégült mosolyt,
majd tenyerével belekapott Luc karjába és erélyesen maga után húzta.
- Már késő, ezzel jó pár évet elkéstél.
Menthetetlen vagy.
Sokáig sétáltak, s mire a fiú lassítani kezdett, addigra olyannyira
eltávolodtak a cukrászda klasszicista épületétől, hogy Luc akkor sem talált
volna haza, ha szándékában állt volna. De nem akart. Túltengett benne a tudás
iránti vágy s olyannyira szomjazta az információkat, ahogy egy egyiptomi
karaván utasa a hűsítő vizet.
Az eső egyre inkább rázendített, s mire elérték a Phantom Café bejáratát,
már mind a kettőjükből csavarni lehetett volna a vizet. Luc karjai a melle
alatt kereszteződtek, akár egy csúnya perec tésztája, és ha nem lett volna
olyan hangos a természetfeletti bár belsejében tomboló hangzavar, akkor
bizonyára mindenki feléjük fordította volna a tekintetét, annyira vacogtak a
fogai. Így viszont nem keltettek feltűnést és kényelmesen elhelyezkedhettek
egy eldugott asztalnál.
- Szíven szúrnak a szavaid. Mit
vétettem? Hisz csak segíteni akarok. Biztosra veszem, hogy rengeteg kérdésed
van – Willnek teljes mértékben igaza volt, azonban Luc addig egy szót sem
szólt, amíg a feléjük közeledő pincérlány – akinek rózsaszín hajánál már csak
hegyes fülei voltak furábbak – el nem hagyta az asztalukat. Nem akart
fültanukat, így is elég kínos volt számára ez az egész. A mellettük elhelyezett
boxban egy csapat sápadt ember tanyázott valamiféle különleges koktélt
kortyolgatva, miközben fennhangon ócsároltak egy falkányi kutyát – ez utóbbit
Lucie nem igazán értette.
- Honnan ismerlek? – Luc a füle mögé
tűrt egy idegesítő szálat, de amikor ez sem segített inkább az idő közben
megérkezett sült krumpliját mártogatta egy hatalmas tál, különös ízzel
megáldott majonézbe. A fehér massza sokkal sűrűbb volt, mint amilyet a francia
közértekben lehetett kapni, így bár vonakodva, de a szájába helyezett egy
vékony burgonyadarabot. A menta és a petrezselyem keveréke ellepte Luc
ízlelőbimbóit s valahányszor evett egy falatot, még többet és többet akart.
- Egy Intézetben laktunk, innen nem is
olyan messze – Will vidáman nézte a vele szemben ülő lányt, majd ő maga is
nekikezdett az elé pakolt hamburgerhez. Sokáig gondolkozott rajta, mivel is
kellett volna kezdenie, de amikor semmi értelmes nem jutott az eszébe, inkább a
spontaneitás mellett tette le a voksát. - Imádtalak szívatni, ahogy te is engem.
Eleinte ki nem állhattalak, de aztán megkedveltelek és amolyan barátok lettünk
– itt felhúzta egyik szemöldökét -, vagy mi. Később pedig… - beléd szerettem; akarta mondani, azonban
Lucie értetlen arckifejezése láttán inkább nem fejezte be a mondatát. Hisz
látta azzal a másik fiúval. Először el kellett érnie, hogy higgyen neki, csak
ezt követően árulhatta el a teljes igazságot a kettejük egykori kapcsolatáról -
nem lényeges.
- Mi az a mondi? – kérdezte a lány egy
hasábburgonyát rágcsálva. Próbált halkan beszélni, de a körülöttük lévő tömeg
zaja még a pórusaikba is behatolt, esélyt sem adva a normális kommunikációnak.
Luc elgondolkozott azon, vajon Will miért pont ide hozta, de ahogy egyre csak
pörgette az agyában lévő fogaskerekeket, úgy álltak össze számára a kirakós
darabkái. A pincérlány fülei, a boxban ülő sápadt alakok és a másik oldalt
pókerező, nagydarab motorosok… egy természetfeletti épületben voltak.
- Helyesen mondénnak hívják és ez egy
gúnynév az emberekre.
- Vannak mások is? – sunyi mód
körbepásztázta a termet és még egyszer szemügyre vette az ott tartózkodókat - Léteznek
zombik, vámpírok, vérfarkasok és hasonló szerzetek?
- Majdnem. A zombik csupán kitaláltak,
de vámpírok, vérfarkasok, tündérek és varázslók léteznek. Mindezeket együtt
Alvilágiaknak hívjuk – Luc elhúzta a száját és az előbb hallottakat
emésztgette, miközben belekortyolt az előtte pihenő, gőzölgő forró csokoládéba.
Annak is nagyon különös íze volt, sokkal intenzívebb, mint az általa ismert
márkáknak.
- Egy újabb gúnynév? – horkantott, majd
eszébe jutott, hogy az álmaiban volt még egy fontos személy, hogy nem csak
Willt látta, hanem egy macskaszemű, kékes-fekete hajú férfit is. - Ki az a
Magnus Bane? Egy Árnyvadász?
- Egy nagyon erős boszorkánymester.
Talán az egyetlen Alvilági, akit kedvelek – Lucie szemöldökei ismételten az
egekbe szöktek, hiszen az, ahogy a fiú a többi teremtményről beszélt, az a
lekezelő hangnem, az a felsőbbrendű stílus. Sosem gondolta volna, hogy valaha
ilyet fog hallani tőle, de még hasonlót sem remélt.
- Akkor biztosan egy tapló, másképp nem
lopta volna be magát a szívedbe – kijelentését néma csönd kísérte, mely
elemi erővel csapott le a környezetükre. Nem arról volt szó, hogy a bár
vendégei elhallgattak, csupán csak átvették a háttérzaj szerepét. Mintha egy
átlátszó plexifal képződött volna kettejük és a világ többi lénye között. Mert
Luc már képtelen volt emberként gondolni rájuk. Mind szörnyetegek voltak. - Vagy
szuper szexi és meleg.
- Jól értettem? Te most kijelentetted,
hogy buzi vagyok? – Will keze megállt félúton a szája és a tányérja között,
majd visszatette a kezében szorongatott hamburgert az asztalra.
- Ez olyan csúnya szó, a meleg sokkal
kedvesebb – Lucie arcán megjelent egy ártatlan vigyor. Szemeit lesütötte, majd
intett az előbbi pincérlánynak, hogy kér még egy adagnyi sült burgonyát, mert
az előző tányérnyi szőrén-szálán eltűnt. Észre sem vette, hogy ilyen gyorsan
magába tömte az egészet.
- A lányokat kedvelem, oké? – a fiú
kissé mérgesen szűrte ki a fogai között az előbbi szavakat, s közben a lehető
legközelebb hajolt Luchöz, hogy a pixi semmit se hallhasson a köztük lezajló
beszélgetésből.
Lucie beleborzongott a fiú leheletébe, mely megmelengette az arcát és
egy pillanat erejéig, mintha átfutott volna az agyán egy halvány emlék. Csupán
egy másodpercig tartott, de az felért egy késdöféssel, melyet még jól meg is
forgattak a szívében.
- Mi az az Árnyvadász? – Will
meglepődött a lány kérdésén, ahogy azon is, milyen határozottan húzódott el
tőle. Egy másodpercre azt hitte, hogy meg fogja csókolni, de amikor már épp
megtörtént volna, akkor… semmi.
- Egy félig ember, félig angyal szerzet,
aki démonokat öl – a fiú hátradőlt a székén és farkasszemet nézett a lánnyal.
Kezeit tüntetőlegesen összekulcsolta a mellkasa előtt és minden egyes szavát
nagy megfontolást követően ejtett ki.
- Hogy néz ki egy démon? Olyanok, akár
a szellemek?
- Nagyon sok fajtája van – ekkor
valahonnan a semmiből előtűnt egy könyv, bár Luc később rájött, hogy amíg nem
figyelt, Will elővette a kabátjából. Más szóval, semmi varázslatos, misztikus,
esetleg természetellenes sem volt a megjelenésében - Némelyik hosszú, karmokban
végződő csápokkal, némelyik egy fekete lyukra emlékeztető szájjal, s van,
amelyik több sor éles foggal rendelkezik – miközben az Árnyvadász fiú mesélt,
különböző képeket mutatott, az említett szörnyetegekről. Nem fényképek,
sokkalta inkább ceruzarajzok voltak a papírlapokra vésve, Luct mégis lenyűgözte
a művészi részletesség - Létezik pikkelyes, csúszós és érdes bőrű. Kék, lila,
zöld vagy akár sárga. Nem tudnám pontosan leírni, hiszen talán én sem ismerem
mindet.
- Oh, csak nem szerénység volt a
hangodban? Csodák tényleg vannak! – gúnyolódott, majd komolyra fordítva a szót,
arcára is komor érzelmeket erőltetett - Tegyük fel, hogy igazat mondtál – Will
szája felfelé ívelő, görbe vonallá változott. Szemeiben megcsillant a remény,
melynek lángja az utóbbi hónapok során először égett ilyen hatalmas, magával
ragadó intenzitással. Eddig összepréselt ajkai résnyire nyíltak, de még mielőtt
a fiú bármit is szólhatott volna, Luc egy határozott kézmozdulattal minden
egyes szót belé fojtott - Ne mosolyogj, ez csak feltevés! Miért nem emlékszem
semmire?
- Varázslatnak hívják. Törölték az
emlékeidet és újakat kaptál helyettük.
- Azt várod, hogy fogadjam el, minden,
amit eddig tudtam hazugság volt? – nem
lehetett az… Mintha beakadt volna egy bakelitlemez az ósdi, idejét múlt
lejátszóba, az iménti szavak szüntelen ott keringtek Lucie agyának legmélyebb
rejtekeiben, ahonnan akarva sem verhette volna ki őket. Nem állt szándékában
elfogadni a tényt, miszerint az egész eddigi élete hazugság volt. Hiszen már
azóta legjobb barátnők voltak Chloe-val, hogy nevelőszülei magukhoz vették,
fedelet nyújtva ázott fejének. Egy ilyen kézzel fogható, valóságos emlék nem
lehetett koholmány.
- Nem várok semmit. Csak remélni merem,
hogy nyitott leszel – azzal belekortyolt az előtte lévő szénsavas üdítőbe és
lazán megrándította a vállait, mint akit nem is érdekelt a másik elhiszi-e a
szavait, vagy sem. Pedig belül ritmustalan ütemre váltott a szíve - hol
kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, hol egyszerre kettőt vert.
- Nyitott – Luc többször is
megismételte az utolsó szót. Magában ízelgette, mintha egy epres cukorka lett
volna, olyan, amilyet az anyukája adott neki, valahányszor elesett és sírni
kezdett. Az anyukája, ki talán sohasem létezett - Amikor egy fiú utoljára ezt
mondta nekem, leestem egy fáról és eltörtem a kezem… - itt megállt egy
pillanatra; habozott. Többször kinyitotta, majd rögtön be is zárta ajkait,
hiszen annyira összezavarodott, hogy az elméje lassan azt sem tudta volna
megkülönböztetni, merre volt a fel s merre a le. - Vagyis, gondolom akkor nem
estem le semmiféle fáról. Izé, kicsit össze vagyok zavarodva. A kezem sem tört
el?
- Hát, egyszer eltört, de nem, tényleg
nem volt semmi fa – ismételten feltűnt a plexifal. A hangok elnémultak, az
emberek elhomályosodtak, a levegő felmelegedett és az idő is mintha megállt
volna egy röpke pillanatra.
- Hogy történt? – végül Luc volt az,
aki megtörte a békét, a nyugtalanító, már-már feszültségből épült burkot, mely
milliárdnyi apró darabra pattant, eltalálva bárkit, aki az útjába került nem
ismerve kegyelmet, sem pedig kíméletet.
- Akkoriban nagyon agresszív voltam, mert
nem tudtam hova tenni az érzelmeimet veled kapcsolatban, meg úgy általánosságban
sem – Will vett egy mély lélegzetet, majd halkabban, de folytatta: - Épp a
gyakorlóteremben voltunk és harcoltunk, miközben sértéseket vágtunk egymás
fejéhez. A rögtönzött csatánk egyre valóságosabbá vált és annyira belemerültünk
egymásba, hogy észre sem vettük, hogy kiértünk a folyosóra. Ott is csattogtak
az apró kardok, ahogy egymáshoz ért fémes felületük. Vészesen közel kerültünk a
lépcsőhöz, és bár láttam őket, nem érdekeltek. Háttal voltál és az egyik
pillanatban még rám néztél a következőben több métert gurultál. Én… lelöktelek.
- Tessék? Te képes voltál eltörni a
kezem? – Luc szemei elkerekedtek, pupillái kétszeresükre nőttek a döbbenettől.
Nem volt dühös, hiszen, ami már megtörtént, azon nem lehetett változtatni és az
apukája mindig azt mondogatta neki, hogy csupán a jelen az, ami igazán
számított, hiszen minden ember egyszer élt, és ezt nem lehetett csak úgy
elpazarolni holmi ábrándozásokkal vagy gyermeteg vitákkal. A düh ugyanis
felemésztette a lelket, a lélek viszont szükséges volt ahhoz, hogy lényünk
örökké létezhessen.
- Ezt vegyem úgy, hogy hiszel nekem?
- Nem tudom – igazat mondott. Bár egy
része nyitott volt a mai napon megszerzett információk okán, Luc másik fele
görcsösen ragaszkodott a jelenlegi életéhez. A szüleihez, a barátaihoz, magához
Párizshoz. - Időre van szükségem.
- Amennyit csak szeretnél.
- Megkaphatnám azt a könyvet, hogy
beleolvassak? – mutatott az előbb említett bőrkötéses iromány felé, miközben
érezte, hogy a zsebében lévő mobiltelefon működésbe lépett. Ez pedig csak azt
jelenthette, hogy jócskán letelt már a sétálásra szánt ideje és szerelme bizonyára
aggódott érte. Se szó, se beszéd magára kapta nedves kabátját, majd jól
összehúzva a cipzárt és a felette elhelyezett gombokat, kivett a zsebéből pár
fontot – annyit, amennyibe feltehetőleg az általa elfogyasztott ételek
kerülhettek.
- Persze, de vigyázz rá, nem tudják,
hogy kölcsön vettem a könyvtárból.
- Elloptad? – Luc nem értette, miért
lepte meg az előbb hallott kijelentés, hiszen csak rá kellett nézni a fiúra és
mindenkinek egy beképzelt ficsúr jutott róla eszébe, aki nem ismert
akadályokat, akit nem riasztottak vissza a következmények, és aki nem ismert
mértékletességet.
- Kölcsön vettem.
Lucie elvette a könyvet, majd gondosan betűrte a kabátja alá, hogy
egyetlen esőcsepp se hullhasson bársonyos felületére. Amikor kiért az utcára,
meg sem lepődött, hogy még mindig zuhogott az eső, de azon már sokkalta inkább,
hogy egy percig sem kellett várakoznia, már meg is érkezett érte egy taxi.
Kissé feszélyezetten, de beült a hátsó ülésre. Gyorsan lediktálta a
címet, ami egy saroknyira volt az igazi szállásának koordinátáitól, végül az ablak felé fordította a fejét, hogy még véletlenül se bámulja túlontúl
feltűnően a sofőr manófüleit és természetellenesen lila pupilláit.
Szió! :)
VálaszTörlésNos, azt hiszem, többek nevében mondom, hogy én nem ragaszkodnék a tíznaponkénti részekhez, ha Te gyakrabban szeretnéd föltenni őket :D Én is nagyon élvezem ezeket a fejezeteket, melyek már egyre inkább belecsapnak a lecsóba. Lily összezavarodottsága azt hiszem teljesen érthető, de azért bátor lány, hogy egy szinte vadidegen fiúval így el mer menni valahová. Válaszokra volt szüksége most kapott eleget, de gondolom ez csak még többet vet fel számára. Tetszett Will megjátszott lazasága, amivel kezelte a helyzetet, bár volt egy rész - mikor arról beszéltek, hogy meleg-nem meleg -, mikor inkább Jace-re emlékeztetett. Ennek ellenére nagyon tetszettek a megjegyzései és a Lily-vel való szurkálódásai. Azért arra kíváncsi lennék, hogy az a bizonyos kéz eltörős dolog hány évvel ezelőtt történt. Ó, és találtam egy nagyon kedvemre való metaforát az írásodban: mikor az esőt könnyekhez hasonlítottad, azt különösen szépnek találtam!
Várom a folytatást, és további szép napokat kívánok!
Ölel, FantasyGirl
Szia, drága!
TörlésNagyon kedves vagy, én is csak azért ragaszkodom a tíznaponkénti részhez, mert különben azonnal kitenném az összeset, amit megírtam és nem tudnék minden alkalommal hozni, hiszen elfogyna. Bizony ám, végre beindulnak a dolgok és innen már csak eseménydúsabb lesz. Talán egy kicsit túlzásba is viszem majd. (magamat ismerve)
Bátor, makacs, céltudatos vagy meggondolatlan. Igazából bármelyik jelző illene rá. Plusz azért a kíváncsiság is hajtja. Igen, minden kérdés egy újabbat szül, de végül mindenre rá fog jönni.
Tényleg Jacere emlékeztetett? Huh, legközelebb odafigyelek ezekre az apróságokra, mert bevallom, nekem fel sem tűnt :$ Az a kéz eltörős dolog még nagyon az elején történt. Amikor Lily szülei meghaltak és az Intézetbe költözött. Körülbelül tizenegy éves lehetett - én legalábbis így gondoltam.
Köszönöm szépen, nagyon jól esik, hogy tetszett a metaforám *.*
Millio puszi Xx neked is viszont, remélem szép lesz a hétvégéd! <3
Nagyon jó lett!
VálaszTörlésEgyébként nem igaz, hogy már a taxisok se emberek!!!! Már mindenkit felvesznek oda?! :D
Kedves Blanka!
TörlésNagyon szépen köszönöm *-* Pedig a taxisok sem emberek. Azt hiszem félnem kéne, ugyanis apukám is taxisofőr. :)
Édes vagy, hogy írtál,
Millio puszi Xx
Drága szerecsendiom!
VálaszTörlésJuj, juj, juj és juj! Nem sejtettem volna, hogy Luc hinni fog neki, de akkor azt hiszem másról fog kicsit szólni ez az egész, mint gondoltam. Szóval nem tudom, az elején úgy gondoltam, hogy meg se tudja majd, hogy Luc életben van, most pedig... Ez pedig csak azt bizonyítja, hogy annyira nincs elképzelésem a továbbiakról, annyira fogalmam sincs, hogy mégis mi lesz, hogy csak arra tudok koncentrálni/gondolni, ami éppen van. Szóval ezt most vedd bóknak!:)
Imádom, imádom, és tényleg ilyenkor annyira bűntudatom van, hogy csak most olvasom el, mert nem is tudtam mit hagytam ki. Sajnálom... És amúgy is megérdemelted volna, hogy minden héten melletted álljak és támogassak! Hiszen nagyon, és még annál is jobban tehetséges vagy, szeretlek! <333333333
Millió puszi, Azy
Drága, lehengerlő és aranyos Azym!
TörlésHahaha, ez aztán tényleg édes reakció lett. Igazából el nem tudom képzelni, mire gondolhattál, mert nekem egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ne higgyen neki. Hiszen ott vannak a megmagyarázhatatlan álmok, a tény, hogy a nő nem látta és hasonlók. Hiszen elmentek egy természetfeletti bárba, ami tele volt Alvilágiakkal! Hahaha, rendben bóknak veszem a kiszámíthatatlanságom, remélem a jövőben is sikerül megőriznem ezt a sejtelmes légkört, hiszen ez egy Árnyvadász történet. Megköveteli a titokzatosságot. :)
Kérlek, ne legyen bűntudatod, mert nem kell ilyesmit érezned a történetem miatt. Azért csinálom, hogy elszórakoztassam az embereket és önmagam. Akkor olvasod el a részeket, amikor van rá idő, kedved és energiád. Ennyire egyszerű. Hálás vagyok, hogy itt vagy nekem és megállás nélkül, lankadatlanul biztatsz <333 szeretlek <333
Millio puszi Xx